10. ének

Megnyílott ezalatt az Olympus örök palotája,

Gyűlést hirdet az égilakók meg az emberek atyja,

Csillagi székéből, honnan szemléli magasról

Dardanidák telepét, a latin hadakat s a világot.

S ülnek a tárt termekben már, mikor ő maga kezdi:

"Nagynevü mennybeliek, mért fordul tervetek ismét

Másfele, és haragos szívvel mi okon civakodtok?

Ítaliát meg a teucrokat én tiltottam a harctól.

Mért ez a lázadozás szavam ellen hát? Milyen aggály

Űzi hol ezt, hol amazt fegyverbe s fenni a kardot?

Eljő még, ne idézzétek fel, a háboru napja,

Majd ha a vad Karthágó dönt iszonyú veszedelmet

Róma erődeire s megnyitja az alpesi mezsgyét:

Akkor küzdjetek ily dühösen, harcolva harácsért.

Most ezt hagyjátok, fel, a békés frigyre, vidáman."

Így, kurtán, Jupiter; de beszéde a szőke Venusnak

Az nem kurta viszont - - -

"Ó, te atyám, a világ meg a népek örök fejedelme!

Hisz máshoz kihez is fordulhatnék esedezni?

Látod-e, mily fenn hordja magát a rutul, paripáján

Mint nyargal, ragyogó arccal, sikerére kevélyen,

Turnus a hadsoron át? nem védi bezárt fal a teucrust:

Sőt, a kapun belül és a palánk tetején tusakodnak,

Ott kavarognak már, hogy az árok is árad a vértől.

S elment, mit se tud Aeneás. Hát már sose tűröd,

Hogy szűnjék az a harc? A megújult Trója tusázik

Újra, falát új ellenség rémíti hadával;

S már jön az aetól Arpi felől, fenyegetni a teucrust

Ismét Tydidés. Csakugyan, még megsebesülnöm,

Az van hátra, hogy emberi kard vérezze leányod!

Mert ha tilalmaid ellen tört, megszegve parancsod,

Ítaliába a trósz, ám szabj vétkükre vezeklést

És sose védd őket; de ha mennyei szó, vagy a mánok

Jóslata volt vezetőjük, hát ki az itt, aki sérti

Rendeleted, ki merész más útra terelni a sorsot?

Vagy panaszoljam, Eryx fövenyén a hajók hogyan égtek,

S mily szörnyű vészt támasztott a szelek fejedelme

Aeoliából? vagy ki a fellegeken suhan, Írist? -

Most meg, amit sose mert még más, im a mánokat, őket

Kelti fel és vadul Ítaliát berohanja s az összes

Várakat Allectó, kit sebten a földre uszított.

Már hatalomra nem is vágyom: noha míg a szerencse

Bátoritott, bíztunk; győzzön, kit győzni te rendelsz.

Ámde ha nincs oly föld, ahol ádáz párod a teucrust

Megtűrné, a levert Trójára konyörgök, az üszkös

Romhalmazra, atyám: unokám kivihessem a harcból,

Ascaniust legalább, őt hagyd sértetlenül élni.

Aeneást meg hadd hányják idegen habok akkor,

S bármily utat rendel neki sorsa bejárni, kövesse:

Ezt védhessem csak, kiragadva a vad viadalból.

Mert Amathús az enyém, Paphus orma, Cythéra s a kastély

Ídalium magasán szintén: hát harca-feledve,

Dicstelen ott éljen. Karthágó meg nagy erővel

Verje csak Ausoniát: hisz a tyrusi városok ellen,

Onnan senki se tör. De mit ért a hadak viharából

Elmenekülnie, mit kirohanni az argosi tűzből

S tűrni vizek, távol tájak minden veszedelmét,

Míg meglelte a teucrokkal Latiumban az újabb

Pergamumot? Nem a hon holt hamván lenne-e lakni,

Trója vidékén jobb? Add, esdek, vissza a Xanthust

És Simoist a szegény teucroknak, s Ílium ádáz

Sorsát éljék át inkább ismét!" De az úrnő,

Júnó, itt dühre gyúl: "Mély csöndem, mondd, minek unszolsz

Törni meg és titkos sebeim kimutatni beszéddel?

Űzte-e Aeneást valamely mennybéli vagy ember,

Hogy mint ellenség lerohanja királyi Latínust?

Látnok-igék küldték őt Ítaliába... a hibbant

Cassandrának igéi, igen! S intettem-e, hagyja

Táboruk el, lelkét rábízva a szélviharokra,

Hadvezetést pedig és bástyáik gyermeki kézre,

S frigyben a tyrrhénnel, felverje a nép nyugodalmát?

Vagy kárára mely isten volt, tán durva hatalmam?

Hol van, ugyan, Júnó itt és Íris, ki leszállott? -

Bűn, hogy az újra-kelő Tróját italus tüz emészti...

Hát sarkára ne álljon tán Turnus hona földjén,

Ő, kinek anyja Venília és Pílumnus az őse?

Bezzeg a trójai vetheti zord lángját a latinra

S fosztva a más mezeit rakhat rabigát a nyakukba?

És választhat apóst, az arát elorozni az ölből

S fegyvert fogni hajón, míg békét esd, neki nem bűn?

Ám te kilophatod Aeneást grájok sürüjéből,

Támaszthatsz a helyén felhő-takarót, hiu szellőt

S változtathatod át nimfákká harci hajóit:

Egy kicsikét a rutult pártolni csak én vonakodjam? -

Elment, mit se tud Aeneás... Menjen, sose tudja!

Ott teneked Paphus, Ídalium s a cythérai kőszál:

Hadban erős várost, ádáz sziveket minek izgatsz?

Tán mi akarjuk a roskadozó Phrygiát fenekestől

Felforgatni? nem az, ki harácsul a trószt az achívnak

Dobta szegényt? S Európával vajon Ázsia harcot

Mért, ki miatt kezdett, a kötést megbontva lopással?

Én küldtem Spártát kirabolni a kétszinü dardánt,

Én adtam fegyvert, én hívtam a hadba - Cupídót?

Mért akkor nem féltetted tieid! ma valótlan

Vádjaidat késő szórnod, szítván hiu harcot."

Így feleselt Júnó, s két pártra szakadva az összes

Égilakó zúgott, valamint ha vadonban a vésznek

Búg fojtottan előszele már, rejtett morajával

Hirdetvén a hajósoknak, hogy készül az orkán.

Ekkor a Messzeható, a világ legfőbb fejedelme

Kezdi s amíg szól, hajlékán a haláltalanoknak

Csend honol, és belereszket a föld, és hallgat a nagy menny,

És szelidül szele is, nem szántja szinét a vizeknek.

"Nos, halljátok hát szavamat, szivetekbe vegyétek!

Minthogy friggyel a teucrokhoz láncolni az ausont

Nem sikerült, és mert ti se szűntök meg civakodni:

Bármilyen is ma szerencséjük, bármint bizakodnak,

Trósz-e avagy rutulus, mindegy lesz előttem ezentúl,

Vívja a várat akár jó csillag alatt az itálok

Népe, akár mert Trója hibás és hisz hiu jós-szót.

Ám a rutul fele sem hajlok: ki amint vet, arasson

Jót-rosszat. Jupiter minden népnek fejedelme.

Majd lel a sors kiutat!" S a Styx folyamára fogadva

S partjai közt feketén dagadó, vak forgatagára,

Bólintott, s az egész nagy olympusi bérc belerendült.

