05. ének

Aeneás ezalatt már úton volt, seregével

Nyílt vizeken, bizton siklott a setét habok árján,

Ám a szegénynek, Elissának, lángok-beragyogta

Várát hosszan el-elnézi. S nem tudja, a tűzvész

Mért támadt? de hogy egy őrjöngő nő mire képes?

És a viszonzatlan szerelem milyen az, ha megőrül?

Azt tudják, s eltelnek bús sejtéssel a teucrok.

És aztán, hogy már bent jártak a mélyben a gályák,

S mindenhol csak a menny látszott, mindenhol a tenger:

Terhes esőfelhő kékesfeketült fel az égre,

Hozta az éjt, a vihart, elborzadt tőle a tenger.

Rá is kezdi a kormányos, Palinúrus, a tatról:

"Hó, de sötét, szörnyű felhők gyülekeznek az égen,

Mit művelsz, Neptúnus atyánk?!" Szól, majd a vitorlát

Összébb vonja s teljes erővel evezni vezényel

És a viharban a vásznat rézsút tartani, mondván:

"Hősszivü Aeneás! bár jót maga Juppiter állna,

Ítaliának e vészben aligha kötünk ki ma partján.

Nézd, a sötét nyugaton támadt szelek álltak elénkbe,

Oldalt kaptak, a légből meg felhők sürüsödnek.

Nem bírunk velük, itt meddő már minden igyekvés.

Hát ha a Sors az erősebb, menjünk, merre mutatja

És hova hív. Hű testvér-partja, gyanítom, Eryxnek

Innét nincs már messze, se révei Sícaniának,

Hogyha ugyan valamit még értek az égi jelekhez."

S szólt kegyes Aeneás: "Magam is rég látom, e szélvész

Mást követel, te pedig vele szembe hiába törekszel.

Vissza a vásznat hát! Avagy énnékem van-e drágább -

S oly kikötő, hova tépett gályahadam behajóznám -,

Mint az a rév, az a föld, ahol él dardáni Acestés,

És mely atyám, Anchísés csontjait őrzi ölében?"

Mondta s máris eveznek a part fele, míg a vitorlák

Híznak a jó széltől: száguld a hajóraj a vízben,

Végre kikötnek a jól-ismert fövenyen nagy örömmel.

Látja a távolból közelegni baráti hajóik

Szemlélő-hegye ormáról és fut le Acestés,

Medve-subája, a líbyai, s kelevézei szörnyűk,

Anyja egyébként trójai nő, folyamisten az apja:

Crínísus. Most, régi szülőit a szíve idézvén,

Örvendezve köszönti s üdíti a visszajövőket

Parlagi étkekkel, szíves vendégadománnyal.

Majd hogy a Hajnalfény hajtotta le másnap a mennynek

Csillagait, gyűlésbe hivatta övéit a parton

S így szólt Aeneás egy felhányt domb tetejéről:

"Bajnok dardanidák, nemes isteni vér unokái,

Hónapok olvadtán egy év forgott el azóta,

Hogy sok gyászoltárt szentelve megadtuk a földnek

Isteni édesapám tetemét és csontjai hamvát.

S itt van már, úgy vélem, a nap, melyet én sose szűnök -

Így végezte a menny! - tisztelni, zokogva siratni,

Ezt én, bár gaetúl szirtekre kivetve, vagy argív

Tengereken, de Mycénae rabságában is éppúgy,

Oltárán illő adományokkal, fogadalmak

S ünnepi körmenetek közepett, évente megülném.

Hát még most, hogy a véletlen - de hiszem, nem az égnek

Tervei és szándékai ellen - atyám pora, csontja

Közvetlen közelébe, baráti fövenyre taszított.

Rajta tehát, tartsuk meg szívből ünnepe napját:

Kérjük jó szelekért és hogy várost alapítván,

Már neki szánt templomba rebegjük el évi imánkat.

Trója szülötte, Acestés ad két tulkot is aztán

Gályánként; majd hívjátok meg e torra hazátok

Isteneit s akiket gazdánk is tisztel, Acestés.

Aztán, hogyha kilencedszer serken fel a Hajnal,

S áldott napja a földet, az embereket beragyogja,

Trósz evezősversenyt akarok rendezni először,

Majd aki fut, vagy birkózással küzdeni bátor,

Vagy jól dárdát dob, vagy bízik könnyü nyilában,

Vagy vad ökölvívó-szíjat mer kötni esetleg:

Ottlegyen és küzdjön meg a pálmáért a porondon.

Ám most szót se: diszítse fejét ki-ki lombkoszorúval."

Szólt s öltötte fel anyjának mirtuszkoszorúját,

Így tesz az éltes Acestés és Helymus, de az ifjú

Ascanius szintén, majd mind az egész fiatalság.

Ő pedig indul a gyűlésből gyürüjében az ezres

Kíséretnek, akik követik seregestül a sírhoz.

Itt illőn két kancsó színbort önt a halomra,

Majd szent vérrel, utána pedig tejjel teli kettőt,

Rőtszinü szirmokat ejt el végül, s így rebeg ajka:

"Üdvözlégy, te dicsőült drága apám, te hiába

Visszakapott hamu, és te szülőm védszelleme s árnya!

Ítaliának igért mezeit veled érnem el egykor

Nem lehetett, sem, az én se tudom milyen ausoni Thybrist."

Ennyit szólt, amidőn egy jókora, hét karikába

Hétszer gyűrűző kígyó kúszott ki a sírnak

Szent mélyéből és átfonta, nyugodtan, a dombot.

S míg siklott el az oltárnál, kék pikkelyek égtek

És aranyos pöttyök derekán, valamint ha a naptól

Villog a felhők közt az ezer tűz-fényü szivárvány.

Látja, csudálkozik Aeneás. De az im tekerődzve

Tálakon és sima kelyheken át hosszan tovaszisszen

S megkóstolja a szent eledelt, majd hagyva az oltárt

És amit ízlelt, búvik vissza szelíden a mélybe.

Ő pedig annál buzgóbb most, hogy imádja a nemzőt,

Hisz nem tudja, a hely véd-szelleme volt-e vagy apja

Hírnöke? Két másodfü-juhot vág hát, ahogy illik,

Majd malacot s éjszínű hátu tinót ugyanannyit,

Egyben a kancsókból bort önt, szólítva az árnyat,

Nagy lelkét Acherónból Anchísésnek a fényre.

Társai úgyszintén, ki amit tud, hozza örömmel,

Halmozzák el az oltárt, áldozzák a tinókat,

Mások az üstöket állítják fel sorban a fűben

És leheverve sütik ki a belsőrészt a parázson.

Végre a várt nap megvirradt, Phaëthon fogatával

Hozta a hajnali fényt, a kilencediket, sugarazva;

Szállingóztak a szomszédok; nagy név ez: Acestés,

Vonz mindenkit; a víg tömeg ott hullámzik a parton:

Látni az aeneadákat is és - vetekedni se restek.

