Közzététel dátuma: May 03, 2020 10:57:17 PM
Nesztór, bár borozott, jól meghallotta a lármát,
hát Aszklépiadészhoz ilyen szárnyas szavakat szólt:
"Mondd csak meg, mit vélsz minderről, hősi Makháón;
nő viruló-koru harcosaink zaja már a hajóknál.
Hát te csak ülj, s iszogasd békével a barnapiros bort,
míg forró fürdőt forral fürtös Hekamédé
s testedről a megalvadt szennyes vért lefüröszti:
én meg a látóhelyre megyek, szétnézek azonnal."
Szólt, s fia nagyszerüen-kalapált pajzsát fölemelte,
lóbetörő Thraszümédészét, mely sátra ölében
ércesen ott ragyogott: apjáét hordta az ifjú.
S fogta erős gerelyét, a hegyes rézzel hegyezettet;
így állt sátra elé, s látott csúf dolgot azonnal;
megzavarodva saját seregét, sarkukban az űző
dölyfös trósz csapatot, s az akháj falat összeomoltan.
Bíborrá ha borul tág tenger néma habokkal,
mert süvitő-szavu szél sebes útjait érzi előre,
s várakozik, nem hömpölyög egyik irányba sem addig,
míg Zeusztól a kiválasztott szél végre le nem csap:
így hánytorgott ott az öreg, szaggatta a lelkét
kétfele: menjen-e gyorscsikajú danaosz csapatokhoz,
vagy pedig induljon nép-pásztora Átreidészhoz.
Töprengett, s azután úgy látta, hogy ez helyesebb lesz:
Átreidészhoz ered. S amazok közben kaszabolták
egymást küzdve: az érc bongott testük körül egyre,
kardok kongatták, döngették kéthegyü dárdák.
Nesztórral szemben meg a Zeusz-táplálta királyok
jöttek a gályáktól, mindaz, kin az érc sebet ejtett,
Tűdeidész, Odüszeusz, s velük Átreidész Agamemnón.
Mert a hajókat igen távol vonták a csatától,
ősz tenger partjára, s az elsőket ki a síkra
vonták, és a tatok mentén bástyát is emeltek.
Mert hisz a part, noha téres volt, nem tudta az összes
bárkákat befogadni, szorongtak rajta a népek.
Több sorban vonták ki tehát, s száját az öbölnek
megtöltötték, két hegyfok közt végig egészen.
Most ezek itt, vágyván szemlélni a harci kavargást,
együtt jöttek a dárdájukra hajolva: kesergett
lelkük a keblükben, s hogy szembekerült velük ekkor
agg Nesztór, kebelükben csüggesztette a lelket;
hát őt megszólítva beszélt a király, Agamemnón:
"Nesztór, Néleusz sarja, akhájok nagynevü dísze,
mért jössz, férfiu-sorvasztó csatavészt odahagyva?
Félek, még ma beváltja szavát az erőskezü Hektór,
melyet a trójaiak sora közt mondott fenyegetve,
hogy gályáinktól nem tér haza Ílionába,
míg nem perzseli föl mindet, s nem döf le magunkat.
Így szólt ő, s most már ez megy mind teljesedésbe.
Ó, jaj, már látom, hogy a szívében haragos rám
még más jólábvértes akháj is, akárcsak Akhilleusz:
és a hajók tatjánál már nem akar tusakodni."
Válaszul így szólt erre Gerénia bajnoka Nesztór:
"Mindez vár mireánk készen, mindezt a magasban
mennydörgő nagy Zeusz maga sem másítja meg immár.
Mert leomolt az a bástya, amelyben mind bizakodtunk,
hogy törhetlen védi hajóink, véd mimagunkat;
ők meg a fürge hajók mellett tusakodnak unatlan
szívósan: s bármint vizsgálod, nem veheted ki,
hogy melyik oldalról menekül seregünk gomolyogva:
oly kavarultan öletnek, az égig hat föl a lárma.
Gondoljuk hát meg, hogy mindez mint legyen eztán,
hogyha ugyan használ a tanács; ám azt se javaslom,
hogy verekedjünk, mert helye nincs sebesültnek a harcban."
