9. Exodosz

KARVEZETŐ

De íme látom Hippolütosz emberét,

sietve lép a házhoz, arca mily komor!

HÍRNÖK

E föld királyát, Thészeuszt hol találom én,

ha tudjátok, mondjátok meg nekem hamar,

ó, asszonyok, talán ott benn tartózkodik?

KARVEZETŐ

A házból éppen most lépett ki ő maga.

HÍRNÖK

Thészeusz, nagy bánatot jelent a hír, amit

hozok neked s Athén város lakóinak,

s azoknak is, kik Troizén földjén élnek itt.

THÉSZEUSZ

Mi baj történt? Milyen csapás sújtott megint

egyszerre két szomszéd város lakóira?

HÍRNÖK

Nincs többé, azt kell mondanom, Hippolütosz,

bár látja még az épp leáldozó napot.

THÉSZEUSZ

Ki ölte meg? Más is gyűlölte őt, kinek,

mint apjáét, a hitvesét gyalázta meg?

HÍRNÖK

Saját fogatja hozta rá a pusztulást,

s te átkoddal, melyben kihívtad ellene

bosszuálló atyád, a tenger istenét.

THÉSZEUSZ

Ó, istenek! S te, nagy Poszeidón, hát igaz

atyám vagy, hisz meghallgattad kérésemet.

De szólj te, hogy sújtott reá Diké*, hogyan

pusztult a rám gyalázatot hozó fiú?

HÍRNÖK

A tenger hullámverte partjához közel

lovak szőrét keféltük szép simára, míg

sírtunk, mivel meghozták már hozzánk a hírt,

hogy Hippolütosz lábát többé nem teszi

e földre, mert száműzte őt ítéleted.

Aztán megérkezett a parthoz ő maga,

sorsát velünk együtt siratta, nagy tömeg

kisérte őt, megannyi kedves jóbarát.

Majd felhagyott a sírással, s imígy beszélt:

„Minek panaszkodjam tovább? Követni kell

apám szavát, kocsimba fogjatok lovat,

szolgák, e város nem nyújt már otthont nekem."

Serényen munkához láttunk mindannyian,

s gyorsabban, mint ahogy kimondható, urunk

előtt csikói hámba fogva állanak.

A gyeplőt megragadja két kezével és

fellép a bakra, lábait megvetve jól,

és szólt, az ég felé kitárva karjait:

„Zeusz, már ne is legyek, ha bűnt követtem el.

De haljak meg bár, vagy lássak fényes napot,

hogy ok nélkül bántott, apám is tudja meg!"

S kezébe véve ostorát, csikóira

csapott, mi szolgák mégis, nem maradva el,

addig követtük gazdánkat, hol már az út

Argosz és Epidaurosz felé elágazik*.

Egy elhagyott vidékre érkezünk, amely

ez országnak határain kivül esik,

s a part ahol Szaron öblét* szegélyezi.

Hát ott a föld mélyéről tört elő a hang,

mint Zeusz ha mennydörög, borzalmas hallani.

Fejét feltartva és fülét hegyezve áll

a ló, mi rémülten lessük, honnét jöhet

a dörrenés. A tengermosta part felé

fordulva látjuk, hogy magasba tornyosul

egy hullámhegy, s az égre törve két szemem

elől Szkeirón szikláit* eltakarja már,

eltűnt az Iszthmosz* és Aszklépiosz köve*.

S a hullámhegy tovább dagadt, körös-körül,

a tenger habja örvénylett, amíg a part

felé tartott s a négylovas szekérhez ért.

A harmadik hullámveréssel partra lép

a tengerárból egy hatalmas, vad bika,

a tájat borzalmas bőgése tölti be,

visszhang felel reá a föld felől, szemünk

nem tudja elviselni ezt a látomást.

A négy lovat nagy nyugtalanság szállja meg,

gazdánk ismerve jól a ló természetét,

a gyeplőt két kézzel markolja meg, s egész

testének súlyával reá támaszkodik

a szíjra, s visszahúzza, mint kormányt hajós.

