06. ének

Így szól sírva, hajói pedig szöknek zabolátlan,

Míg Cúmae euboeai part-peremére nem érnek.

Orral a habnak a had; dobják ki a vasfogu horgonyt,

Görbe vitorlások tarkállnak a tengeri parton.

Ugrik a sok fiatal fürgén a fövenyre: elérték

Hesperiát! néhány kovakőnek kezdi kiverni

Szendergő szikráit, mások a berki vadaknak

Rejtekeit, vagy a csermelyeket keresik fel az erdőn.

Ám kegyes Aeneás a magaslatokat, hol Apolló,

És az ijesztő barlangot, hol a szörnyü Sibylla

Titkos lakhelye van, szemléli; kinek kebelébe

Ihletet itt ad a délusi jós, itt szól a jövőről.

S már Triviánál járnak, arany szentélye csalitján.

Daedalus, azt mondják, futván Mínós szigetéről,

Jó-röptű szárnyon feltört a magasba merészen,

Észak jégországa felé így szállt, e szokatlan

Úton, - Chalcis csúcsa felett ült csak le pihenni.

Itt legelőször is, ó Phoebus, hogy a földet elérte,

Szárnyát néked ajánlotta s szentélyt alapított.

És kapujára kivéste halálát Androgeósnak -

S hét fiatalt évente hogy áldoznak fel a bűnös

Cecropidák? (Iszonyú! ott rejti jövőjük az urna!)

Szemben e képpel a gnósusi táj látszik ki a vízből:

Pásiphaé oson itt a bikának alája feküdni

Ocsmány vágyában, - látják is e szörny-szerelemnek

Kétfaju emlékét, Mínótaurust, e keverményt,

És - a keservesen épített kastély-labirintust.

Jó még, hogy megszánva az égő szívü királylányt,

Ő maga, Daedalus az, ki az útvesztőt kibogozza

És fonalat használ léptét igazítani. Művét,

Ícarusom, ha a bú nem tépi; veled koronázná.

Kétszer akarta halálod aranyba kimetszeni, kétszer

Csüggedt vissza szülői keze. S bámulva csodálnák

Mind, ami ott van még, de siet már vissza Achátés,

És vele Déiphobé, Phoebusnak mint Triviának

Papnője s Glaucus lánysarja, ki szól is azonnal:

"Nincs ma idő ily látványosságokba merülni;

Öljetek inkább hét járomszűz tulkot, ez illik,

S áldozatul kiszemelt bárányt mellé ugyanannyit."

Sürgeti Aeneást - nem késnek tenni a teucrok -,

Ekkor a nagy templomba behívja a szűz valamennyit.

Itt euboeaiak szirtjének szörnyü üreggé

Szélesül oldala, száz kapuval, száz tág folyosóval,

Melyből válaszait száz hangon üvölti Sibylla.

Ők a küszöbnél hallják már a szüzet: "Tudakolni

Sorsotok, itt az idő - szól -, íme az isten, az isten!"

Mondja az ajtónál, eltorzul képe eközben,

Színében megváltozik, és haja borzad; a szívét

Rázza pedig vad háborgás kebelében; az isten

Szelleme szállta meg, attól nőtt meg, hangja is attól

Kapta nem emberi csengését. "Késel könyörögni -

Kérdezi -, Trójai Aeneás? késel? de a Néma

Háznak roppant ajtaja nem nyílik meg enélkül!"

Ezt mondván elhallgat. Az edzett teucrokon átfú

Csontjaikig jéghűs iszonyat; s a király könyörög már:

"Ó, Phoebus, ki nehéz sorsát Trójának örökké

Szántad s engedted, hogy az Aeacidést Paris egykor

Dardanus íjával leterítse, - te vagy, ki a számos

Ország partját körbenyaló oly sok habon által,

Massyl népeken át, Syrtis vize mosta mezőkön,

Ítaliának iramló föld-peremére vezettél.

Bárha a balsors itt tovaszállna a trójaiakról!

Mert jó lenne, ha szánnátok már Pergama népét,

Többi nagy istenek, istennők, ti, kik Íliumunknak,

Dardaniának nagy fényén dühre gyúltatok egykor.

És te is, ó szent jósnő, add - nem kérem e földet

Jogtalanul -, hogy a trójaiak Latiumba a teucrok

Hontalan isteneit, véd-szellemeit bevihessék.

S akkor márvány temploma lesz nálam Triviának

És Phoebusnak, s ünnep lesz Phoebus neve-napja.

Sőt neked is nagy szentélyt állítok fel e földön,

Itt őrzöm majd népemnek szánt titkos igéid,

Néked meg szent férfiakat szemelek ki, te kedves.

Jaj, de nehogy fáknak levelén add versed! a szélben

Szétröppennek azok, játékosan elkeverednek.

Jósolj csak te magad." S elcsendesedett; befejezte.

Ám Phoebust nem bírja a látnok még, iszonyúan

Tombol a barlangban: ha ki tudná tépni magából

Ezt a nagy istent! Ám habzó száját az a szóra

Annál inkább készti s igázza, lefékezi szívét.

Erre kinyíl az üreg száz roppant ajtaja önként

S hozza, keresztül a légen, a jósnő válasz-igéit:

"Ó, ki megálltál víznek ezer vészében - a földön

Még borzasztóbbak fenyegetnek -, a dardanidákkal

El fogsz jutni Lavínium országába, ne aggódj.

Mégis sírtok: bár sose jöttünk volna! Csatákat,

Szörnyü csatákat látok, vértengerben a Thybrist.

S lesz ott is Simois, Xanthus, lesz dór hadi-tábor;

Sőt Latiumban Achillés is lesz majd, aki szintén

Istennő fia; és nem fog tágítani Júnó,

Nagy nyomorodban, a teucroktól: ó, mennyi halandót,

Hány italus várost koldulsz végig könyörögve!

S teucrok e nagy veszedelme megint idegen feleségtől,

Más országbeli nászból származik - - -

Ám nyomorúságtól te ne félj, szállj csak vele szembe,

S hogyha nem enged a sors, annál inkább. A szerencse,

El se hiszed, gráj városból néz rád legelőször."

Cúmae szentélyében eként jósolt a Sibylla,

Gyászteli, kétértelmü igéit üvölti a barlang,

Közben, míg a valót ködösíti, szivének Apolló

Szegzi az ösztököt, úgy rázván a bolond zaboláját.

Hogy dühe csillapodott, és habzó szája bezárult,

Isteni Aeneás felel: "Ó, nincs kín, amely újnak

Vagy váratlannak tűnnék fel, szűz, mielőttünk.

Tudtam előre, mi jön, kiegyeztem e szívben a sorssal.

Azt kérem csak, hadd lássam meg apámat, a kedvest,

Hisz - mint mondják - itt, a setét Acherón mocsarának

Földre törése körül van a Holtak Urához az ajtó;

Nyisd meg e szent kaput és oktass ki a mélybe leszállnom.

Én, őt, lángokon át, vad, ezer fegyver közepette,

Vállaimon vittem ki az ellenség gyürüjéből;

S ő követett utamon minden tengerre, viselte,

Épp úgy, mint ahogy én, víz-éghajlat veszedelmét,

Bárha törődött volt és agg, és teste erőtlen.