Avval kezdik, eléjük a tér közepére kiraknak

Minden díjat: a győzők zöld koszorúit, a pálmák,

Szent tripuszok tömegét, fegyvert, bíbor ruhakelmét,

Végre talentumait súlyos sok aranynak, ezüstnek.

S most megharsan a gáton a kürt: kezdődik a játék.

Hát egyforma nehéz evezőkkel először előtör

Négy hadibárka a teljes rajból, küzdeni készen.

Jó-evezős, gyors Bálnáján kisuhan maga Mnéstheus,

(Majdan itál Mnéstheus, ki a Memmiusok neves őse),

Erre Gyás is az ormótlan nagy testü Chimaerán,

Mint egy város olyan, három sor dardanidával,

Ifju legénnyel, három hajtja előre lapátsor;

Sergestus, kit a Sergiusok neve őriz, a roppant

Centaurust, míg kék Scylláját hozza Cloanthus:

Római vér, ti, Cluentiusok, majd tőle eredtek.

Távol a tengerben, szemközt fodros fövenyével,

Áll egy szirt, amelyet - ha kioltja az északi szélvész

Télen a csillagokat - beborít, úgy csapdos a tajték.

Szélcsendben némán kimered, mint zátony a habból,

Mely napozó búvármadarak kedvenc pihenője.

Lombos tölgyfagalyat, viruló-zöld jelt a hajósnak

Tűz ide Aeneás atya, hogy nagy, hosszu kanyarral,

Itt kell megfordulniuk, innen visszaevezni.

Majd helyüket sorsolják ki, s már messze sugárzik

Fent a taton vezetőik arany, bíbor ruhadísze;

Míg a fiúkon, a többieken, nyárlomb koszorúja,

Pőre, olajjal megkent válluk csillog a fényben.

Majd a padokra beülve lapátjuknak nekidőlnek;

És így várnak a jelre feszült figyelemmel, a szívük

Már diadalvágytól dobog és aggódva kalimpál.

S ekkor a kürt szava harsan: előreszökellnek azonnal,

Mind valahány; hasogatja hajós-rivalásuk a mennyet,

S felveri karjuk pezsgő tajtékát a haboknak.

S már egyforma barázdáiktól tátog a hármas

Élü hajóorr- és evezők-szántotta egész víz.

Nem tör a kétfogatú kocsi sem, ha kinyílik a korlát,

Így vetekedve a versenyeken, vágtatva a pályán,

S nem hullámzik a gyeplü sem így, nem pattog az ostor,

Hogyha előrehajol, fogatát kibocsátva, a küzdő.

S taps és lárma riad, biztatják őket a nézők,

Úgy csap fel zajuk és hömpölygi be szerte a berket

S zúgva a zárt kikötőt, s a hegyek rá visszafelelnek.

Elsőnek, mindet megelőzve, Gyás fut az árban,

Ordít, tombol a nép; a nyomában utána Cloanthus,

Több a lapátja ugyan, de nehéz a hajó, veti vissza.

Tőlük egyenlő távol a Centaurus meg a Bálna:

Próbál mindegyikük vetekedve előbbre kerülni;

S ez hol a Bálnának sikerül, hol győz a hatalmas

Centaurus, máskor meg mindkét hosszú hajótest

Orr-orr mellett vágja a sós örvényt a habokban.

És már-már éppen fordultak a szirt közelében,

Hogy legelől elkezdi Gyás, noha győzi le mindet,

Szidni a kormányost, a habok közepette, Menoetést:

"Mért csellengsz nekem annyira jobb fele? erre irányíts!

Balra, a partnak húzz! horzsolja lapátod a sziklát!

Menjen más kifelé." Így szólt, de remegve a rejtett

Zátonytól, a hajót csak a mélybe vezérli Menoetés.

"Hol kóvályogsz hát? be, a szirtnek evezni, Menoetés!"

Zengi Gyás és visszaparancsolná. De Cloanthust

Megpillantja: utánanyomult, közelít, tör a célra.

S ez, ki Gyás meg a habvert szikla közé kerül, íme,

Most balra s még beljebb tör, megelőzve az elsőt,

Majd súrolja, lehagyja a célt s fut a sík fele bizton.

Kín iszonyú tüze ömlik el erre, de csontig, az ifjún,

Arca patakzik a könnytől, és se javát a fiúknak,

Sem méltóságát nem nézve, a mafla Menoetést,

Fejjel előre a vízbe taszítja a tat tetejéről;

S ő ül a rúdhoz, mint kormányos, fő-vezetőként

Nógatván hiveit s a lapátot a szirt fele tolván.

Az meg, a lomha Menoetés, hogy lentről fölevickélt -

Húzta a vénség már, de az átázott ruha éppúgy -,

Kecmergett ki s a szirt száraz fövenyére lehuppant.

S kelt teucrok hahotája, amint pottyant le az árba

És ahogy úszva okádta a sós habot is, hahotáztak.

Mnéstheus és Sergestus, a két hátsó pedig ekkor

Vígan fölbuzdul, hogy a lomha Gyást utolérik.

Sergestus tör először ki, s jut a szirt közelébe,

Ám teljes hosszal se marad le mögötte a másik:

Félhossznál fenyeget s orrát odanyomja a Bálna.

Csakhogy övéi között fel-alá járkál a dereglyén

S így buzdít Mnéstheus: "Most, most szaporán a lapáttal,

Trója tüzéből társaimul kiszemelt daliái

Hectórnak; most azt az erőt és merszet, amellyel

Egykor a gaetúl syrtiseket, Maleát, a morajlót

És az ión habokat már oly bátran bebolyongtuk!

Hisz nem mer Mnéstheus elsőnek vágyni amúgysem,

(Bárha... de ezt te tudod, Neptúnus, a díjra ki méltó),

Csak legutolsónak röstellnék lenni. Ne tűrjünk

Ily szégyent: győzzünk, hiveim!" Mind teljes erővel

Hát nekilát; a vas-orr is reng a kemény evezéstől,

S visszairamlik az út; lihegés tikkasztja ki torkuk

S gyötri a testüket, és dől róluk a sűrü verejték.

S ekkor a sors a kivánt pálmát maga tette kezükbe.

Mert a szegény Sergestus még beljebb igyekezvén

Nagy dühösen, rossz helyre kerül, közelébe a szirtnek,

S orral a sziklafövenyre szorul, mely a vízre benyúlik.

És belerezdül a bérc, a lapátok a zátonyok élén

Reccsennek szanaszét: ott függ, odatörve az orr-rész.

Ugrálnak fel mind, kiabálnak, időt pazarolván,

S kézbe kerítve a vas-veretű rudakat meg az éles

Csáklyákat, szedik össze a roncs evezőket a mélyből.

Ám megörül Mnéstheus, a siker felszítja, evezni

Kezd szilajon, majd alkalmas szelekért esedezvén

Nyílt tengerre kerül, taraján tovafutva a víznek.