Válaszul így szólt most sereget vezető Agamemnón:
"Nesztór, lásd, miután a hajóknál folynak a harcok,
és a rakott fal már nem használt, már nem az árok,
melyért fáradozott seregünk sokat, és szive hitte,
hogy törhetlen védi hajóink, véd mimagunkat:
így tetszik bizonyára a szörnyüerős Kronidésznak,
távol a hontól dicstelenül hogy vesszen a népünk.
Láttam jól, amikor szivesen segitett seregünknek;
s látom most, hogy a boldog olümposziakkal egyenlőn
oszt amazoknak hírt, s lekötözte kezünket, erőnket.
Rajta azonban, amint mondom, mind úgy cselekedjünk:
első gályáinkat mind, mik a víz közelében
állnak, vonjuk már s engedjük az isteni vízre,
s kő-nehezékkel tartsuk meg, míg nem jön a szentelt
éj, amikor majd tán el is állnak a trószok a harctól,
s így azután valamennyi hajónkat vízre vihetjük.
Éjszaka évadján sem szégyen futni a vésztől:
jobb, aki megmenekül futván, semhogy rabul essék."
Görbén fölfele nézve felelt leleményes Odüsszeusz:
"Átreidész, míly szó szökkent ki fogad keritésén?
Vész fia, bár volnál a vezére pulyák seregének,
és ne uralkodnál mifölöttünk, kiknek a nagy Zeusz
ifjukorunktól kezdve kemény harcban verekednünk
adta az aggságig, míg nem hullunk el egyenként.
Azt tervezgeted itt, hogy a tág-utu trójai várost
elhagyjuk, melyért oly hosszan tűrtük a rosszat?
Hallgass, már az akhájok közt valahogy ki ne hallja
ezt a szavad, mit amúgy sem vesz szájára a férfi,
szívéből aki illő szót kijelenteni jól ért,
s van hatalom-pálcája, figyel sok nép a szavára,
annyi, ahány danaosz dalián te gyakorlod uralmad.
Most pedig elmédet megróvom ezért a beszédért:
azt akarod, hogy amíg még áll nagy zajjal a harcunk,
vonjuk vízre a jópadu bárkákat, hogy a trószok
kedve ugyan teljék, mikor eddig is annyira győznek:
és nőjjön meredek veszedelmünk: mert az akhájok
nem tartják a csatát, ha a bárkák vízre kerültek,
hátratekintgetnek, hátrálnak a vad viadalból.
Ott azután pusztít a tanácsod, nép fejedelme."
Válaszul így szólt most sereget-vezető Agamemnón:
"Hej, Odüszeusz, nagyon is fájdítja goromba szidalmad
lelkemet: én akaratlan akhájit amúgy sem akarnék
arra szorítani, hogy tengerre bocsássa hajóját;
jőjjön hát, aki tud közülünk jobbat javasolni,
ifju akár, vagy öreg: s örülök neki, hogyha előáll."
Megszólalt most harcban-erőshangú Diomédész:
"Itt van a férfi, közel - ne kutassuk -, hogyha akartok
rám hallgatni, haragvóan sem szídtok, amért én
mindegyikőtöknél ifjabb vagyok itt születésre:
csakhogy apám nékem is hős volt, vallom dicsekedve,
Tűdeusz, kit Thébának ölén fed halma a földnek.
Portheusznak három fia volt, mind jónevü bajnok,
Pleurónban lakták házuk s meredek Kalüdónban,
Agriosz is, Melasz is, meg harmadikuk lovas Oineusz,
apja apámnak: s ő volt köztük a legkitünőbb hős.
Ott élt hát; de apám Argoszban, mert oda ért el
vándoruton: Zeusz és más istenek óhaja volt tán.
Adrésztosznak vette egyik lányát feleségül,
otthona gazdag, búzahozó szántója elég volt,
és sok kertje a környéken sokféle gyümölccsel,
barma is; és kelevézzel túltett minden akhájon:
hát hiszen ezt hallottátok bizonyára, hogy így volt.
S így nem véltek gyávának, sem törzsre silánynak,
és kereken kijelentett szómat sem vetitek meg.
