03. ének

Ázsia nagyságát, Priamus népét az egeknek,

Bár sose vétettek, megdönteni tetszve, hogy eldőlt

Ílium, és hamu lett s az egész neptúnusi Trója:

Isteni jós-ige felbiztat bennünket, azonnal

Keljünk útra, minél messzebbre a puszta vidéken,

És Antandros alatt készítsünk sok hadigályát,

A phryg Ída tövén, ahová tüstént gyülekezzünk,

Mert a jövő mit hoz? nem tudjuk. S ez kora nyáron

Volt s a hajóhadat Anchísés rábízta a sorsra;

Én sírtam, kikötőnk így hagytam el, így honi partunk

S Trója mezőit. S mentem számkivetésbe a vízre,

Társaim és fiam és honi isteneink úgyszintén.

Távol a Marsi Mezőkön, ahol sok a róna, a síkság

Laknak a föld-túró thrákok, hajdanta Lycurgus

Népei - Trója barátai, míg ragyogott a szerencse,

S összekötött a rokon kötelék. Ide vert ki a végzet,

S én kanyarában a vízpartnak várost alapítok,

S elnevezem népét, a nevemről, aeneadáknak.

Persze Diónaeának, anyámnak, az égilakóknak,

Kik jósjellel a megkezdett munkát segitették,

És fejedelmüknek bika-áldozatot mutatok be.

Volt véletlenül egy domb ott, melynek tetejéről

Sombokor és lándzsás-levelű mirtuszfa ijesztett.

Én ki akartam a zöld cserjét tépdesni a földből,

Hogy lombbal dús ágakkal fedjem be az oltárt,

Ám hihetetlen-félelmes csuda nyűgözi lelkem.

Mert a bozót elkezd vérezni, ahogy kiszakítom,

Gennyes vércseppek folynak feketén gyökeréből,

És a talaj tele lesz mocskával. Borzad azonnal

Minden részem, a rémületet vacogó szivem érzi.

Más hajlékony vesszőhöz hajulok le, kihúzom,

Hadd lássam, mi titok lappang itt rejtve a mélyben:

Hát a setétes vér annak kérgén is előtör.

Gondolok én mindent! s a mezők nimfáihoz esdek

És a geták rétjét őrző Grádívus atyához,

Fordítsák, kegyesen szelidítve, javunkra e látványt.

Hogy harmadszor is elkezdem megtépni azonban

Lándzsaszerű levelét, most már térdemmel a földön -

Mondjam-e vagy hallgassam-e el? -, megszólal a mélység,

Felnyög a domb, és ezt hallatszik sírni fülembe:

»Mit marcangolsz, Aeneás, engem nyomorultat?

Hagyd a halottat, tiszta kezed kíméld. Nem a kóró

Vére csepeg - te pedig jól ismersz, trójait engem!

Fuss e kegyetlen földről, fuss, jaj, e kapzsi vidékről.

Mert Polydórus szól hozzád. Itt fekszem a földben,

Lándzsa-vetés takar, és lándzsák nőttek ki poromból.«

Ekkor a szív baljós félelmétől lenyomasztva

Elhülök, égre mered hajam, úgy hogy szólni se bírok.

Ezt a szegény Polydórust egykor, tenger arannyal,

Nagy titkon Priamus küldötte a thrákok urához,

Hogy nevelődjék ott: érezve, a harcban a dardán

Kard lesz gyenge, s a vár körül is becsukódik a gyűrű.

Ám, hogy a teucroktól a szerencse: a thrák is odébbállt

S ment Agamemnon, a győztes után - aztán Polydórust,

Megcsúfolva a szent jogokat, megölé aranyáért.

Kárhozatos kincsszomj, mire nem viszed emberi lelkünk!

Szűnve szivem vacogása, először atyámhoz, utána

Népem véneihez vonulok kiszemelt daliákkal,

Hogy mit vélnek e vészjelről, vallják meg azonnal.

Délre vitorlázzunk tüstént, mondják, el e földről,

Mellyen a szent vendégjogot így fertőbe tiporták.

Ám Polydórusnak megujítjuk előbb temetését:

Hányjuk a sírra a sok hantot s állítjuk a mánok

Oltárát - csupa kék szalag és gyásszal teli ciprus -

Körben az íliadák, illőn hajukat lebocsátva;

Majd kiürítjük a langy, habzó tejjel tele kannát,

Szórjuk a szent vért is, lelkét így csukjuk a sírba,

Végbucsu hangzik el ajkunkról, fennhangon, utolszor.

Innen az auster, amint a habok s a szelek szelidültek,

Lágy suhogással a mélyre hivott rábízni magunkat:

Gályánk hát leviszik s elözönlik a társak a partot.

Útra kelünk: kikötő, föld, városok elmaradoznak.

S látunk egy habi szép szigetet, mely szent helye volt a

Néreidák anyjának s aegei Neptúnusnak,

Egykor a part mentén úszkált le-föl ez, de az Íjjas

Rég Myconus s a magas Gyarus közibé feszitette,

Hogy legyen állandó lakhely, s a szelek ne sodorják.

Békés, biztos révre lelünk, fáradtak, e földön.

Szállunk hát ki, köszöntjük a phoebusi várat. Apolló

Főpapját Aniust, ki egyúttal a nép feje, szintén:

Fürtjeiben szalag, így jön elénk le, babérkoszorúsan

S Anchísést, aki régi barátja, felismeri tüstént.

Erre kezet rázunk s a baráti lakokba betérünk.

Én meg a barlang-templomban borulok le, az ódon

Oltárnál: »Adj otthont már, ó, Thymbrai - esdek -,

Várost, újabb Pergamumot, sok utódot Achillés

S vad danaók kardját kikerült fáradt fiaidnak;

S óvd is Tróját; és jósolj: ki nyomán, hova menjünk?