Ily szavakat szólott. Majd szállt Jupiter le aranyló

Trónjáról, vele ment, küszöbéig, a sok sosemúló.

Közben a bajnokokat minden kapunál kaszabolni

Tör buzgón a rutul, tűzzel környezve palánkjuk.

Foglyok az aeneadák, a saját sáncukba szorultak,

Nincs hova futni remény. A szegény had tornya tetőin

Hasztalan áll, hiszen oly gyéren töltik meg a töltést

Ásius Imbrasidés, Hicetáon utóda Thymoetés,

Castór, vén Thymbris s a legelső sorban a két hős

Assaracus; Clarus és Thaemon kaszabol körülöttük,

Sarpédónnak e két fívére, magas Lyciából.

Arrébb meg roppant sziklát, egy szirt töredékét

Dobja egész erejével alá lyrnessusi Acmon,

Nem kitünőbb Clytius se, az apja, se bátyja Menestheus.

Más kelevézzel küzd, köveket hajigál le a társa,

Vagy tüzes üszköt vet s idegére felajzza a vesszőt.

S ott járkál föl-alá köztük, kedvence Venusnak,

Íme, a dardanus ifjú is, csinosan, hajadonfőtt,

S mint a nyakat vagy a főt ékítő gyöngy, mely aranyló

Foglalatát túlfényli, ragyog, vagy amint, ha a művész

Puszpángfába fog, Óricuson termett terebinthus

Mellé drága ivort; míg tej vállára leomlik

Szín-arany abronccsal lágyan befonott haja fürtje.

Láttak téged is, Ismarus, ott, sebet osztani, lelkes

Híveid és nyiladat gyilkos méregbe itatni,

Téged, akit Maeón hona szült, hol dús televényen

Szánt a paraszt, s aranyat dob a Pactólus ki a partra.

S ott volt Mnéstheus is, ki dagadt a dicső diadaltól,

Hogy Turnust az erődből ő kergette ki nemrég,

És Capys is, kinek őrzi nevét Campánia vára.

Míg ezek egymást így ölték a kemény viadalban,

Aeneás, a vak éj közepén, a habot hasogatta.

Mert Éuandrustól egyenest etruszkok urához

Megy, telepükre, nevét, vérét megvallva az úrnál,

S hogy mit akar, mit ajánl, valamint Mézentius immár

Mily sereget toboroz, de lefesti, mi dölyfteli Turnus,

És hogy e földi szerencse az is milyen ingatag, aztán

Kéri szövetségét: társul tüstént vele Tarchón,

S hozzáfűzi hadát; mire száll be, feloldva a sorstól,

Égi parancsra, a lyd nép, ím, idegen vezetővel,

Harci hajóiba mind. Elöl Aeneás evezőse

Száll, phryg földi oroszlán-pár díszíti az orrát

S Ída, a bérc, melyet oly szivesen szemlélnek a teucrok.

Itt ül a nagyszivü Aeneás, töprengve tusájuk

Száz lehetőségén, s Pallás, baljára simulva,

Úgy faggatja a csillagfény, a vak éj kalaúza

Titka felől, valamint mit tűrt földön-vizen egykor.

Most pedig, istennők, tárjátok fel Helicontok,

S zengjen a dal: tuscus tájról mi tömeg viszi közben

Aeneást, hasogatva habot fegyver-teli gályán?

Első Massicus érc tigrisre kevély evezőse:

Clúsium és a cosaei erőd ezer ifja kavarja

Háta megett a vizet - könnyű, nyíllal teli puzdra

Vállukon és gyilkos kézív, ez a felszerelésük.

Zordon Abas követi s fénylő fegyverzetü népe,

Villog a tat tetején aranyos ragyogással Apolló.

Hatszáz harcszerető fiatalt hozzá anya-váruk

Küld, Populónia, háromszáz pedig ilvai, innét

Jő, a chalybsok e vasban dús, hirhedt szigetéről.

Harmadik emberek-égilakók tolmácsa, Asílas,

Ő, ki a mennyei csillagokat, nyelvét a madárnak

S érti belét a baromnak is és mit jósol a villám:

Ő hoz ezer gerelyest, meredő kopiát sürü sorban.

Mind alphéusi vár, Písae rendelte alája,

Etruszk-földi erőd. Ezután jön az oly kecses Astur,

Astur, a csillámló vértjére, lovára kevély hős.

Háromszázak ura, s mind egy szívvel suhan útján,

Kit Minió mezeje s caerébeli otthona küldött

S Pyrgi, az őskori vár, meg a rossz levegőjü Graviscae.

Rólad is énekelek ligurok vezetője azonban,

Hős Cinyrus, de kicsiny sereged kísérte Cupávó,

Kit fejeden hattyú-tollak magasítanak, ősöd

Bélyege - bűne a nagy szerelem vala - rólad ugyancsak.

Mert az a monda: midőn Cycnus, szeretett Phaëthonját,

Húgaidnak hüvösén, nyárfák enyhében, a múzsa

Szívreható dalait zengvén, keseregve siratta,

Lágy pihe-toll takaró serked ki az őszhaju vénen,

S lebben a földről és felfúrja dalát az egekbe.

Kortárs híveinek hadait most hozza dereglyén

S hajtja a roppant Centaurust evezővel utóda;

Nagy sziklát emelő szobor áll, fenyegetve az örvényt,

Fenn a taton, szeli hosszan a mély habözönt a hajótest.

Otthoni partjairól vezet osztagot Ocnus is aztán,

Magzata Mantó jós-szűznek s ama tuscusi habnak:

Mantua, néki köszönd falaid, neved anyja nevének,

Mantua, dús te az ősökben, ha kevert is a fajtád,

Mert három faj alatt négy-négy törzs él kebeledben,

Ám te vagy úr rajtuk, tuscus vérség erejével.

Innen is ötszáz ölt fegyvert Mézentius ellen,

Népük a Bénácus zöld kákával koszorúzott

Gyermeke, Mincius, ő viszi durva fenyőin a mélyre.

S jő le, nehézkesen Aulestés is, száz evezővel

Szántva az árt, a habok tükörén, ime, tombol a tajték.

Őt, kagylós kürtjével a kék víz-tömböt ijesztő

Trítón-szörny viszi, mely szőrös képével a mélyvíz

Színe felett ember, de derékon alul, hasa bálna:

Félvad alakja körül kavarog, bömbölve az örvény.

Ennyi derék hadifő ment hát harminc hadi-bárkán

Védeni Tróját, érc-orral sós árra suhanva.

S már a nap is lebukott, a derűs Phoebé fogatával

Fenn, az olympusi pálya felén robog éji körútján:

Aeneás nem lel csak a gondoktól nyugodalmat,

Ő ül a kormányhoz, maga őrzi tehát a vitorlát.

S im hada hajdani társainak jön elé, fele úton.

Nimfák népe, kiket fa-hajókból drága Cybébénk

Tengeri tündékké, nimfákká lenni parancsolt

S most a habot, fej-fej mellett, épp ott hasogatták,

Mind, melyek érc-orral nemrég kint álltak a parton.

Messze felismerik és táncolva uruk körülússzák.

Majd, aki köztük a legszebben szól, Cymodocéa,

Hátrakerül s a hajót jobb kézzel fogva, kinyúlik

Mellig, a ballal meg paskolja a halk habok árját

S bámulatára beszél: "Virrasztasz, mennyei magzat,

Aeneás? Csak virrassz is, de ereszd meg a vásznat.

