02. ének

Csendbe merültek mind, arcuk figyelőn odafordult.

S Aeneás atya kezdte a szót a magas kerevetről:

"Szörnyü sebet kívánsz ismét feltépni, királynő.

Azt akarod, nyomorunk érezzem ujólag, amelyben

Volt részem nagyon is, mit láthattam: hogy alázta

Trója siratni való, dús országát danaóknak

Népe a porba. Ki tudná ezt könny nélkül idézni,

Lenne Ulixés híve, dolops vagy myrmidon ámbár?

S múlik máris a harmatos éj, csábít elaludni

Minden csillag - azonban a vágy ha szivedben e szörnyű

Történetre olyan nagy, hogy tudd Trója bukását,

Bár lelkem borzad, mert visszariasztja az emlék,

Elkezdem.

Miután megtörtek már a csatákban

S balsorsukban a főbb danaók - futván el az évek -

Hegynagyságu lovat kezdtek készíteni Pallas

Útmutatása szerint, végigbordázva fenyőkkel;

Színlelték - terjedt is - hogy fogadalmi ajándék,

Mert hazatérnek. A szörnyü, sötét bendőben azonban

Sors útján kiszemelt hiveik bújtak meg orozva,

Míg katonákkal nem telt meg hasa, méhe a lónak.

Arra közel, hol láthatjuk már Tenedost, Priamusnak

Messze hires, hajdan kincses szigetét, mely azonban

Már csak öböl, hírhedt-vészes kikötő a hajósnak,

Itt rejtőztek el ők, az üres fövenyig fölevezve.

Vélve, a szélben már közelítik, elérve Mycénaet:

Teucria kezd hosszú gyászából végre ocsúdni.

S megnyílnak kapuink; kedvünk támad, hogy a dórok

Táborait s az üres partot: be-bejárjuk a síkot.

»Itt a dolopsok voltak, amott a kegyetlen Achillés,

Erre hajóik, amarra pedig csatarendjeik álltak.«

Mások a szűzi Minervának baljós adományát:

Bámulják a fa-mén tömegét. Toljuk be a várba

S állítsuk fel a felvárban - javasolja Thymoetés.

Árúlásból vagy mert ez volt végzete Trója

Várának? mindegy. De Capys, valamint okosabbik

Része a köznépnek: lökjük csak a vízbe, ajánlják,

Vagy felgyújtva e bálványát a ravasz danaóknak,

Zúzzuk szét üregét, rejtekhelyeit kikutassuk.

És a tömeg töpreng, szándékuk kétfelé oszlik.

Ím, követők közepette, rohan le azonban a várból

Láokoón és így ordít, tombolva a dühtől:

»Hé, ti bolond népség, hát meg vagytok zavarodva?!

Azt hiszitek, hogy az ellenség elment? danaóknak

Megszédít csele? hát így ismeritek ti Ulixést?

Ebben a szörnyben achív csapatok bújnak meg, esetleg -

Várfalaink veszedelméül - hadigép ez, amellyel

Majd fentről kémlelnek ki s támadnak a várra.

Vagy más csel lappang itt: teucrus, a lóba ne bízzál.

Bármi is ez, danaóknak ajándékát se kivánom!«

Szólt, roppant vasdárdáját belevágva a szörnybe,

Úgy, hogy eresztékekkel eres gyomrába furódott.

Állt a gerely, remegett, az egész bendő belereccsent

S megrendülve a mén, valamik kondultak a hasban.

És ha helyén az eszünk, ha az ég végzése nem ámít,

Argosi búvóhelyre vasunk lecsap és, lehet, akkor

Trója, te most állnál, Priamus magas orma virulnál!

Dardán pásztorok egy ifjat tuszkolnak azonban,

Ím, fejedelmük elé, s cipelik, keze hátrakötözve,

Nagy zajjal: maga adta magát meg a szembejövőknek,

Hogy Tróját az achívoknak később a kezére

Játssza, merész szívébe ilyen fogadást belevésve:

Vagy sikerül csele, vagy készülhet a szörnyü halálra.

Tódul a trójai ifjúság, hogy lássa a foglyot,

Jönnek bámulni s versenyt vetekedve csufolni.

És danaók bűnét most halld meg: itéld meg egyetlen

Egy tettből valamennyit - - -

Mert ahogyan köztünk gyámoltalanul, zavarodtan

Áll és körben a phryg csapatok sorain végignéz:

»Jaj, milyen ország, mily tenger fog - szól - befogadni?

Vagy, megalázott én, mily sorsnak nézek elébe?

Nincs helyem énnékem többé, nincs már danaóknál,

Ám a dühös dardán éppúgy vérem veszi végül.«

Hangulatunk szelidül, meghatja szivünket e sírás.

S faggatjuk: ki-mi ő? mit tud felhozni? - beszéljen

S adja elő, mint foglyunk mit gondol, mibe bízhat?

Végre, ahogy remegése szünik, szót szólva kimondja:

»Megvallok mindent, bármint alakuljon a sorsom

S nem tagadom, hogy ahonnét származom: Argolis, - inkább

Evvel kezdem; ahogy nyomorulttá tette az élet,

Úgy, uram, ámítóvá tenni Sinónt sose fogja.

Hallottál a hires Palamédésről bizonyára,

Bélus utódjáról, s a dicsőségről, mely övezte -

Nos, tudod azt is tán, ártatlant őt, a pelasgok,

Álnokul árúlónak rágalmazva megölték,

Mert nem akarta a vérontást (most bezzeg a holtat

Gyászolják!): mellé küldött, haditársul a harchoz,

Engem vérrokonát, kezdetben atyám, viadalra.

Míg megvolt a hatalma, szavát a királyi tanácsban

Míg hallatta, becsültek bennünk is, vele együtt.

Ám miután meghalt a szegény, leleményes Ulixés

Álnoksága miatt - ismert ügy volt ez eléggé -

Búban-bánatban: tengtem tapogatva homályban

S lelkemben sírtam vala balsorsán a barátnak.

S oly buta voltam, hogy nem hallgattam, hanem esküt

Tettem: a sors Argosba, hazámba, ha visszavisz épen,

Megtorolom! - s így elkezdtek gyűlölni miatta.

Evvel kezdődött minden baj, ezóta ijesztett,

Folyvást új vádakkal uszítva a népet, Ulixés,

S mert álnok volt, álnoksággal akart leteperni.

Nyugta nem is lett, mígnemcsak Calchásszal az élen...

Ámde e csúf ügynél mi a haszna tovább elidőznöm?