Sőt ugyanő volt az, ki, hogy eljöjjek küszöbödhöz

S megkérleljelek itt, lelkemre kötötte. Könyörgök,

Szánd az atyát s a fiút, kedves (teheted, hisz Avernus

Berkei őréül nem választott ki hiába

Épp téged Hecaté), és Orpheus is felidézte

Lantja zenéjével, thrák húrján, hitvese árnyát,

Pollux meg testvérével »kicserélte« haláluk:

Folyvást, és járnak le-föl. Említsem meg a híres

Théseust? Alcídést? - Magam is Jupitertöl erednék!"

Míg ezt mondta s a szent oltárt könyörögve karolta,

Újra a szűz kezdett el szólani: "Ég unokája,

Trójai Anchísés fia! könnyü leszállni a mélybe -

Nyitva a gyászteli Díshez, nap mint éj, a bejárat -,

Ámde kijönni megint az Avernusból, fel a fényre,

Ez fáradságos feladat! Csak a lángszivü bírja,

Kit kedvel Jupiter, vagy az égig emel fel erénye,

Vagy pedig isteni sarj maga is. Közepén sürü erdő,

Ezt a sötét Cócytusnak veszi körbe dagálya.

Ámde ha oly nagy a vágy benned, hogy a Styx tava kétszer

Úsztasson hátán, és kétszer lásd meg a gyászos

Tartarus országát, ha megőrültél te egészen,

Halld, mit tégy legelőször is. Egy árnyas fa rugalmas

Szárú, dús levelű ágat bújtat, szinaranyból,

Megszentelve a Lenti Világ Júnója nevének;

Rejti e fát a berek, sürü völgybe bezárja az árnyék.

Senki se szállhat a föld mélyébe előbb le azonban,

Míg aranyos lombú gallyát el nem veszi onnét.

Ezt kívánja a szépséges Próserpina tőled,

Vidd el ajándékul. Bátran leszakíthatod ágát,

Új sarjad tüstént a helyébe, ugyancsak aranyból.

Fölfele nézz hát és illendőn törd le, ha rálelsz.

Hogyha te vagy, kit a végzet választott, mi se könnyebb:

Törzse elengedi - másképpen kár minden erőszak,

Nem tudod azt éles karddal se lemesni helyéből.

Jaj, de amíg itt várakozol, könyörögsz küszöbünkön,

Kint hever - ezt se tudod - valahol holtan haditársad,

És fertőzi hajóhadadat bomló tetemével.

Ezt elvidd mielőbb és húzz rá sírt, ahogy illik.

S éjszinü barmokat is vígy engesztelni, elébe.

Így meglátod a styxi mezők ember-sose-járta

Országát." Szólt, és ajakát beharapva, megállott.

Aeneás lesütött szemmel ballag ki a barlang

Nyílásán, szomorú, és méri magában a vaksors

Száz lehetőségét. Vele tart hű társa, Achátés,

Kit szintúgy mar a gond, ahogyan léptét szaporázza.

Közben négyszemközt sokféle dologra kitérnek:

Mely társuk halt meg, kire mondta "temesd el" a jósszűz?

Így érkeznek a partra, midőn méltatlan elejtve,

Künn a fövényen Mísénust veszik észre heverni,

Mísénust, a nagy Aeolidést: buzdítani kürttel

Harcra a férfiakat sosem élt őnála kiválóbb.

Hajdan a hős Hectór hive volt, Hectór hadi-társa,

És egyforma vitéz karddal mint kürttel a kézben.

Hogy leteríti azonban amazt diadalmas Achillés,

Dardanus Aeneásnak lesz haditársa - hasonló

Hőst választva megint - a vitézek e legderekabbja.

Ámde ma, hogy kagylós kürtjén berivallja a tengert

És versenyre bolond felhívni az égilakókat,

Trítón, mert féltékeny lett, ha ugyan hihető ez,

Váratlan belelökte a szirtek közt a habokba.

Támadt is hangos sírás-rívás körülötte!

És kegyes Aeneás is igen zokogott. De Sibylla

Mert élő-fából máglyát púpozni parancsolt,

Sírva-serényen eként tesznek s emelik fel az égig.

És a vadak vackát megdúlva a százados erdőn

Döntik a fenyveket és vágják fejszével a tölgyet,

Ék hasogatja a kőrisfát meg a csert (ami könnyen

Szétreped), ős vadkőris hull ezalatt le a hegyről.

Persze a munkában maga Aeneás a legelső,

S épp úgy fogva a szerszámot, noszogatja a többit.

Közben azonban el is gondolkodik és nekibúsul

És a vadonra tekintve, im így sóhajt akaratlan:

"Ó, ha e nagy kerek erdőben most tűnne szemünkbe

Annak a fának arany-fényű galya! minthogy a jósszűz,

Jaj, rólad se beszélt, Mísénusom, íme, valótlant!"

Még ki se mondta, midőn páros két gerlice szállott,

Szemláttára, a zöldellő zsombékra, az égből.

Persze a páratlan hős tüstént tudta, hogy anyja

Küldte e két madarat, fellélegzik nagy örömmel:

"Óh, a ti röptötök, az legyen útamnak kalaúza -

Hogyha van út - a berekbe, hol árnya a szép aranyágnak

Ott feketéllik a dús talajon. Te se hagyj meg azonban,

Istenanyám, kétségek közt." Ezt mondva megállott,

És vizsgálja, milyen jelet adnak majd, hova szállnak?

Ők csipegetve fel- és felröppennek, de ügyelnek,

Hogy követőjük: hol járnak? jól lássa szünetlen.

Ám az Avernus dögleletes torkához elérvén,

Föllendülnek a híg levegő hátán a magosba

S megtelepednek a kettős fán, hol a lomb sürüjében

Ott tündöklik a dús aranyág, elütő ragyogással.

Mint a fagyöngy, amelyet nem a dajkáló fa növesztett,

Zöld-üde színü, fagyos télvíz idején is az erdőn,

S körbetapad sárgán sarjával a gömbölyü törzsön:

Így rezgette aranylemezes levelét ama gallynak,

Árnyatadó tölgyfáján fent, a szelek puha csókja.

Aeneás odakap s a szivós vesszőt leszakítván,

Hajlékába mohón a Sibyllának megy azonnal.

Közben a teucrok, Mísénust gyászolva, megadják

"Hálátlan" tetemének a tisztességet, utolszor.

Tölgyfahasábokat, erre szurokfenyvet, ragadósat,

Máglyáznak, haragoszöld lombokkal teletűzdelt

És szomorú-ciprussal bússá tett piramissá,

Melynek fényes fegyvereket szúrnak tetejébe.

Mások lánghabos ércüstökkel jőnek eközben

És a kihült hullát megmosni, bekenni sietnek.

Sír mindenki. A könnyáztatta tetem pedig ekkor

Gyászfanyugágyra kerül, méghozzá, mint ahogy illik,

Szín bíborban. Majd - szomorú tisztség - odaállnak,

Ősi szokáshoz híven, a roppant máglya tövéhez

S elfordulva alátartják fáklyájuk. Ajándék

Sok tömjén, kiürült olajos korsó, eledel mind,

Mind égnek. Hogy a láng kilobog s beomolnak a hamvak,

Borral a test maradékait és a tüzet lelocsolja

S érc-korsóba begyűjti a csontokat is Corynaeus.