De zabláját harapja mind a négy csikó,

s megbokrosodva fut, kormányosukra sem,

a fékre sem s a jólépült szekérre sem

figyelnek, és hiába hajtaná akár

a lágy homokra őket az, ki még ura

talán a féknek, szembenéz a vad bika

velük, s riadtan meghátrál a négy csikó.

Amint sziklák közé rohannak esztelen,

az üldöző nyugodt léptekkel éri be,

egy mozdulattal felfordítja a kocsit,

s a kőhöz csapva zúzza szét a kereket,

Igy történt, s lett irtózatos felfordulás,

küllő, kötél, tengely mind szerteszét repült.

Őt meg szegényt a gyeplőszíj hurcolta meg,

testét letéphetetlenül fonván körül,

s kedves fejét a kősziklába verte be,

vérzett a törzse is, szavában rémület:

„Jászlam mellett nevelt csikók, megálljatok,

hisz eltapostok! Ó, apám, átkod betelt!

A legjobb férfit hát nem menti senki meg?"

Akartuk többen is, de lassú volt a láb,

későn érkeztünk. Végül nem tudom, hogyan,

a jól szabott szíj meglazult, s engedte őt

kiesni, ám alig lélegzett már szegény.

A négy ló eltünt, és a végzetes bika

a sziklák közt velük, nem is tudom, hová.

Házadban én a szolganéphez tartozom,

uram király, de arra kapható soha

én nem leszek, hogy bűnösnek tartsam fiad,

ha minden asszony felkötné magát s akár

az Ída fenyveserdejét* írnák tele,

akkor sem, én igaznak ismertem meg őt.

KARVEZETŐ

Ó, jaj, megint milyen kegyetlen fordulat,

a végzetet nem háríthatja ember el.

THÉSZEUSZ

Gyűlöltem őt, s ezért öröm volt hallanom,

a pusztulás hogy érte őt utól, de most

szégyenkezem, hiszen mégiscsak gyermekem,

nem örvendek hát, bár sajnálni sem tudom.

HÍRNÖK

És most? Kedved szerint akkor teszünk-e, ha

eléd hozzuk szegény, szerencsétlen fiad?

Vedd fontolóra ezt az egy tanácsomat:

elég baj érte, nyersen már ne bánj vele!

THÉSZEUSZ

Hozzátok őt! Szemébe hadd nézzek magam,

hogy meggyalázta ágyamat, tagadja-e

most is, hogy érzi isten büntető kezét?

KAR

Te győzöl istenek s emberek oly kemény

szivén, Küprisz, és

körötted repdes, a tarka, a gyors

szárnyát lebegteti

Erósz, aki a föld felett s visszhangos

tengereken repül által,

szövétnekével* gyújtogat és aranyos

tüze ha szívet ér,

őrület ejt

rabul a hegytetőn

lakozó vadakat és halat a tengeren,

amit csak a föld éltet, hol a nap ragyog,

embert is. Így mindent

a hatalmad alá vetsz, Küprisz,

és te vagy úr felettük.

ARTEMISZ

(megjelenik a magasban)

Nemes Aigeusz fia, Artemisz maga jön

inteni téged,

Létónak a lányára figyelj hát.

Thészeusz, hogyan is tudsz te örülni

annak, hogy fiadat magad ölted meg?

Hitted az asszony hamisan vádló

szavait s magadat bűnbe keverted.

S vársz még, hogy a föld mély öle rejtsen

el e szégyennel,

vagy szárnyakat öltve repülj magasan,

s gyászod elől valahogy menekülj?

Mert ott, hol igaz férfiak élnek,

többé helyedet se találod.

Tudd végre meg, Thészeusz, mi s hogy történt veled,

bár fájni fog neked, s már semmi haszna sincs.

Azért jöttem közétek, hogy meggyőzzelek:

ártatlanul hal meg fiad, nevét mocsok

ne érje, volt bár hitvesedben is nemes

vonás, de megzavarta őt a szenvedély.