Nem tartlak fel, achív vagyok, ez nagy bűn szemetekben,

Még hálás is lesz az az ember majd Ithacában,

S adnak az Atrídák is pár aranyat, ha megöltök.«

Most ég csak lelkünk igazán ismerni a sorsát,

Honnét tudtuk volna ravaszságát a pelasgnak?

S az színlelve szivében, a szót ismét szövi, mondván:

»Gyakran tartottunk már ott, danaók mi, hogy innét,

Trója alól megfussunk, mert nagyon untuk a harcot.

Bár megtettük volna! de hol viharok, hol a tenger,

Hol rémséges déli szelek nyűgöztek e parthoz.

Még amidőn már szálfa-gerendákból kifaragva

Állt ez a ló, még akkor is egyre szakadt csak a zápor.

Eurypylust elküldjük hát jóslatra ijedten,

Kit Phoebus szörnyű ígékkel vet vala vissza:

,Szűz lány vérének kellett, danaók, kiomolni,

Hogy gályáitok Íliumig hajthassa a szellő -

Visszautaztokat is véren kell, argosi véren

Megvenni!' S csontig metsző iszonyat hasitotta

Át azokat, kik csak hallották vészes igéit:

Kit követel - kérdeztük - a sors, e szerepre Apolló?

S jő Ithacának már ura és tuszkolja középre

Calchást és faggatja a jóst zajosan: mit akarnak

Isteneink? Ó, megjósolták már nekem őrült

Szándékát, mások szótlan tudták a jövendőt.

Tíz nap hallgat a jós, senkit meg nem nevez addig,

Mint ki halálát egynek sem kívánja titokban.

Végre a nagyhangú ithacus rábírja, beszéljen;

Az teszi, hogy habozik, s azután néven nevez - engem.

Ráállott mind. Mert mit egyik se kivánna magának,

Annál könnyebben viselik, ha a másik a vesztes.

S itt volt máris a szörnyű nap, készült leölésem,

Készen a sós dara, kész volt már a szalag, fejem éke.

Megvallom, megszöktem; szétfeszitettem a béklyót

S káka között lappangtam el egy éjjelt a mocsárban,

Míg elmentek - hogyha ugyan mentek -, tovafutván.

Nincs is már nékem bizodalmam látni hazámat,

Édes gyermekeim se fogom, se ölelni szülőim;

Sőt, gonoszak rajtuk lesznek tán állani bosszút,

S áldozatul majd ők halnak meg, hullva helyettem.

Éppen ezért, az egekre, ha ismeri lelked az istent,

Kérlek a szent hűségre, ha létezik emberi szívben,

Esdeklek, könyörülj balsorsomon, annyi kudarcon,

S ártatlan szivemet legalább te tovább ne sanyargasd.«

Ennyi sirásra kegyelmet adunk, sőt szánjuk a latrot.

És Priamus maga az, ki eloldoztatja a béklyót

S nyájasan ő szól elsőnek hozzá, e szavakkal:

»Bárki vagy is, ne legyen grájokkal gondod ezentúl,

Légy a mienk. De e kérdésemre felelj a szivedből:

Mért építették e lovat? ki csinálta? mi végre?

S mondd: fogadalmi ajándék ez vagy gép, hadi-eszköz?«

Ezt kérdezte. Pelasg csellel szövögetve az ármányt

Az széttárta kezét, mely ment volt már a bilincstől,

S így szólott: »Ti örök csillagzatok! én tanuságul

Benneteket hívlak, sérthetlen erőtök! az oltárt

S hívom a kést, meg a fejdíszt, melytől megmenekültem:

Szent kötelékeim én felbontom a gráji hazával

S mert sokakat gyülölök, napfényre hozom ma a Titkot,

Mely még rejtve; anélkül, hogy szegnék honi törvényt.

Csak szavad álld meg; amint Tróját tartottad, a szót is

S én - igazat mondok - nagyban fizetek neked érte.

Harcuk kezdetekor danaók bizodalma, reménye

Pallas volt, diadalt ő ad, hitték. Hogy azonban

Tydidés a gonosz, meg a fő bűn-mester, Ulixés

Bátor volt szentélyéből szobrát elorozni,

Őreit is mind felkoncolva a Palladiumnak,

És véres kézzel húzván ki a drága alakmást,

Még hozzá is nyúltak szűz fátylához a latrok:

Attól kezdve reményeik elhervadtak, erőik

Fogytak - a szűz többé danaókkal mit se törődött.

Ezt Trítónia sok, vészes jellel kimutatta:

Egyik: alighogy a táborban szobrát lehelyeztük,

Ránk nézett, szeme szikrázott, és teste megizzadt,

Majd - s ezt mondani is szörnyű - háromszor a földről

Felpattant és rázta a lándzsáját meg a pajzsot.

És Calchás jósol: hazatérni, hamar, habon! Argos

Pergamumot fel nem dúlhatja, ha görbe hajókon

Elrablott szobrát nem hozzuk vissza a szűznek,

És tüstént Argosban meg nem ujítjuk a jóslást.

Már ami most azt illeti, hogy hazamentek a szélben

Ősi Mycénaejükbe: igen, fegyvert s az egeknek

Kérni segítségét, ám majd átszelve a tengert,

Itt lesznek váratlan: eféle a calchasi jóslat.

S Pallas szobra helyett, bünükön bánkódva, a sértett

Szűznek e tölgy-paripát készítették. Ami Calchás

Terve szerint, szálfákból ily nagy, ily égre magasló

Éppen azért lett, hogy be ne húzhassátok a várba,

S így ha imádnátok, ne segítse, ne védje a népet.

,Mert ha Minerva ajándékát megsértik, enyészet

Lesz Priamus birodalma s Phrygia népei sorsa.' -

Ó, csak e jóslást rá alkalmazná a magas menny!

Ámde ha mégis fel tudnátok vinni a várba,

Ázsia jönne Pelops falait megvívni erővel,

És unokáink szenvednék azt, mit ma ti tőlünk.«

Hittünk képmutatásának, hittünk a ravasznak,

Meggyőzött a kisajtolt könny, ármánya Sinónnak,

Bennünket, noha sem tíz év, sem ezer hadi gálya,

S Tydidés sem győzött meg, se larissi Achillés.

Ámde a szörnyűség, más, mint az előbbi, csak ekkor

Tárul elénk, mit sem sejtő szívünkbe hasítva.

