08. ének

Hogy hadi-jelvényét Turnus felütötte fokára

Laurentumnak, a kürtök meg riadozva rivalltak:

Vad lovait csak alig noszogatja, csörögteti kardját,

Buzdul az összes szív tüstént, támad zavar, őrjöng

S esküdözik széles Latium deli népe merészen.

Fő vezetők Úfens és Messápus, meg az istent

Káromló Mézentius: ők hozzák a segítő

Ezredeket, pusztává téve a földet a pórtól.

S küldik a nagy Diomédéshez Venulust, föl a várba,

Oltalomért, avval: teucrok járnak Latiumban

S Aeneás hada horgonyoz itt, hozván leigázott

Isteneit s azt hirdeti, hogy hatalomra a végzet

Őt óhajtja, a sok nép meg máris megy utána,

Mert Latiumban a dardán hős hire egyre növekszik;

Azt pedig, elméjében mit hány-vet, ha szerencsés

Lesz hada, és mire vár, ő jobban látja bizonnyal,

Mint fejedelmük Turnus vagy fejedelmi Latínus.

Így forrong Latium. Mit látva a Láomedonfi,

Szörnyü kinok habján kezd szíve remegni, miközben

Elgondol mindent, fontolja a dolgot, az ügynek

Nézi e részét is, vizsgálja amazt is erősen:

Mint réz-kádban a víz tükörén táncolnak a fények,

Hogyha a lángszemü nap vagy a halvány hold belevillan,

Majd mindenfele szétragyog és fut a menny magasáig

S onnan a házak párkányát csillogja be ismét.

S éjszaka volt, lepihent már minden lénye a földnek,

Kismadarat, fáradt barmot mély álom igázott,

S Aeneás atya ott nyúlt még a fövényen, a hűvös

Égbolt íve alatt, szomorúan a szörnyü hadaktól,

Míg késő nyugalomnak nem nyújtotta a szívét.

S ím, úgy tetszik, üdítő habjaival Tiberínus

Bukkan elő, e hely agg véd-istene, nyár-ligetéből,

Vékony, zöld-szinü vászonnak fedi leple palástul,

Fürtjét meg sürü sás árnyas koszorúja köríti;

Búját ekkor e hang zúg fel szétűzni szivéről:

"Ó, menny sarja, ki Trójánkat hozod elleneidtől

S Pergama felvárát most már mindig meg is őrzöd,

Kit hőn várt Latium mezeje s Laurentum e tája,

Itt a hazád, ne habozz, ez örök hona isteneidnek,

Csak ne ijesszen a harc borzalma: haragja a mennynek

S nagy dühe már lelohadt - - -

Hogy pedig ezt sose hidd hiu álomnak, tüneménynek,

Fogsz a fenyéren, a tölgyek alatt majd látni egy emsét,

Jókora hószínűt, amely épp harminc fiat ellett,

És emlőin ezek hószínűek valahányan,

Itt lesz városod, itt - bajaid végén - menedéked,

Mert ha lepergett harminc év, innét alapítja

Ascanius házát, ama hangos hirnevü Albát.

Nem jóslok hamisan. De ügyelj, röviden kitanítlak,

Mint győzz mindazokon, mik még rád lesnek utadban.

Erre a tájra az arcas törzs települt tömegével,

Pallás vérei, kik mindegyre követve királyuk

Éuandrus lobogóit, a bércen erődöt emeltek,

Melynek a pásztori Pallásról neve Pallantéum.

Ők a latin néppel soha nem szűnnek hadakozni;

Lépj hát frigyre velük, nyerd meg seregük hadi-társul.

Én a folyam fövenyén egyenest igazítani foglak,

Hogy vizemet, vele szembe evezve, legyőzze lapátod.

Istennő fia, fel hát, és ha lehajlik a csillag,

Esdj, ahogy illik, Júnóhoz: düh, harag ne eméssze,

S jámbor imád intézd Hozzá. De ha célod elérted,

Engem is áldj. Mert én vagyok az, látod, ki e partot

Bő sodromba fogom, s a kövér szántót szelem erre,

Égszinkék vizü Thybris, igen, kedvence az égnek.

Tág lakom ez, de vizem várak közt tör fel, a bércen."

Szólt a Folyam s azután mélyére merült a medernek;

Aeneást pedig éj és álom hagyja magára.