Mint a galamb felijed fészkén, a hegyek hasadékán -

Hol lyukacsos meredély oduját és őrzi övéit -

S verdes a szirtfal előtt vadul és rémülten, a rétnek

Tartva utóbb, hol a halk szeleket horzsolja s e ritkás

Útra leszáll, gyors tollát már teregetve nyugodtan:

Így szeli vég-szakaszát Mnéstheus is a tengeri síknak,

Ily sebesen suhan önmaga lendületével a Bálna.

És utoléri előbb a magas fok alatt a segélyért

Hasztalan ordító, rejtett zátonyra feneklett

Sergestust, ki a tört evezőkkel is úszni szeretne.

Majd otromba Chimaeráját közelíti Gyásnak

S hagyja le már ezt is, hisz nincs kormányosa többé.

Egy van a verseny e végszakaszán csak előtte - Cloanthus.

Hát őt űzi szorongatván most teljes erővel.

S kétszereződik a tetszés-zaj, tüzelik, noszogatják

Mind az előretörőt, visszhangzik a menny a zsivajtól.

Ám a közel diadalmat, a hírt amazok dühe védi

És a dicsőségért egy sincs, aki halni habozna;

Itt meg fűt a siker: győzik, hát győzni remélnek.

S úgy látszott, orr-orr mellett futnak be valóban,

Hogyha a két tenyerét tengernek tárva Cloanthus

Istenségeihez nem eseng fogadalmi fohásszal:

"Hullámok fejedelmei! én, vizetek ki hasítom,

Hogyha kivánságom pártolnátok, ma e parton

Oltártokra fehér tulkot tennék örömömben,

Sós habotokra borítva belét, java borral utána."

Szólt s a habok mélyén hallotta a néreidáknak

És Phorcusnak egész serege s Panopéa, a szűzlány,

Portúnus pedig ő maga volt, ki tovább taszitotta

Izmos markával; mire az, sebesebben a szélnél

S gyors nyílnál, a föveny fele szállt, kanyarába a révnek.

Anchísés fia most, mint szokták, hívja a többit,

S harsány hírnöke hangja jelenti: Cloanthus a győztes,

Erre halántékát zöld repkénnyel koszorúzza,

Míg a hajóknak három-három üszőt adományoz

És bort is, valamint nagy súlyu talentum ezüstöt.

Ámde kitünteti főleg a gályáknak vezetőit:

Szőtt meliboeai bíbor-arany köpönyeggel az elsőt,

Rá széles, két maeander volt körbehimezve,

És a királyfi, amint szilajon - látszik: liheg - űzi

Ídai zöldben a gyors-iramú gimeket gerelyével,

Ám Jupiternek jó-röptű fegyvernöke Ída

Bérceiről horgas lábával a mennybe ragadja:

Hasztalanúl emelik karjuk fel a csillagos égre

Vén őrzői, dühödt kutyafalka hiába ugatja.

Az, kit másodikul vitt célba utána erénye,

Hármas arany-fonatú lánc-páncélt kap, melyet egykor

Démoleostól ő vívott el a gyors Simoisnál,

Győztesként magas Ílium aljában, hogy a hősnek

Most odaadja viselni: diszítse s védje csatáin.

Sokszorosan súlyos terhét két szolga cipelte

Görnyedt vállán, Phégeus és Sagaris; noha egykor

Démoleos maga űzte a szétszórt trószokat abban.

Harmadikuk rézüst-párat nyer tőle, s ezüstből

Domborművekkel derces díszkelyhet emellé.

S immár megkapták mindnyájan a díjat, oszoltak

Büszkén kincsükre s fejükön pun színü szalaggal,

Hogy szörnyű szirtjéről nagy nehezen leszakadván,

Dicstelenül s evezők híjján s kinevetve, egyetlen

Gyenge lapátsorral Sergestus oson be hajóján.

Mint mikor olykor a töltésen kígyóra találunk,

Mely kocsi-abroncstól átszelve hever, vagy a vándor

Súlyos szikla-dobásától félholtra csapottan;

S kúszna, de nyúlt derekát perecekbe hiába csavarja,

Már csak a melle dühöng, szeme szikrázik, meg a fúvó

Nyak meredez magasan, sebe megbénítja a törzset,

S gyűrübe gyenge emelni magát, karikáin a görcs ráng:

Így evezett, ily lassú vánszorgással a gálya;

Vásznat bont mégis, hogy a telt vászon vigye révbe.

S Aeneás Sergestus igért díját odaadja,

Mert boldog, hogy a bárka s a társai visszakerültek.

Egy Pholoé nevü krétai rabnőt kap, ki Minerva

Mesterségeit érti s ikerpárt szoptat a keblén.

Ám kegyes Aeneás, befejezve e számot, elindul

Egy zöld rétre, melyet mindenhonnan vadon erdő

S hullámos hegy ölel; közepén színházszerü völgye

Pályamezőny, ahová sok ezernyi hivével a bajnok

Most bevonul s a magas dobogóra telepszik a körben.

Itt jutalommal azok szívét ösztönzi, akiknek

Fürge futásban van kedvük vetekedni a díjért.

S jő a sicánus a teucrusszal vegyesen, de az elsők

Nísus s Euryalus - - -

Euryalus gyönyörű alakú, viruló gyerekifjú,

Kit szüzies szeretettel imád Nísus; Priamusnak

Fényes sarja halad nyomukon, fejedelmi Diórés;

Majd Salius szökken fel meg Patrón; az: acarnán,

Ez: Tegeából jött, Arcádia adta családját;

Éltes Acestésnek lépdel két társa mögöttük,

Erdeiek, trínacriaik: Helymus Panopésszel;

S még sok más is, akik hírét a homály betakarta.

Hozzájuk szólt Aeneás, közepén a tömegnek:

"Halljatok és szavaim vígan szivetekbe vegyétek!

Senki nekem jutalom nélkül nem megy ma el innét.

Két-két gnósusi kopja a díj, kicsiszolt fejü, fényes,

És egy ezüstdíszes, kétélü szekerce; melyekkel

Mindenkit megtisztelek. Ámde külön koszorúzom

Első hármatokat, halavány olajág e jutalmam.

Míg ki legelső lesz, csótáros mént kap; a másik

Egy amazon tegzet thrák vesszőkkel telitöltve,

Mely széles szinarany szíjjal van körbecsavarva,

És sima, drágakövek boritotta kapocsba csukódik;

Végül a harmadik ezt: argív sisakom vigye díjul."

Még ki se mondta, felállnak azok, hogy hallva a rajtot

Fürge futással mind pattanjon a pályavonalról:

Zúgnak mint zivatar, s csak a cél, az jár az eszükben.

Elsőnek Nísus rohan és tovahagyva a többit

Száll a szelek, száll mennykő szárnyainál sebesebben.

Legközelebb fut utána, de jókora távolságban

Háta mögött, Salius. Kit még messzebb lemaradva,

Harmadikul követ Euryalus - - -

Euryalust Helymus követi. S közvetlen a sarkát,

Íme, tiporja egész erejét beleadva, Diórés,

Már váll vállon: a pálya ha hosszabb lenne, lehagyná,

Vagy legalábbis kétségessé válna e verseny.