Menjünk, bár sebesülten, a harcba, a kényszerüség hajt:
ott azután mi magunk elhúzódunk a dühöngő
dárdarohamtól: sebre sebet valahogy ne szerezzünk:
csakhogy a többieket hajtsuk buzdítva, kik immár
lelkük-dédelgetve kiálltak, nem verekesznek."
Szólt; s nagyon is hallgattak rá; tették a tanácsát:
útnak eredtek, elől sereget-vezető Agamemnón.
Csakhogy a híres Földrázó se hiába figyelt ám:
régi vitéznek alakjában közibük keveredve
Átreidész Agamemnón jobbját kézbe ragadta
és őt megszólítva, ilyen szárnyas szavakat szólt:
"Átreidész, bizonyára örül most már Akhileusznak
keblében dühödött szive, mert az akhájok eképen
hullanak és futnak; s ő látja, de nincs szive csöpp sem.
Bár ő veszne el így, a szemét venné el az isten;
rád az olümposzi boldogok annyira nem haragusznak:
mert hisz a trójaiak fejedelmei és vezetői
vernek még föl a tág síkon port, s látni fogod még,
mint futnak föl a várba a sátraktól s a hajóktól."
Így szólt, s rettentőt riadott, kirohant a mezőre.
Mint ha kilencezren vagy tízezren rivalognak
háboruban hősök, verekedve Arész viharában:
akkora hangot küldött kebléből az uralgó
Földrázó, s valamennyi akháj szívébe hatalmas
harcierőt hajitott, verekedni, tusázni szünetlen.
Közben aranytrónú Héré meglátta szemével,
mert az Olümposz csúcsán állt, s jól látta azonnal,
hogy ki a férfidicsőítő viadalban igyekszik,
drága fivére, ki sógora is, s megörült szive nyomban;
Zeuszt meg a sokforrású Ídé legtetejében
látta meg ülni, haraggal telt meg azonnal a szíve.
Hányta-vetette utána tehénszemü Héra, az úrnő,
pajzsos Zeusz elméjén hogy s mint tudna kifogni;
és ez a terv látszott lelkében a leghelyesebbnek:
fölpiperézi magát, úgy indul az Ída hegyére,
Zeusz, szép teste miatt, tán vágyakozik vele hálni,
és akkor majd ő szelid, édes, jóizü álmot
önt szemhéja fölé, s okos elméjére bocsátja.
Ment hálótermébe, melyet szeretett fia ácsolt,
Héphaisztosz, s a szilárd ajtót úgy rótta a falba
titkos zárral, hogy más isten nyitni ne tudja.
Ott a sugárzó ajtót ő elzárta, belépvén:
és vágyébresztő testéről ambrosziával
mosta le végig a szennyet, utána bekente a síkos
isteni, illatozó balzsammal, a nála levővel;
mely, ha csak egyet mozdult is, Zeusz ércküszöbénél,
illatot árasztott már végig a földön, az égen.
Ezzel kente be szép testét, azután haja fürtjét
fésüvel és kézzel fényes fonatokba befonta,
ambrosziásan omoltak alá örökéltü fejéről.
Öltött ambrosziás öltönyt, mit néki Athéné
szőtt míves gonddal, s beleszőtt sok szép szines ábrát:
keble köré kapcsolta arany csattokkal e leplet.
Százrojtos gyönyörű övet is vett Héra magára,
jólfúrt cimpájába pedig szép fülbevalót tett,
szép kicsiszolt háromköveset, sugaras ragyogásút.
És a fejét fátyolba takarta az isteni asszony,
szép új fátyla fehér napként ontotta sugarát.
Fényes talpa alá gyönyörű sarukat kötözött fel.
És miután már minden díszt testére körített,
ment ki a terméből, és arrébb híva a többi
égilakótól Aphroditét, szólt véle eképen:
"Megtennél valamit, kedves lány, hogyha kimondom?
vagy tán megtagadod, lelkedben rám haragudva,
mert az akháj sereget segitem s te a trójai népet?"
Válaszul Aphrodité, Zeusz lánya, ilyen szavakat szólt:
"Héra, te szent úrnő, lánysarja a büszke Kronosznak,
mondd ki, amit gondolsz: megtennem sürget a lelkem;
teljesitem, ha tudom, s ha a kérés nem lehetetlen."