Mert mi az ídai szent hegyorom luc-fenyvei volnánk,

Bárkahadad hajdan, habi nimfák most. Mikor üszköt

Szórva az esküszegő rutulus ránk tört vad acéllal,

Kénytelen eltéptük köteled s a folyókon azóta

Csak téged keresünk. Ily alakba anyánk szava bűvölt,

Megkönyörülve, hogy itt éljünk, nemtők, a habokban.

Ám fiad, Ascaniust, sáncába szorítva, a gáton

Fegyvereikkel a harcra-tüzelt latinok nyomorítják.

Már kijelölt helyükön várnak, lóháton az arcas

És a vitéz etruszk csapatok; de elállni tör útjuk,

Hogy be ne jusson a várba haduk, Turnus, seregével.

Hát ne habozz, hiveid hívd harcba, ha holnap a hajnal

Felhasad, és győztes paizsod húzd majd a karodra,

Mellyel a Tűz Ura tisztelt meg, telehintve arannyal,

Így, ha hiszed szavam és követed, holnapra a napfény

Meggyilkolt rutulok roppant tömegére tekinthet."

Mondta, miközben ment, majd, mert értette a módját,

Lódított a magas bárkán; mire az sebesebben

Mint a gerely vagy a szélgyors nyíl, tör előre az árban.

Mind sietőn a nyomába nyomul. S csak bámul a szédült

Trósz Anchísiadés, de szivét felszítja a jósjel.

Majd a magasba tekint és így esd, kurta fohásszal:

"Égiek ídai anyja, kegyes te, ki Dindyma bércét

S tornyos városaid szereted, ki kocsidba oroszlán

Párt fogatolsz, te vezesd a viszályt, fordítva javunkra

Jóslatodat s óvd, isteni nő, e csatán is a phryget."

Így rebegett. Mialatt, ime, tündöklő, teli fénnyel

Felragyogott a nap ismét és a sötétet elűzte;

Társait inti tehát, tartsák jól szemmel a zászlót

S függve a fegyvereken, készítsék küzdeni keblük.

S már a magas tatról láthatja szemével a tábort,

Teucrus híveivel: mire balja feléjük a pajzzsal

Fény-jelet ad; tüstént egekig csap a lárma a sáncon,

Zúgnak a dardanidák, dühük újra kigyúl a reménytől,

S szórják már nyilaik: valamint ha a strymoni darvak

Krúgatnak, kavarogva, ködös felhők közeledtén

S szállnak a légben a déli vihart kikerülni vidáman.

Néz a rutul hadifő, hüledeznek az ausoni tábor

Főnökei s látják, hátukba hajók raja fordul

Tattal a part fele: gályákkal teli csap ki a mélyvíz.

S már a sisakforgó vörheny villámokat izzik,

Láng a taréj, az arany pajzs-kúp ádáz tüzet áraszt,

Mint ha derült éjben baljós sugarú ragyogással

Vérveres üstökös áll, vagy a Sírius égne az égen,

Mely nyavalyát, szomjat hoz a gyarló emberi nemre,

Hogyha kel és az eget gyászos fénnyel szomorítja.

Ámde a hős Turnus nem szűnik most se remélni,

Hogy partjukra lecsap s e hadat kiszorítja honából.

Inkább szítja szivük, sőt szidja a híveket inkább:

"Itt van, amért az imátok szállt, kezetekben a döntés,

Rajtatok áll, hiveim, harcunk. Hát hitvese, háza

Jusson eszébe kinek-kinek, így küzdjünk, a kiváló

Ősök tetteihez méltón. Fel, elébük, a víznél

Törjünk rájuk, amíg léptük teng-leng csak a parton!

Merni tudó sziveké a világ" - - -

Mondta, latolgatván, kikkel csapjon le reájuk

És kire hagyja a vár ostromlását ugyanakkor.

Ám a magas tatról hiveit hidakon kivezérli

Aeneás ezalatt. Sok azonban a lágy habözönnek

Visszatüremlését lesi csak s átlendül a gázlón,

Másnak az ugrórúd: evezője. De kémleli Tarchón

Hol zátonyt nem vél, hol a hab nem ütődik, a révet,

Ellenben, noha duzzad az ár, símán fut a partig,

Arra csavarja hajóját ő s így kérleli népét:

"Színe-virága hadamnak, most a lapáttal, erősen!

Nyomjuk, emeljük; az orr hadd vágódjék be e gyűlölt

Földbe, s a gálya-fenék, az szántson rajt ma barázdát!

S nem bánom, ha hajónkkal akár darabokra törünk is,

Csak parton legyek egyszer már." Ezt mondta szavával

Tarchón, népe pedig szaporán nekifekszik evezni

És a latin fövenyig vezetik hablepte hajóik,

Míg oda nem forrnak, sértetlen a part pereméhez,

Orral a bárkák mind; egyedül, Tarchón, a tiéd nem.

Mert felakadt a sekély fövenyen, s míg ott lebeg ádáz

Zátonyain, fárasztva soká sodrát a dagálynak,

Szétesik és seregét a habok közepébe kiönti;

Tört padok és evezők akadályozzák az uszókat,

S lábuk a visszafutó vízár elrántja alóluk.

Ám Turnust tunya késedelem nem tartja fel, indul

Sebten a teucrusok ellen, egész hada törtet a partra.

S zendül a kürt, mire Aeneás, ő kezd kaszabolni

S szétveri, szörnyü előjel, a pór latinok hadi-népét

És leteríti a legmagasabb daliát, aki rátört,

Théront; érc-paizsát veri át ennek s arany ingét

Aeneás, az acélt mélyen derekába merítvén.

Majd elemészti Lichast, kit már holt anyja hasából

Vas metszett ki, s ezért felajánlták, Phoebus, előtted:

Mert a vas őt kisded-korban kikerülte. De sújtja,

Kik buzogánnyal gyilkolták seregét, a kegyetlen

Cisseust is, meg a szörnyü Gyást; noha Hercules adta

Kardjukat, ám se Melampús most, apjuk, ki a földön

Alcídés hive volt csuda dolgaiban, se vas öklük

Nem segitett rajtuk. Gerelyét ezután Pharus érzi,

Kérkedik épp, amidőn lármás torkába taszítja.

És te, szegény Cydon, ki a pelyhesedő Clytiusnak,

Új kedvencednek nyargalsz, nyomorult, a nyomában,

Ifjak iránti örök hevedet már rég le segíti

Fáznod e dardán jobb és ott fetrengesz a földön,

Hogyha nem oltalmaz bátyáid sűrü csoportja,

Phorcus hét fia; hét kelevézt dobnak ki azonban,

Ámde a vas-sisakon koppannak mind, vagy a pajzson,

Vagy pedig eltéríti Venus kegyesen, ha a testét

Horzsolnák. Mire Aeneás szólítja Achátést:

"Adj kopiát, ez a kar nem fogja kivetni hiába;

Mikkel a grájt én Íliumunk alján sebesítém,

Mind a rutulba verem!" Vastag dárdát vesz egyúttal,

S átveri, száll a gerely, Maeón rézpajzsa szegélyét,

Majd, miután mellvértjét is, szeli át vele szívét.

Ám fut a bátyja, elestében felfogni fivérét,

Alcánor; de kezét kidobott kelevéze keresztül

Fúrja a hősnek, s útján von vérrel teli mezsgyét,

Úgy, hogy jobbja lehull, elhalva, a váll idegéről.