Az istennő, ki gyűlöl minden szűzies

lelket, kényszerrel vonta őt fiad felé.

Ésszel kivánt ő Küprisz ellen küzdeni,

a bajt ravasz dajkája hozta rá, fiad

előtt felfedve Phaidra titkolt vágyait.

De ez, mivelhogy lelke tiszta, ellenállt

a csábításnak, és mikor bántottad őt,

erről nem szólt, hogy meg ne szegje esküjét.

De hitvesed, hogy őt ne érje vád, hazug

levélben gyermeked vádolta meg, s mivel

te elhitted, fiad vesztét okozta így.

THÉSZEUSZ

Ó, jaj nekem!

ARTEMISZ

A szó, Thészeusz, szivedbe mart? De csendesülj,

hallgasd tovább, s jajgatni lesz még több okod.

Atyád beteljesíti három vágyadat?

Egy már betelt, gonosztevő, saját fiad

sujtottad evvel, és nem ellenségedet.

Helyesen tett atyád, a tenger istene,

amint igérte, teljesítve vágyadat,

szemében is, szememben is bűnös te vagy.

Mert sem biztos jelt, sem pedig jósok szavát

nem vártad meg, s utána sem jártál magad,

hosszabb megfontolásra sem hagyván időt,

megátkoztad fiad, s megölted evvel őt.

THÉSZEUSZ

Úrnőm, hadd haljak meg!

ARTEMISZ

Bűnödnek súlya nagy,

de mégis, még te is nyerhetsz bocsánatot.

Hiszen Küprisz kivánta azt, hogy így legyen,

haragjában. S törvény az istenek között,

hogy egymás szándékát sosem keresztezik,

az egyik útjából a másik félre áll.

Hidd el, Zeusztól ne kellett volna tartanom,

ilyen szégyent nem tűrtem volna el soha,

hogy tétlenül nézzem, mikor legkedvesebb

hívem hal meg. Mentségedül szolgálhat az

először is, hogy tudva nem voltál gonosz,

aztán, hogy annyi vádat halmozott a nő,

s halálával tetézve megtéveszthetett.

S különben is, leginkább téged sújt a gyász,

de én is bánkódom. Hiszen ha jámborok

halnak meg, őket sajnálják az istenek,

irtó pusztítást hitványak közt téve csak.

KAR

Szegény, maga jön, alig is lépked,

kedves, fiatal testét s a haját

a piszok és vér szennyezi, ó, jaj,

istenek küldték e királyi házra

kettős siratás iker árnyát.

HIPPOLÜTOSZ

(miközben sebektől borított testét szolgái behozzák)

Ó, jaj nekem!

Rajtam gonosz átok, gonoszul apám

sújtott vele, és a szava gyilkol,

belepusztulok, ó, jaj nekem!

Fejemen sebek és átjárja a kín,

a velőmben a görcs ugrál hevesen,

kimerült már e test, lepihennék.

Jaj, jaj!

Ó, gyűlöletes fogatom, lovak,

táplált a kezem

titeket, s vesztem ti okoztátok.

Jaj, fáj, ég szerelmére, cselédek,

ne kíméletlen kézzel vigyetek.

Ki van ott vérző oldalam mellett?

Lágyan emelve, kimérve a léptetek,

úgy vigyetek tova, mert nyomorulttá

átkozott el apám. Zeusz, látod-e ezt?

Aki józanul él, tiszteli istent,

akinél derekabb még senki sem volt,

élete végéhez jut el: engem

befogad Hádész, bármily sok jót

tettem a mások

kedvéért jámboran élve.

Ó, jaj nekem!

Jaj, rám tör a kín, jön a kín újra!

Hagyjatok engemet itt,

s jöjjön a halál, az gyógyítson meg,

ti a kínjaimat szaporítjátok csak!

Adjatok egy dárdát nekem és

magam átszúrom

e kebelt, s elnyugszik az életem így.