Cselt szövögetve felelt ekkor neki Héra, az úrnő:
"Add ide most a szerelmi varázst, mellyel te az összes
isteneket meg a földi halandókat leigázod:
látogatóba megyek peremére a dúsölü földnek,
Ókeanoszhoz, az isteni őshöz, a Téthüsz anyához,
házuk ölében akik dajkáltak s féltve neveltek,
Rheiától átvéve, mikor Zeusz törve Kronoszra,
föld mélyére, a meddő tenger alá taszitotta.
Őket látogatom, hogy szűnjék régi viszályuk:
mert rég tartózkodnak már ágytól, öleléstől,
és egymást kerülik, mert méreg hullt a szivükbe.
Hogyha e kettőt én meg tudnám győzni szavammal,
hogy kerevetjén újra szives szerelembe fonódjék,
akkor előttük tisztelt lennék s kedves örökké."
Válaszul így szólt erre mosolyszerető Aphrodíté:
"Nem lehet és nem is illik nemmel szólnom a szódra:
hisz te vagy az, ki a legmagasabb Zeusz karja között hálsz."
Mondta, s a melléről levetette övét, ama hímzett
tarka övet, melyben nyugodott valamennyi varázsszer:
volt abban szerelem, volt vágy, volt csalfa beszéd is,
lágy szózat, mely a bölcs elméjét elcseni titkon;
ezt a kezére vetette tehát, szót szólva kimondta:
"Íme az öv, vedd át tőlem, s rejtsd jól kebeledbe,
tarka övem, melyben minden van: s nem hiszem én, hogy
el nem végzed jól, bármit forgatsz is eszedben."
Mondta; mosolygott rá a tehénszemü Héra, az úrnő,
és mosolyogva a tarka övet kebelébe helyezte.
S Aphrodité, Zeusz lánya, megindult vissza a házba,
Héra pedig felugorva suhant az olümposzi csúcsról
Píerián átlépve, kies szép Émathiába,
majd a lovas thrákok havas ormain át, kimagasló
csúcsokon át surrant, sosem érte a lába a földet.
Majd Athosz ormáról a habos tengerre suhant le:
és Lémnoszba, Thoász hősnek szigetére került el,
és itt lelte az Álmot, testvérét a Halálnak,
átkulcsolta kezét, s a nevén szólítva, kimondta:
"Álom, az isteneken meg az embereken te ki úr vagy,
hogyha szavam meghallgattad már bármikor eddig,
hallgass rám most is, hálás leszek érte örökké:
szunnyaszd el sugaras szemeit ma szemöldje alatt nagy
Zeusznak, rögtön amint mellé szerelembe simultam.
Tőlem ajándékul szép trónt kapsz, elnemenyészőt,
drága aranyt: Héphaisztosz, az én bicegő fiusarjam
késziti majd gonddal, zsámolyt tesz lábad alá is,
hogy ragyogó talpad lakomák közt arra helyezhesd."
Néki felelve ekép szólt ekkor az Álom, az édes:
"Héra, te szent úrnő, lánysarja a büszke Kronosznak,
más örök istent én könnyen tudnék leigázni
szenderrel, még Ókeanosz folyamáradatát is,
márpedig ő első nemző, mindennek az apja:
ámde Kronosz fia Zeusz közelébe bizony sose lépnék,
nem merem őt szenderbe meríteni, míg maga nem hív.
Mert hiszen egyszer már okosabbá tett a parancsod,
aznap, amint az a hősszivü Zeusz-sarj visszahajózott
trójai partokról, feldúlva a trójai várost.
Elbűvöltem Zeusz elméjét, elboritottam
édesen: és ezalatt gonoszat szőtt ellene lelked,
vad viharok rohamát verted föl a víz tetejében:
s jólakosú Kószig sodrattad el akkor a sarját,
messze barátaitól: gyúlt Zeusz, ébredve, haragra,
széthajigálta a házban az isteneket, s a leginkább
engem akart megfogni, be is vet a vízbe az égből,
hogyha nem óv meg az istent és embert leigázó
Éj: hozzá menekültem; s Zeusz, dühösen, de hagyott már:
félt attól, hogy a gyors Éjjel szemben cselekedjék.
S most ismét nógatsz cselekednem ilyen lehetetlent."