Öccséből a gerelyt Numitor kiragadja azonban

S Aeneás fele sújt; de sebet már ütnie néki

Nem lehetett, csak Achátésnek karcolta a combját.

Hát a curésbeli Clausus jő, bízván ifijonti

Izmaiban, s döfi dárda-vasát, lóbálva, Dryopsba,

Álla alatt üti át, mélyen belenyomva, a torkán

És elorozza szavával együtt lelkét is; a bajnok

Fejjel a földre zuhan, száján sürü vérfolyam ömlik.

Három thrák-honit öl Boreás ősrégi neméből,

Aztán ismarusit hármat - mind máshogyan - atyjuk,

Ídás és ama föld küldötteit. Erre Halaesus

Hozza az auruncus hadakat, vele jó lova hátán

Neptúnus fia, Messápus. Hol egyik, hol a másik

Nép tör elűzni a szembe-csapót; a had Ausoniának

Itt kapujáért dúl. Valamint erejükre egyenlő

Szélviharok marják egymást az egek magasában

S ők se lohadnak, a felhők sem, sem a tengerek árja,

Úgyhogy a harc hosszan kétes, mivel állja egyenlőn

Mind: a latin had is így birkózik a trójai haddal,

Lábbal a láb szorul össze, lecsap bajnokra a bajnok.

Ámde odébb, ahol elguruló köveket vet a partra

S fákat tép ki a bérci patak széltében: az arcast,

Kik kezdők a gyalog-harcban, Pallás menekülni

Látja a sarkukban loholó latiumbeli hadtól,

S hátat fordítván, a nehéz terepen, paripáik

Szélnek ereszteni, hogy nem tud mást tenni e bajban,

Mint könyörögni csak és keserűn lelkükre beszélni:

"Hadseregem, hova futsz? magatokra s a hősi csatákra

S Éuandrus hírére s a nyert harcokra könyörgök,

Meg vágyamra, mely űz túltörni atyám diadalmán,

Balga, ki lábaiban bízik. Csak a vas nyit az ellen

Hadsorain ma utat. Hát föl, Pallás, a vezértek

S szent honotok, hol a legtöbb hős bajvív, oda szólít.

Isten elénkbe nem áll, evilági emészt evilágit,

Több kezet ők sem kaptak, mint mi, se lelket az égtől,

Ím, ide zárt iszonyú hab-torlasszal ma a tenger,

Nincs hova futni mező: Trójába tehát, vagy a vízbe!"

Mondja s az ellenség sürü tömkelegébe viharzik.

Mostoha sorsa elébe Lagust veti ott legelőször.

Ezt, míg egy roppant sziklát akar épp felemelni,

Meglóbált lándzsájával, hátán, hol a bordák

Kettéosztódnak, veri át, de kitépi azonnal

Csontjaiból a gerelyt. Hisbó nem lepheti hát meg,

Bárha remélte nagyon; mert Pallás - míg odacsörtet,

Vak dühvel, ádáz hullta miatt keseregve hivének -

Ébren ügyel s a vasat dagadó tüdejébe meríti.

Majd Stheniust öli s Anchemolust, ama rhoetusi régi

Törzs sarját, aki ágyba teperte a mostoha-anyját.

Ám rutulus fövenyen vesztél el, Daucus-ikerpár,

Thymber s Lárídés, te is, ó ti felette hasonlók,

Összecserélt a rokon s örömére szülőtök is egykor;

Csakhogy Pallás most megmásított iszonyúan

Benneteket: mert míg teneked főd vágta le, Thymber,

Néked Lárídés éuandrusi kardja a jobbod,

Hogy szablyádon lenn félholtan rángnak az ujjak.

Buzdul a feddésre s ragyogó rohamán a vitéznek

S égve-pirulva az ellenség ellen tör az arcas.

Ám Pallás a kocsin robogó Rhoeteust öli közben,

S épp ez a késedelem, kis idő mentette meg Ílust;

Mert iszonyú gerelyét Ílusra akarta kivetni,

Csakhogy futva Tyrés testvéredtől s teelőled

Hős Teuthras, Rhoeteust veri át, ki lehull kocsijáról

S most a rutul rétet rugdalja aléltan a sarka.

Mint amidőn koranyáron a várt szellők kibomolnak,

S szerte a berkek ölén az avart meggyújtja a pásztor,

Majd hogy a láng sebesen közepébe mar, és riadalmas

Tűz-tenger támad, belobogva a távoli tisztást,

Ő pedig ül s bámulja vigan, mint győznek a lángok:

Így olvadt eggyé hiveid heve-lelkesedése,

Gyámolodul, Pallás. De a marcona harcfi, Halaesus,

Védve magát pajzzsal, nekitámad a szembe-futóknak.

És lekaszálja Pherest, Ládont és Démodocusszal

Strymoniust, ki nyakát fenyegette, de most keze, fényes

Kardjától átszelve lehullt; azután köve fejbe

Sújtja Thoast, véres velejét csontjába vegyítvén.

Atyja, a jós, e Halaesust egy erdőbe nevelte;

Ám hogy a vén szeme elszürkült a halálra, a párkák

Rátették gyerekére kezük s éuandrusi kardnak

Szentelték. Rá ront Pallás, s ily imát rebeg ajka:

"Engedd, Thybris atyám, hogy e vas, melyet eldobok, érjen

Célba szerencsésen, sziven ütve e durva Halaesust:

S fegyvereit, hadizsákmányom, tölgyfádra akasztom."

Hallja az isten a szót, s míg óvja Halaesus Imáont,

Arcas vas veri át a szegény vért nélküli mellét.

Ám hogy e bajnok eleste hadát megijessze, a harcok

Lelke ilyent, Lausus, nem tűr: tör először Abásra,

S fő feltartóját, a viszály gátját el is ejti.

Hullik az arcas, hull etruscus népe e honnak,

S kikkel a gráj sem bírt, ti is, ó teucrok, tömegestől.

Küzd egyforma erő, egyformán jó hadi-főkkel.

S nyomja a sort, aki hátra került, hogy a sűrü seregben

Bénul a karddal a kar. Balról Pallás tör ijesztve,

Jobbról Lausus elő, deli termetü s egy-koru majdnem

Mindkettő, de elérni a sors honi földjüket ismét

Megtiltotta nekik. Valamint nem tűrte Olympus

Nagy fejedelme sem egymással megvívniuk őket;

Más, iszonyúbb ellenfélt hoz majd rájuk a végzet.

Nénje, a szép, ezalatt Turnust serkenti: segítsen

Laususnak, mire az seregén repül át kocsijával.

S látva barátait: "Itt az idő szüntetni viszálytok,

Pallást én fogom el, Pallást az egek nekem adták;

Bárcsak az apja is itt volna s nézné, de szeretném!"

Így szólt, és tüstént tágulnak a társak a térről.

Bámul: a büszke parancsra rutul seregük hogyan elfut,

Marcona testét Turnusnak hüledezve tekinti,

Majd, távolról még, dacosan felméri az ifjú,

Végre felelve ekép viszonozza szavát a vezérnek:

"Vagy ragyogó zsákmány ad hírt ma nekem, vagy a fényes

Hősi halál: egyiket sem kell szégyellni apámnak.

Szűnj fenyegetni tehát." Szólt és a porondra kilépett.

Jéghidegen fut a vér szívébe az arcadiaknak.

Szökken a harci szekérről és gyalog áll ki tusázni

Turnus; mint meredek lesből, ha a messzi mezőben,

Készen a harcra bikát lát, és megy elé az oroszlán:

Turnus alakja hasonlókép látszott közelegni.