S majdnem elértek már kimerülten a célhoz, a pálya

Vége felé, amidőn Nísus valahogy belelépvén,

Megcsúszott a szegény, a leölt tulkoknak a földre

Folyt iszamós vérén, mely a zöld füvön állt pocsolyákban.

S itt a legény, ki örült, hogy győz, nem tudta tapodni

Talpával többé a talajt, kifutott az alóla,

S orra bukott meginogva a szent vérben s ürülékben.

Ámde szerelmét, Euryalust, ekkor se feledte:

Úgy szökkent fel a sárból, hogy Saliust megakassza;

S ez nekiment s elesett szintén a sikos homokúton.

S Euryalus kitör és ő jut hive áldozatából

Első helyre s győz a vidám zaj, a taps közepette.

Háta mögött Helymus, s mint harmadik ér be Diórés.

Ám az egész kör széles színe előtt, az atyákkal

Szemben, elöl, Salius nagy lármát csap, hogy a csellel

Elragadott első díjat pedig őneki adják.

Euryalus mellett közkedveltsége s igéző

Könnyei szólnak: a szép testben vonzóbb az erény is.

Védi kivált és nagy hangon pártolja Diórés,

Ő ugyanis csak ekép győzhet, mint úgyis utolsó

S veszne a díja, ha tán Salius kapná meg az elsőt.

Csakhogy: "Nem rövidültök meg, fiaim! - felel erre

Aeneás atya -, senki nem is bolygatja babértok:

Ám nekem ártatlan hivemen könyörülni szabadjon."

Szólt, gaetúlus oroszlán-bőrt nyújtván adományul,

Nagy, sürü bundájút, szinarany körműt, Saliusnak.

"Hát ha a vesztes ilyen nyereményt kap, az orrabukotton

Hogyha te így megesel, mily méltó díj üti markát

Nísusnak? - szólt Nísus -, kit legelőbb koszorúzol

S megdícsérsz, ha miként Saliust, el nem hagy a jósors!"

Mondta s a képét és trágyás testét odatolta:

Mily mocskos, maszatos. Kacagott a derék atya rajta,

S egy paizsot hozatott ki, melyet remekelt Didymáon

S elloptak danaók Neptúnus szent kapujáról.

Így tisztelte meg, ekkora díjjal a nagyszerü ifjat.

Véget vetve e versenynek s a jutalmat elosztván:

"Most pedig - úgymond - álljon elő, ki szilárd a szivében

S körbetekert karját és öklét bátor emelni."

Egyszersmind viadalra kitűz kettős tusadíjat,

Borjat a győztesnek, szinarannyal szőtt szalagokkal,

Míg vigaszul szablyát és szép sisakot kap a vesztes.

Nincs is késedelem; kimagaslik azonnal a nézők

Nagy zaja közben a szörnyü Darés, azután odacammog,

Ő, ki merész maga volt egyedül megvívni Parisszal,

És a halom mellett, hol nyugszik a nagyhirü Hectór,

Ormótlan testét hős Bútésnak, ki Amycus

Bebryx törzséből hirdette magát eredettnek,

Úgy odavágta, hogy ott pusztult el a sárga homokban.

Hát ilyen ember volt, ki fejét a tusára először

Szegte magasba, a széles vállu Darés: le-lesújtott

Hosszú karjaival s mutogatta a légben ütését.

Nézik, a párja ki lesz; de ki sem mer a sűrü tömegből

Lépni elé, se a bőr-fonatot felhúzni kezére.

Boldogan azt hiszi hát, hogy a többi nem áll ki a díjért,

Éppen ezért szarvon fogván baljával a borjat,

Hirtelen Aeneás lábához lép, e szavakkal:

"Istennő fia, hogyha velem mind gyáva tusázni,

Állanom itt mire kell? illő-e időm pazarolni?

Add adományod már!" Rivalogva helyeslik az összes

Dardanidák, az igért díjat követelve a hősnek.

Ekkor Acestés Entellust elkezdi, miközben

Ül közelében a zöld fű-dombon, feddeni nyersen:

"Entellus, te, a leghiresebb hős rég, ma mi hasznod?

Hogy hagyod: ily nagy ajándékot békén, tusa nélkül,

Más vigyen el! Hova tűnt tanitónk, a mi égi Eryxünk,

Kit ma hiába hivunk? Hova lett Trínacria-szerte

Ismeretes neved és függő prédái lakodnak?"

Válaszol az: "Nem a dicsvágy gyávult el kebelemben,

Él az önérzetem is; de hiába, a lomha öregség

Hűti hideg vérem, s az erő le-lelankad e testben.

Lennék csak fiatal, mint rég, mint most e mitugrász

Arcátlan siheder, lennék ismét, igen, ifjabb,

Jöttem volna, de nem jutalom, nem e szép bika végett,

Nézem is én adományotokat!" Mondotta: miközben

Pár iszonyú-súlyos kesztyűjét vágta középre,

Szörnyü Eryx két kérges bőrszíját, amelyekkel

Harcain ökleit és karját egykor mutogatta.

S tátva maradt szájuk, hogy mint meredeztek e vastól

S ólomtól dagadó, hét-rétegü nagy bika-hátak.

Nézte kivált, hüledezve Darés s irtózva kerülte;

Ám Anchísés nagyszivü sarja a szíj tömegének

Borzasztó bogait bámulva kezébe ragadta.

S most az öreg, szive mélyéből, így szólt, e szavakkal:

"Hátha a Herculesét láttátok volna, amellyel

Épp e fövényen vítt bús harcot, az ő tusaszíját!

Mert ez a fegyver a bátyádé volt egykor, Eryxé

(Nézd, ide ráfreccsent a velő, itt meg csupa vérfolt),

Ezzel rontott rá a nagy Alcídésre, ezekhez

Szoktam volt magam is, míg ifjui vér tüze fűtött

S míg az irigy vénség a halántékomra nem őszült.

Ám ha Darésnek, a trójainak, félelmes e fegyver,

S tilt kegyes Aeneás, valamint aki unszol, Acestés,

Küzdjünk egyformán. Temiattad elállok Eryxnek

Szíjaitól, ne remegj és trósz kesztyüd te se használd."

Mondta s a vállairól kettős köpenyét lecsatolván

Vaskos tagjait és csontos karját kitakarta,

Így állt meg, félelmetesen, közepén a porondnak.

Anchísésfi atyánk azonos pár szíjat ad ekkor

És két karjuk egyenlően köti körbe a harchoz.

Mindegyik ugrik azonnal s áll lábujja hegyére,

Ökleiket remegés nélkül fölemelve magasra.

Ámde merész fejüket húzzák be, ütés nehogy érje,

Kar keveredve a karral ekép kezd küzdeni bőszen,

Fürge futásában bízván az s ifju korában,

Tagjainak tömegében ez és erejében; azonban

Lomha a láb, lihegés lankasztja a marcona testet.

Sok vak ütést tesznek közben mindketten a küzdők,

Mellüregükre csapásra csapás sok hull, hogy a szívük

Tompán zúg bele, míg szilaj öklük a fül s a halánték

Táján repked, a durva ütések alatt recseg álluk.