Erre eképen szólt a tehénszemü Héra, az úrnő:
"Álom, ugyan minek is forgatsz az eszedben ilyesmit?
Azt véled, hogy a trószt ugyanúgy pártolja a nagy Zeusz,
mint Héraklészért, a fiáért gyúlt a haragja?
Csak gyere, s én azután fiatal Khariszok közül egyet
nőül adok hozzád, hívd őt feleségnek ezentúl,
Pászitheét, akiért sóvárogsz nap nap után rég."
Így szólt ő; megörült Álom, s így adta a választ:
"Rajta tehát, esküdj meg a Sztüx iszonyú folyamára,
érintsd meg fél kézzel a tápláló anyaföldet,
fél kézzel meg a fénylő tengert: hogy tanu légyen
lent ki Kronosz körül él, nékünk most mindaz az isten:
nőül adod hozzám igazán fiatal Khariszokból
Pászitheét, akiért sóvárgok nap nap után rég."
Szólt; s a fehérkaru Héra nem is volt szófogadatlan,
eskütt, mint az akarta, nevén szólítva az összes
Títánnak hívott istent, lent, Tartárosz alján.
Majd miután már megtette s befejezte az esküt,
ketten a két várost, Lémnoszt s Imbroszt odahagyva
ködbe takartan eredtek, a lábuk gyorsan emelték:
sokforrású Ídát érték el, vadak anyját,
Lektosznál, ott léptek a szárazföldre, a tengert
elhagyták: erdők hegye rengett talpuk alatt már.
Ott lemaradt, mielőtt Zeusz megláthatta, az Álom,
ült egy karcsu fenyő tetejébe, mely akkoron Ídán
legmagasabb volt, s át a legen felnőtt a nagy égig:
ott meghúzta magát a fenyőágak sürüjében,
éleshangu madár képében, mely a hegyekben
égi nevén Khalkisz, de Kümindisz az emberi nyelven.
Héra pedig sebesen hágott magas Ída hegyére,
Gargarosz orma fölé: s ott fellegtorlaszoló Zeusz
csak meglátta, s a vágy bölcs szívét elboritotta,
mint amikor legelőször ölelkeztek szerelemben,
s jó szüleik tudtán kívül jártak kerevetre;
Héra elé odaállt, s a nevén szólítva kimondta:
"Héré, merre sietsz az Olümposzról ide térve?
Nincsenek itt lovaid, szekered se, hogy arra fölállj majd."
Cselt szövögetve felelt ekkor neki Héra, az úrnő:
"Látogatóba megyek peremére a dúsölü földnek,
Ókeanoszhoz, az isteni őshöz, s Téthüsz anyához,
házuk ölében akik dajkáltak, féltve neveltek;
őket látogatom, hogy szűnjék régi viszályuk.
Mert rég tartózkodnak már ágytól, öleléstől,
és egymást kerülik, mert méreg hullt a szivükbe.
Lent várnak lovaim forrásdús Ída tövében,
szárazon és vizen át ők fognak vinni utamra.
Most temiattad jöttem idáig olümposzi csúcsról,
meg ne neheztelj rám, hogy szót sem szólva siettem
háza ölébe a mélyörvényű Ókeanosznak."
Válaszul így szólt erre a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Héré, később is tudsz még oda útnak eredni,
most inkább jőjj, hogy leheverjünk itt szerelemben:
mert soha még nem igázta le így körülöntve a lelkem
bent kebelemben a vágy sem földi, sem isteni nőért:
sem mikor Ixíón felesége után epekedtem;
Peirithooszt aki szülte nekem, bölcs isteni férfit;
sem mikor Akrisziosz lányáért, szép Danaéért,
mind közt legkitünőbb férfit, Perszeuszt aki szülte;
sem mikoron híres Phoinix nemzette leányért,
Mínószt s isteni nagy Rhadamanthüszt majd aki szülte;
sem mikoron Szemeléért s thébai Alkménéért,
Héraklészt aki szülte nekem, bátor fiusarjam;
míg Szemelé a halandók szép örömét, Dionűszoszt;
sem mikor úrnő Démétérért, széphaju nőért,
sem mikoron nagy Létóért, s magadért sem idáig -
mint ahogyan most édes vágy ragad el teutánad."