Láokoón, választott Neptúnus-pap, a pompás

Oltáron testes barmot készült bemutatni,

Íme azonban két kígyó közelít Tenedosból -

Most is borzadok, elmondva -, s gyűrűzve a csendes

Tengeren át, fej-fej mellett, fövenyünk fele úsznak;

Mellük fent a vizen, vérszínü taréjuk is, ámde

Testük egyéb részével hajtják hátul az örvényt,

Ormótlan derekuk roppant karikákba csavarván.

S tombol a tajtékos hab; azok meg kúsznak a partra,

S míg szemeikben vér és villám lángja vereslik,

Rezgő nyelvükkel sziszegő szájuk nyalogatják.

Sápadtan menekül mindenki. Eközben a hüllők

Láokoónra, azaz kicsi két gyerekére vetődnek,

Nyílegyenest, és átfonván testük gyürüikkel,

Szánandó, csöpp tagjaikat tépdesve lemarják;

Majd az atyát, ki rohan fegyverrel védeni őket

Fojtják rémséges hurkokba: a pikkelyes izmok

Törzse körül kétszer, kétszer tekerednek a tarkón,

Ámde nyakuk s a fejük fent még így is kimagaslik.

Gennytől és mocskos méregtől szennyes a papnak

Szentelt szallaga, marka pedig tépné a csomókat,

Ám rémült ordítással csak bőg az egekre;

Mint sebesült bika bőg, mely rosszul kapta a taglót

S oltárától elszabadulva kirázza nyakából.

Közben a két sárkány a magas templom fele siklik,

S ott, a kegyetlen Trítónis közelében, a várban,

Lábánál, nagy pajzsa alatt eltűnnek előlünk.

Fölvacogó szívünk uj iszony markolja meg ekkor,

S összesugunk: vétkéért végzete Láokoónra

Méltán mérte e sorsot, mert bűn volt gerelyével

Úgy megsérteni, gyomrondöfni e drága fatáltost.

Felzúgunk hát: vontassuk fel a várba a bálványt

S esdjünk istenségéhez - - -

Erre falat bontunk, bástyánk rontjuk le előtte.

Majd munkához látunk mind: görgő kerekekre

Állítjuk lábát, kötelet kötözünk a nyakába.

Fegyveresekkel terhesen így toljuk fel a szörnyű

Tákolmányt falainkra: fiúk, szűzek dala közben,

Kik, ha csak érintik kötelét, már boldogok attól.

S jön, jön a Rém, benyomul vészjóslóan piacunkra:

Ílium, ó, honom, ó, kedvelt helye isteneinknek,

S nagyhirü, harcban-erős dardán bástyák, ti! kapunknál

Négyszer akadt meg, négyszer csördült benne a fegyver:

Mégis vonszoljuk vakon, és - e jelekre se félvén -

Szent várunkba a gyász-paripát őrjöngve behúzzuk.

Hej, Cassandra igéi pedig hogy hangzanak ismét!

Ám az a mennybeli ezt jól eltervezte - hiába.

S ó, nyomorult teucrok, kiknek vég-napja e nap, mi,

Ünnepi lombbal tömjük még tele templomainkat.

Fordul az ég ezalatt, a vizekből éjszaka csap fel,

Menny sarkán - földön, fortélyán myrmidonoknak

Sűrü-vak árny sújt szét; falaink némák a leroskadt

Teucroktól, kimerült testük zsibbasztja az álom.

Ám cinkos fényében a csendes holdnak elindul,

Harcra szerelt hadigályáin csapatával az argív

S jön Tenedosból jól ismert partunk fele; jeltűz

Gyúl a vezérbárkán; ekkor, mert védi a végzet,

Tölgyreteszét titkon megnyitja Sinón a falónak

És a hasába bebújt danaók seregét kibocsátja.

S elkezd szülni a szörny: bendője vigan levegőre

Elli a fő vezetőket, Thessandrust Sthenelusszal,

Majd Acamast s hosszú hágcsón a kegyetlen Ulixést,

S jön le Thoás, Peleusfi Neoptolemus, de Macháon,

Sőt Meneláus is, és - e fa-rém gyártója - Epéos.

Mély, boros álom ölén ringó várunk elözönlik;

Őrségét leölik, kapuit tárják ki, behívják

Társaikat s egyesülnek a felkészült csapatokkal.

S történt mindez elő-álmunk idején, mikor éppen

Legmézízűbb szemhéjunkon az isteni szender.

Ekkor, ahogy fekszem, hát Hectór rémlik elémbe,

Mély gyászban zokog, és szíjaktól duzzad a lába,

Mintha a kétfogatú az imént hurcolta ki volna,

S vér és por feketíti tetőtől talpig a testét.

Ó, mily szörnyű volt! mily egész más, mint az a Hectór,

Hajdan Achillés fegyvereit ki felöltve feszített

És danaók bárkáit phryg tűzzel boritotta:

Most haja csapzott volt, vértől átázva szakálla,

És száz seb rózsállt testén, melyeket falainknál

Vágtak rajta! A könny, úgy tetszett ekkor, eláradt

Két szememen, s még én szóltam, keseregve, a hőshöz:

»Dardaniának lángja, te! teucrok bástya-reménye!

Hol késtél oly igen, Hectór?! honnét közelítesz?

Mily tájról, te nagyon-várt? hogy tieid, meg e város

Sok baja közt, gyötrelme után: kimerülve, leverten

Most téged pillantunk meg! s orcád mily iszonytól

Felhős, mondd? és mért kell látnom e sok sebet ismét?«

Mit se felel, rá sem hallgat tán szószaporító

Kérdésemre, csupán sóhajt, szívből, szomorúan:

»Jaj, menekülj, istennő gyermeke, fuss el e lángból.

Ellenség a falon, meredek Trójánk dül a porba!

Pergamum és Priamus többet tőlünk se kivánhat;

Óvni ha lenne remény, ez a kar megvédi bizonnyal!

Szentjeit - isteneinket - ezért rád bízza ma Trója,

Sorsod ezek kísérjék, vedd őket, s a vizeknek

Habjait átszelvén magasíts várat nekik ujból.«

Így szólván szentélyünkből Vestát, a hatalmast,

Szallagait s az örökmécsest mind sorra kihozza.

Közben kint a falak zavaros gyásszal telitődnek,

Vad csatazaj csap fel, s az ijesztő fegyveri csörgést -

Bár külön állt Anchísésnek palotája, atyámnak,

És sürü fák védték -, mind tisztábban kivehetjük.