Majd, hogy elérni remélheti már kivetett kelevézzel,

Pallás pattan elő: ha talán a szerencse ma mellé

Áll, noha gyengébb, és így esd az egek magasához:

"Alcídés, kit atyám szivesen fogadott lakomáján,

Jer, te segíts, vendég, e merész viadalban, esengek.

S mint ragadom le a véres mezt, hadd lássa halódva,

Rajtam, a győzőn törjön meg Turnus szeme-fénye."

Hallja az ifjút Alcídés, szívébe szorítja

Mégis a szörnyű kínt, csak a könnye csorog, de hiába.

Ekkor az úr így szól sarjához, nyájas igékkel:

"Véges az élet-idő, rövid, és soha senki se tudja

Visszaidézni: de tettekkel gyarapítani hírét,

Erre törekszik a hős. Hány égilakó fia meghalt

Trója magas bástyái tövén! ott hullt az enyém is,

Sarpédón. Turnust is majd szólítja a végzet,

Arra felé tart már, kiszabott pályája határán."

Szólt s a rutul rétet nem vágyott látni azontúl.

Ám lándzsát fog Pallás és veti teljes erővel

S tépi ki villámló szablyáját is hüvelyéből.

Száll a gerely, veri át vértjét magasában a vállnak,

Mezsgyét törve magának előbb vas-pajzsa szegélyén,

Majd Turnus meredek testét karcolja a kopja.

Ekkor Turnus csóvál meg hosszan s dob egy érces,

Cserfa-nyelű kelevézt Pallásra s ilyen szavakat szól:

"Nézd, nem bír-e az én gerelyem mélyebb sebet ütni?"

Mondja, s a pajzsot, az annyi vas- és érccel boritottat,

Bár kerekét bika-bőröknek több rétege fedte,

Fényes acéljának kilukasztja csapása középütt

S védő vértjein át behatol bátor kebelébe.

Ő kiragadja a még forró fegyvert, de hiába:

Vére után, azon egy úton, vele lelke is indul.

Erre sebére borul, belecsördül fegyvere rajta

S marja az ellenség földjét, vérezve, aléltan.

S szól, odaállva fölé, Turnus - - -

"Arcadiak, ne feledjétek megvinni e szókat

Éuandrusnak: adom, mint rászolgált, neki Pallást.

Tőle a sír vigaszát, vég-tiszteletét nem irigylem.

Ámbár sokba kerül még, hogy házába fogadta

Aeneást." Szólt és hágott bal lábbal a holtra

Majd lecsatolta nehéz szíjját, amelyen belevésve

Ott volt képe a gaztettnek: nász közben, egy éjjel,

Annyi legényt hogyan öltek meg; teli vérrel a pamlag!

Ezt Clonus Eurytides keze rótta a dús arany-ércbe;

S most örömét, mint koncában, Turnus leli benne.

Emberi szív, te, jövő sorsod, véged sose látó,

Jó módban mértéktelenül hányod magad egyre:

Lesz oly idő, Turnus minden kincsét odaadná,

Hogyha ma Palláshoz nem nyúl, s e napot meg e zsákmányt

Gyűlöli majd. De teszik bő könnyeket ontva, zokogva

Pajzsra barátai már Pallást, s viszi mind el a harcból.

Ó, mi dicsőséget szerzel, mily kínt ma szülődnek!

Most, e napon kezdtél viadalt, s e nap is lök a sírba,

Bárha előbb a rutul hullákból halmot emeltél.

Ám nemcsak hire száll, fut biztos hirnöke is már

Aeneáshoz a nagy gyásznak, hogy övéi haláluk

Mezsgyéjén; a futó teucrust most kellene óvni.

Hát lekaszálja, ki legközelebb, vasa tág gyalogösvényt

Vág, dühben égve, soruk közepén, s téged keres, újabb

Győzelmedre kevély Turnus. Pallás van előtte

S Éuander, meg adott jobbjuk, valamint az az asztal,

Melyhez először járult mint jövevény. Mire Sulmó

Négy sarját s akiket táplált Úfens vize, négyet

Élve fog el, hogy az árnynak majd áldozza a sírnál

S foglyai vérével máglyája tüzét telehintse.

Bősz gerelyét ezután távolról dobja Magusra.

Ez lehajol cselesen, hogy a rezgő lándzsa fölötte

Száll tova, majd így esd, térdét megölelve a hősnek:

"Kérlek Iúlus kedvéért s árnyára atyádnak,

Hagyd meg az életemet gyerekem s az apám örömére.

Van meredek palotám, pincémben elásva temérdek

Kincs fekszik, vésett szinezüst és vert, de veretlen

Súlyos aranyteher is. Nem rajtam múlik, a teucrok

Győznek-e, s egy lélek bajt nektek már nem okozhat."

Szólt. Mire Aeneás így adta szavával a választ:

"Annyi talentum ezüstödet add aranyaddal, amellyel

Kérkedsz, gyermekeidnek. Mert amióta megölte

Pallásom Turnus, többé lehetetlen ily alku.

Így ítél ma atyám, Anchísés árnya s Iúlus."

Szólt s baljával az esdőnek megfogja sisakját

S hátratekerve nyakát, belemártja nyeléig a pengét.

Ám jön Haemonidés, Phoebusnak mint Triviának

Papja, halántékát a föveg fedi szent szalagokkal,

Rajta palástja s tündöklő fegyverzete csillog.

Kit, megtámadván, a mezőn kezd űzni, s az elhullt

Hősre, fölé állván, vet roppant árnyat. A zsákmányt

Kapja Serestus, hogy neked, ó Grádívus, adassék.

Ekkor a Vulcánus-magzat folytatja helyette,

Caeculus és Umbró, Marsus-hegyi bajnok, a harcot.

Dardanidés dühösen rájuk tör. A kard lehasítja

Anxur bal karját, bele vágva a pajzs-karimába -

Mondott ez nagyokat, hitegette magát, hogy igéje

Bűvös erőt áraszt, s egekig repitette reményét,

Hosszu öregkort, ősz fürtöt jósolva magának -,

Tarquitus is nekiront feszelegve azonban, a fényes

Fegyverü hős a dühöngőnek, Dryopé habi-nimfa

Sarja az erdei Faunustól. De a hős odaszegzi,

Rávetvén gerelyét, vértjéhez a nagysulyu pajzsot;

Az könyörögni kiván, még szólna sokat, de hiába,

Csapja a földre fejét, forró törzsére tapodva

S lábbal rúgva odébb, ezt mondja vad indulatában:

"Rettenetes te, heverj e helyen. Hanttal betakarni

Édesanyád sose fog, se föléd honi halmot emelni:

Vad madarak lakomája leszel, vagy a vízbe hajítva

Hány-vet a hab, s a falánk cápák sebeid nyalogatják."

Turnus elő-csapatát, Antaeust üldözi, Lúcast,

Majd a vitézi Numát azután, ama szőke Camersszel,

Bajnoki Volcens sarjával, kinek Ausoniában

Földje a legtöbb volt, de király is, a csendes Amyclaen.

Mint ahogy Aegaeón, akiről mondják, keze száz volt,

Karja ugyancsak száz, és ötven torka lehelte

Melleiből a tüzet Jupiter villámai ellen,

S pajzsot is annyit rázott és szablyát ugyanannyit:

Aeneás is ekép tombolt a mezőn diadallal

S dúlt, miután érezte, a vas hevül át. De Niphaeus

Négyfogatúja felé tör most, paripái szügyének.