Merre parancsolod ütni tanyánk, atya? - szállj sziveinkbe!«

Még ki se mondom s ím, reszket már minden, az isten

Ajtaja és a babérfa s a bércek körben, a felnyílt

Mennyei szentélyből pedig elkezd zúgni a jósszék.

Térdre esünk, mire ily szózat hangzik fel a légben:

»Délceg dardanidák! az a föld, hol eredt azon őság,

Mely termett titeket, fog majdan visszafogadni

Dús kebelére. Keressétek hát régi anyátok.

Ott lesz az Aeneás-ház széles e föld fejedelme,

Ott a fiak fiai s minden maradéka fajuknak.«

Így Phoebus; mi pedig rivalogva, tolongva, vidáman

Mind kérdezzük, mely város legyen az, hova Phoebus

Vándorokat, bennünket hív és visszaparancsol.

Ekkor atyám, eltűnődvén eleink hagyományán,

Így szólott: »Halljátok, urak, mi reménye szivünknek.

Nagy sziget áll a habok közepén, Jupiter hona, Kréta,

Itt van az Ída-hegy, itt ringott bölcsője fajunknak.

Száz nagy városa van, termékeny a földje felettébb

És ősünk Teucrus - ha ugyan nem csal meg a monda -

Rhoetéum partjára, keresni saját birodalmat,

Innét jött. Még Íliumunk akkor nem is állott,

Vára se, Pergamus; ott éltek csak a völgyek ölében.

Ez Cybelé hona, hol corybási korongok ütődnek,

Itt van a Néma Titok tájéka is Ída csalitján,

S itt száguldoz oroszlánpárfogatán a mi Úrnőnk.

Induljunk ide hát, ha az égi parancs ide buzdít;

S áldozván a szeleknek, menjünk gnósusi földre.

Nem nagy a távolság: ha velünk Jupiter, seregünket,

Háromszor süt a nap csak fel, Krétába hajózzuk.«

Szólt s Neptúnusnak, s neked is, fenséges Apolló,

Oltárán bikaáldozatunk bemutatja azonnal -

Míg Zephyrus hószín tulkot, feketét kap az Orkán.

Híre szaladt, hogy a krétai part pedig épp üres: ősi

Országából Ídomeneust, a királyt, kizavarták,

Nincs hát ellenség, a lakások is elhagyatottak.

Ortygiában, a révben, a vízre repül rajom erre,

Elsuhanunk Naxusnak bacchusi orma, Donysa

Zöldje, az Ólearus, hószínü Parus, meg a szétszórt

Cyclasok és az egyéb szigetek sürü tengere mellett.

S már a hajósnép egymást túlkiabálva vetekszik:

Biztatnak Krétába, e hajdani honba elérnünk.

Jó szél kel föl a gálya mögött a seregre eközben,

S ez, végtére, az ős cúrés-országba el is visz.

Itt, amit úgy vártunk, buzgón várost alapítok,

Pergamus - így nevezem, s a hadat, mely e névre vidámul,

Új fészkét kedvelje: emeljen erődöt is, intem.

S kint álltak már mind a hajók is a parti fövényen

S szántottak már újra, vagy épp nősültek az ifjak,

Én meg törvényt, telkeket adtam: a fákra, vetésre

S emberi testre midőn, váratlan, vészteli évad,

Dögleletes levegő, sorvasztó kór rühe rontott.

Soknak vitte el ez kedves lelkét! sok a testét

Vonszolta; s perzselte a Sírius is föl a földet,

Rétje kisült, a beteg vetemény nem adott fia termést.

Ekkor atyám Phoebus jósdája elébe tanácsol,

Ortygiába megint, hogy menjünk vissza a vízen

S kérdezzük könyörögve: mi végre e vész, ez az ínség?

És mi segít a bajon? hova futni parancsol ügyünkben?

Éjszaka volt, lepihent már minden földi teremtmény,

Álmomban mikor úgy tetszett, szent lényeket, őrző

Isteneit látom Phrygiának, a falba bevágott

Ablakon át elibém ragyogó telihold sugarában,

Kikkel a felgyújtott város kellős közepéből,

Még Trójából jöttem volt menekülve idáig;

Bánatom ekkor e hang zúg fel szétűzni szivemről:

»Mit neked Ortygiában jósolt volna Apolló,

Azt mi is elmondjuk, kiket épp ő küld küszöbödhöz.

Téged, fegyvereid, mi az égő Dardaniából

Kísérünk s a habos tengert veled ússzuk a gályán,

Hát késő unokáink is mi emeljük az égig,

S városod is, hatalomban. Emelj hát nagyszerü várat

Nagyszerü népednek s a bolyongásban sose csüggedj.

Innen azonban fuss. Nem e partot mondta Apolló,

Nem Krétát javasolta lakásul a Délusi Isten.

Ám van egy ország, hangzik gráj neve Hesperiának,

Termékeny televényű föld, ősrégi, had-értő;

Oenotrus nép lakta; de most - az a hír - az utódok

Ítaliának mondják már, fejedelme nevéről:

Itt a hazánk minekünk, és Dardanus is, de e népnek

Első őse is, Íasius, mind innen erednek.

Ébredj hát s igaz ígéink hirdesd meg örömmel:

Éltes atyád Corythust és Ausoniát tudakolja.

Dictének mezein Jupiter nem tűri lakástok.«

Megdöbbenve e mennyei szózaton és jelenésen -

Hisz nem is álom volt ez tán: fejek, arcok, a fátylas

Fürtök olyan tisztán tündöklöttek föl előttem,

Hogy minden tagomon jegesen kiütött a veríték -,

Ugrom azonnal az ágyról le, s már tárom is égnek

Fennszóval karomat, locsolom tüzem is tele, tiszta

Szín-borral. Befejezve pedig sietek nagy örömmel

Anchísésnek e dolgokról elmondani mindent.