Cselt szövögetve felelt ekkor neki Héra, az úrnő:
"Rettenetes Kronidész, hogy tudtál szólani íly szót?
hogyha te most epekedsz szerelembe heverni az Ída
legtetején, itt, honnan minden messzire látszik,
hogy lesz az, ha amint hálunk, valamely nemenyésző
isten megpillant, és elmegy az égilakókhoz,
és elmondja? Bizony sose mennék házad ölébe
nászból kelve föl épp: megszólhatnának ezért még.
Ámde ha úgy akarod; s kebelednek kedves e szándék,
van hálótermed, mit kedves gyermeked ácsolt,
Héphaisztosz, s a szilárd ajtót jól zárta helyére:
térjünk hát oda hálni, ha már így vágyol a nászra."
Válaszul így szólt erre a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Héra, ne félj te sem istentől, sem földilakótól,
hogy meglát, oly arany felhőt boritok köribéd én,
és azon át nem lát minket még Éeliosz sem,
bár ő néz legerősebb éles fénnyel a földre."
Szólt, s átfonta Kronosz fia karjával feleségét.
Ekkor alattuk a föld üde zöld füveket sarjasztott
s lótuszt, harmatosat, sáfrányt, és sűrüvirágú
jó puha jácintot: s a magasba emelte ez őket.
Íly nyoszolyán háltak, s közben felhőbe borultak,
szép aranyosba; körül csillámló harmatozás hullt.
Zeusz atya nagy nyugalomban hált így Gargarosz ormán,
álom igázta s öröm: feleségét karral ölelte.
S futva futott az akháj gályákhoz az Álom, az édes,
föld-övező Földrázónak hogy hírt vigyen erről:
majd közelébe kerülve megállt, szárnyas szavakat szólt:
"Védd az akhájt most, mint ahogyan vágysz erre, Poszeidón,
egy kicsikét legalább, nyujts hírt neki, míg aluszik Zeusz:
mert hiszen én őt lágy és mély álomba takartam,
Héra pedig szerelemmel csalta a násznyoszolyára."
Szólt, s a halandók híres népeihez tovalebbent,
azt mégjobban akhájok védelmére tüzelvén.
S nyomban elősoraikba rohanva rivallta Poszeidón:
"Argosziak, Hektórt hagyjuk hát győzni ma ismét,
Príamidészt? nyerjen gályákat, hírt is arasson?
Ezt ígéri, bizony, s még kérkedik is, hisz Akhilleusz
öblös gályáknál még őrzi a szíve haragját:
akkora vágy mégsem kélhet majd érte, ha mink mind
serkentjük már egymás oltalmára magunkat.
Rajta tehát, ahogy én mondom, mind így cselekedjünk:
mind valahány öreg és kitünő pajzs van seregünkben,
öltsük föl, s a fejünket a fennragyogó sisakokba
bujtassuk, s markoljunk hosszu dzsidát a kezünkkel,
így menjünk: vezetek; s kijelentem, nem marad itt meg
Hektór Príamidész, bármennyire vágyik a harcra.
Hát ki erős a csatán, de piciny pajzs van csak a vállán,
adja silányabbnak kölcsön, s maga jó nagyot öltsön."
Szólt; s nagyon is hallgattak rá, tették a tanácsát.
Rendezték soraik, sebesülten bár, a királyok,
Tűdeidész, Odüszeusz, s velük Átreidész Agamemnón:
rendre bejárták mind, kicseréltek sok hadifegyvert,
vett a derék derekat, hitványabb kapta a hitványt.
Teste köré miután ki-ki szép ragyogó rezet öltött,
indultak; legelől járt föld rázója Poszeidón,
rémületes hosszú kardját markolta keményen,
mint villámot, amellyel nem jó szembeszegülni
gyászokozó harcban, mert félsz bénítja a férfit.
Másoldalt sugaras Hektór rendezte csapatját.
Végül a háborunak feszitette ki szörnyü viszályát
köztük a tündökölő Hektór s kékfürtü Poszeidón,
egyik Trója hadát, Argoszt segitette a másik.
Partra csapott ki a tenger, az argoszi sátrakig áradt
s bárkákig; s ők egyberohantak nagy hadizajjal.