Háromszor jár körbe kövér olajággal utána,

Friss vízben megmártva behinti a társakat avval,

Hogy tiszták legyenek, majd búcsúszót rebeg ajka.

Aeneás a kegyes, pedig egy nagy dombot emeltet,

Erre a férfiu fegyvereit teszi, míg evezőjét

És kürtjét lábához a nagy hegynek, mely öröklő

Századokig most már Mísénusnak hivatik majd.

Ezt befejezve Sibylla parancsa szerint cselekesznek.

Erdők árnya, sötét tükrű tavak őrzik a szörnyű

Mély barlang meredek szikláit, a rengeteg ajtót,

Merre madár sem jár, mert megjárná, ha merészen

Arra felé venné útját: a homályos üregből

Oly mérges gőzök csapnak fel az égre szünetlen.

[Ezt magyarázza a gráj helységnév is, hogy "Aornos".]

Azzal kezdi, hogy éjszinü négy tulkot hoz e helyre

És megfröcsköli homlokukat színborral a papnő.

Majd tülkük köziből pár szőrszálat kiszakítván,

Mennyben, mint Erebus mélyén egyforma hatalmas,

Szent Hecaténak, fennszóval, veti égni parázsba.

Mások a tulkok torkát vágják el: poharukban

Gőzöl a forró vér. Maga Aeneás, aki borzas

Bárányt ölt le az Eumenidák Anyjának, utána

Nagy nővérének - most, ó Próserpina, néked

Szúr agyon egy meddő tehenet. De a styxi királynak

Éjjeli áldozatát se mulasztja: bikákat egészben

Rak fel, bőven megfürdetve olajban, a tűzre.

S ím, sugarával alig született meg a pirkadat, elkezd

Lába alatt bömbölni a föld, és reszket az erdő,

S mintha kutyák vinnyognának valahonnan az éjből:

Ott jön az istennő. "Arrább, avatatlanok, arrább -

Harsog a látnok -, sőt tisztuljatok innen egészen!

S indulj már te is, Aeneás, kard kézbe kivonva,

Most van szükség hős lélekre s a szívben erélyre!"

Ennyit szólt, azután berohant őrjöngve az ajtón,

Az pedig elszántan ment arra, amerre vezették.

Istenek, ó holtak fejedelmei, hallgatag árnyak!

És te, Chaos! S Phlegethon, te! ti néma vidékek az éjben!

Engedjétek meg, hogy amit hallottam a földnek

Méhében lapuló rejtelmekről, hirül adjam.

Mentek az éji sivár árnyékokon át, a sötétben,

Dís élettelen árny-országa felé, olyan úton,

Mint amilyenre a hold hull csak betegen, haloványan,

Hogyha a felhőket Jupiter felhajtja az égre,

Míg a vak éjjel a sok színt mind elorozza az erdőn.

És a bejárat előtt, ahol épp kezdődik az Orcus,

Ott ül a Gyász, ott marja magát-kínozva a Kétség,

Ott a homály-arcú Járványok, a zsémbes Öregkor,

S ott a komisz Nyomor is, meg a Félelem is, meg a bújtó

Éhség - rémteli szörny-alakok! - s a Halál meg a Balsors;

S jő a kerítő Kéj, a Halál huga is jön, az Álom,

Majd a küszöbre kiülve a gyilkos Harc, vele szemben,

Vas-ketrecben, az eumenidák, s a Viszály viperája,

Kígyó fürtjeit átfonván véres szalagokkal.

Arrébb, vén ág-karjait egy nagy szilfa mereszti,

Árnya a csalfa, csalárd Álmok hona - tartja a közhit -,

S ott függnek, fürtben, minden levelének alatta.

Hemzseg a számos szörny, százféle alakban! Az ajtó

Mellett centaurok, felemás testükkel a scyllák

És Briareus száz karjával, meg a Lernai Sárkány:

Ez sziszeg éktelenül, lángot köp rá a Chimaera,

Hárpia, pár gorgó s ama Hármas Alak jön utolszor.

Aeneást ez a sok, váratlan rém megijeszti,

Kardot ránt, ráfogja a nyüzsgő szörnyetegekre,

És ha tudós vezetője nem inti le: szellemek árnya

Szálldos csak testüknek üres vázában előttük,

Még rájuk ront és nekilát kaszabolni a - semmit.

Tartarus és Acherón: lefelé fut az út a folyóhoz.

Zúg a fenektelen ár, forr és tajtékzik az örvény

És iszapos fövenyét föl, a Cócytusba okádja.

Itt minden víz és minden folyam őre a mocskos,

Szörnyü Charón, ez a borzalmas révész, kinek állát

Borzas, szürke szakáll rútítja, tekintete lángol

S vállban bogra kötött szennyes köpönyeg fedi testét.

Csónakjával evezve halad, kormánya: vitorla,

Így hordozza a holtakat ő vas-szürke dereglyén;

Éltes már, de üdén és frissen öreg, mivel isten.

És a folyam föveny-ágya felé tódultak az árnyak,

Férfiak és nők lelkei, elhunyt nagyszivü hősök

És fiuk és hajadon lánykák sokasága, meg ifjak,

Kiknek teste szülőik előtt hamvadt el a máglyán:

Mint koraősszel, az első fagyra lehullik az erdőn

Ezrével minden falevél, vagy mint a madárhad

Tengeren át ha eléri a szárazföldet, a forróbb

Tájat a tél zordsága elől, - úgy szálltak e lelkek.

És állt és esdett mind, hogy mielőbb odatúlra

Jussanak és ama part fele karjuk epedve kitárták.

Ámde a zord révész van, akit fölvesz, van, akit nem,

Ismét mást elijeszt, jó messzire kerget a révtől.

Aeneás ámul s elhül, hogy hallja e lármát;

Kérdezi is: "Mi tolongás ez, mondd szűz, a folyamnál?

Mit kívánnak ezek? s egyesek mért hogy lemaradnak,

Míg másokkal már a sötét vizeken megy a gálya?"

Csak röviden felel erre a hosszúéletü papnő:

"Anchísés fia, vérbeli isteni sarj, te! a Styxnek

Láthatod itt mocsarát, meg a Cócytust, amelyekre

Esküdni s hamisan, még égilakó se merészel.

És kiket ott látsz: mind egyedül halt és - temetetlen;

S íme Charón, az a csónakosuk, de csak eltemetettet

Vesz fel a vízre. Mivel meg kelletik adni a földnek

Csontjaikat, hogy a gyors ár elvigye lelkük e révből.

Száz évig röpdösnek föl-le különben a parton,

Vízre csak akkor szállhatnak, hogy vágyuk elérjék."

S Anchísés fia megtorpant, töprengve megállott,

Áldatlan sorsuk szomorúvá tette a szívét.

S megpillantja a végtisztesség nélkül aláhullt

Leucaspist, - Lyciának gályavezére, Orontés

Szintén jő: akiket Trójából futva, az auster,

Törve hajót, embert, elsűllyesztett viharával.

S ím, a saját kormányosa is közelít, Palinúrus,

Ő meg, amint az eget fürkészte jövet Libyából,

Hát a lapát mellől, a minap, lebukott a habokba.