Hogy látják a lovak közelegni, vadul vicsorogni,

Visszahökölnek ijedten mind, rémülve rohannak

És kivetik kocsisuk, szekerével a part fele futván.

Hószinü kétfogatún ezalatt tör a had közepébe

Lúcagus és a fivére Liger; de utóbbi a gyeplőt

Tartja csupán, a kivont karddal hős Lúcagus öldös.

Aeneás botor őrületük nem tűrheti többé:

Rájuk ront s iszonyú lesz a szörnyü gerellyel előttük.

Ám Liger - - -

"Nem Diomédés csődöreit látod, nem Achillés

Harc-szekerét, de nem is phryg tér, ahol állsz: ma e honban

Életed itthagyod és megszűnsz kaszabolni." Eképen

Henceg a balga Liger. De szavára a trójai bajnok

Mit se felel: kelevézét, azt röppenti helyette.

S Lúcagus - épp lovait noszogatta a lándzsa nyelével,

Görnyedten, s bal lábával lépett ki, tusájuk

Kezdeni már - a gerelyt ragyogó szélébe a pajzsnak

Kapja, alul, honnét bal lágyékába furódik,

Hogy kigurul kocsijából és élettelen eldől.

Ám kegyes Aeneás ott is kicsufolja kegyetlen:

"Nem lovaid lohadó loholása okozta lehulltod,

Lúcagus, és hiu rém-alakoktól sem riadoztak,

Mert te magad hagyod el szekered, kiugorva kocsidból."

Szólt s elkapta a kétfogatút; balsorsu fivére

Védtelenül könyörög, keze-tárva, ugyancsak a földön:

"Rád s a szülőkre, kik ily hőst tudtak nemzeni, kérlek,

Trójai bajnok, hagyj élnem, könyörülj meg az esdőn."

S rína tovább, hanem Aeneás: "Nem ilyen szavakat szólt

Szád az imént, na de halj meg, a báty öccsére ne várjon!"

S lelke lakóházán, kebelén, ajtót nyit a karddal.

Így dúlt, ekkora gyászt okozott a mezőben a dardán

Hadvezető, valamint zuhatag, vagy a vak, dühös orkán.

Végre a tábort elhagyván fia is tör előre,

Ascanius s a haszontalanul vívott fiatalság.

Ám e szavakkal szól Jupiter Júnóhoz eközben:

"Ó, kedves hugom, egyszersmind szeretett feleségem,

Jól hitted, Venus az - nem tévedtél -, aki védi

Trója ügyét, nem a bajnoki jobb, mely erős a csatában

És nem a bátor szív, a kemény küzdelmeket álló."

Erre alázatosan Júnó: "A riadt, szomorú nőt,

Mért gyötröd, gyönyörű férjem, gyászos szavaiddal?

Vajh, mi hatott hajdan s illett is, hogy vele hassak,

Hatna szerelmem még! Nem tudnál tiltani engem,

Messzeható, hogy a háboruból Turnust ki ne hozzam

S Daunus, az apja ne épségben láthassa meg ismét...

Jó, vesszen, vegye csak jámbor vérét ma a teucrus!

Ám ne feledd, neve tőlünk van, törzsünk ivadéka

És negyedíziglen Pílumnus sarja, ki mindíg

Tömte a templomaid, terhelve nehéz adománnyal."

S szólt a király kurtán, az olympusi menny fejedelme:

"Hát ha hamar-végét vágysz csak halogatni halandó

Ifjadnak, s úgy érzi szived, ma segítelek ebben,

Mentsd, a közel sorstól Turnus most még menekülhet.

Ennyit megtehetek. Ha könyörgésedben azonban

Más, rejtett szándék lappang, hogy e had lecsitulhat,

Vagy hiszed azt, jobb vége lehet, hiu vágy vezet akkor."

Sírva felelt Júnó: "Vajh, mit most megtagad ajkad,

Jó szived adná meg, Turnus pedig élve maradna!

Mert, noha vétke mi sincs, vad vész vár rá, ha valónak

Vélhetem érzésem. De csalódnék bár, üres agyrém

Csapna be, csak terved, teheted, jobb tettre cserélnéd!"

Ily szavakat szólott és szállt le a menny magasából,

S ködbe takarva magát, az eget zivatarba borítva,

Ílium osztagait, Laurentum sáncait érte.

Majd az üres ködből alakít egy vékony, erőtlen

Árnyat az istennő, feje Aeneás - csuda látni! -

S ölt rá dardán mezt, forgót, mit az isteni fő hord,

S mímeli pajzsát is, szájába meg ad hiu hangot,

Bárgyu igét, s teszi, hogy lábát mozgatva haladjon:

Így szállonganak, azt mondják, holtukban a lelkek,

S mély álmában ilyen tüneményeket észlel az érzék.

Jár-kel az első hadsor előtt kihivóan a ködkép

S hívja, dühíti szavakkal mint fegyverrel a férfit.

Turnus rárohan és távolról már veti zúgó

Dárdáját; de amaz hátat fordítva eliszkol.

Aeneás menekül - hiszi most Turnus -, hogy előle

Ő szökik, és sző balga reményt lázas szive tüstént:

"Aeneás, hova futsz? ne szalaszd el kész lakodalmad;

Annyi habon hajszolt honodat megadom, de karommal!"

Így kiabál s követi, s villog vont kardja kezében,

Nem veszi észre, minek megörült, csak a szél viszi szárnyán.

Egy magasabb szirt széléhez láncolva, lelógó

Hágcsójú ladik állt, kész volt hozzá a hajóhíd,

Clúsiumából jött a királyi Osínius evvel.

Errefelé rohan Aeneás remegő ködalakja

S rejtekein lebuvik; de tunyán nem inog meg a gáttól,

Törve utána, magát a magas hidon átveti Turnus.

Ám alig ér párkányt, Sáturnia tépi a láncot,

És leszakítva, a vad habözönre ragadja hajóját.

Aeneás meg, amint eltűnt, őt hívja a harcba

És sok hőst, kivel összekerül, vet alá a Halálnak.

És az a lenge alak most már rejtezni se fárad,

Sőt a sötét felhők fele száll, a magasba s eloszlik,

Míg ezalatt Turnust a vihar tengerre ragadja.

Hátratekint, de nem érti, mi ez, hálát nem is érez,

Így szól hát, kezeit felemelve a csillagos égre:

"Óh atya, messzeható, mily vétket vélsz vaj' e szívben,

Hogy méltónak ilyen rémes lakolásra találtál?

Merre ragadsz? honnan? mi uton jutok és mire vissza?

Látom-e még Laurentumnak falait vagy a tábort?

S fegyvereim követői, hadam, mire jutnak a hősök?

Mindaz, akit - gazság! - otthagytam a szörnyü halálban.

S kik látom, menekülnek már, és hallom a hullók

Hörgését! Hova most? Ó, mely föld tárja ki torkát,

Hogy méhébe vegyen? Szélvész, inkább te kegyelmezz:

S hajtsd a hajót - Turnus maga kér könyörögve - a sziklás

Szirtre, avagy vágjon zord zátonyaidhoz az örvény,

Hogy se rutul, se tudákos hír ne nyomozzon utánam."