Most már, hogy két ős, két törzs van, eszébe jut erre,

S látja, megint eltévesztette az őshaza dolgát.

Így szól hát: »Vész-edzett sarja te Íliumunknak!

Pár szót már e keservekről Cassandra kiejtett.

Kezd úgy rémleni, épp e jövőt jósolta fajunknak,

S ,Ítaliát' és ,Hesperiát' mondott nem is egyszer.

Ám hogy Hesperiába a teucrok el is keverednek:

Gondolhattam-e? Meg ki figyelt Cassandra szavára?

Most int Phoebus is: ez jobb jel - hát rajta, kövessük.«

Szólt, mi pedig rivalogva tanácsa szerint cselekedtünk.

Hagyjuk e lakhelyet is, csak alig néhány marad, aztán

Fut ki a vízre az öblös bárka, dagadnak a vásznak.

Ám miután már bent jártak jó mélyen a gályák,

S mindenhol csak a víz látszott, mindenhol a mennybolt:

Terhes esőfelhő kékesfeketült fel az égre,

Hozta az éjt, a vihart, elborzadt tőle a tenger.

Szél szalad át a habok hátán tüstént: hegyet épít

Hullámból; a hadat szétszórja a forgatag örvény;

S már a nap is felhőkbe borul, betakarja a mennyet

Vak köd, a fellegeket fent meg villám hasogatja.

Eltévedtünk, hánykódtunk e goromba sötétben.

Éjszaka és nappal közt nem volt semmi különbség,

Még Palinúrus is elvétette utunkat a vízen.

Három vak napon át, három csillagtalan éjen

Hánykódtunk, kétségek közt, a vizen. Negyedik nap

Végre előbukkant egyszercsak, messze, a száraz:

Nagy hegyek ormai látszottak füstölni felőle.

Erre bevonva vitorláink, evezőre kap összes

Emberem, és a sötétlila tengernek nekifekszünk.

Megmenekedvén a Strophadok partjára kerültem.

Grájul eként hívják a hatalmas ióni haboknak

Két szigetecskéjét: Strophadok; de a szörnyü Celaenó

Hárpia nemzete lakja, s azóta, hogy asztala mellől,

Házából agg Phíneusnek gyáván elüzettek.

Nincs leverőbb, gyűlöltebb vész náluk, csömörükben

Alkották őket, kifacsarva a styxi mocsárból,

Isteneink. Aggszűz arcuk van ezeknek, a testük

Szárnyas, a körmük horgas, bűzlenek, és megy a gyomruk,

S mindíg éhségtől halaványak - - -

Itt, idehajtván minket az ár, kikötünk: ime, zsíros

Marhákat látunk a kövér füvelőn legelészni

És kecskéket is, ám pásztort sehol. Erre kirántván

Kardunk, rajtuk ütünk, meghíva torunkra a mennyet,

Sőt Jupitert is; utána a tenger torlata mentén

Pamlagokat készítünk és kezdünk falatozni.

Ám a hegyekről villámgyors, iszonyú repüléssel

Hárpia-raj zúdul, szárnycsattogtatva, nyakunkba -

Szörnyü szaguknál fültépő hangjuk sem üdítőbb -

S felkapdossák és teleszennyezik undokul étkünk.

Mit tehetünk? barlanggal dús völgyek kanyarában,

Reszketeg árnyu falombok alá, a berek sürüjében,

Ismét asztalt állítunk, felszítjuk a lángot:

Ámde egész más tájról és odvak fenekéről

Új, horgas-karmú csapatok zúgnak ki körözve

S ételeink beköpik. Már erre kimondom a jelszót:

Fegyvert fogni, fiúk, küzdjünk meg e szörnyetegekkel!

Úgy cselekesznek, amint meghagytam; orozva a fűben

Kardjukat elrejtik, helyezik melléje a pajzsot.

Hangzani kezd ismét, jön népük a part kanyarából,

Mísénus kürtjével most jelet ád a magasló

Őrhelyről. Fiaim vívnák is furcsa tusájuk,

S támadának a tenger e tollas szörnyei ellen.

Csakhogy ütésük a szárnyaikon kibicsaklik, a hátuk

Seb nem sérti, tovább szállnak, gyorsan, fel az égre,

Hagyva nekünk rágott maradékaikat meg a piszkuk.

Nem megy el ellenben, de felűl egy szirtre Celaenó,

Bús jósnőjük, ilyen szavakat nyögdelve ki száján:

»Nem pirul orcátok? hogy elorzott állatainkért

Ránttok kardot? Láomedontiadák! s meg akartok

Hárpia-népet, bennünket, kergetni hazánkban?!

Nos, halljátok hát szavamat, szivetekbe vegyétek:

Mit Phoebusnak Atyánk, az örök, mit Phoebus Apolló

Mond nekem, azt furiák feje én, mondom ma tinektek.

Nemde Itália országát igyekeztek elérni? -

Jó, italus kikötőkbe, a szél szárnyán, el is értek;

Ámde e jogtalan öldöklésetekért falat addig

Ott nem emelhettek, míg éhségtekben az asztalt

Meg nem rágjátok s fel nem faljátok ebédre.«

Szólt és visszarepült suhogó szárnyán a vadonba.

Embereimben a vér válik tüstént az iszonytól

Jéggé - s ájult szívük már szablyát dehogy áhít,

Békét esdeni kér inkább, fogadalmas imával,

Istennők legyenek bár, vagy torz tengeri szörnyek.

Ekkor atyám, Anchísés, kar-fölemelve a parton,

Hívja a menny erejét, méltó adományt is igérvén:

»Ég, be ne váltsd e veszélyt, ég, űzd tova, mik fenyegetnek,

S óvd meg a jámborokat!« Majd szól, hogy a tatköteléket

Tüstént oldják el s a feszes bogokat kilazítsák.

Duzzad a szélben a vászon, a hab tarajára lesiklunk,

S már csak a kormányos visz utunkon előre s a szellő.