Ráismer kétségbeesett képére azonnal;

Ekkor megszólítja az árnyak közt: "Palinúrus,

Életedet melyik isten orozta el? és ki taszított

Vízbe? no, mondd! Mivel ámbár nem hazudott soha nékem,

Evvel a jóslással szivemet rászedte Apolló;

Nem fog az ár - zengett - neked ártani s ausoni partra

Épen elérsz. Vagy adott szava ennyire szent csak előtte?"

Erre a másik: "Nem, nem csalt meg a jósda, vezérem,

Anchísés fia: nem Phoebus taszitott a habokba.

Mert a lapát, amelyet mint kormányos, nagy erővel

Markoltam, hogy irányítsak, véletlenül eltört,

S az rántott le. Azonban a zord tengerre! a vízben

Nem magamért féltem, ha ugyan féltem, de hajódért.

Hogy mire jut majd kormány és kormányosa nélkül,

Hogyha a roppant hullámok rátörnek esetleg.

Dúló déli szelek három viharos napon-éjen

Hánytak a tágterü tengeren; ám a habok tetejéről

Ítaliát véltem végül meglátni negyednap.

Partra evickéltem s a hegyes köveken kivetettem

Már kezeim körmét, menekültömet is bizonyosra

Véve, midőn víztől súlyos gúnyámban egy ádáz

Nép - botorul - prédájának néz és megöl engem.

És most sírom a hab, s ott hány-vet a szél az öbölben.

Hát a nap életadó fényére, a friss levegőre,

Ifju Iúlusra, s kérlek könyörögve, atyádra:

Ments ki e bajból, ó győztes bajnok, vagy emeltess

Sírt tetememre, hiszen teheted, Veliában a révnél;

Vagy ha csak egy mód is van rá, ha anyád, aki isten,

Engedné - mivel úgy vélem, hogy e styxi mocsáron,

Szörnyü folyókon az égilakók áldása vezérel -,

Nékem, esendőnek, nyújtsd jobb kezed és te vigy által,

Hogy legalább holtan meg tudjak végre nyugodni!"

Így végezte szavát, mire ezt mondotta a jósnő:

"Hát ez az esztelen agyrém meg mi, felelj, Palinúrus?

Hogy noha tiltva az eltemetetlennek, te a rémes

Eumenidák, meg a habzó Styx partjára törekszel?

Nem, ne reméld, hogy az ég törvénye, ha esdesz, elévül.

Ámde fogadd sanyarú sorsod vigaszául e szókat:

Égi jelekre a szomszéd nép, széltében az összes

Városban, tetemed mihamar megkérleli ottan,

Sírt is emelnek majd, azután áldoznak e síron,

Révpartjuk pedig így hívják: Palinúrus, örökre."

Szűnik e szókra szivében a félelem, és kicsit enyhül

Búja; s azóta is úgy nevezik, mint őt, ama földet.

Folytatják az utat s ott járnak már a folyónál.

Látja a vízről ezt a hajós, hogy mint közelegnek,

Mint igyekeznek a Styx fövenyéhez a néma berekben,

Hát haragos szóval tüstént elkezd kiabálni:

"Bárki vagy ott, aki fegyveresen közelítesz a vízhez,

Állj! lépést se tovább! de felelj tüstént: hova tartasz?

Itt álmok s árnyak vannak s a halál örök éje;

S élőt úgyse szabad ladikomban a Styxre kivinnem.

Már Alcídés jöttének sem örültem, a tóra

Sem Théseust felvenni, se Pírithoust nem akartam,

Bárha az ég iszonyú erejű ivadékai voltak.

Mert az: a Tartarus őrét is meg merte kötözni,

És az ijedt ebet így vonszolta - Urunk szeme láttán;

Dís feleségét vágytak ezek fölvinni a földre!"

Csak röviden felel erre a szűz amphrysusi jósnő:

"Szó sincs itt cselről, ne pörölj; nem sért ez a fegyver;

Mit bánjuk, ha akár vég nélkül ugatja az ebszörny

Vértelen árnyait odvából, - tőlünk küszöbénél

Nagybátyjának a hű Próserpina is kuporoghat.

Trójai Aeneás, a kegyes, harcok daliája,

Ő akar itt atyjához a mély Erebusba leszállni.

S ily roppant szeretet láttára te fel sem is indulsz?

Akkor hát - és kebléből kibogozza a gallyat -

Ezt nézd meg legalább." Így csillapitotta le mérgét.

S ebből ennyi elég is volt. Az nézi az ágat,

Rég nem látta e végzetes és tisztelt adományt, majd

Megfordúlván partra evez fém-szürke ladikján.

Ekkor a sok lelket lezavarja a hosszu ülésről

S padközein tágít: most már befogadja a súlyos

Aeneást. Recsegett nagy terhe alatt a dereglye,

És repedésein át feltört, ömlött az iszaplé.

Szűzzel-bajnokkal baj nélkül evez be azonban

Szittyójába a túlsó part nyál-zöld mocsarának.

Cerberus erre az úr, e hatalmas szörny, aki szemközt

Kő-oduban hever és három torkon tud ugatni.

Hogy nyaka kígyóit borzongani látja a látnok,

Mézes ezerjófűből gyúrt süteményt vet eléje,

Mákonyosat. Mindhárom torka kitárul az ebnek

S falja vad éhséggel, hátára gurulva, a földön,

Majd rút testét elterpeszti egész odujában.

Hogy már horkol az őr, bemegy Aeneás is; a víznek,

Mely nem ereszt senkit soha vissza, letér fövenyéről.

Már a küszöbnél szívtépő zokogás nesze hangzik,

Kis csecsemő-lelkek sírnak, kiket - ó, jaj - az édes

Életből, anyjuk kebeléről oly hamar elvitt,

Elragadott ama könnyes nap, kora sírba taszítván.

Még a hamis vádakra megöltek is itt gyülekeznek,

Ám most bíró és sorshúzás dönt a helyükről;

Mínós ítél itt és urnát rázva behívja

Halk seregét: s ki hogy élt, ki miben bűnös? kideríti.

Arrább tőlük azok nyomorult árnyékai állnak,

Kik maguk ölték meg magukat, megutálva a földet,

Bár vétkük mi se volt. Most bezzeg, a fenti világban

Kínt, veritéket, mindent eltűrnének örömmel!

Csakhogy a végzet: e gyűlölt láp szomorú vize tiltja,

És a kilencszer körbefutó Styx is köti őket.

S ott látszik, nem túl távolra, a messze-kiterjedt

"Könnyek Rétje" is; így hívják, széltében, e tájat.

Mirtuszok árnyában, titkos kis utak sürüjében

Erre a sorvasztó szerelem nyomorultjai laknak,

Itt bújnak meg: azonban a szív átfáj a halálon.

S jő Phaedra s Procríst is látja s a bús Eriphylét,

Ő sebeit panaszolja: Gonosz fia vágta! - utánuk

Euadnével Pásiphaé, majd Láodamía

S Caeneus ballag: e lány azelőtt fiu volt, de a végzet

Itt, e helyen ráadta megint régebbi alakját.