Ám megvédi helyét Entellus, tartja keményen,

Teste hajol csak el, és éber szeme őrzi a szíjtól.

Az meg, mint ki erős várat támad hadi-géppel,

Vagy bekerítve körülvesz fegyverrel hegyi fészket,

És kutat itt is, amott is, hogy hol adódna bejárat, -

Így cselez, ám minden kísérlet elérnie meddő.

Entellus nekidül most és csap a jobbja magasba,

Csakhogy látta a lendületet fentről fenyegetni

S fürgén félrehajolva hamar kikerülte a másik;

Légbe veszett az ütés, Entellus meg maga hosszan,

Szörnyű súlyával utána zuhant, sulyosan le a földre,

Mint erymanthusi erdőben vagy a rengeteg Ídán

Odvas törzsével tőből kiszakítva fenyőszál.

Szánva felugrik a teucrus had. Trínacria népe;

Csillagokig csap a lármájuk; legelöl fut Acestés

S egy-koru társát részvéttel felhúzza a földről.

Ám sem meg nem gyengül, sem nem retten a bajnok,

Csak szilajabb lesz, erőt ad néki a harcra haragja.

S ekkor szégyene felszítván, meg a bátor önérzet,

Űzi Darést, ki hanyatt-homlok fut előle, lobogva,

Végig a síkon, s úgy veri hol jobb, hol bal ököllel.

S nincs nyugalom, se szünet. Valamint sürü jéggel a zápor

Csattog a tornyokon, úgy veri két kézzel, szakadatlan

És döngetve Darést a vitéz, míg kergeti körben.

Elharapódzni az ily haragot nem tűri azonban

Aeneás atya, s Entellust se dühödni szivében,

Szünteti hát az ököl-viadalt, kiragadva a fáradt-

Gyenge Darést és így simogatja baráti szavakkal:

"Szánandó te, ugyan hogy tudtál lenni ily őrült?

Nem veszed észre a másik erőt, hogy a menny: oda fordult?

Istennel ne tusázz!" Így szólt, befejezve a párbajt.

Az meg alig vonszolja magát, be-beroggyan a térde,

És kókadt feje kóvályog, köpvén ki az alvadt

Vért és vérrel elegy fogait: hű hívei révbe

Így viszik és - hívásra - utóbb kardját a sisakkal;

S Entellusra ekép marad egy bikaborju s a pálma.

Győztes önérzettel szól az, borjára kevélyen:

"Istennő fia, és teucrok ti, figyeljetek énrám,

Megmutatom, mily erő hevitette a testemet ifjan,

S hogyha ki nem viszitek, mily vég várt volna Darésre."

Mondta s elébe került a tuloknak, amely tusadíjként

Ott állott, azután lendítve kezét, a magasból

Tülke közé sújtotta az irgalmatlan ökörbőrt,

Homloka csontjait is beszakítva, az agy velejéig:

Földre-rogyott a bika s páráját, rúgva, kifújta.

Az meg e szókra fakadt, szívéből ejtve ki újfent:

"Jobb adomány ez, Eryxem, mint holt árnya Darésnek,

Vedd; s leteszem győztes szíjam, tudományom örökre!"

Aeneás ezután azokat szólítja a színre:

Kik gyors íjjal akarnak tán versenyt vetekedni,

Díjat tűz ki, Serestusnak pedig árbocot állít

Bárkáján s izmos kézzel kötelet köt a rúdra,

Melyre sebes gerlét hurkol, célul nyilaiknak.

Gyűlnek a bajnokok és jeleik sorsolni bedobják

Egy érc-öblü sisakba; s öröm-rivalás közepette

Hippocoón lesz, a Hyrtacidés, mind közt a legelső,

Majd, ki imént a hajós-számnak volt győztese, Mnéstheus,

Mnéstheus, kit zölden-viruló olajág koszorúzott.

Harmadik Eurytion, neked, ó, nagy Pandarus, édes

Testvéred, teneked, ki nyilat legelőbb röpitettél

Rég az achívra, midőn a frigyet fölbontani kértek.

Végül a vassüveg alján már nem volt, csak Acestés,

Készen az ifjakkal maga is kifeszíteni karját,

Ívelt íjjaikat nagy erővel a férfiak ekkor

Meghúzván, ki-ki tegzéből a nyilat kiragadja.

S pendül a húr, a sebes vesszőt legelőször a légbe

Ifjú Hyrtacidés lövi fel, karcolva a mennyet;

S az lecsap és vele szemben az árboc-fába furódik.

Reccsen az árboc, vergődik rémülten a gerle,

Csapdos a szárnyaival szörnyen, mindenfele hallják.

Felvont íjjal most Mnéstheus állott ki keményen,

És a magasba szegezte szemét, ahová nyila célzott.

Ám a szegény vesszőjével madarat nem is érint,

Len-zsinegén ama hurkot vágja csak át, mely az állat

Csüdjeit ott a vitorla magas csúcsára csomózta.

Szállt is el! és a sötét felhők fele tűnt a szelekben.

Íme imát rebeg Eurytion bátyjához azonban,

S mely készen kifeszítve az ijj idegén ül, a nyíllal,

Látva a víg madarat tollát teregetni a felhők

Árnya alatt, az üres levegőben gyorsan elejti.

Ernyedten lezuhan, lelkét fennhagyva az égnek

Csillagain, de a sebzett test a vasat veti vissza.

Díjat Acestés így nem bír hát nyerni magának;

Vesszőjét az apó lövi mégis a menny magasába,

Hogy tudományát és nyila pengését bemutassa.

Ekkor hirtelen égi csudát látnak szemeikkel,

Fontos előjeleként a jövőnek; amit kitünő vég

S később teljesedő, remegő jós-szók igazoltak.

Mert meggyúlt röptében a híg felhőkön a nádszál,

Lánggal festve nyomát, azután a finom levegőbe

Tűnt elenyészvén, mint mikor olykor a menny pereméről

Egy csillag leszakad, s égő csóvát von esése.

Állt hüledezve a teucrus had, Trínacria népe

És könyörögtek a mennyhez mind; nem vette kicsinybe

Még a nagy Aeneás sem a jelt, hanem adva azonnal

Garmada kincset, a boldog Acestést átöleli s szól:

"Vedd el, atyám; a hatalmas olympusi úr e jelével

Téged akart sorodon felül is tisztelni bizonnyal.

Vedd: mit adunk, öreg Anchísés, ő nyerte e díjat,

Képekkel teleírt vegyitő, ime, fényes ajándék,

Anchísésnek, atyámnak, a thrák Cisseus maga adta

Emlékül s a barátságot bizonyítani hajdan."

Szól s a halántékát üde repkénnyel koszorúzza

S hirdeti, hogy győzött, mindet megelőzve, Acestés.

S Eurytion van olyan jó, hogy nem irigyli a díjat,

Bárha az ő nyila lőtte le fenn, nem a másik, a gerlét.

Majd ki zsinegbe talált kap ajándékot, s az utolsó

Az, ki sebes vesszőjével csak az árbocot érte.