Tengeri hullám sem bömböl szárazra csapódva
így, mikor északi szél dühe űzi az ár közepéből:
tűzláng sem recseg íly szörnyen, mordulva magasra,
hegyszakadékokban, mikor erdőt gyujtani lobban:
szél sem zendül ilyen hevesen tölgyek tetejében,
hajkoronájukban, ha haraggal rázza a fürtjük:
mint amilyen lármája riadt az akhájnak, a trósznak,
rémületes zajjal mikor egymást rontani rontott.
Hát kelevézt legelőbb sugaras Hektór röpitett el
hős Aiászra, mivel neki jött épp, el se hibázta:
hol kebelén két szíja futott egymásra keresztbe,
egyik ezüstszögü kardjáé volt, másik a pajzsé,
megvédték gyöngéd húsát; Hektór haragos lett,
gyors lövedéke amért a kezéből hasztalanul szállt;
vissza a népe közé hátrált, hogy a vészt kikerülje.
Őt ezután, ahogy elment, nagy Telamóniosz Aiász
kővel meghajitotta: ilyen, tartója hajóknak,
volt sok a küzdők lábainál: egyet fölemelve,
pajzsa fölé, mellére vetette, nyakához egészen;
mint búgó-csiga, megpördült Hektór a csapástól:
Zeusz atya sujtásától mint ahogyan gyökerestül
dől ki a tölgy, s iszonyú kénes szag száll ki belőle,
és ki közelről látja, bizony tovaröppen a mersze
tüstént, mert súlyos villáma a nagy Kroniónnak:
így hullott az erős Hektór is a porba azonnal:
és kiesett kelevéze kezéből, pajzsa-sisakja
ráomlott, rézzel-kirakott hadivértje csörömpölt.
Most az akháj sarjak hozzá rivalogva rohantak;
hitték, hogy kiragadják, dobtak rá sürü dárdát:
csakhogy a nép-pásztort megsebzeni senki se tudta,
sem megdobni: előbb álltak köribé a legelsők,
Púlüdamász és Aineiász meg a fényes Agénór,
Szarpédón, Lükié vezetője s a jónevü Glaukosz:
senki se hagyta el őt, gondolt rá mind: odaálltak
szépkörü pajzsukkal köribé sürü sorban a társak,
s vitték kézre emelve a harcból, mígnem elérték
gyors lovait, melyek csatazajnak, vad viadalnak
háta mögött álltak, kocsisukkal, szép szekerükkel.
S Trója felé vitték paripái a nyögve jajongót.
S gázlójához amint odaértek a szépvizü árnak,
forgatagos Xanthosznak, akit nagy Zeusz maga nemzett,
partra lefektették, öntözték vízzel azonnal
Hektórt, s ő föllélegzett, a szemét fölemelte,
föltérdelt azután, s a sötét vért hányta magából;
csakhogy a földre rogyott újból, a szemét a sötét éj
elboritotta: a lelkét úgy nyűgözte a sujtás.
Hát hogy az argosziak látták Hektórt tovatűnni,
még hevesebben törtek a trószra, ügyeltek a harcra.
Ott legelőbb Oileusz fia, gyors Aiász sebet ejtett
Szatnioszon, nekiszökkenvén hegyezett kelevézzel:
Énopidésznek, akit Néisz szült, tisztanevű nő,
Énopsznak, ki a Szatnioeisz partján vala pásztor.
Most a dicsődárdás Aiász, közelébe kerülve,
lágyékán átdöfte: hanyatt-dőlt; s így körülötte
összecsapott trósz és danaosz dühödött viadalban.
Púlüdamász dzsida-rázva rohant oda, óvni a testet,
Panthoidész: s Prothoénórt jobb vállába találta,
őt, az Aréilükosz sarját; behatolt a kemény érc
jobb vállába: a porba zuhant s markolta a földet;
s Púlüdamász ujjongva rivallt, dicsekedve kiáltott:
"Nem hinném, hogy a büszkeszivű hős Panthoidésznak
izmos markából kelevéze hiába szökellt ki,
ám befogadta egy argoszi azt a husába; hiszem: már
botja leszen: rádőlve mehet Hádészhoz a mélybe."