Köztük, a mély erdőben, még csillogva a vértől

Ott bolygott Dídó is, a pun. Hogy a trójai bajnok

Elmegy mellette s ráismer a szürke homályban,

Mintha a holdat látná, vagy vélné, hogy a ködben

Hold az, amit lát hó elején felnézve az égre,

Sírva fakadt s így szólt hozzá édes szerelemmel:

"Jaj, te szegény Dídó, hát mégis igaz, hogy a tőrrel

Megcselekedted a legvégsőt s a halálba zuhantál?

Rajtam szárad-e veszted, mondd? Mert esküszöm égre

S égilakókra, ha itt tehető ugyan eskü ezekre:

Partjaid otthagynom nem volt kedvemre, királynő.

Engem az isteni végzet üzött el, amely ma is, árnyak

Vad, tövises táján, e világtalan éji vidéken,

Szörnyü erővel kerget még. És azt se hihettem,

Hogy távoztom, tőled, ilyen fájdalmat okozhat.

Állj meg hát, ne akarj elbújni, ha nézlek. Előlem,

Tőlem futsz? Hisz a sors szólnunk most enged utolszor!"

Így szelidítgeti Aeneás a szavára felizzó,

Villámló szemü árnyékot, míg könnye kibuggyan.

Ám elfordul az árny s a szemét lesüti, s merev arca

Éppúgy nem rezdül meg semmi beszédre ezentúl,

Mint nem mozdul a kő s a kemény marpessusi márvány.

Aztán kapja magát s gyűlölködve s vadul elfut,

Hajdani férjéhez, Sychaeushoz, ki homályos

Berkükben, vele bánkódván, viszonozza szerelmét.

Aeneás szive is belefájdul e bús eseménybe,

S hulló könnyein át még hosszan bámul utána.

Folytatják sors-szabta utuk s átvágnak a réten;

Szélén, elkülönítve, a harcok hősei laknak.

Itt leli Tydeust, itt a csaták ragyogó daliáját

Parthenopaeust, itt Adrastust holt-halaványan

És a sok ottfönn elsiratott és hősi halállal

Halt dardánt; s ő felsóhajt, itt látva a hosszú

Sorban Thersilochus, Glaucus s Medon árnya s a három

Anténor-fiu közt a Cerés-papot is, Polybótést

S Ídaeust, most is kocsiján, most is hadimezben.

Zúgva körülzsongják, balról-jobbról e halottak,

S egyszer látniok őt nem elég: örömest odalépnek,

S ott múlatva maguk, jöttének okát tudakolják.

Ám hogy a főbb danaók s Agamemnónnak katonái

Látják meg fegyver-csillogva a hőst a homályban,

Felvacog őrült félelmük; sok, mint a hajóknál

Hajdan, megfordul s úgy fut; nyomorult susogással

Nyögdel a többi, vagy elhallgat, de tovább mozog ajka.

Déiphobus, Priamus fia jő ezután, s im a teste

Egy csupa seb s embertelenül feltépve az arca,

Már nem is arc ez, s nincs keze sem, s a fülét lemetélték,

Tőből tépték ki s borzalmas luk csak az orra.

Hogy ráismer a rút sebeit leplezni igyekvő

És remegő árnyékra, köszönti baráti szavakkal:

"Déiphobus, hősöm, Teucer te dicső ivadéka,

Bosszút állni, ilyen szörnyűt, rajtad ki merészelt?

S ennyire tönkre ki tett? Mert én ama végzetes éjjel

Azt hallottam csak: kimerülve pelasgot-emésztő

Harcaidon, magad is hullák halmára kerültél.

Én rhoetéumi parton üres sírdombot emeltem

S háromszor hívtam fennhangon lelkedet akkor.

Fegyverek és név jelzik a sírhalmot: de, barátom,

Tested nem lelvén, honi földbe takarni se tudtam."

Príamidés szól most: "Múlasztás itt mi se történt,

Déiphobus lelkének, hős, illően adóztál.

Engem végzetem, az zúzott le: Lakónia hírhedt

Hölgye, s nézd - ezt hagyta reám emlékül örökbe!

Tán tudod: azt az utolsó éjt, csalfán vigadozva

Átmúlattuk; nem lehet ezt eleget felidézni.

Mert amidőn ama sorsszerü ló nekifutva begördült

Pergama várába s vemhes volt fegyveresekkel,

Phrygia ujjongó némber-hada körmenetében

Vígságot mímelt maga is; majd, fent a falaknál,

Nagy fáklyát ragad: úgy ad jelt minden danaóknak.

Én ezalatt gond és fél-szender közt heverészem

Ágyam ölén, nyomorultul, míg a halálra hasonló,

Mézizü álom, fektemben, rám nem lebeg enyhén.

Közben a hűséges hitves már hordja hazulról

Fegyvereim (fej alatt tartott kardom se kivéve):

És bebocsátja lakomba, kitárva kapum - Meneláust!

Azt hiszi persze hogy érdemeül róják föl e tettét,

Sőt: szeretője talán fátylat von a hajdani bűnre.

Mit szaporítsam? Rám törnek hálómban, az élen

Fő-cselszerző Aeolidés. Te nagy ég, kamatostul

Add ezt vissza a grájoknak, ha van érdemem ottfent!

Ámde beszélj te: mi szél ragadott ide, téged, az élőt?

Tengeri vész-e talán, avagy égi parancs, ami kerget?

Vagy mi erő űzött, hogy e nap-nemlátta homályba,

Erre a bánattól háborgó helyre lejöttél?"

Míg így szólnak lenn, rózsás négyesfogatával,

Mennyei útja felén, odafenn, túlszáll Auróra.

S tán az egész számukra szabott napon így tanakodnak,

Hogyha Sibylla rövid szóval nem szól, a kisérő:

"Éjszaka lesz már, Aeneás; a panaszra időnk nincs.

S kétfele válik utunk is: a jobbra eső a hatalmas

Dís palotája felé fut, az Élysium mezejéhez;

Erre megyünk mi; a balsó evvel szemben a szörnyű

Tartarusig visz, hol vétkük levezeklik a rosszak."

Déiphobus pedig így szólt: "Nagy papnő, ne neheztelj,

Máris térek vissza, betöltöm a számot az éjben,

Ellenben, díszünk te, eredj s érj célba különbül."

Ennyit szólt, de el is kanyarult léptével eközben.

Aeneás szétnéz, és balra, a szikla szegélyén

Hármas fallal emelt építményt lát magasodni,

Ott van a Tartarus és a sebes Phlegethón körülömli

Láng-hullámaival, sziszegő sziklákat okádva.

Szemben, roppant vaskapuját ércoszlopok őrzik,

És oly erősen, hogy sem földi, se mennyei ostrom

Meg nem dönthetné; nagy acéltorony is tör az égre,

S Tísiphoné az előtérből, véres köpenyében,

Nap mint éj sose hajtva fejét álomra, vigyázza.

Innét hallani már a kemény korbács suhogását,

Jajszavak és a bilincs csörgése kiséri a csuklón.

Aeneás megijed, s gyökeret ver lába e zajra.

"Mondd, ó szűz, kik e bűnösök itt és hogy vezekelnek?

S ezt az egekbe ható iszonyú lármát mire véljem?"