S látszik az ár közepében az erdős-hátu Zacynthus,

S Dúlichium, meg a sziklás Néritus orma, Saméval.

Ám Ithacát, Láértés földjét jól kikerüljük

S átkozzuk szirtjét: mért szülte a szörnyü Ulixést!

Majd Leucas foka villan föl, felhős hegyi bércén

Ott a hajósnak olyan félelmes phoebusi szentély.

Kis városka alá érünk kimerülten. A társak

Itt horgonyt vetnek, s odasímul a parthoz a tatrész.

Majd, hogy e nem-várt földet, végre, tapossa a lábunk,

Áldozat-oltárt is gyújtunk, esdvén Jupiterhez

S Actiumot szent trójai tornával berivalljuk.

Ős játék ez, a társak meztelenül gyakorolják,

Síkos olaj fedi csak testük, - s jó tudni, hogy annyi

Argosi várost és ellenséget kikerültünk.

Közben a nap fent végigfutja nagy évi körútját,

Hozza a tél a fagyos szeleket, bele borzad a tenger:

Én pedig akkor az ajtófélre szegeztetem öblös

Érc-paizsát a hatalmas Abásnak, e verssel alatta:

»Aeneás zsákmánya a győzelmes danaóktól.«

Majd elhagyni e révet, a padra parancsolom őket:

Csapkodják a habot, vetekedve eveznek a társak.

S akkor a phaeákok felvárait is tovahagyjuk,

Épírus kikötőit számláljuk, behajózunk

Cháoniába, magas Buthrótum a cél, el is érjük.

Itt hihetetlen eset hírét halljuk füleinkkel,

Hogy Helenus, Priamus fia, gráj földek feje volna,

Aeacidés Pyrrhus feleségével s jogarával

És így Andromachénak a férje hazánkbeli ismét.

Ámulok, és szivem is tüstént felgyúl e csudára,

Hogy tudjam történetük és hallhassam e férfit.

Hát hagyván a hajókat, a révet, elindulok ekkor,

És a berekben, a vár meg az ál-Simois vize mellett,

Ünnepi gyász-tor közben rálelek - Andromachéra:

Hector üres, zöld gyepből emelt sírjához a holtak

Szellemeit szólítja fel épp, áldozva porának,

S még két oltárt is szentelt, hogy azokra boruljon.

Látva: ki jő, és trójai fegyvereket körülötte,

Megszédül, mozdulni se tud s elborzad e roppant

Nagy csuda bámultán, úgy, hogy szive is beledermed;

Avval alél, és hosszu idő kell, míg szava megjön:

»Hús-vér testben, az élet üzen veled, ég fia? és élsz?

Vagy ha a kedves napfény már nem süt neked, akkor

Mért nem Hectórt látom?« - sírta, s hullt sürü könnye,

És zokogásától búgott a berek. Zavarában

Nem tud az önkínzóhoz szólni, dadogni csak ajkam:

»Élek, azaz még hurcolom életem is bajaimmal;

Kár kétkedned, igaz, mit látsz - - -

Jaj, de terád, nagy férfiu özvegye, rád mi köszöntött:

Balsors, vagy - hisz ez illik hozzád - végre szerencse?

Mondd! Pyrrhus felesége-e Hectór Andromachéja?«

Földre szegezve szemét, halk hangon suttog e szókra:

»Egy boldog nő volt, Priamus szűzlánya, közöttünk,

Kit meggyilkoltak meredekfalu Trója tövében,

Ellenség sírján - őt nem sorsolta ki senki,

S győztes urat rabnőként ágyában sose látott!...

Elhamvadva hazánk, sok mély tengert mi bejártunk,

S tűrtük a büszke Achillés-sarj gőgjét, ifijonti

Dölyfét, s én: gyereket szültem, mint ágyasa; csakhogy

Ő lacedaemón nászt áhítva, a Léda-virágot,

Hermionét - engem rabjának adott, Helenusnak.

Rá ezalatt, az elorzott lányért nagy szerelemre

Fellobbant, bűnök furiái gyötörte Orestés,

Ősei oltáránál csapdát vet, s el is ejti.

Hullva Neoptolemus, részben ránk szállt birodalma,

Visszajutott Helenusra, ki körben Cháoniának

Kezdte nevezni e hont, Cháonról, Trója fiáról -

Itt a tetőn, ime, Pergamusunk is az új Iliumhoz.

Ámde mi szél hoz vagy mily végzet téged e partra?

Vagy csak egy isten üzött, s azt sem tudtad, hova értél?

S hogy van az Ascanius-gyerek? életben van-e vajjon?

Kit teneked még Trójában - - -

Gondol-e néha, kit elveszitett: anyjára, a kedves?

S mondd, ugye ősi erényben, bátorságban előtte

Aenéás atya és... Hectór nagybátya a példa?«

Ily szavakat mondott, mialatt bús könnyeket ontott

Hasztalanul, hosszan, mikor, egyszer csak, jön a várból

Príamidés, bajnok Helenus, követők hada élén,

Ránk ismer tüstént, visz vígan a várba azonnal

És sír, úgyhogy minden szó zokogásba ful ajkán.

Én is elindulok, és egy kis Trójára találok,

Pergama nagy várának csöpp mására (a Xanthus

Víztelen ér), és én ölelem Scaeae kapufáját.

Vígan vannak a testvér-várban a teucrok ugyancsak!

Ellát gazdánk mindenkit fényes folyosóin;

S már a terem közepén aranyakra kirakva az étkek:

Fogjuk hát poharunk, Bacchusra köszöntjük a kelyhet.