Serkenek álmomból, sietek fel a ház tetejére

S onnét, ormairól figyelek fürkészve, feszülten:

Mint meredek bércről bámul le az együgyü pásztor,

Hogyha dühöngő szél lángot szít épp a vetésben,

Vagy rohanó hegyi ár, száguldva keresztül a szántón,

Tépi a víg termést, ökrök munkája gyümölcsét

S tőstül a fákat is - és ő csak fülel, ámde nem érti.

Most aztán kiderült a hires becsület, danaóknak

Fondorsága! Amott Vulcánus Déiphobusnak

Dúlja lakását már, ég Úcalegón is, a szomszéd,

S Sígéum szintén: az öböl vize véres a tűztől.

Közben a küzdők közt riadás kél, kürt szava harsog.

Kardra kapok, kábán, magam is: de mi haszna a kardnak?

Égek mégis a várba rohanni tömör csapatokkal,

Mert lelkemben lángol a düh s a harag s az az eszme:

Nincs szebb, mint fegyverrel kézben a harcban elesni.

Ám ekkor Panthús, az achív nyilakat kikerülvén,

Panthús Othryadés, Phoebusnak várbeli papja,

Csöpp unokájával, szent tárgyaival s a legyőzött

Isten-képekkel száguld eszevesztve lakomba.

»Panthús, szólj, mi a helyzet? még védhetjük a várat?«

Ám be se végzem a kérdést, már felel is keserűen:

»Itt van a vég, az időknek teljessége betellett,

Csak voltunk dardánok! volt Ilium! lehanyatlott

Trója reménye: a teucroktól Argosba orozta

Bősz Jupiter; danaók dúlják, tűz-tenger a város!

Künn az a rémes ló pedig elli a férfit, a fegyvert,

S ott ujjongva Sinón, diadalmámorban a téren,

Már veti üszkeit. És árad be a kétféle-nyíló

Nagykapun át ezrével mind, kit a büszke Mycénae

Ránk küldött. Szűk uccáink fegyverrel elállják:

Villog ölésre kivont éles kardjuk, fenyegetve;

Küzdeni meg sem igen kísérlünk már a kapuknál,

Csak pár őr, ki elöl vakon-elkeseredve verekszik.«

Így hát Othryadés, de a menny szava is tüzel engem,

Melyre az égbeható zaj, a lárma s a gyászos Erínys,

Hogy kirohanjak a lángokon át viadalra azonnal.

Társam akad bőven: Rhípeus s a csaták deli hőse

Épytus, és Hypanis valamint Dymas - és jön a holdnak

Fényénél Mygdon fiusarja is, ifju Coroebus

S csatlakozik szintén: minap ért Trójába csak éppen,

Itt ugyanis Cassandra iránt szerelemre bolondult

S most Priamus vejeként eljött, hogy védje e vészben

Phryg népét, - a szerencsétlen! nem ügyelte igéit

Megszállott jegyesének - - -

Látván, hogy csapatunk viadalra rohanni mily elszánt,

Még ösztönzök is erre: »Ti halni hiába vitézek,

Hát ha követni valóban akartok e végzetes útra,

Induljunk, - de hogy állnak a dolgok? előbb ki-ki lássa:

Isteneink, akik országunk eddig segitették,

Szenthelyet, oltárt, elhagytak mindent; ti veszendő

Várost védtek: hát pusztuljunk fegyverek által!

Egy a reménye a vesztesnek: ha reményre nem áhít.«

Így tüzelem fel a lelket az ifjakban. Szavaimra,

Mint a setét éjjel fene farkasa éhcsikorító

Vak dühhel kirohan, mert már-már felkopik álla

Kölykeinek, kik várják őt: rohanunk mi dzsidákon

S ellenségeken át közepére a várnak, a biztos

Végromlásba; s utunk a sötét sürü árnya belengi.

Arra az éjre azonban, a gyászra szavat ki találna,

És nyomorát méltóan megkönnyezni ki tudná?

Porban az ősi falak, félelmei annyi időknek!

S útfelen-úton, a házakban, de az égilakóknak

Szent küszöbén is hullák halma hever tehetetlen.

Még jó, hogy nem teucroknak kell mindig elesni,

Olykor a veszni-itélteket is megszállja a lélek,

S vészt hoz a győztesen ujjongó danaókra. Különben

Gyász mindenhol, iszony, meg a sanda halál ezer arca.

Elsőnek danaókra lelünk; sürü hadsora élén

Androgeós jön elénk, ki saját katonáinak ismer

Bennünket félre s bajtársiasan meg is állít:

»Gyorsabban, fiaim! hol tudtatok ennyit időzni?

Mások az égő Pergamumot már dúlva rabolják,

És ti magas gályáinkról most jöttök, a végén?«

Szólt, ám közben mintha megérezné - hisz a válasz

Furcsa, bizonytalan - ellenség gyürüjébe vetődött!

Hökken hát s szóval mint lábbal már viszakoznék.

Mint ki vigyázatlan belelép, járván a bozótot,

Egy kígyóba, s ijedten igyekszik elugrani tüstént,

Mert nyaka kékül már, s dühösen duzzad fel a hüllő:

Épp így szörnyed el Androgeós s menekülne remegve.

Ám rohamunk, noha annyi a fegyveresük, ki se látszunk,

Végez a megrettent s e helyen sose-járt katonákkal;

Jó szél hajtja hajónk, nem rossz legalábbis e kezdet.

Megrészegszik a hőstetten s ezt mondja Coroebus:

»Társak, im első ízben már mivelünk a szerencse,

Lám, kiutat mutatott - ha vezet, hát rajta, kövessük:

S öltözzünk pajzsot, jelvényt váltván: danaóknak!

Csel vagy férfierő, ellenségnél ki keresné?

Ők maguk adnak fegyvert.« Szólt és Androgeósnak

Húzza le jól-kalapált paizsát, szintúgy a sörényes

Vas-sisakot, végül felövezkedik argosi karddal.

Így tesz Rhípeus, így Dymas, így az egész fiatalság,

Ölti magára az új hadi-fegyvereket ki-ki vígan.

Most már mint danaók haladunk, - de nem őrzi utunkat

Istenség, noha sok viadalt vívunk a vak éjben,

És már-már danaókkal kezd megtelni az Orcus.

Úgy, hogy akad, ki a gályákig fut vissza s a parton,

Ott bujik el, vagy olyan csúful megijed, hogy a roppant

Lóba - melyet legalább ismer - menekül bele újra.

Hej, de ha nincs meg az ég áldása, hiába remélünk!