Erre a jósszűz így szólt: "Teucrok hős fejedelme,

Jámbor a bűn küszöbét sose lépheti át; de Avernus

Őrzőjét, engem, Hecaté mégis kitanított,

Sorban elém tárván, hogy büntet az égi igazság.

Gnósusnak fejedelme az úr, Rhadamanthus, e poklon,

Fedd, kutat és kicsikarja bevallani vétkük azoknak,

Kik cseleik leplezve titokban örültek e bűnnek,

Húzva-halasztva a földön a megbánást a halálig.

Tísiphoné jön, a bosszúló, ostorral utána,

Avval ver, míg baljából kígyóit uszítja,

Végül a vétkest vérszomjas nővérei kapják.

Ekkor tárul csak fel a kárhozatos kapu, kettős

Sarka sikolt, ahogyan nyílik. Látod, ki az őre?

(Ott ül a csarnokban,) hogy mily szörny őrzi az ajtót?

Bent egy még iszonyúbb, ötven-fejü hydra huzódik,

S rémít mérges torkával. Nos, a Tartarus innen

Két oly mélyre merül, beleveszve az éji homályba,

Mint amilyen magasan van az ég az olympusi csúcstól.

Itt fetreng, a fenéken, a Föld ősrégi szülöttje -

Sújtva a títán ifjúság villámmal a mélybe.

Két ormótlan Alóídán bámult szemem aztán,

Kik nekimentek a menny boltjának puszta kezükkel,

Hogy leszakítva, ledöntsék majd Jupitert is a trónról.

S láttam Salmóneust szörnyen vezekelni: Olympus

Dörgését, Jupiter tüzeit mímelte ez egykor.

S úgy, hogy fáklyát csóválván robogott el, a belső

Élisen és gráj népén át, négyesfogatával,

Isteni tiszteletet követelve magának a balga,

S nagy diadalmasan, ércszekerén, a patás paripákkal

Orkánt és dörgést majmolt, mi nekünk lehetetlen.

Ám, hogy a Mindent-megtehető ezt látta az égből,

Elsújtá nyilait, bezzeg nem fáklya-sziporkát,

Nem füstöt - s iszonyú viharával a mélybe vetette.

Láttam még Tityost is, a Föld, a világ-anya sarját,

Teste kilenc holdat betakar, de felette hatalmas,

Horgas-csőrű saskeselyű lakomázik örökké,

Tépi a máj mindig kinövő s a beleknek a kíntól

Megrángó szövedékét, és ott fészkel a mellben,

Hogy sose tudnak a búrjánzó zsigerek lelohadni.

Mondjam a két lapithát: Ixíont s Pírithoust még?

Egy már-már a fejükre eső kőszikla sötétlik

S ing fenyegetve felettük; arany lábon magas ágyszék

Pompázik pazarul, s ínycsiklandó, fejedelmi

Étkek az orruk előtt: de a legvénebb furiának -

Ott les az asztalnál - markában fáklya, s a torhoz

Nyúlni nem enged: felpattan s rájuk dörög egyre.

Itt várnak tömlöcben megtorlásra, kik ottfenn

Gyűlölték testvéreiket, szüleik kizavarták

Megcsalták védencük, avagy kincset kuporítván

Ráültek rokonuk részére - s ilyen van a legtöbb! -,

Sőt a megölt csábítók, és kik igaztalan ügyben

Fogtak fegyvert, esküjüket megszegve uruknak:

Mind itt sínylődnek. Közelebbről tudni ne kívánd,

Hogy vétettek, s mily balsors mire bünteti őket?

Van, ki nehéz köveket tol, vagy kerekekre kötözve

Szenved a küllőkön. S itt ül s fog is ülni örökké

Théseus, a boldogtalan, és Phlegyás, a veszendő,

S így int, rettenetes hangon bömbölve az éjben:

»Légy igaz és féld isteneink, példámon okulva!«

Aztán van, ki honát pénzért zsarnoknak eladta,

S törvényt hol díjért szögezett ki, hol újra be is vett.

Más: lányával akart tiltott szerelembe vegyülni, -

Bűne galád mindnek, minthogy mire vágytak, elérték.

Ámde ha száz torkom, száz nyelvem volna, s a hangom

Vasból lenne, se győzném mind szóval kifejezni,

Hány bűn létezik, és hány megtorlás van ezekre."

Ily szavakat szólván Phoebus tisztes-koru szűze,

Mondta megint: "De növeld lépted, ne habozz befejezni

Vállalt tiszted, a vár cyclópsok emelte palánkját

Látja szemem már és szemközt boltos kapuívét;

Ott kell - így hagyták meg - ajándékunk lehelyezni."

Evvel elindulnak, lépkedve az esteli úton,

Míg egy tér közepén nyíló kapuhoz ki nem érnek.

Aeneás besiet, friss vízzel mossa le testét,

Majd odatűzi aranygalyukat, szemközt a küszöbre.

Hogy mindez megvolt, s felajánlták már adományuk

Nyílik csak meg az út a vidám berkeknek örökzöld,

Bűbájos mezejére, amerre a boldogok élnek.

Bővebben bíborlik a balzsamos éter is erre,

Más a nap is, mely süt, más csillag csillog az égen.

Pár árny épp a porond pázsitján edzi ma testét,

Aztán, játszva a rőt homokon, versenyt vetekednek;

Míg más táncot lejt, lábát lendítve a dalra.

Itt ül a fennkölt Thrák Dalos is, hosszú köpönyegben,

Pengeti hét húrú lantját, melyhez hol az újja,

Hol meg a szín-elefántcsont vessző vége a szerszám.

Majd jön az ős Teucer-nemzetség, nagyszerü sarjak,

Szebb korban született sok hőserejű ivadékkal:

Dardanus, Ílium atyja, meg Ílus s Assaracus - mind!

Fegyverükön, de a hősök üres szekerén is elámul.

Földbe szegezve mered gerelyük, kifogott paripáik

Meg szanaszét a mezőn. Ahogyan - míg éltek - örültek

Harci szekérnek, fegyvernek, fényes lovaiknak,

Épp így holtukban sem szűnik e vágyuk irántuk.

Jobb fele mint balról, a gyepen, lakomáznak is erre,

Rágyújtván a babérbokrok jóillatu fészkén

Víg győzelmi dalokra, miközben az Éridanusnak

Bővizü árja lezúdul az erdőből s tovacsörtet.

S itt él mind, ki honáért halt meg hősi halállal,

Itt a kegyes papi fők, kik a földön bűntelen éltek,

Minden költő is, méltók Phoebushoz a dalban,

S felfedezők, művészek: a műveltség emelői,

S mind, kik iránt hálára vagyunk kötelezve, utódok:

Itt élnek, hószín szalagot hordván a hajukban.

Most a Sibylla ezekhez szól, a köré tolulókhoz,

Ám Músaeushoz legelőbb, mivel ő a középpont,

Őt bámulja - ki jó vállal kimagaslik - a legtöbb:

"Szóljatok, ó boldog lelkek, s te, nagyérdemű látnok,

Hol lelem Anchísést, mely tájon? A mély Erebusba

Érte ereszkedtünk le, keresztül-törve folyóin."

Erre a hősi dalos, tömören, meg is adja a választ:

"Senkinek itt kijelölt helye nincs; árnyas csalitokban,

Parti magaslatokon, patakok pázsitjain élünk.