Így zokog, és gondok habján hányódik a szíve,

Dőljön-e kardba bután, hogy ekép szabaduljon a szörnyű

Szégyentől, a szilaj szablyát bordáiba szúrva,

Vagy belevesse a vízbe magát, így ússzon a görbe

Partra s a teucrokkal harcát megkezdje ujólag?

Ezt is, amazt is háromszor próbálta, de szívből

Szánva a nagy Júnó, háromszor fogta le ifját.

Szántja a mély habot - ár, szél kedvez - eközben a gálya,

Végre megérkezik: ős várához Daunus atyának.

Ám ezalatt - Jupiter szólt rá - felváltja a harcban

S vágja a győztes teucrusokat Mézentius égve.

Rátör a tyrrhén had, minden dühük erre az egyre,

Egy bajnokra irányul most minden kelevézük.

Ő, valamint kőszál, mely a tág tengerre benyúlván

Állja, kitéve a tajtéknak, haragos viharoknak,

Mennybolt és mélyvíz minden mérgét, veszedelmét,

Úgy dacol és Dolicháonnak veri földre szülöttét,

Hebrust, majd Latagust és Palmust is, ki szaladna,

Ám Latagust szemközt, száján s a fején sebesíti

Egy szörnyű szirttel, Palmust pedig úgy üti porba,

Térdét metszi, s a hempergőt, ki hever tehetetlen,

Laususnak veti: hordja mezét, s taraját a sisakján.

S Euanthést, a phryget se kiméli, Mimast se, Parisnak

Egy-koru társát: őt Amycus felesége, Theánó

Hozta világra s az éjszaka, hogy Cisséis, e tűzzel

Terhes nő, megszülte Parist; de Paris honi parton

Nyugszik, emez, Mimas itt, idegen laurensi fövenyben.

Mint amidőn a magas hegyről harapós kutya-falka

Vadkant ver le, melyet Vesulus fenyves sürüjével

Évekig óvott és hizlalt nád-rengetegében

Laurentum mocsara, s most áll, hálóba kerülvén,

S rettenetes röfögés közepett borzolja gerincét,

Hogy közeledni felé, vak dühhel, senki se bátor,

Csak gerelyükkel a távolból és hanggal ijesztik,

Az pedig el nem rettenvén ott vár a tömegben,

S csattogtatva fogát, hátából rázza dzsidáik:

Így, kikben jogosan forr düh Mézentius ellen,

Ők se merészelnek kihuzott karddal nekimenni,

Csak kelevézzel, a távolból rivalogva boszantják.

Félbeszakítva menyegzőjét eljött Corythusnak

Ősi határából ide egy gráj ifju is, Acron.

Kit csak alig lát meg tusakodni a távoli hadban,

Tűzszinü tollal, az eljegyzett ara szőtte ruhában:

Mint magas aklok alatt oldalgó éhes oroszlán,

Kit már gyomra gyötör, megörül, mikor ágas agancsú

Szarvast sejt szeme szökni, avagy száguldani kecskét,

S tátja a torkát borzasztón, borzolja bozontját

S csapva le rá, a belekre lapul, hogy elönti a vérszenny

Vad fogait - - -

Így tör a gyors Mézentius is sürüjébe a hadnak.

Hull a szegény Acron, veri sarka a barna porondot,

S míg haldoklik, a tört kelevézt telifröcsköli vérrel.

Az pedig ütni le, mert menekül, nem akarja Oródést,

Szégyellné kivetett gerelyét orvul belevágni:

Szembe kerül vele hát, hogy mint bajnokkal a bajnok

Vívna meg - ő nem tőrt, lándzsát, azt vetni legyen hős.

Majd miután a tetemre tipor s rádől gerelyére:

"Ím, a had oszlopa is leterült, hiveim, nagy Oródés!"

Víg csatadal zendül száján követőinek erre.

Csakhogy a haldokló: "Ne örülj, légy bárki, a bosszú

Nem fog várni soká; győztél, de a végzet a végén

Téged is elragad, és ugyanitt, e fövény fedi tested."

Ám Mézentius így szólott haragos hahotával:

"Vessz csak el. Engem az égilakók meg az emberek atyja

Látja csupán, mire szán." Mondta s kiragadta a kopját.

Arra nehéz nyugalom zuhan, és beborítja vas-álom

Pilláit, szeme lángja pedig fagy a végtelen éjbe.

Caedicus Alcathoust, Sacrátor elejti Hydaspést,

S vágja Rapó is Partheniust meg a vad-szilaj Orsést,

Messápus Croniust ezalatt, valamint a Lucáon

Sarj Erichaetést: ezt gyalog, azt amidőn zabolátlan

Ménje ledobta. De jő a lycus-honi harcos is, Ágis,

Ám Valerus, ki vitézi apák deli sarja, levágja,

Míg Throniust Salius, Saliust elemészti Nealcés,

Egy kitünő gerelyes, ki tud orvul messze nyilazni.

S már a halált meg a gyászt mindkét-fele mérte a mérges

Mávors ott, egyaránt hullottak el és kaszaboltak

Győzők, győzöttek, de egyik sem akart menekülni.

Hogy hiu lángjuk az istenek is szánták, Jupiternek

Termeiben, szánták, hogy a kín így gyötri a népet.

Jobbról nézte Venus, balról sáturnusi Júnó.

Tísiphoné pedig ott tombol, sápadtan, a hadban.

Ám Mézentius is forgatja a kínteli dárdát

És őrjöngve a térre kiáll. Valamint nagy Oríon,

Hogyha gyalog Néreus borzasztó árjain átkel

S színe fölé a haboknak, amíg szeli, válla kinyúlik,

Vagy mikor épp vén gyertyánt hoz le a hegy tetejéről

S úgy, hogy jóllehet itt lenn jár, felhőkben az arca:

Így lépdelt Mézentius is roppant gerelyével.

Kit mikor észrevesz Aeneás közelegni az elnyúlt

Hadsor előtt, nekiront. Nem retten azonban a bajnok,

Várja vitéz ellenségét, mint szikla, szilárdan;

Majd felmérve a közt, meddig gerelyével elérhet:

"Isteneim: te karom s kopiám, amelyet kihajítok,

Most ti segítsetek! és fogadom, te leszel diadalmi

Oszlopom és lator Aeneás díszét, hadi sarcunk,

Rád öltöm, Lausus." Szólt és suhogó kelevézét

Messze kidobta; de félrecsuszott szálltában a pajzsról

S melle s a lágyék közt a derék Antorba ütődött,

Hercules Antorjába, hivébe, ki Argosi honból

Jött Éuanderhez s italus földön települt meg.

Most a szegényt ez a nem neki szánt seb a porba teríti

S égre tekintve meg is hal a szép Argosszal az ajkán.

Aeneás, a kegyes, másik kelevézt vet azonban;

S átüt a domboruan, három bikabőrbe beburkolt

Három vas-lemezen, valamint vásznán is a pajzsnak

És kissé horzsolja hasát. Mire tompora mellől

Rántja ki hirtelen Aeneás, megörülve a tyrrhén

Vérnek, acélját és tüzesen tör rá a riadtra.

Ám fia most, Lausus, felnyög fájdalmasan édes

Atyja miatt, és orcáját elözönlik a könnyek.

S itt, ha okulhat ugyan bús hulltodból, jeles ifju

És ragyogó hőstettedből, később, az utókor,

Nem hallgathatom el, te dicső, művemben a sorsod!

Húzza a lábát, úgy hátrál az apa s tehetetlen,

Mert viszi pajzsa az ellenfél belevert kelevézét.