Versenyük Aeneás atya most sem zárja azonban,

S ifju Iúlus gondviselő társát odaintvén,

Épytidést, figyelő füleit telesúgja, e szókkal:

"Ascaniushoz eredj most és mondd meg, hada hogyha

Kész a fiuknak, a lóversenyre ha már betanítvák,

Fegyveresen seregét idehozza nagyatyja elébe!"

Szólt s a betódultak tömegét utasítja: a hosszú

Pályateret hagyják már el, hogy a kör kiürüljön.

S csótáros lovakon beüget szüleik szeme láttán

Egy egyaránt fényes, fiatal had; a trójai ifjak

És Trínacria népe soruk zsivajogva csodálja.

Fürtjeiben mindnek nyírott koszorú, ahogy illik;

Van, ki acél-hegyü, somfa gerely-párat visel aztán,

Más, vállán, sima tegzet; fent, mellükre lecsüggve,

Meg nyakuk átölelő, hajlékony aranyfonat omlik.

Számra lovas-csapatuk három, három halad élén

Hadvezető mindnek; ki-ki hat pár ifjat igazgat,

Kik két-két tiszttel ragyogó két rajra oszolnak.

Víg gyerek-osztagaiknak egyik vezetője a később

Majd italus-gyarapító kis Priamus, ki nagyatyját

Őrzi nevében s tőled ered, nagyhírü Polítés;

Thrák telivér viszi most, hópettyes mén, mely a mellső

Két csüdjére kesely, míg fölvont homloka holdas.

Másik Atys: rá megy fel az Átiusok latin ága,

Pöttöm Atys, kit igen szeretett, mint ifjat, Iúlus.

Végül a mind közt legszebb is beviharzik: Iúlus,

Sídoni ló hátán: ezt adta a hókaru Dídó

Emlékül s a barátságát bizonyítani hajdan.

Éltes Acestésnek Trínacria táji csikóin

Vágtat a többi legény - - -

Látva, mi félénkek, víg tapsban tör ki, s atyáik

Agg arcát hiszi visszatekinteni róluk a dardán.

Erre felajzva körüllovagolnak övéik, a nézők

Színe előtt, mire Épytidés fennhangon, a készen

Váróknak jelet ad s ostorral messzire cserdít.

Szétiramodnak egyenlő osztagaik, de a hármas

Rajba bomolnak oszolva megint, majd híva, hadukkal

Visszaviharzanak egymásnak fordítva a fegyvert.

Mások eközben előtörnek, majd hátra huzódnak,

És körök ellen kört alkotnak szemben a síkon,

Fegyveres ütközetek látszat-képét alakítván;

És hol iramlanak el háttal, hol előre gerellyel,

Hol meg mennek az ellennel békében, egyenlőn.

Mint a magas Krétának ahogy labyrinthusa hajdan

Állítólag a vak boltok boritotta ezernyi

Járaton úgy vezetett, csupa csel hurokútba szövődvén,

Hogy se kijutni, se vissza jelet folyosói nem adtak:

Úgy kanyarogtak a kis teucrok, bonyolítva futásuk

És iramuk harccal játékosan összekeverve,

Mint átúszik a játszadozó delfinhad a habzó

Carpathuson, vagy tengerein tovaszáll Libyának.

Újra behozta e torna-szokást pedig ily futamokkal

Ascanius, mikor Albát fallal övezte, a Hosszút,

S megtanitotta az ősi latin népet bemutatni,

Mint ifjan maga is gyakorolta s a trójai ifjak;

Alba meg adta övéinek át; innen veszi végül

S ősi szokásként most is tartja a nagyhirü Róma;

"Trója" - ma így hívják, s a fiúkat "Trójai Had"-nak.

Hát így folyt le a verseny a szent atya tiszteletére.

Itt: ekkor lett hűtlen a Sors hozzájuk először.

Mert sok számmal amíg tisztelni a sírt vetekednek,

Égi hazájából Írist sáturnusi Júnó

Jó szeleket fúván, elküldi az Ílium-adta

Gályákhoz, mert marja a gond, s az a régi seb is fáj.

Meggyorsítja eveztét erre a százszinü íven,

És hamar ösvényére a szűz látatlan aláhull.

S nézi a nagy tömeget, de leméri a partot, a puszta

Révet is és őrzetlen lenni találja hajóik.

Visszavonulva, a messzi magányos öbölben, az összes

Trójai asszony a mély tengerre tekint ki azonban

S Anchísés hulltán kesereg könnyezve. Hej, örvény,

Zátony, a csüggedt népre de sok vár még! Ez a gondjuk;

S vágyuk a város, - a víz veszedelmeit állni megúnták.

Ekkor a szűz, nagyon is rossz szándékkal, levetette

Égi alakját, öltözetét, seregükbe teremvén;

S lett az öreg Beroé, ismárus-bércei Doryclus

Hajdani nagy nevü, jó faju, sok gyerekű felesége;

Így surrant seregébe a dardanus édesanyáknak.

"Ó, nyomorultak - sírt -, akiket kímélt az achájok

Karja a harcban a hon bástyái alatt! te szegény nép,

Bal-sorsod mily végromlásra akar kijelölni?

Trója bukása után hetedik nyara járjuk az összes

Földeket és vizeket: hány égövön és a kietlen

Szirtek hány akadályán át! mialatt a menekvő

Ítaliát, a nagy ártól tépve, a tengeren, űzzük.

Bár ez Eryx testvér tájéka, s a gazda: Acestés -

Várost és falat itt se szabad népünknek emelni?

Ó, honom, és ti, kiket kár volt kiragadni a harcból,

Isteneink! soha trójai várról már ne beszéljünk?

S Hectór két folyamát többé sose lássam, a Xanthust

És Simoist? gyertek, gyújtsuk fel e szörnyü hajókat!

Mert álmomban elémsápadt Cassandra, a jósnő,

S égő üszköt adott: »Itt van - szólt - Trója: lakástok

Erre keressétek.« Nos a perc eljött, cselekedjünk,

Késni e jelre tilos. Négy oltár áll, ime, mindnégy

Neptunusé; ad róla tüzet, de erőt is az isten."

Szólt s a gonosz csóvát ő kapja kezébe először,

Majd magasan megvillogtatva, egész erejével

Elveti. Megdermedtek az íliadák, szivük ámult.

Ekkor a legkorosabb közülük, Pyrgó, a királyi

Sok Priamus-fiu felnevelő-dajkája kimondta:

"Nem Beroé, nem rhoetéumbeli ez, se Doryclus

Hitvese, asszonyok; isteni méltóság jele jegyzi,

Nézzétek csak e láng szemeket, mily szellemi, s arcát

S lábai lépését, és hogy csendül szava ajkán!

Én az imént váltam csak el épp a beteg Beroétól,

Még sajnálta, csupán neki nem szabad ünnepet ülni,

S Anchísésnek adósa lesz illő tiszteletével."