Ám ha olyan nagy a vágy szivetekben, e domb tetejére

Hágjunk fel, vezetek, s utatok már könnyü azontúl."

Szólt és útnak eredt, s ahogyan viruló ligetükre

Fentről visszamutat, már túl is jutnak az ormon.

Hát öreg Anchísés lent, egy zöld völgynek ölében

Éppen a már különállított, föl a földre igyekvő

Sok lelket szemlélgeti nagy buzgón, a rokonság

Tömkelegét, szeretett unokáit: eszében ezeknek

Élete, jelleme jár, hadi hírük, boldogulásuk.

Hogy megpillantotta a pázsiton át közelegni

Aeneást, örvendve kitárta azonnal a karját,

Csorgott végig a könny arcán, s így szólt, e szavakkal:

"Itt vagy hát? győzött a veszélyes uton, melyet elvárt

Tőled apád: kegyes áhitatod? s én láthatom arcod?

S hallva e jól-ismert hangot, szót válthatok én is?

Ó, mindig hittem, szívem számlálta a percet,

Tudtam, e nap beköszönt, s nem kellett, íme, csalódnom.

Jaj, de te hány földet, hány tág tengert bebolyongtál,

S mennyi veszélyt tűrtél, míg megláthattalak, édes!

Úgy rettegtem: csak Libyában a baj kikerüljön!"

Erre a másik: "Atyám, egyedül bús árnyad, az unszolt,

Árnyad tűnt elibém mindig, hogy e helyre leszálljak;

Gályahadam tyrrhén vizeken vár rám. De a jobbod,

Nyújtsd már jobbod, apám, és jer, ne kerüld ölelésünk."

Így kesereg, közben mint zápor, ömöl sürü könnye.

Háromszor próbálta nyakát átfonni, hiába,

Háromszor surrant ki a testtelen árny, eloszolván,

Mint lehelet-lágy szél, mint felszakadó rövid álom.

Aeneás ezalatt megpillant egy különálló,

Dús, zizegő-lombú ligetet, kanyarában a völgynek:

Itt, e szelíd tájon zúg át habjával a Léthé.

Népek, nemzetek ezreitől hemzseg fövenyágya;

Mint a mezőn forró nyárban röpködnek a méhek,

Mindenféle virágra, fehér liliomra leszállván,

Úgy zümmögtek ezek, visszhangzott tőle a zsombék.

Aeneás, ki ilyent nem látott még soha, elhül

És tüstént tudakolja: miféle folyó folyik ottan,

Vajh kik azok, kik partját ellepték tömegestől?

"Lelkek - válaszol Anchísés atya -, kiknek a végzet

Új testet rendelt felvenni, s az árban, a Léthén,

Éppen most isszák italát az örök feledésnek.

Már oly rég el akartam mindezt mondani néked,

Színről színre mutatván meg késő unokáim,

Hogy majd jobban örülj, ahogy én is, Itália láttán."

"Óh, úgy értsem, atyám, van olyan lélek, mely a mélyből

Visszamehet föl a napra? a gyarló testbe ujólag?

Hogy vágyhatnak ilyen nagyon, éppen a földre, szegények?"

"Elmondom, fiam, én örömest, ne emésszen a kétely."

Anchísés evvel nekikezd, így fejtve ki mindent:

"Földet, eget, dagadó habokat, holdgömb ragyogását

És títáni napunk, mindent, kezdetben a benső

Lélek táplált, és a világszellem, mely elömlött

Összevegyülve velük vitt mozgást nagy tömegükbe.

Innen az emberi faj, meg a földön az állati, innen

Minden szárnyas, a márvány víz-szin alatt is a szörnyek.

Tűztől terhes ezek csírája, hisz égi körökből

Származnak, ha ugyan nem fojtja le testi betegség

S földi, halandó rész erejük nem kezdi kiölni.

Ennek folytán fél, vágyik, bánkódik, örül mind,

Míg testükben, e vak börtönben a fényt sose látják.

Sőt, ha az élet lángja lehunyt is már, a szegénytől

Minden testi baj és kórság nem száll el egészen

Akkor sem, belemarta magát ugyanis csoda-módra

S mélyen a hosszu idő folyamán lelkükbe a sok szenny.

Hajdani bűneikért most hát kínokkal adóznak,

Így vezekelnek. Van, ki szelek viharába feszítve,

Van, ki viszont vízörvényben függ, vagy belemártva

Lángtengerbe, hogy az perzselje le, mossa ki bűnük:

Mindegyikünk a saját lelkével szenved. A tágas

Élysiumba utána jutunk - víg földje azonban

Oly kevesek hona lesz! - míg minden szennyet az évek

Körforgása ki nem rostál, csak egy éteri érzést

És egy mennyei, egyszerű szikrát hagyva szivünkben.

Ám ha idők kerekén ezer esztendő eliramlott,

Mind, seregestül a Léthéhez szólítja az isten,

Hogy, feledést szíván folyamából, újra a napfényt

Szemre vehessék, és fel akarják ölteni testük."

Ezt mondotta el Anchísés, a tömeg közepébe

Vitte utána fiát a Sibyllával, föl a dombra,

Hogy jól lássa a hosszú sort, a zajos sokaságot

S arca vonásaiból olvasson a szembejövőknek.

"S most a dicsőségről szólok, mely a dardanidákra,

Majdan várni fog, és arról, mily hősök erednek,

Tündöklők, italus törzsből, örökölni nevünket

És unokáid is elsorolom, feltárva jövődet.

Nézd amaz ifjat amott, ki reádül a dárda nyelére:

Sorsa a földre az elsők közt feljutni jelölvén,

Leghamarabb, italus nászból, ő száll fel a fényre -

Silvius, így nevezik, neve albai név, legutolsó

Sarjad, akit Lávínia, vénségedre, királyul

S Alba királyai őséül szül néked az erdőn,

S Alba, a Hosszu felett, vele kezdődik meg uralmunk.

Míg mellette Procas, tündöklő tükre a trósznak

És Capys áll Numitorral, majd ki neved megujítja,

Silvius Aeneás, a kegyes - de kirántani kardot

Úgy sem utolsó, csak majd nyerje el Alba uralmát.

Hej, milyen ifjak! hogy duzzad mind, nézd, az erőtől!

S rajtuk a tölgylombos polgárkoszorú milyen ékes!

Ők emelik Nómentum, Pómetií, Cora, Bóla

És Gabií falait, de Fidénaet és Inuúsnak

Fészkét is, valamint Collátia bérci erődjét.

Ez lesz majd a nevük, most még név nélküli puszták.

Ámde nagyapjához később Mávors fia társul,

Rómulus; anyja, az Assaracus-vér fogja nevelni:

Ília. Látod-e, két forgó mered égre sisakján,

S mint díszíti saját ékével mennyei atyja?

Íme, előjelet is kap hát, hogy győz a világon

Róma hatalma, fiam, s az Olympusig ér fel erénye;

Mert maga hét fellegvárat fog körbe falával,

S boldog lesz hős sarjaiban: Berecyntia örvend

Gyermekein csak eképp, amidőn tornyos-koronásan

Áthajt Phrygia városain, sok száz unokáját

Dédelgetve, ki mind isten s fenn trónol az égben.