Ekkor előtör az ifju, magát odavetve a harcba

S Aeneást, aki jobbját már a magasba emelte

S karja lecsapni akart, feltartóztatja merészen.

Hívei nagy rivalással mind a nyomába nyomulnak,

S míg fia vértjétől védetve vonul ki az apja,

Száll a gerely meg a nyíl, a hadat távol se kimélve.

Aeneás dühösen dúl-fúl, paizsát kifeszíti.

Mint amidőn olykor jeget öntve zuhog le a zápor,

És fut a réten a földmivelő, menekül valamennyi

Gazda, s a vándorok is védettebb helyre vonulnak,

Mint föveny-odvak alá, vagy sziklák mély üregébe,

Míg a mezőt paskolja a víz - hogy majd kiderülve

Dolguk végezzék: így várja a dárda-esőben

Aeneás is, amíg elzúg orkánja a harcnak.

S Lausust szidja, csak őt, Lausust korholja ijesztve:

"Merre rohansz, te, ki többet mersz, mint bírsz, a halálba?

Dőre, e nagy kegyelet megcsal!" De hevével a balga

Nem hagy alább; mire mérge vadabb lángot vet a dardán

Hadvezetőnek is, úgy, hogy már perdítik a párkák

Lausus vég-fonalát: ugyanis beleszúrja a szörnyű

Szablyát Aeneás, a legény derekába merítvén.

Átüt a pajzson, a könnyü mezen, melyben fenyegette

S lágy arany-ingén is, melyet anyja adott, az acélkard,

Vére ölébe ömölt; majd lebbent lelke a légbe

S szállt le a mánokhoz, búsan bucsut intve a testnek.

Ámde midőn meglátta szemét s arcát a halónak

Anchísés fia, hogy csudamód mint sárgul el arca,

Felsírt, szánva felettébb, és nyújtotta a jobbját,

Mert e fiúi, nemes kegyelet kebelében eláradt.

"Szánandó gyermek, kegyes Aeneás e kiváló

Érdemedért, méltót nagy lelkedhez, mit is adhat?

Tartsd meg kedvelt fegyvereid s az apák pora mellé,

Árnyaihoz, ha ugyan mar még ily gond, hazaküldlek.

Vedd mégis, te szegény, szomorú hulltod vigaszául:

Aeneás győzött le, a nagy." Szólt szidva egyúttal

Késlekedő hiveit, s akinek vér fedte el illőn-

Göndöritett fürtjét, a fiút felemelte a földről.

Közben az apja sebét hűtötte a híg Tiberínus

Habjaiban, hátát hozzátámasztva pihenni

Egy fához. Feljebb ott függ a sisakja is ágán,

Míg súlyos vas-fegyvereit fektette a fűbe.

Körben válogatott daliák; maga fújva-lihegve

Fogja fejét, mellén szétomlik hosszu szakálla

S Lausus után kérdez, küld embereket, hogy azonnal

Hívják vissza, parancs mit üzen, bús atyja elébe.

Ámde barátai hozzák már Lausust, ime, holtan,

Könnyek közt, pajzsán, nagy sebtől sújtva a nagy hőst.

Tudja a bajt megsejtő szív, mi e távoli sírás;

Ősz haja fürtjét hát szennyes porral teliszórván,

Tárja magasba a két karját és roskad a testre.

"Óh, élvezni az életet én úgy vágytam-e, sarjam,

Hogy tűrtem, kinek apja valék, azt sújtsa helyettem

Jobbja az ellennek? Vagy tán, sebeidnek adósa,

Életed árán, így éljek? Jaj, most sebesültem

Én nyomorult, igazán, most fáj csak Sorsom, a végén!

S bűnömmel, fiam, én hoztam szégyent a nevedre,

Én, kit a gyűlölet ős trónszékemről letaszított.

Mert ha lakolni hazám, vagy volt hiveim dühe hívna:

Vétkes lelkemet én vetném oda bármi halálnak!...

S élek, az embereket még nem hagyom el, se a napfényt!

Nos, hát elhagyom." Így szólt, és noha gyötri a súlyos

Seb, bénítva beteg lábát, kínlódva fölállott

S kéri lovát bátran. Lova volt bálványa, barátja:

Harcaiból hátán tért meg mindíg diadallal.

Hozzá szól, szomorú ménjéhez most, neki mondja:

"Hosszura nyúlt, Rhaebus, ha ugyan »hosszú« van e földön,

Életem itt. De ma vagy véres győzelmi haráccsal,

Aeneásnak hozva fejét térsz meg, bosszut állva

Lausus kínjaiért, vagy hogyha a harc hiu lesz majd,

Elhullunk egyaránt; mert nem hiszem én, deli táltos,

Hogy szolgálj idegent, vagy tűrd teucroknak igáját."

Mondta s a ménre kapott, hátán, mint szokta, megülve,

Húzza hegyes kelevéz mindkét markát, feje fénylik,

Egy csupa réz, és borzas ló-bokréta borítja.

Így üt a hadra, rohan szaporán, ugyanabban a szívben

Most iszonyú szégyen bánattal elegy dühe tombol

És furiák szított szerelem, meg a bátor önérzet.

S Aeneást akkor háromszor hívta, kiáltva.

Tudja, ki hívja s eként repes Aeneás esedezve:

"Adja a mennybeliek fejedelme s a fényes Apolló,

Hogy kezdj vívni velem!" - - -

Ennyit szólt s a szilaj kelevézzel elébe kipattant.

Az pedig: "Engem akarsz, te gonosz, fenyegetni, ki sarjam

Gyilkosa vagy? ha elejtsz, evvel győztél, nem egyébbel.

Nem rettent a halál, sem oly isten nincs, kire adnék.

Hát ne ijessz; sietek már halni, de vedd adományom

Addig is." így szólt és gerelyét repitette reája;

Majd egyiket veti másik után, nagy körbe keringve,

Ámde a pajzs aranyos gombján mind félreütődnek.

Háromszor nyargalta körül, míg állt, lova balról,

S szórta a kéz a gerelyt; háromszor emelte a bajnok

Trójai közben az éktelen érc-erdőt paizsával.

Végre elunva a késlekedést, kopiák kihuzását,

S mert egyenetlen párbajukon dühre gyullad ugyancsak,

Jól meghányva, hogyan, nekiront és fültöve gödrén

Sújtja a harcszerető paripát kelevéze vasával.

Szökve magasba, kapál az üres levegőben a táltos,

Majd miután veti porba, omol maga is lovasára

És a kimarjult szügy lelapítja a földre-bukottat.

Fellobban trószok-latinok lármája az égig.

Aeneás odaront, kiragadja vasát a hüvelyből

S szól neki: "Hol van most az a zord Mézentius, elszánt

Bajnoki lelkével?" Felel égre tekintve a Tyrrhén

És levegőt kapkodva, amint ismét felocsúdott:

"Mit csúfolsz, fenyegetsz, fanyar ellenség te, halállal?

Nem bűn, hogyha megölsz, nem vártam mást e tusától,

S nem lépett Lausus se veled más alkura rólam.

Egy csak, amit kérek, ha kegyért a levert könyöröghet:

Hagyd, hogy földbe tegyék tetemem. Mi dühös gyülölettel

Környez a nép, tudom én: ments meg, kérlek, bosszujuktól,

S tedd, hogy társa lehessen e test fiaménak a sírban."

Szólt s készülve reá, torkába fogadja a kardot

S önti ki habzó vérével lelkét is a vértre.