Íme, a szűz Priamus-lányt húzzák most ki Minerva

Templomi oltárától, Cassandrát: haja csapzott,

Annál húzzák, szikrázó szeme égre emelve,

Csak szeme, mert két gyenge kezét gátolja a béklyó.

Hát ezt aztán már nem tűri Coroebus, a hadsor

Gyűrűjébe rohan, feldúlt lélekkel, elesni.

Mind a nyomába törünk, támadva tömött hadi-ékkel.

Kár, hogy a templom-oromzatról itt épp a miéink

Küldik ránk tüstént nyilaik, s iszonyú tusa támad,

És ezt mind ama gráj sisakok meg a pajzsok okozzák.

Ekkor a lányrabló, gyülevész danaók hada szintén

Minden részekről ránk tör dühösen: dolopoknak

Nagy seregével a két Atrída is és a vad Áiax:

Mint Zephyrus, Notus és az eóusi ménnek örűlő

Eurus csapnak rá egymásra szelek viharával,

Hogy belereccsen a rengeteg, és tajtékzik a tenger,

Mert szigonyával Néreus is nekibőszül a mélyből.

Majd, akiket szétvert a sötét éjféli homályban,

Városszerte megűzve cselünk, jönnek tömegestől:

Ők veszik észre először a fegyverrel meg a pajzzsal

Furfangunk, valamint idegen-hangzásu beszédünk.

Elnyom tüstént túlerejük; legelőször, a harcos

Szűz szobránál Pénelëus keze küldi Coroebust,

Majd mások Rhípeust a halálba: a jog s az igazság

Minden teucrok közt legtiszteltebb daliáját;

Mégse kegyelmez a menny; Hypanis, Dymas is vele pusztul,

Őket a társak ölik meg; Apolló papja, te, Panthús,

Rajtad sem segitett süveged, sem az ájtatos élet!

Ám amiben hiveim lelték romlásuk, a lángsír

S Ílium üszke legyen tanum itt, hogy e vad viadalban,

Én danaók dárdájától gyáván sose féltem,

S méltó lettem volna, ha végzetem engedi, halni.

Csakhogy szétszakadunk, egyedül Peliás követ engem

S Íphitus: ez mert vén, már megnehezült, az Ulixés

Kardjától biceg: így sietünk - von a zaj - Priamushoz.

Itt dúl csak csata rettenetes! minthogyha seholsem

Folyna a vér másutt, se halál nem aratna a várban,

Úgy őrjöng itt Mars a tetőre-törő danaókkal -

Látjuk az ajtókat megszállani pajzs-födelekkel.

Létrák függnek a házfalon, ők meg egészen az ajtók

Mellett másznak fel fokain - védelmül a balkéz

Pajzsot tart, de a jobb közben már fogja a párkányt.

Csakhogy a dardanidák döntik le a nagy palotának

Tornyait és tetejét rájuk; tudják, ez a végnap,

Hát e halál-viadalban ily eszközhöz folyamodnak;

S hullnak a drága gerendák is lefelé, az elődök

Szent emlékei; mások meg sürü sorban a lenti

Nagykaput oltalmazzák, vont szablyával elállván.

Újul erőnk a királyi lakot megvédeni bennünk,

És, hogy a lankadozók szívét felszítva, segítsünk.

Volt Priamus palotájának végében egy ajtó,

Rejtett, félreeső, amely összekötötte a házat

Más lakrészekkel, s melyen át, míg állt a királyság,

Andromaché, a szegény, kíséret nélkül is átjárt,

Hordva nemegyszer ipához »a nagypapa Astyanaxát«.

Itt másszuk meg a ház meredek tetejét, hol a teucrok

Oly szánalmasan annyi nyilat lőttek ki, hiába.

Nagy torony áll a tetőn, téres Trójára tekintő,

Szinte eget karcol, honnét az achájai tábort

S gályahadát szoktuk volt nézni a vad danaóknak:

Ennek kapcsaiból karddal tetejét kilazítjuk,

Már ing, meglökjük s a magasból mélybe taszítjuk;

Nagy recsegés-ropogás közepette szakad ki helyéből

És hosszában az ostromló danaókra dül. Ámde

Támad tüstént más, mialatt nem fogy sem a kőnek,

Sem más fegyvernek sürü zápora - - -

Lent az előtérben Pyrrhus maga tombol az ajtón,

Réz mellvértje ragyog, vas-fegyvere fénylik: a kígyó,

Mely mérges füveket legelészve dagadtra tömődik,

S így telel át a hidegben a föld mélyén, ilyen éppen,

Hogyha kivedlik a bőréből s ifjan virul, újul,

S míg mellét fénynek, hátát gyűrűkbe feszíti,

Nyúlik a nap fele, rezgetvén hármas-hegyü nyelvét.

Lent az erős Periphás és Automedón is, Achillés

Apródja s kocsisa s hányják a tetőre a tűzvészt,

És kik most érkeznek, a scyrusi ifjak ugyancsak.

Ő maga jár legelöl: két-élű bárdja bezúzza,

És a kemény küszöbű, érccel kalapált kapuszárnyat

Sarkaiból fordítja ki; megroppannak a félfák,

Enged a tartós tölgy: tág rést hasitott bele bárdja.

Belseje látszik a háznak már, termek sora hosszan,

És szentélye az ősöknek, valamint Priamusnak,

S látszik - akik közvetlen az ajtót védik - az őrség.

Jajszavak és zokogás csap fel bent erre azonnal,

Női visongástól visszhangzik a boltives udvar;

Szinte a fénylő csillagokat csapkodja a lárma.

Tisztes anyák futkároznak le-föl és eszevesztve

Csókolják-ölelik félfáit a büszke teremnek.

Apja kemény erejével ront most Pyrrhus előre,

Sem zárak, sem az őrség nem használ; kos-ütések

Zúzzák már a kaput, majd sarkaiból kiszakítják.

Útat vág a vas; esnek az elsők el, benyomulnak

És megtöltik a termet a vad danaók katonákkal:

Medréből kitörő habzó folyamár sem ily őrült,

Hogyha letépvén béklyózó gátját, el akarja

Nyelni a réteket és viszi is már mind a mezőknek

Nyájait, aklostul. Majd láttam, lent hogyan őrjöng

Dúlva Neoptolemus meg a két Atrída kapunknál,

És láttam Hecubát is - száz menye volt - Priamusszal:

Vére a szent oltári tüzet szennyezte be éppen.

Ötven háló dőlt meg, a büszke remény unokákra!

S annyi sok ajtó is, prédált barbár aranyaktól

Gőgösek! - ott, hol a tűz nem dúl, danaók kaszabolnak.