Ezt mondotta; s az argosziaknak fájt a dicsekvés;
hős Telamóniadész Aiász lelkét riogatta
főként, mert Prothoénór épp közelében esett el:
gyorsan, amint elment, ragyogó kelevézt hajitott rá.
Púlüdamász maga messzekerülte az éjszinü véget,
rézsút rontva tovább; hanem Arkhelokhosz befogadta,
Anténór fia, isteneink szánván neki romlást:
őt megdobta, ahol fej s nyak, végső csigolyánál,
összetalálkozik épp, s mindkét ínt szétszakitotta:
hát feje, orra s a szája előbb ért sokkal a földre,
mint lábszára akár, vagy térde, az elzuhanónak.
S most Aiász harsant gáncsnélküli Púlüdamászra:
"Töprengj, Púlüdamász, s azután szólj nékem igaz szót,
méltó-e Prothoénórért pusztulni e férfi?
Sejtem, nem hitvány és nem hitványok utóda;
tán lovas Anténór testvére, talán fiusarja:
mert a leginkább épp annak törzsére hasonlít."
Szólt, noha jól ismerte; s a trójaiak szive búsult.
S most Akamász a boiót Promakhoszt sebzette dzsidával,
járva fivére körül, kit amaz már lábainál vont.
Teste fölött Akamász szörnyen dicsekedve kiáltott:
"Szájhős argosziak, folyton fenyegetni mohóak,
lám, nem csak minekünk jut a kín meg a gyász a csatában,
eljön az is, hogy majd ti is így pusztultok, ölettek.
Nézzétek, Promakhosz már szunnyad, mert leigázta
őt a dzsidám, hogy a testvérem bosszúja sokáig
állatlan ne legyen: hát minden férfiu vágyik
hagyni ilyen testvért s bosszúlót hátra a házban."
Ezt mondotta; s az argosziaknak fájt a dicsekvés;
és hős Péneleósz lelkét riogatta leginkább:
hát Akamászra rohant, hanem az nem várt rohamára:
és ő Ílioneuszt sebzette meg így, fiusarját
sokjuhu Phorbásznak, kit Hermész trójaiak közt
legjobban szeretett, s neki legtöbb kincset is osztott:
s hitvese egy fiusarjat szült neki, Ílioneusz hőst.
Ezt a szemöldje alatt, szeme gödrén verte keresztül,
szembogarát kiütötte: szemén át tört be a dárda,
és nyaka szirtjén jött ki; leült és ülve kitárta
karját; s Péneleósz rántotta ki jóhegyü kardját,
s elmetszette nyakát, legurult sisakostul a földre
Ílioneusz feje, és a kemény kelevéz a szemében
még ott állt; mire mákfejként fölemelte a földről
Péneleósz, s dicsekedve rivallta a trójaiaknak;
"Ílioneusz apjának s anyjának vigyetek hírt,
trójaiak, keseregjenek immár termük ölében:
mert Alegénoridész Promakhosz felesége se fog már
rámosolyogni derék férjére, ha majd hazaérünk
Trója alól a hajóinkkal mi, akháj fiusarjak."
Így szólt; és elfogta a sápadt félelem őket:
körbetekintgettek, ki hová menekülhet a vészből.
S most, Múzsák, ti beszéltek, olümposzi bérceken éltek,
melyik akháj szerzett legelőbb véres hadizsákmányt,
hogy fordított föld híres rázója a harcon?
Hürtioszon Telamóniosz Aiász vert sebet ekkor,
Gürtiadészon, a hőslelkű műszek vezetőjén;
Mermerosz- és Phalkészt fosztotta ki Antilokhosz hős;
Mérionész Morüszon győzött és Hippotiónon;
Teukrosz meg Prothoónt sujtotta le és Periphétészt;
Átreidész azután meg a nép-pásztort, Hüperénórt
lágyékán átdöfte: az érc szaggatva kiszedte
mind a belét, míg lelke sietve szökött ki a megnyílt
nagy seben át, s a szemét a homály betakarta egészen.
Legtöbb hőst Aiász, Oileusz gyors magzata ölt le:
mert nem akadt, ki hasonló hozzá, lábbal elérni
rémült férfiakat, mikor őket Zeusz riogatja.