S eltelik egy nap, a második is tűnik le, a szellők

Meg már hívnak a vízre, feszíti az auster a vásznat,

Akkor a látnokot így kezdem kérlelni e szókkal:

»Trójai sarj, te, a menny és Phoebus jósa, ki érted

Csillagaink, a tripuszt, s mit búg a babérfa Clarusban,

És a madár-nyelvet, valamint jeleik, ha repülnek,

Ó, mondd - mert hisz minden szent ige jó utat ígért,

És valamennyi nagy égi parancs úgy szólt, a szerencsét

Ítaliába hajózva lelem fel, e távoli tájon:

Mondani is rémes, különös borzalmakat, ádáz

Bosszut, ijesztő ínséget csak a hárpia jósolt,

Szörnyü Celaenó, - mily vészt védjek majd ki először?

És kire hallgassak, hogy eféle veszély le ne sújtson?«

Ekkor, mint mindíg ily esetben, borjakat áldoz

S kéri - megoldva fején szent pártáját - az egeknek

Irgalmát Helenus, majd engem, a menny erejétől

Már megszállottat, maga visz, Phoebus, küszöbödhöz;

Ott ilyen isteni jós-ige hangzik fel papi ajkán:

»Istennő fia! én - mivel úgy látszik, hogy a vízen

Égi erők óvnak, s a haláltalanok fejedelme

Pergeti végzetedet, valamerre a sors is akarja -,

Hogy vendégszerető habokon jobb kedvvel utazhass

S ausoni révbe meg is térj: most feltárok a sokból

Egy keveset; többet Helenusnak tudni a párkák

Tiltanak, és Júnó, Sáturnus lánya sem enged.

Hát legelőször is: Ítaliát, amelyet te, tudatlan,

Már közeledben vélsz valahol, bizakodva: kiköthetsz,

Úttalan út, sok hosszú part választja el innét.

Míg Trínacria forgatagán, auson habok árján,

Sőt az alanti világ vizein nem szánt evezőtök,

S míg aeaeai Circét el nem hagyja hajótok,

Várost, biztonságos tájékon, nem emelhetsz.

Mást mondok: jeleket, te pedig vésd jól az eszedbe:

Nagy búsultodban, ha egy elhagyatott folyamágnál,

Fogsz a fenyéren, a tölgyek alatt majd látni egy emsét,

Jókora hószínűt, amely épp harminc fiat ellett,

És emlőin ezek hószínűek valahányan,

Ott lesz városod, ott - bajaid végén - menedéked.

És az az asztalevés, ez a rémjóslat se ijesszen:

Majd lel a sors kiutat, ha pedig hívod, jön Apolló.

Ám e vidéket s átellenben Itália földjén

Azt a szegélyt, honnét e haboknak csap vize vissza,

Jól kikerüld: ott minden vár a gonosz ördög odva.

Így náryxbeli locrok erődjei is, meg a földek

Sallentínumnál, hova Ídomeneus katonái,

Lyctusiak szálltak, de Philoctétés, Meliboea

Hadvezetőjének kicsi fészke, Petélia, éppúgy.

Sőt, tüstént, ahogy átértek bárkáid az áron,

És te beváltani készülsz már fövenyén fogadalmad,

Fedje az oltárnál fejedet bíborszinü fátyol,

Hogy, míg tiszteled isteneink, nehogy átlopakodjék

Egy gonosz arc a tüzön jóslásaid összezavarni;

S ezt a szokást, kegyesen, mindig megtartsd, de a társak

S jámbor utódaid is, vallásos, szent hagyományként.

Onnét majd a szelek siculus tájak fele fújnak,

Hol szorosát a Pelóris már tágítja: te akkor,

Bár kerülővel, a hab hátán ússz balra nagy ívben

S balra hajózva, mi jobbra esik föld, ár lemaradjon.

Azt mondják, ez a két part egy volt hajdan, azonban -

Oly sok minden megváltozhat a tenger időben! -

Szörnyü erő, vad földrengés kettészakitotta,

Úgy, hogy közbeszakadt dühösen habjával a mélyvíz,

Hesperiától elmetszvén Sícánia partját

S most ott forr falvak, földek közt, összeszorítva.

Jobbra a Scylla fülel, míg balra a szörnyü Charybdis,

Ez háromszor szürcsöli fel napjában a tengert

S forgatag örvénnyel háromszor okádja ki ismét,

Hogy mély gyomrából a habok felszöknek az égig.

Evvel szemben a Scylla homályos üreg fenekéről

Nyújtja előre nyakát s a hajókat a szirtre ragadja.

Ennek férfi feje s szép szűz lány keblei vannak,

Ám derekától jókora cet, mely a tengeri-ordas

Testével folytatja hasát, míg delfin a farka.

Jobb Trínacria és a pachynumi fok fele menned,

Bár így hosszabb út vár rátok, mintsem a habzó

Mélyben a csúf Scyllát csak látnotok is, vagy a sziklán

Csak meghallani is kékszínü kutyáit ugatni.

Ám legfőképpen - ha ugyan tudományt Helenusba

És szívébe igaz szavakat plántált el Apolló -

Én, istennő gyermeke, egyet ajánlok, azonban

Azt annál inkább, és újra meg újra csak intlek:

Elsősorban a nagy Júnóhoz esengjen imátok,

Júnó fenségének tégy, szivesen, fogadalmat,

Őt, a nagy úrnőt kérd, másként italus kikötőbe,

Majd Trínacria réve után, sose ringsz diadallal.

Hogyha elérted azonban, eredj Cúmaeba: a zsongó

Erdőn isteni tóra találsz majd ott, s az Avernus

Megszállott látnoknőjére, ki mély üregében

Jóslatokat lebegő levelek hátán ad a sorsról.

S úgy, hogy e sok levelet teleírja igéivel, aztán

Rendbe kirakja a szűz, majd rájuk zárja a sziklát,

S barlangjában azok most nem mozdulnak a sorból;

Ám bármily fínom fuvalatra, ha nyílik az ajtó

S tárul sarka, repülnek azonnal a lebke levélkék,

Ő meg a mélyben e szállongókkal mit se törődik,

Nem teszi többé vissza, nem is köti egybe a verset:

S elmegy jósige nélkül a nép, átkozva Sibyllát.