Vagy megtudni talán többet kívánsz Priamusról?

Nos, hogy a vár végvesztét és feltörve lakását

S termeit ellenségeitől elözönleni látta,

Rég-használt vértjét remegő vállára csatolja,

S bárha erőtlen a jó agg már, kardját is övéhez,

Rengeteg ellensége közé így készül, elesni.

Állt palotájának közepén egy jókora oltár,

Csak szabad ég hajlott fölibé meg egy ősi babérfa,

Árnyával véd-isteneit befedezve a háznak.

Itt ültek, mint zord zivatar lezavarta galambhad,

Összeszorulva s ölelve az isteneket, de hiába,

Oltáruk mellett Hecuba s vele lányai. Látván

Ifjui fegyverben Priamust, rájajdul azonnal:

»Ó, te szerencsétlen férjem, hát megzavarodtál?

Vagy hova futsz, hogy e fegyvereket vélted felövezni?

Jaj, nem ilyen kar kell, nem ilyen védő ma minékünk,

Nem, ha az én jó Hectórom maga volna is itten.

Jöjj ide csak! vagy mindünket megvéd ez az oltár,

Vagy ha nem, együtt haljunk meg.« Szólt és odavonva

Ülteti agg férjét oltárukhoz maga mellé.

Ím Priamusnak egyik fia fut sebesülten azonban,

Ádáz gyilkosa, Pyrrhus elől menekülve, Polítés,

Ellenség özönén, nyilain, hosszú folyosókon

És kiürített termeken át. Vadul üldözi Pyrrhus,

S már-már elkapja s gyilkos gerelyét belemártja...

Ám odaérve szülői elébe eközben az ifju,

Összeesik, s míg dől bő vére, kiadja a lelkét.

Látván ezt Priamus, noha fél lábával a sírban,

Mégsem fékezi - nem tudná - se szavát, se haragját.

»Hát ha e rémtettet, ha e bűnt - ordít fel - az égben

Van még számontartani és meglátni igazság,

Isteneinktől kapj méltó hálát te jutalmul,

Hogy gyerekem vesztét végignézetted e szemmel,

S szörnyű vétkeddel szennyet szórtál a szülőre.

Bezzeg, akit hazugul nemződnek mondasz, Achillés,

Nem bánt így Priamusszal, nem, de pirult s a könyörgő

Sérthetetlenségét tisztelve kiadta temetnem

Hectór holt tetemét s így küldött vissza a várba.«

Mondta az agg s a gerelyt gyámoltalanul kivetette,

Ám csak az érc puffant tompán, más semmi, a dárda

Félrecsuszott, a paizs púpjába furódva be, meddőn.

S ekkor Pyrrhus szólt: »Úgy hát ,iszonyú büneimmel'

Menj követül Pélídéshez, felhíva figyelmét:

Korcsa, Neoptolemus hova fajzott el? - Na, de halj meg!«

Ezt elmondva, a reszketeg aggastyánt, ki fiának

Meg-megcsúszik vérében, baljával az oltár

Lépcsőjéhez húzza, hajánál fogva, s a fényes

Pengét, jobbjával, kard-markolatig belemártja,

Így halt meg Priamus, sorsát így töltve be pusztult,

Ő, aki Pergama vesztét, Tróját égni megérte

És akit Ázsia oly sok földje s nemzete tartott,

Hajdan, büszke urának. Most ott fekszik a parton,

Nagy derekával, fej nélkül, neve sincs tetemének.

Ekkor dermeszt el csak gyilkos borzalom engem!

Megremegek; s az apám jut azonnal eszembe, a kedves,

Látván, mint hal meg vele egy-koru vén fejedelmünk

Szörnyü sebében; s képzeletem felidézi Creúsát:

Házam dúlják - s ő maga van, meg a csöppnyi Iúlus!

Visszatekintek, vizsgálom, van-e emberem erre?

Már mind elhagytak: ki feladva a harcot a földre,

Más meg a lángörvénybe vetette magát, nyomorultul.

Hát hogy egész egyedül maradok, lappangani Vesta

Szenthelye mélyén, mély csendben, kit lát szemem akkor?

Tyndareus lányát, az ül ott! míg bolygok, a tűzfény

Ezt és mást utamon megnéznem jól elegendő.

Ő ül, igen, Trója s fajtája közös furiája,

Bújva az oltárt most, mert retteg a Pergama vesztén

Rádühödött teucrus néptől, de a bősz danaóktól

S megcsalt férjétől szintén van jó oka félni.

Engem is elfog a düh, lobogok, hogy tönkregyalázott

Városomért, vétkes módon, véres boszut álljak.

»Ez láthassa viszont épségben az ősi Mycénaet?

Ez menjen Spártába, királynőként diadallal

Házát, gyermekeit, szüleit s az urát megölelni?

S még phryg szolgák s Íliumunk rabnői kövessék?

És Priamus meg pusztuljon? Tróját tüz eméssze?

Ezt izzadtuk a sok vérrel Dardánia partján?

Hát nem! Igaz, sose volt egy nőn hőstett boszut állni,

Úgyszintén ily győzelmet dícsérni se szoktak,

Ámde mivel most gazt irtok ki, lesújtva a vétkest,

Mégis megdícsérnek majd, mert kell, hogy enyéim

Hamvait égő bosszúval békítse ki lelkem.«

Így dúlt-fúlt a szivem s már vitt őrjöngve feléje,

Ám ekkor szemeim tisztán, ahogyan soha eddig,

Meglátták a nagy éjben feltündökleni fényét

Drága anyámnak - olyan volt most nagyságra, alakra,

Mint amilyennek az égilakók látják csak egyébként,

Aztán, jobbom megfogván, rózsás ajakával

Így szólott: »Mily fájdalom ez, mely e vad dühre lobbant?

Gyermekem! őrjöngsz? vagy ránk már gondolva se gondolsz?

Nem megnézned-e kéne előbb, hol hagytad a hajlott

Anchísést? meg hogy még hitvesed él-e, Creúsa?

És fiad, Ascanius? Hisz már mozdulni se tudnak,

Annyi a gráj!... még jó, hogy nékem eszembe jutottak,

Másképp rég ottégnek vagy kard ontja ki vérük.

Itt nem a gyűlölt Tyndareus-lány vét, a lakóni,

Ámde Paris se hibás - csak az ég, a nagy ég a kegyetlen,

Az pusztítja hatalmatokat, rombolja le Tróját.