Ennyit mondott - - -

Ám az anyák eleinte haboznak, irigy szeme méri

Mindnek a gályahadat, nem bírván dönteni égő

Vágyuk e földre s a sorsuk-igért hon közt sehogyansem:

Egyformán libegő szárnyon mikor ég fele fordul

S hosszu ivet von a szűz szálltában a fellegek alján.

Megdöbbennek e jelre, s elönti az indulat őket,

S futnak a házba, sokan meg az oltárokhoz, a lángot

Ellopni, s galyakat, gyújtóst, üszköt hajigálnak.

Féke-szakítva dühöngeni kezd Vulcánus is erre,

Cifra fenyő-fara, rúdja, ülése kigyúl a hajóknak.

Anchísés sírjához, a színköri székek elébe

Eumélus viszi meg, hogy a gályahad ég, odanézve

Már maguk is látják, mint száll sürü füstje a tűznek.

Ascanius, ki lovascsapatát örvendve vezette,

Elsőnek fut a felbolydult kikötőbe, azonképp,

Gyors ménjén, az ijedt tisztek szava bárhogy is óvná.

"Hát ez az őrültség mi megint? mire jó, mit akartok? -

Szólt -, ti bolond népség! nem az ellenség, nem az argív

Gyűlölt tábora ég, de reményetek! én pedig, íme,

Ascanius vagyok!" Evvel eléjük vágta sisakját,

Melyben imént hadi-játékuk rendezve feszített.

Ekkor elősiet Aeneás is a trójai haddal.

Erre a rémült nők szétfutnak azonnal a parton,

S merre mi van: csalitokba s bérc-odvakba bebújnak;

Ott bánják bünük, élni se vágyva, de józanul immár

Ráismernek övéikre, s szivük elveti Júnót.

Ám a vadul lobogó lángok dühe nem lohad ettől;

Már a vizes bordák közt lassan füstöl a kóc is,

S míg halkan harapódzva emészti a gőz a gerincet,

Végromlása egész testére lehull a hajóknak,

Hogy sem a hősi erő itt nem használ, sem az oltás.

Aeneás a kegyes, köpenyét megtépve a vállán,

Karját tárja s a menny irgalmáért rebeg ekkor:

"Mindent megtehető Jupiter! ha a trójai népet

Végképp meg nem utáltad még, ha az ember ügyére

Régi kegyelmed néz, oltsd el gályánkon a tűzvészt,

S teucrok e kis vagyonát, atya, add, ne eméssze enyészet;

Vagy ha megérdemlem, te magad sújtsd mennyköveiddel

Mélybe mi még megvan, s itt üssön el engem is öklöd!"

Még ki se mondta, midőn zápor zúdul le szokatlan

Vak viharok közepette dühöngve, morajlik a mennybolt

S reng felföld és puszta; az ég pedig ontja e nedves

Auster-üzött, sűrű zivatartól éjszin esőket,

Míg a hajók fentről feltelnek, a félig-elégett

Deszkák átáznak s a veszély elfüstöl egészen:

Így menekült meg, négy híján, a hajóhad a vészből.

Aeneás atya borzad e bús eseményre azonban,

S hányja fel és le hatalmas gondok habja a szívét,

Hogy siculus földet válasszon-e, mit se törődve

Sorsával, vagy Itália partja felé igyekezzék?

Ekkor a vén Nautés, az egyetlen, akit kitanított

S híressé tett sok tudományban a Trítoni Pallas

(Mert neki megmondotta, riasztó indulatával

Mit hirdethet a menny, valamint mit rendel a végzet),

Aeneáshoz eképp szólott, enyhíteni búját:

"Istennő fia, hogyha a sors int egyre, kövessük;

Bármi jön is, minden gyötrelmen győz, ki türelmes,

Ime az isteni dardán sarj számodra, Acestés:

Vond be ügyedbe, magad mellé fűzvén, vele társulj,

Ő is akarja, s akik nagy célod, terveid unják,

Mind hagyd hátra a bárkáik-vesztett maradékkal;

S vedd ki a vén öregek s az anyók seregét, kik a tengert

Nem bírják, meg a gyengéket, s aki retteg a bajban,

S hagyd, hogy e csüggedt nép falat itt magasítson, e földön;

S nézd nekik el, ha telephelyük úgy nevezik, hogy - Acesta."

Tettre hevítve az agg bajtárs e tanácsai szívét,

Elméjére a gond most tör csak, minden irányból.

Kétfogatán a vak Éj az eget berobogta eközben;

Ekkor tűnt elibé Anchísés, atyja alakja,

És e szavakra fakadt, sebesen lelibegve a mennyből:

"Ó, gyerekem, kit amíg éltem, mint életem egykor,

Úgy kedveltelek, Íliumunk fia, kit ver a végzet,

Engem az ég: Jupiter szava küld hozzád, ki hajóid

Óvta a tűzben s megkönyörült odafenn valahára.

Jó nagyon is, mit adott az öreg Nautés, ez az eszme,

Tégy aszerint: csak válogatott, hős-szívü fiakkal

Kelj át Ítaliába. Cudar, vad jellemü népség

Vár Latiumban igádra. A lenti világban azonban,

Dís palotája ölén, az avernusi mélybe merülve,

Engem kell fellelned előbb, fiam. Ám nem az ádáz

Tartarus-éjszaka bús árnyékai rejtenek: áldott

Élysiumbeli lényekkel lakom. Elvezet, áldozz

Éjszinü barmok bő vérével, a tiszta Sibylla:

Hogy tudd, várat a sors hol ad, és lásd lenn unokád mind.

Ám ég óvjon; a harmatos Éj fordul fele útján,

S már az irígy Hajnalfénynek lihegő lova ránkfúj."

Szólt és ellebegett, mint pára a gyér levegőben.

Aeneás pedig: "Ó, hova futsz hát? merre? - kiáltott. -

Mért menekülsz, ki elől? ki nem enged téged ölelnem?!"

Így kesereg, s felszítja a hamván holt tüzet aztán,

S Pergama lárait és oltárán őszhaju Vestát

Szent liszttel meg telt tömjén-tartóval imádja.

Majd tüstént hiveit hívja s legelőbb is Acestést,

Közli velük Jupiter szavait, szívbéli szülője

Intelmét, s esze hogy döntött az imént, hirül adja.

Nem késett a gyülés, hajlott a parancsra Acestés.

Átírják az anyákat a városba s ki a népből

Így óhajtja, ha már e dicső, nagy ügyet szivük unja.

Ők meg a bárkákon padokat pótolnak, a perzselt

Bordákat, rudakat s a kötélzetet is kicserélvén, -

Számra csekélyke csak, ám a csatán e csapat csupa bajnok.

Aeneás ezalatt meghúzza ekével a várost

S házhelyet osztva kiadja, hogy itt majd Ílium, arra

Trója legyen. Megörül neki Trója szülötte, Acestés,

És hivatott bírákkal gyűlést nyit, jogot alkot.

Majd az Eryx tetején szentélyt emel égi közelben

Ídalium Venusának, a sírhoz meg papot állít

És az egész erdőt szentelteti Anchísésnek.