Nála azonban időt te ne sajnálj tölteni, néped

Bármint zúg, vásznad bármint hivogassa a mélyvíz,

S bárhogy epedj is jó széllel hizlalni fel öblét:

Ámde keresd csak a látnokot és könyörögd ki igéit;

S ő, a saját szájából, szívből mondja a jósszót,

Így elzengi Itália népeit és a csatákat,

És hogy a bajt mint kell kikerülni, miként megelőzni,

Sőt ád jó utazást is majd számodra, ha esdesz.

Intve ezekről szólhattam s ennyit teelőtted:

Hát menj s Trója hirét tettekkel emeld fel az égig!«

Ezt elmondva baráti szavakkal a jós, szinaranytól

Súlyos ajándékok tömegét hordatja hajónkra

És faragott elefántcsonttal dús holmikat, aztán

Összerakat sok ezüstnemüt is, dódónai tálat,

Háromszálu arany pikkelyből font hadi-páncélt

S egy kitünő, kúpos-tarajos sisakot, melyet egykor

Neoptolemus hordott. Kap kincset atyám is utána.

S ad lovakat, kísérőket - - -

Majd pótolva hajósaimat, fegyvert a fiúknak.

Anchísés ezalatt meghagyja: a vásznat a gályák

Vonják fel, hogy az útra-fuvó szelet el ne szalasszák.

S Phoebus látnoka őt tisztelte meg ekkor, e szókkal:

»Anchísés, te, a büszke Venus méltó szeretője,

Ég kedvence, ki Pergama romjaiból kikerültél

Kétszer is - ím, az a föld auson föveny, arra vitorlázz.

Arra, azonban - s ez fontos - mellette osonván;

Mert azon ausoni part még messze, hová von Apolló.

Menj hát - mondta -, kegyes fiu áldott apja. De szómat

Vágom el én is, a szél zúg már, mért várja beszédem?«

Andromaché se marad hátrább adománnyal uránál,

Bárha a végbucsu őt is igen szomorítja: arannyal

Szőtt, ábrás takarókat ad és egy phryg köpönyeggel

Tiszteli meg gyerek-Ascaniust, majd így rebeg ajka:

»Vedd, kedves kicsikém, e kezem-munkáit örökbe,

Hogy tanusítsák, mint szeretett Hectór neje mindig,

Andromaché. No, vegyed rokonod végső adományát,

Ó, te, ki Astyanaxomnak vagy egészen a mása.

Hisz nézésed, akár az övé, kezed, arcod ugyancsak;

Épp veled egykoru, serdűlő fiu volna, ha élne.«

Én bucsuképp pedig ezt mondtam zokogó szavaimmal:

»Áldjon a sors titeket, kik révbe jutottatok immár;

Minket egyik balsors másikba merít bele egyre.

Ám ti nyugodhattok, nem kell tovaszállnotok innen

Vízi mezőkre, se futnotok Ausoniának örökké

Visszatünő országa után. Szemetekkel a Xanthus

S Trója hasonmását látjátok: a sors, hiszem, ehhez

Már kegyesebb lesz, s itt útjába nem álltok a grájnak.

Thybrisi szántók közt, ha a Thybrisen én feluszom majd,

S végzet-igért falait fajtámnak láthatom egykor,

Épírust és Hesperiát, testvéri helyekkel

S népekkel, kik Dardanusig vezetik fajukat fel

S egy a miénkkel sorsuk is: akkor Trója szivünkben

Egy lesz csak; de e gond fiainkra maradjon örökbe.«

Onnan előrehajóztunk hát, le Ceraunia mellé,

Honnét Ítaliába a legrövidebb uton érhetsz,

S már a nap is lebukott, a ködös hegyek árnyba borultak.

Majd e megóhajtott hely ölére omolva a víznél

S part peremén evezőt sorsolva, magunknak is adjuk

Azt, ami kell, míg tört testünkre le nem csap az álom.

Ám fele útjáig se haladtak az Éjjel a Hórák,

Fekvő-ágyáról kel föl fürgén Palinúrus

S minden szélre finom füllel fürkészi fuvásuk;

S látja, hogy' úsznak a csillagok el, szemléli a fényes

Arctúrust az esős Hyasokkal, a Medve-ikerpárt

És az arany paizsú Oriont is az ég csendjében.

Majd hogy mindent rendbe talál tündökleni ottfenn,

Jelt ad a tatról; szedjük sátorfánkat azonnal,

S vásznunk, vízre merészkedvén, szárnyára bocsátjuk.

S pirkadt már, kergette a csillagokat le a Hajnal:

Ekkor láttuk meg laposan, távol hegyek alján,

Ködleni Ítaliát. Első, ki rivallja, Achátés:

»Ítalia!« s zúg: »Ítalia!« a vidám had is erre.

Nagy vegyitő-vödröt vesz elő hát, megkoszorúzza

Édesapám, Anchísés és borral telitöltvén

Esd az egekhez a tat tetején - - -

»Égilakók, ti, urak vízen, viharon s e világon,

Kérünk, könnyü utat, szelidebb szelet adjatok immár!«

És a kivánt fuvalom felkelt, új révbe futottunk,

Várhegye ormán jól látszott a Minervai Templom.

Vonjuk hát be a vásznat, az orr fövenyük fele fordul.

Itt a Kelet hullámaitól íjj-görbe a partrész,

S forr a benyúló szirtek alatt sós sodra a habnak;

Ámde a rév maga rejtve: torony-meredek hegyorompár

Zárja ölelve s e part-faltól nem látszik a szentély.

Első jósjelül itt a gyepen négy hószinü táltost

Pillantottam meg, legelésztek a tágterü réten.