Mert nézz szét - a vak éjt, amely itt kavarog körülötted

S emberi látásod vizenyőjével megakasztja,

Én most elfúvom: te pedig ne habozz, mit előír

És lelkedre parancsol anyád, cselekedd meg azonnal, -

Ott, hol a füst sürü porral elegy gomolyog fel az égre,

És kő-kő hátán legurulva törik ki a várfal:

Az Neptúnus, a tornyokat ő szedi szét szigonyával,

S dönti, alapjaiban megrázva a várat, a földig.

Arra alább, Scaeae kapujánál, karddal, a bőszült

Júnót láthatod épp tombolni, amint a hajókról

Társcsapatuk riogatja - - -

Vagy nézz vissza, amott Pallas Trítónia trónol,

Láng-felhőkben, a dermesztő Gorgóval, a bástyán.

Istenatyánk erejét danaók szive kapta ma győzni,

Dardaniára pedig maga küldi a mennyei népet.

Fuss, fiam, innen, fuss, vess véget azonnal e harcnak!

Én sose hagylak el - ám most viszlek atyád küszöbéhez.«

Szólt s burkolta magára az éj sürü fátylait. Ekkor

Trója fölé csakugyan roppant alakok magasodtak:

Jöttek a szörnyeteg égilakók!! - - -

Most látszott csak, lángba hogyan zuhan Ílium orma

S mint fordul fenekestül fel neptúnusi Trójánk!

Úgy pusztult, ahogy ős kőrisfa a bérc meredélyén,

Hogyha belévágják vetekedve parasztok a fejszét

S két-élű bárdjuk: lombját eleinte haraggal

S rájuk ijesztve remegteti, úgy kavarog koronája,

Ám később már csak sóhajt, elalél a sebektől,

Hogy végül, kiszakadva a hegyhátról, lezuhanjon.

Ekkor ereszkedem én is: az ég nyit utat, tüzön által

S ellenségeken át - és láng, lándzsák kikerülnek.

Csakhogy atyám küszöbét, alig érem el ősi lakunkat,

Éppen apám, akit elbújtatni először akartam,

Kint a hegyekben - hozzá is mentem legelőször -

Megmakacsolja magát, hogy nem, Tróját nem akarja

Sem túlélni, se futni. »Ti - mondja -, akikben az élet

Friss lánggal lobog, és van erős akarat szivetekben,

Ám meneküljetek - - -

Hogyha a menny hosszabb aggkort szánt volna megérnem,

Óvják, ottfenn, otthonom is. Nekem egy ilyen omlást:

Egyszer is éppen elég volt már túlélnem e várost.

Testemtől pedig így, így váljatok el csak. A sírig

Már megyek én magam is: lesz ellenség, aki ,megszán'

Préda reményében. S kibirom, ha a máglya hiányzik.

Úgyis gyűlöl a menny, és csak tengődöm, azóta,

Hogy jó atyja az égnek, az emberiség ura, lángját

Hozzámértetvén rám fútt villáma szelével.«

Hogy végül befejezte, csak állt földhöz cövekelve.

Ámde mi elkezdtünk iszonyúan sírni - Creúsa,

Ascanius s az egész ház mind könyörög: ne taszítson

Mindent sírba, atyánk, balsorsa elé ne siessen!

Rázza fejét: megmondta, marad, lépést se megy. Ekkor

Fegyvert fogva megint, nyomoromban halni kivánok.

Mit mást tettem volna? mi várt ezután, milyen élet?

»Vagy tán azt hitted, megyek úgy is, atyám, hogy a bajban

Itthagylak? Hogy bírtál mondani ekkora vétket?

Mert ha a mennynek e várost nemcsak a semmibe szórni,

Ám neked is Tróján tieiddel hullani tetszik:

Hát e szilárd szándék nyit rést a halálra valóban -

Már Priamus vérétől mocskosan itt ama Pyrrhus,

Apja előtt ki fiút, majd oltárnál öli apját.

Erre ragadtál hát ki a fegyver, a tűz özönéből,

Drága anyám, hogy legbennső házamban az ellent,

S Ascaniust, de atyámat is és tetejébe Creúsát

Egymás vérében leöletve vonaglani lássam?!

Nem! fegyverre, fiúk; szólítja a végnap a vesztest!

Vissza a vad danaókhoz, a harc csapjon fel ujólag.

Tán nem mindegyikünk fog elesni ma megtorolatlan!«

Erre megint kardot kötök és belebújok a ballal

Pajzsom szíjjába s rohanok kifelé palotámból.

Térdem ölelve azonban elébem esik küszöbünkön

S nyújtja fel atyjának feleségem a csöppnyi Iúlust.

»Hogyha elesni rohansz, vígy ó bennünk is a vészbe;

Ám ha - te értsz hozzá - várnunk van még mit e kardtól,

Házunk védd legelőbb. Kire jutna Iúlus, e csöppség,

Édesapád és - én, uram egykori hitvese, másképp?«

Így szólt, és az egész házban búgott zokogása:

Ekkor vettük a váratlan, különös jelet észre.

Bánat-verte szülők ugyanis, mi, ölelve Iúlust,

Vékony lángnyelvet látunk, sugarat feje búbján,

S míg a karunkban, e fénylő tűz puha fürtjei selymén,

Majd a halántékán áll fel, szeliden nyalogatva.

Rémülten vacogunk, ráznánk ki a lángot a hajból,

S oltani szentséges fényét vizet öntve szeretnénk.

Földerül ellenben s az egekre tekintve kitárja

Anchísés atya két tenyerét, e szavakra fakadván:

»Mindent megtehető Jupiter, ha fölér ima hozzád,

Nézz le reánk! és hűséges szívünk ha szeretted,

Oltalmazz, s ó, tedd e jelet, mi urunk, bizonyossá.«

Még be se végzi az agg, amikor váratlan a mennybolt

Balról megdörren, s egy csillag esik le az égről,

És ragyogó csóvát vetvén belevész a homályba.

Házunk tornya felett tisztán láttuk tovafutni,

S azt is, az Ída mögött tűnt el, szikrázva az erdőn,

Mintegy utat mutatott: úgy húzta a hosszu barázdát,

És lángolt, s az egész környéken a kén szaga érzett.

Ekkor apám enged s arcával az ég fele fordul,

És szentséges csillagait meg a mennyet imádja.

»Nem, már nem habozom; nekivágok, amerre vezettek.

Ősök szentjei, óvjátok házam s unokámat:

Jósjeletek volt ez, Tróját hát őrzi erőtök.