Ó, átka atyámnak, vészt okozó,

s a véres árnyak, egykor élt

elődök gonosz tettei,

felidézik a bajokat reánk is,

s engemet sújtanak,

azt, akinek semmi bűne nincs - ugyan miért?

Jaj, mit mondhatok?

Életem hogyan szabadul

meg e kíntól, melyben szenvedek?

Bárcsak elaltatná az élet kínjait

Hádész sötét lakója, éji Végzet!

ARTEMISZ

Szerencsétlen, milyen csapás zuhant reád?

Romlásba vittek szép jellemvonásaid.

HIPPOLÜTOSZ

Hah!

Mily isten-illat vesz körül? Bajomban is

érzem, s ettől egész testem könnyebbedik:

Létó leánya, Artemisz van itt jelen?

ARTEMISZ

Ő az, kit mindennél jobban szeretsz, szegény.

HIPPOLÜTOSZ

Úrnőm, látod tehát, hogy mennyit szenvedek?

ARTEMISZ

Látom, de mégis könnyet ejtenem tilos.

HIPPOLÜTOSZ

Elvesztetted vadászaton hű társadat...

ARTEMISZ

Bár elvesztettelek, kedves maradsz nekem.

HIPPOLÜTOSZ

...lovászodat s ki szobrodnak hű őre volt.

ARTEMISZ

Mert Aphrodité így akarta álnokul.

HIPPOLÜTOSZ

Tehát ő volt az istenség, ki tönkretett!

ARTEMISZ

Nem tisztelted, s ő gyűlölt józanságodért.

HIPPOLÜTOSZ

Tudom, hármunkat pusztított el egymaga!

ARTEMISZ

Téged s atyádat és atyádnak hitvesét.

HIPPOLÜTOSZ

Tehát atyám balsorsát is sirathatom.

ARTEMISZ

Az isten cselvetése tévesztette meg.

HIPPOLÜTOSZ

Ilyen szerencsétlenség ért, szegény apám!

THÉSZEUSZ

Az élet nem kedves nekem többé, fiam!

HIPPOLÜTOSZ

Téged még jobban sajnállak, mint önmagam.

THÉSZEUSZ

Bár én halhatnék meg helyetted, gyermekem.

HIPPOLÜTOSZ

Poszeidón így ajándékozta meg fiát!

THÉSZEUSZ

Az átkot ajkam bár ne mondta volna ki!

HIPPOLÜTOSZ

Dühödben akkor még te öltél volna meg.

THÉSZEUSZ

Isten zavarta meg tisztánlátásomat.

HIPPOLÜTOSZ

Haj,

bár ember átka teljesülne istenen!

ARTEMISZ

Hagyd el, mert nem maradhat bosszulatlanul,

bár föld alatt, az Alvilág homálya vár,

hogy szép testedre Küprisz így támadhatott,

jámborságod s hűséges jellemed miatt.

Mert én saját kezemmel célba azt veszem,

kit ő halandók közt a legjobban szeret,*

s bosszút nyilammal állok, mely bizton talál.

S neked, ki oly sokat szenvedtél, majd ezért

Troizén földjén nagy tisztességet szerzek én:

a szűzleányok esküvő előtt neked

nyírják le szép hajfürtjüket, s még századok

multán is téged gyászolnak könnyek között.

A szüzek ajkán emlékedről szól a dal,

s Phaidrának érted lángoló szerelme sem

marad hír nélkül, s nem felejtik el soha.

S te vond magadhoz, ősz Aigeusznak gyermeke,

és zárd gyöngéden karjaidba már fiad,

nem szántszándékkal ölted őt meg, s istenek

ha úgy adják, az ember könnyen vétkezik.

Bocsáss atyádnak meg te is, Hippolütosz,

nem ő, a végzet hozta rád a pusztulást.

S most búcsúzom, haldoklót látnom nem szabad,

s halál lehelletével szennyeznem szemem,

s bizony látom, hogy nemsokára itt a vég.

HIPPOLÜTOSZ

Menj hát, boldog szűz istennő, s élj boldogul,

könnyen hagysz el hosszú barátságunk után.