S szólt Anchísés: »Föld, vendéglátó, te csatákat

Küldesz ránk; hisz a mén oda mén, hol a háboru rémít.

Ám szekeret szintén húz és az igában a zablát

Békén tűri: jelenthet hát békét is e ménes.«

Erre a harc-szerető Pallashoz, szent erejéhez

Száll a fohász - őt látta meg itt a vidám had először -,

Majd phryg fátyollal letakarva fejünket, az oltár

Színe előtt, amiként Helenus lelkünkre kötötte,

Illő áldozatát Júnó is kapja, az argív.

Késedelem nélkül, rendben befejezve imánkat,

Fordítjuk kifelé a vitorlarudaknak szarvát

S elsiklunk e gyanús tájról, grájok telepéről.

S látjuk a Hercules-építette tarentumi révet -

Hogyha e monda igaz -, de Lacínium asszonya tornyát,

Caulont és a hajó-zúzó Scylacéumot éppúgy.

Távol e révtől meg Trínacria orma, az Aetna,

Az látszik, s halljuk roppant moraját a haboknak

Visszacsapódni a szirtekről: nyög a tenger a partnál,

Míg a föveny kavarog, s a vizet kizudítja az Örvény.

S felriad Anchísés: »A Charybdis! mégis igaz hát!

Jól jósolt Helenus! s im, a rémszirtek meg a sziklák!

Jaj, fiaim, meneküljetek, egyformán a lapátot!«

S nem maradott szava hallatlan; Palinúrus az első:

Úgy löki gályánk bal fele, hogy belereccsen; a társak

Széllel mint evezővel szintén bal fele szállnak.

S égig emel fel az örvénylő tajték, lezuhanván

Meg visz a mélybe, a mánokhoz bennünket apálya.

Háromszor sivitott kő-torkon a szirt, hogy okádott -

S úsztak a csillagok is, háromszor láttuk, a habtól.

Szél lecsitultán, nap tűntén, elvétve utunkat,

Így keveredtünk, fáradtak, cyclópsi mezőkre.

Roppant réve szelektől jól védett, de bedörgi

Közvetlen közelében, vad robajával az Aetna,

Éjszinü füstfelhőt is eresztve az ég fele olykor,

Mely szurtos-feketén kavarog s izzó parazsaktól

Gőzölög és gomolyával a csillagokat nyalogatja;

Ámde saját bel-részeit is köpi-hányja a hegység,

Szirt-darabok, folyadékony kő özönét, mely a légben

Összetapad hörgő hangon, míg forr, nyög a szurdok.

Azt mondják, hogy a villám-vert és félig elégett

Enceladust sajtolja e súly, őt nyomja a roppant

Aetna, repedt kürtői pedig lövelik fel a lángot,

És valahányszor a fáradt rém fordul, belerendül

S mormog egész Trínacria, és füst csap fel az égre.

S akkor az erdőn kint mindnyájan szörnyü, szorongó

Éjjelt éltünk át: nem tudtuk még, mi e morgás.

Mert csillag sehol egy se tüzelt, se a mennyei bolygók

Lángja a sarkoknál: sürü ködbe veszett a magasság,

Míg a sivár éj felhőkkel fátylazta a holdat.

Ám a nap Éóus keltével fényleni gyulladt,

S szedte fel éppen az éj vizenyős árnyát Auróra,

Hogy megpillantottunk egy nyomorult, sose-látott

És végsőkig aszott, csont és bőr férfit az erdőn,

Vánszorgott ki, kezét könyörögve a part fele tárván.

Ránézünk: csupa kosz, csapzottan csüng le szakálla

S rajta a rongy tövisekkel van megtűzve, egyébként

Gráj, ki honából Tróját jött megdönteni hajdan.

Hogy dardán hadi-mezt lát most és trójai fegyvert,

Visszakozik kissé és áll földhöz cövekelve,

Úgy bámul; de hanyatt-homlok fut utána a partra

És zokog és könyörög: »Minden csillagra, az égnek

Életadó fényére s a mennybeliekre, esengek,

Mentsetek innen meg, teucrok, vigyetek valamerre,

Bárhova, s én megelégszem. Bár danaók csapatával

Ílium isteneit karom is fenyegette, bevallom.

Nos, ha e vétkünk oly szörnyű, hát vessetek akkor

Tenger tajtékjába, hajítsatok, itt, a habokba!

S emberek által hullnom majd a halálba - vigasztal.«

Szólt s elibénk térdelt, térdünk fetrengve karolván.

Erre mi is faggatjuk már: ki-mi ő? ki az apja?

Adja elő, és hogy mily balsors érte, beszéljen.

S Anchísés, az apám, maga nyújtja kezét neki tüstént,

Hogy bizalomra e záloggal buzdítsa az ifjat.

Végre, ahogy remegése szünik, szót szólva kimondja:

»Szült Ithaca, s szolgáltam a végzete-verte Ulixést;

Hívnak Achaemenidésnek, apám a szegény Adamastus

Volna ma is csak az! -, ő küldött Trójába. De később

Társaim engem, osonva a rém-oduból, az ijedtek,

Itt hagytak valahogy cyclóps iszonyú üregében.

Borzasztó barlang ez! bent rohadó lakomáknak

Véres szennye, a szörny - vak verme lakója - meg égig

Nyúlik, olyan meredek. (Menny, mentsd meg a földet e vésztől!)

Látni bizony nem öröm, nem könnyű szólni se hozzá.

Mert a szegények húsán él és éjszinü vérén.

Én magam is láttam, kettőt közülünk riadalmas

Mancsa miként markolt egybe s vert, hátrahajolván,

Barlangjában a sziklákhoz: kiömölt küszöbére

Agyvelejük; foga közt - láttam - mint ráng a sötétlő

Vértől lucskos, még meleg emberi test, ahogy ette.

Nem torolatlan azonban! ilyent nem tűrt el Ulixés,

Bajba fejét Ithacának e hőse sosem veszitette.