Ím, megadom magam én is - utadra, fiam, megyek önként.«

Míg szól, mind fokozottabban harsognak a lángok

És egy egész égő város hősége felénkcsap.

»Akkor hát nosza, kedves atyám! telepedj a nyakamba,

Tartom vállomat, és nem fog terhed sulya nyomni.

Mert most már közösen viselünk jót-rosszat, a végzet

Bárhova vet. Mellettem más ne legyen, csak Iúlus,

Nőm az uton nyomomat kicsikét lemaradva kövesse.

És szolgák, ti, szavam szintén szivetekbe vegyétek.

Kívül a várfalon egy dombon templomra találtok,

Ősi helyére Cerésnek, öreg ciprus közelében,

Mit jámbor kegyelet véd már sok századok óta:

Itt gyülekezzünk, ám más-más utakon valamennyi.

Házunk szentjeit, isteneink, apa, tartsd te magadnál;

Nékem, akit friss vér mocskít, iszonyú tusa szennye,

Tiszta patak habjában előbb meg kell mosakodnom,

Hogy hozzájuk nyúlhassak« - - -

Így szólván széles vállamra köpenyt kerekítek,

Sárga oroszlánbőrt leszegett tarkómra s a terhet

Már veszem is fel; Iúlus, a csöpp, jobbomba fogódzik,

És apró kis lépteivel lohol atyja nyomában;

Hátrébb hitvesem. Így osonunk, mindíg a sötéten;

S engem, akit sem dárdaeső soha meg nem ijesztett,

Sem sűrű hadirendje előttem a gráj csapatoknak,

Most minden fuvalat bánt, minden neszre szorongok,

S egy remegés a szivem, mert féltem terhem, enyéim.

S már a kaput közelítettük meg, utunk sikerében

Már épp kezdtünk bízni, midőn egyszercsak az éjben,

Úgy tetszett, dobogásnak hallik hangja - körülnéz

És feljajdul atyám: »Fuss, drágám, fuss: közelegnek;

Látom lándzsáik villogni, ragyogni a pajzsuk!«

Ekkor eszem melyik isten orozta ki, rosszat akarva,

Kerge fejemből, nem tudám. De ahogy menekültem,

S mellékutcákon kanyarogva letértem utunkról,

Én, nyomorult, jaj, elvesztettem a drága Creúsát!

Hátramaradt, eltévedt vagy kimerülve leroskadt?

Jó ég tudja: szemem többé ezután sose látta.

S az, hogy esetleg nincs is már meg, ez is csak az ősi,

Szent hegynél, a Cerés-templomnál tűnt fel, odáig

Rá sem gondoltam; bezzeg, mire mind kijutottunk,

Láttuk: urát, gyerekét - mint csapta be rútul övéit!

Hej, botorul kit nem vádoltam a földön, a mennyben?

Vagy szörnyebb a lerombolt városban lehet ennél?

Teucria szentjeit, Anchísést, a kis Ascaniusszal

Társaim őrizetére hagyom s elrejtem a völgyben.

Én meg fényes fegyvereket ragadok: föl a várba!

Feltett szándékom, hogy egész Tróját bebolyongjam,

És kitegyem minden bajnak, vésznek magam ismét.

Avval kezdem, a várfalhoz futok és a sötétlő

Nagykapu környékét fürkészem, amerre kijöttem,

Majd nyomaimra szegezve szemem nekivágok az éjnek.

Minden borzalmas - rémült szívemben a csend is.

Házunkhoz sietek: hazatért tán volna: ki tudja?

Nem! danaók tartják, árasztották el egészen.

Éppen emésztő láng-hullámot hajt az oromra

És hömpölyget a szél a tetőn, tüze felcsap az égig.

Hát Priamus házát nézem meg, a vár fele futván.

Ott már Júnó oltárán s az üres folyosókon

Jól-kiszemelt őrök, Phoenix meg a szörnyü Ulixés

Védik a zsákmányt. Égő szent-helyeinknek elorzott

Isteni asztalait, szinarany vegyitők sokaságát,

Rablott kelméket - minden kincsét ide hordták

Trójának. Remegő tömeg: asszonyok és fiuk állják

Hosszan körbe - - -

S én a vak éjben mertem még kiabálni is akkor,

Szerte az utcákon, hangos szóval, szomorúan,

Újra meg újra, de hasztalanul hivogatva Creúsát.

Így keresem-kutatom s őrjöngöm végig a várost,

Egyszer csak, mikor egy árny képe, nagyobb a szokottnál,

Ködlik fel, nyomorultul elém lebbenve - Creúsa!

Elhülök, égre mered hajam, úgy, hogy szólni sem bírok.

Bánatom ekkor e hang zúg fel szétűzni szivemről:

»Mit használ ilyen esztelenül beleveszni a búba,

Drága uram? Nem esett ez az istenek óhaja ellen;

Mert innét követődnek utadra a Sors, meg Olympus

Égi királya, ezek tiltják elvinni Creúsát.

Hosszú számkivetés vár rád, sok tengeren által,

Míg majd Hesperiába bejutsz, hol a lassú folyású

Lyd Thybris szeli át gazdag szántóit a népnek.

Ott jólét, hatalom vár és feleség, fejedelmi;

Hát ne szakadjon a drága Creúsa miatt a te könnyed.

Myrmidonoknak, grájoknak, dölyfös dolopoknak

Nem fogom asszonyait szolgálni, se látni hazáját,

Én, Venus istennő menye, dardán nő - - -

Nem, mert engem e földön a menny szent anyja marasztal.

Most pedig ég veled, és a fiunk... tartsd meg... szeretetben.«

Szólt, s míg én zokogó hangon folytatni akartam,

Ő már ment, már vonta be hígan a köd. Karom akkor

Háromszor próbálta nyakát átfonni, hiába,

Háromszor surrant ki a testtelen árny, eloszolván,

Mint lehelet-lágy szél, mint felszakadó rövid álom.

Hát ilyen éjjel után leltem meg végre enyéim.

Ámulatomra elég tetemesre dagadt fel a számuk,

Új utitársak: anyák, férjek s ifiak seregestül

Jöttek hozzánk - készen a számkivetésre - szegények.

Csak batyuik hozták meg az életük, úgy gyülekeztek:

Bármily földre vezessem is őket a tengeren által,

Ída fokán ezalatt kelt már fel a Hajnali Csillag,

S hozta a nappalt, ám nem látszott semmi segítség,

Semmi remény, danaók tartották már kapuinkat:

Engedtem, s fölemelve atyám, nekivágtam a hegynek.