És most jól idenézz, mert római véreid, őket,

Tenfajtád látod. Caesart s az iúliusi népet,

Mind, kik a menny nagy boltja alá felszállnak a fénybe.

Köztük az is, kit olyan sok jós megigért - ime, ámulj

Augustus Caesaron: az Isteni sarja e férfi,

Másod-aranykor virrad fel Latiumban alatta,

Mint Sáturnus földjén rég; birodalma kiterjed

Indusokon, garamantusokon túl, állatöveknek,

Évnek, napnak egén is túl, addig, hol a mennybolt

Tengelye Atlas tarkóján tündökleni látszik.

Istenigék által megjósolt jötte hirére

Már most retteg a Caspium és a maeótisi tájék

S rémülten kavarog mind hét torkával a Nílus.

Alcídés maga sem látott tán ennyi vidéket,

Bárha megölte az érc-lábú gímet s Erymanthus

Erdeit elcsititotta s a lernai szörnyet is íjja,

Sőt Líber se, ki nysai bércéről venyigével

Kormányzott tigrisfogatán le-leront diadallal.

S még habozunk nagy tettekkel gyarapítani hírünk? -

Megtelepedni miért félünk hát Ausoniában?

Ám szent áldozatát hozván, olajágkoszorúsan,

Most ki jön? Ősz haja, bajsza királynak lenni mutatja,

Rómainak hozzá - aki törvényekkel alapját

Megveti várának, s akit ily roppant hatalomba

Ültet a csöppnyi Curés. Őt Tullus fogja követni,

Rettenetes csatavészbe borítva egész birodalmát

S eltespedt, diadal-feledett seregét e tusákra

Felfegyverzi. Azonnal utána következik Ancus,

Már itt kérkedik, itt is a népszerüség neki minden.

Ez meg a Tarquinius-ház; itt meg a büszke, bosszúló

Brútus, a visszavivott vesszőköteg is vele, - látod?

Ő lesz a baljós bárd révén majd consul először,

Ő, ki a drága szabadságért fiait, kik a harcot

Újra megindítják, maga fogja halálra itélni. -

Ó, nyomorult! de akárhogy itél az utókor e tettről,

Győztes a honszerelem lesz benne s az isszonyu dicsvágy

Két Decius, Drúsus jön amott s Torquátus »a baljós

Bárdú«, s harc-jeleink aki mind hazahozza: Camillus.

Látsz azonos hadi-mezben felszikrázni azonban

Még egy párt, kik az éj e homályán most egyetértők,

Hej, de ha egyszer a napra kijutnak, mekkora harcok,

Vérözön és csata csap fel köztük! az alpesi szirtes

Várból tör ki, Monoecusból az após, le a síkra,

Míg veje, szemben, egész Keletet fegyverbe kiáltja.

Jaj, fiaim, soha lelketek ily rút harcra ne vágyjon,

S drága hazánk erejét ne szegezzétek szive ellen;

Ezt te, szülöttem, olympusi származatú, külön átértsd

S vesd el ilyenkor fegyveredet - - -

Itt van az is, ki Corinthust és az achájt leigázván

Majd a magas Capitóliumon diadalmenetet tart.

Másik amott Argost és Aeacidést, nagy Achillés

Vérét és Agamemnón várát sújtja, Mycénaet,

Trójai őseiért így állva bosszút, s a Minerva

Megcsufolásáért. Hát benneteket ki feledne

Büszke Cató s Cossus? Ki a Gracchusokat, s Libyának

Ostorait - Scipiók, villám-ikrek! - titeket ki?

S Fabriciust, a szerényt, vagy Serránust, aki - szántott?

Merre ragadsz, Fabius-ház? fáradok el! s te, Legelső,

Késéseddel nép üdvét óvó, te is itt vagy?

Más faj - elismerem - élethűbb ércszobrokat alkot,

S arcot olyant farag, úgy, hogy szinte beszél az a márvány,

Jobb ügyvéd is akad, s ki leírja a csillagok útját

Mérőbotjával, vagy számontartja kelésük:

Ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj,

El ne feledd - hogy békés törvényekkel igazgass,

És kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad!"

S mert ámulnak, a vén Anchísés ezt teszi hozzá:

"Nézd, mint lépdel azonban, dús zsákmánnyal, a győztes

Marcellus, ragyogóbb, mint minden hős körülötte.

Rómát menti meg ő, számos, vészes viadalban,

Punt, pártos gallust a lovassággal letiporván,

S fegyvereket harmadszor tesz le Quirínus atyának."

Akkor a hős-szivü Aeneás (mert hívei élén

Egy deli ifjat lát, villámsugaras hadivértben,

Ámde olyan szomorút! lesütött szeme is csupa bánat):

"Hát ez, apám, a vitézzel lépést tartva, ki? - kérdi -,

Gyermeke tán, unokája esetleg a nagyszerü törzsből?

S mekkora zaj kíséri! milyen fenség ragyog arcán!

Ám a vak éj borus árnyai ott szállnak körülötte."

Felzokog Anchísés, hull könnye, ahogy felel erre:

"Jaj, ne kutasd, gyerekem, roppant gyászát tieidnek!

Őt a világra csupán mutatóba ereszti a végzet,

S nem hagy időt neki. Túl nagynak tűnt volna a mennynek

Róma hatalma, ha ezt az ajándékát sem irigyli.

Mily hangos lesz majd megrázó férfi-sirástól

Mind az egész város, meg a Mars mezeje! S, Tiberínus,

Mekkora gyászt lát friss sírhalmánál vized akkor!

Ílium egy fia sem kelt ennyi reményt a latinság

Őseiben, sem Rómulusunk birodalma, szülöttét,

Annyira, mint őt, oly büszkén, sose fogja dicsérni.

Mekkora jámborság! milyen ősi-erős hit! a harcban

Mily diadalmas kar! Bűntetlen, fegyvere ellen,

Senki se támadhatna, akár habzó paripáját

Sarkantyúzva, akár gyalog állna ki vívni e gyermek.

Haj, te szegény, ha a mostoha sors kikerülne! te lennél

Marcellus! - jertek, legyen itt liliom, tele kézzel

És vérszínü virág, hadd hintsem szét unokámnak,

Hogy lelkét e hiú végtisztesség adománya,

Némileg, engesztelje." A köd tágas birodalmát

Így járják be s megnéznek mindent, kikutatnak.

Majd miután végigkísérte fiát az egészen

S felszította szivét a jövő hírnévre epedni,

Anchísés a csatákról szól, amelyek fenyegetnek,

Majd Laurentum népeiről, a latínusi várról

És hogy a bajt mint kell kikerülni, miként megelőzni?

Két kapun át járnak föl az Álmok. Egyik szaru. Rajta,

Mint mondják, a való árnyak szoktak kilebegni;

Hószínfényü, fehér elefántcsontból van a másik,

Itt a csalárd jelenéseket engedik égnek a mánok.

Erre, a csontkapun át mutat Anchísés utat, aztán

Szót befejezve, fiát a Sibyllával kibocsátja;

Tüstént társaihoz s a dereglyékhez megy a bajnok,

Végig a part mentén, egyenest cáiétai révbe.

Itt horgonyt vetnek, s odasímul a parthoz a tatrész.