Mert az a roppant rém jóllakva s elázva a bortól,

Félreszegett nyakkal csak alig dőlt el zugolyában,

Ökrendvén kábán a velőt s az itallal a véres

Emberhúst: mi fölesdünk mind a nagy égi erőhöz,

Majd ki-ki megkapván szerepét, sorban körülálljuk

S egy hegyezett nyársat szúrunk bele szörnyü szemébe,

Mely komoran, pár nélkül bújt meg homloka mélyén

S akkora volt, mint argosi pajzs vagy a Phoebusi Tányér

S víg a szivünk, hogy a holt hivek árnya e bosszura békül.

Ám fuss, ó nyomorult nép, fuss és vágd el e partról

Tatköteléked - - -

Mert szirt-mélyén szörnyü a szőrös nyájat üregben

Tartó s tőgyük apasztó nagy Polyphémus is, ámde

Kívüle száz is akad még ily cyclóps, ilyen ocsmány,

Laknak a parti kanyarban, osonnak a hegy meredélyén.

S harmadszor telik épp föl fénnyel szarva a holdnak,

Hogy tengődöm e rengetegen s a vadállatok odván,

Elhagyatott fészkén, s remegek, ha lesem, hogy e döngő

Léptű, nagy szavu cyclóps-nép mint száll le a bércről.

S erdők bokra bogyóit eszem sanyarú eledelként,

Rá a kemény somot, és tépem gyökerét a gyomoknak.

S ó, mennyit lestem, míg végre először e bárkát

Láttam a part fele úszni. Amelynek, jöjjön akármi,

Életem átadom: elvigyetek csak e szörnyetegektől.

Vagy ti veszítsetek el, nem bánom akármi halállal!«

Még ki se mondta, midőn nyájával a bérci magasból

Látjuk az ormótlan testű pásztort, Polyphémust

Mászni le és közelegni az ismert part pereméhez:

Nincs szörnyebb, otrombább rém, oly nagy, vak azonban.

Hántott szálfafenyőt tart hát kitapintani léptét,

Míg kíséri a bundás nyáj, mely e bajban egyetlen

Vígasza és öröme - - -

Majd hogy eképp el is érte a hígvizü, mélyölü tengert,

S nyögve, fogát csikorítva kimosta kiszúrt szeme vérét,

Mely még mindig folyt, a habok közepéig is elment,

Csakhogy az oldala sem lett nedves, olyan meredek volt.

Ám mi remegve futunk szanaszét: el, el innen! az esdőt -

Méltó rá - szintén visszük, majd csendben eloldunk,

S már nekifekve seperjük a gyors evezőkkel a tengert.

Hallva a hangot a nesz fele fordul a rém, meg is indul.

Ám miután minket markával elérnie meddő,

És az ióni habokba se tudja követni futásunk,

Rettentő ordítással felbőg, hogy a mélyvíz

Minden cseppje remeg, de mezői is Ítaliának,

És nyög tőle kanyargós kürtőjével az Aetna.

Felriad erre a cyclóps-had: bércek magasáról,

Futnak az erdőkből, elözönlik a révet, a partot.

S látjuk e zord-szemü és odakint tehetetlenül álló

Aetnai testvérek csapatát, eget ér feje mindnek;

Szörnyü sereg: mint tobzos ciprusfák, vagy a felhőt

Nagy koronájukkal karcolva merednek a tölgyek,

S mint Jupiter magas erdeje, mint a diánai berkek

Úgy állnak. De a félsz űz is kötelünk kibogozni

S adva a vásznat a jó szélnek: bármerre, de futni!

Ám Helenus szava int, ha utunk elvétjük a Scylla

És a Charybdis közt kicsit is, mindkétfele végünk:

Úgy egyezünk meg hát, fordítsuk vissza a vásznat.

S ím felkél Boreás a Pelóris szűk szorosából,

Küldi az ég; s én Pantagias természeti-sziklás

Kő-torkát, öblös Megarát, lehagyom vele Thapsust.

Mindezeket mutogatja pedig gyászsorsu Ulixés

Társa Achaemenidés, ki urával már behajózta.

Sícaniának révével szemközt, a kavargó

Plémyriumnál hosszu sziget terül el, melyet egykor

Ortygiának hívtak. A monda szerint ide titkon

Élisi víz, Alphéus, a tenger alatt utat ásott,

S most, siculus forrás, Arethúsa, veled vegyül immár.

Intenek: isteneit kérjük meg e helynek; az álló,

Zsíros földü helórusi lápot is elhagyom ekkor,

Majd a pachynumi bérc-fokokat surolom s a benyúló

Szirteket, és im előttem a távolban Camerína,

Mellyet a sors úgy int: sose változzék - a Gelának

Síkja s e vad folyamágról elnevezett Gela vára

Később jő. Majd Acragas is - meredek hegyi város -

Hajdan a legnemesebb paripák nevelő-helye látszik;

Majd, visz a szél, titeket hagylak le selínusi pálmák,

S járom már a kegyetlen, vak lilybéumi zátonyt,

Míg Drepanum révébe, kopár fövenyére nem érek.

Itt, túl végre vizek veszedelmein, ó jaj atyámat:

Elveszitem vigaszát minden búmnak, bajaimnak,

Anchísést. Itt hagysz el, legdrágább apa, engem,

Bús fiadat, ki hiába hozott ki, jaj, annyi veszélyből!

Ekkora gyászt Helenus se jövendölt, bár bejelentett

Éppen elég szomorúságot, se a szörnyü Celaenó.

S ez volt vége bolyongásunknak, a hosszu utaknak.

Onnét távozván, hozzátok, egy égbeli űzött."

Így mondotta el Aeneás atya istenek-adta

Sorsát és vándorlását: mindenki figyelte.

Aztán, szót befejezve, megállott végre pihenni.