Apámnak megbocsátok intelmed szerint,

hiszen tanácsodat követtem eddig is.

De jaj, szememre már sűrű homály borul,

apám, tarts átölelve, s támaszd fel fejem!

THÉSZEUSZ

Jaj, gyermekem, szegény apáddal mit teszel?

HIPPOLÜTOSZ

Ez már a vég, látom, megnyílt az Alvilág.

THÉSZEUSZ

S engem bűnös lelkemmel itt magamra hagysz?

HIPPOLÜTOSZ

Nem én, mivelhogy bűnödtől feloldalak.

THÉSZEUSZ

Mit mondasz? Véres bűnömtől feloldozol?

HIPPOLÜTOSZ

A nyíllövő nagy Artemisz legyen tanúm.

THÉSZEUSZ

Apádhoz mily nagylelkü vagy, kedves fiam!

HIPPOLÜTOSZ

Kivánd, hogy az legyen törvényes sarjad is.

THÉSZEUSZ

Téged siratlak, jámbor, nagyszivű fiam!

HIPPOLÜTOSZ

Búcsúznom kell, apám, apám, isten veled!

THÉSZEUSZ

Ne hagyj itt, gyermekem, küzdj még az életért!

HIPPOLÜTOSZ

Küzdelmemet már megküzdöttem s meghalok,

apám, hamar borítsd reám a szemfedőt.

(Meghal)

THÉSZEUSZ

Dicső Athén s Pelopsz-vidék határai,

milyen férfit vesztettetek! Boldogtalan

vagyok, s el nem felejtem Küprisz bosszuját.

KAR

Most már közösen gyászol a város,

könnyözön ömlik,

mit nem sejtett senki, megesett,

s jobban ráz meg a hír, ha királyi

házra sújt le a végzet.

Diké: az igazságosság istennője

hol már az út Argosz és Epidaurosz felé elágazik: az itt következő leírás térkép segítségével pontosan rekonstruálható.

Szaron öble: a Szaron-öböl az Égei-tengernek az Attika (Athén) és Peloponnészosz (Troizén, Argosz, Epidaurosz) közötti öble (a fenti térképen a Saronicus Si[nus] felirat jelzi)

Szkeirón sziklái: Szkeirón, az attikai útonálló egy tengerparti sziklán állt lesben, és arra kényszerítette az arra haladókat, hogy mossák meg a lábát; amikor pedig lehajoltak, felkapta és a tengerbe hajította őket, ahol egy vad vízi teknős falta fel az áldozatait. Thészeusz győzte le még ifjúkorában.

Iszthmosz: Iszthmia ókori város a magyarul szintén Iszthmosznak nevezett földszoroson, amely a Peloponnészosz-félszigetet Görögország többi részével (közvetlenül: Attilával) összeköti. (A Korinthoszi-csatorna (1893 óta) ezt a földszorost vágja ketté.) A két tengeröböl, a Korinthoszi és a Szaron közelsége, valamint a szeizmikus törésvonal, amelyen a város fekszik magyarázza, miért volt erős Iszthmiában a földrázó tengeristen, Poszeidón kultusza. A hagyomány szerint Thészeusz alapította iszthmoszi játékok az antik görögségnek az olümpiai játékok utáni második legjelentősebb sportfesztiválja volt.

Aszklépiosz köve: valószínűleg a korinthoszi Aszklepieion, vagyis Aszklépiosz-szentély értendő alatta

az Ída fenyveserdeje: bár Kréta legmagasabb hegyét is Idának hívják, itt valószínűleg a Trója közelében lévő Ida-hegyről van szó, mert a különböző fenyőfajok csak ezen élnek meg.

szövétnek: fáklya

Mert én saját kezemmel célba azt veszem, kit ő halandók közt a legjobban szeret: valószínűleg célzás Adóniszra, akit Artemisz parancsára ölt meg egy vadkan (lásd a Görög regék Adónisz című fejezetét)