S már mindenki betelt a kilencnapi torral, az oltárt

Megtisztelte a nép, amidőn a szelíd fuvalatra

Hab lesimul, s a szilaj, szeles auster az árra csal ismét.

Rettenetes zokogás kél erre a part kanyarában;

S egy napon, éjjelen át egymásra borulva időznek.

Sőt az anyók maguk is, meg akik már látni se bírtak

Több vizet, úgy féltek s irtóztak a puszta nevére:

Menni akarnak az út minden veszedelme elébe.

Aeneás, a szelíd, szól pár jó szót nekik ekkor

S őket sírva Acestésnek, rokonának ajánlja.

Ennek utána Eryxnek három üszőt, a Szeleknek

Bárányt vág és sorban eloldattatja hajóit.

Ő meg olajlombnak fűzvén a fejére füzérét,

Áll a hajótaton és a zsigert a habokba hajítja,

S fölmagasodva, a csészéből önt bort is a vízbe.

Jó szél kel föl a gálya mögött a seregre eközben;

Csapkodják a habot, vetekedve eveznek a társak.

Ám ezalatt Neptúnust így szólítja a gondok

Marcangolta Venus, szívéből öntve ki búját:

"Júnó bosszuja - nagy, ki nem oltódó dühe késztet,

Neptúnus, hogy most lealázkodjam könyörögni,

Mert se a hosszu idő, se a jóság nem szelidíti,

Nem nyugszik, Jupiter szava, sors: meg nem töri immár!

Mit neki, hogy Phrygiának ölén elemészti a váram,

S vad dühe minden kín nemeit népemre zudítja:

Trója leverte után maradékait üldözi, - csontjuk,

Puszta poruk! De okát ő tudja e gyűlöletének.

Jó múltkor magad is láttad: vizein Libyának

Egy-kettőre milyen vészt vert fel, a mennyre habokkal

Sújtva, de Aeolus orkánjában bíznia kár volt;

Merte pedig mindezt birodalmadban - - -

Most is a trójai nőket, im, ily vétekre tüzelte:

Felgyújtatta a gályahadat gonoszul, hogy a bárkák

Vesszenek el, s idegen földön hagyjuk hiveinket.

Esdek, a többinek adj legalább vizeden teli vásznat

S engedd meg, Laurentumnál érjék el a Thybrist,

Hogyha e kérésem jogos, és falat ott ad a Párka."

Szólt a Saturnusi erre, a mély habokat zabolázó:

"Méltó, hogy birodalmamban megbízz, Cytheréa,

Innen eredsz te is. És meg is érdemlem: ki a tenger

S menny mérgét, dühös indulatát oly gyakran eloltom.

Ámde a Xanthusra s Simoisra! a szárazon éppúgy

Őrizem Aeneást. Hisz amint üldözte a félholt

Trójai hadsereget, s a falakhoz nyomta Achillés

S ölt sokezert, és megtelt medre nyögött a folyóknak,

Hogy nem tudva utat, nem lelte a Xanthus a tengert:

Aeneást, ki a hős Pélídést hívta tusázni,

Bár se erőre, se isteni kegyre nem álltak egyenlőn,

Ködbe takarva kihoztam, akárhogy vágytam a vétkes

Trója falát, kezeim művét, feldúlni fenékig.

Érzületem ma se más, hagyj hát fel az aggodalommal.

És mire vágysz: az avernusi rév bizton befogadja.

Egy lesz csak, kit majd keres, ám a habokban az elvész,

Egy fog a többiekért pusztulni - - -"

Megszelidítve szivét e szavakkal az isteni nőnek

S kedvre derítve, arany hámot tesz az úr a lovakra,

S vad szájuk zabolázva, egészen elengedi fékük.

Kék kocsiján a habok tetején így száll tova könnyen;

S víz kisimul, dörgő küllői alatt a szökőár

Duzzadt tükre lohad, fut a köd le a végtelen égről.

Erre a kísérők különös hada: jókora bálnák,

Glaucus öreg kara jő s Ínó fiusarja, Palaemon,

S fürge tritónokkal Phorcus minden követője.

Balra Thetis, Melité, valamint Panopéa, a szűzlány,

S Nisaeé, Spíó, de Thalía s Cymodocé is.

Aeneás atya aggódó szive akkor örömre

Édesedik, ki is adja azonnal: emelni az összes

Őrfát, vásznuk felvonván karján a rudaknak.

Mind "lábat készít", egyaránt egyszerre lazítván

Balra az öblöt, majd jobbra, s szarvát szakadatlan

Föl-le tekerve: magától száll a szelekben a gálya.

Sűrü rajuk Palinúrus kormányozza az élen,

Adva parancsba, magát mind hozzá tartsa a többi.

S már közepét súrolta a mennynek a harmatos Éjjel

S oldozgatta a fáradtság gyengéden a durva

Padra borult utazók evezéstől zsibbatag izmát:

Hogy lesuhanva a súlytalan Álom a csillagos égből

És megbontva a légi homályt, árnyát is elűzvén,

Rád szállt és szomorú szendert szemeidbe neked szórt,

Ártatlan Palinúrus! A gálya magas tetejére

Ült s e szavakra fakadt, Phorbas képében, az isten:

"Íasidés Palinúrus, a víz maga hajtja hajódat;

Egyformán fuj a szél; jó lenne pihenned egy órát.

Hajtsd le fejed, leragadt pillád ne keresse a munkát.

Én leszek az, ki kicsinyt végzem tiszted tehelyetted."

Néki alig pislogva eként rebegett Palinúrus:

"Azt akarod, hogy rászedjen sima arca az árnak?

S már ne gyanítsam a víz csendes habjában a szörnyet?

Hogyne! vagy Aeneást tán bízzam a csalfa szelekre,

Én, kit olyan sokszor becsapott a vidám-derüs égbolt?"

Ily szavakat szólt és szoritotta szilárdan a kormányt

S el nem hagyta s a csillagokat bámulta merően.

Csakhogy az isten egy ággal, mely még nedves a Léthé

Habjaitól, a halántékán meghinti, s e bűvös

Styxi varázs a konok' révült szemeit leragasztja.

Nem-várt álma alig hullt rá s lazitotta meg izmát,

Hogy fara egy darabon bárkájának beszakadván,

Rúdjával lesodorta hanyatt a habos-sürü mélybe,

Bár kiabált szakadatlan a hívek után, de hiába;

Az meg amott lebben le a lágy levegőre s eloszlik.

Ám a hajóraj a tengeri ösvényen megy előre,

Bátran, bizton, ahogy Neptúnus atyánk is igérte.

S már a szirének szirtjeinél szállottak, e hajdan

Szörnyü helyen, mely szürkéllt még a sok emberi csonttól

(Zengtek a sós habok, és szóltak sziklái szünetlen),

Hogy kormányosa vesztét és hánykódni a gályát

Észrevevén, a ködülte vizen maga kezdte vezetni

Bárkáját az atya, s szive így zokogott hive hulltán:

"Ó, te, ki menny s tenger derüjében oly annyira bíztál,

Most idegen fövenyen pőrén pusztulsz, Palinúrus!"