Serken hát, fürkészi a nap fényét a magasban

S öntözi öblös markából özönét a folyónak,

Majd az egekre emelve eképpen eseng, ahogy illik:

"Nimfák, Laurentum nimfái, szülői a víznek,

S Thybris atyám, te is, ó hallgass rám égi haboddal

S Aeneást a veszélyektől védd meg valahára!

Mert bárhol van a forrásod, zuhatag te, ki szánod

Árva ügyünk, gyönyörű kútfőd bárhol tör a földre,

Tiszteletünket, ajándékunkat elédbe lerakjuk,

Ó, szarvas zubogó, italus folyamok fejedelme.

Csak légy pártomon és mit igérsz, váltsd is be valóban."

Mondta, kiválasztván egy pár kétrend-evezőset

És evezőket adat, valamint fegyvert a fiúknak.

Íme, csudás tünemény tárul föl előttük azonban,

Hószinü emse hever viruló fövenyén a folyónak,

Egy fás részen, előtte hason-szőrű malacokkal.

Ezt kegyes Aeneás neked ölte le persze, neked, nagy

Júnó, s oltárod tisztelni kocáit is aztán.

S Thybris egész éjjel szelidítve a vad folyam-örvényt,

Halk habokat hajtott s úgy állt meg, visszatolulván,

Mint a szelid mocsarak s a tavak tág tükre terülnek,

Hogy nehezükre ne essék benn a lapáttal evezni.

Kezdik hát az utat, röptük rövidíti vidám zaj.

Száll a habokban a szurkos lúc; elképed a hullám,

És elképed az erdő is, mint villog a hősök

Pajzsa: vizen sose láttak még ily cifra hajókat.

S nap mint éj evezők mellett görnyednek, a hosszú

Hajlatokon más és más mindig előttük az erdő:

S lombjain úsznak - ahogy zöld tőlük a víz sima tükre.

S már a tüzes nap a menny ívét félig befutotta,

Hogy távol falakat, várat s elszórtan a házak

Ormait is látják, melyeket nagy Róma azóta

Égig emelt Éuandrus gyér birodalma sorából.

Fordul hát a hajó, mennek fel a várba azonnal.

Épp aznap pedig ünneppel tisztelte az erdőn,

Vára előtt, a nagy Amphitryon sarját meg a mennyet

Arcadiának ura. S vele volt fia, Pallas, a főrend

Ifjaival, s a szerény jövedelmü tanácskar a tömjént

Égeti, míg forró vér-gőzben fürdik az oltár.

Hát hogy a csúcsos gályákat sürüjén a vadonnak

Észreveszik közelegni erős evezéssel a csendben,

Mind megijednek a látványtól, és hagyva az asztalt,

Tüstént kelnek fel. De zavarni a hős-szivü Pallás

Tiltja toruk, hanem egy kelevézt ragad és megy elébök

S messze kiáltja a domb magasán: "Daliák, e nem-ismert

Útra mi kényszer vonszolt el titeket? mire törtök?

S kik vagytok? mi hazátok? a harc vagy a béke hoz erre?"

Békehozó olajágat nyújt karjával előre

S így felel Aeneás atya ekkor a tat tetejéről:

"Trójai népet látsz, latinokra kifent kelevézzel,

Mert menekült csapatunk gőgös haddal tovaűzték.

Éuandrust keresem. Vidd meg neki: Dardaniának

Jöttek, kérni szövetségét, kiszemelt vezetői."

Ámul e nagyszerü névre s egész elhül bele Pallás:

"Bárki vagy is - nyögi hát -, szállj csak ki, beszélj te apámmal

Színe előtt, mint isteneink vendége lakunkban."

Erre kezet nyujtott és fogta erősen a jobbját.

S elhagyván a folyót mennek s a csalitba belépnek.

Nyájas igékkel szól itt Aeneás a királyhoz:

"Legjelesebb gráj vér, te, kihez sorsom ma vezérelt,

Hogy könyörögjek, eléd nyújtván e szalag-diszes ágat,

S félni se kell tán, bár danaók feje vagy, fajod arcas

S ahhoz a két Atrídához köt törzsi rokonság;

Ámde vitézségben, meg a menny szent jóslata folytán

És ükeink révén rokonod vagyok én is: a híred

Messze közismert, hát engedtem a sorsnak örömmel.

Mert ama dédapa, Dardanus, ílusi váralapítónk,

Mondja a gráj, Atlas-vér volt, Électra szülötte,

S teucrok közt lelt hont; Électra viszont a nagy Atlas

Lánya, ki tartja a tarkóján terhét az egeknek.

Míg a ti őstök Mercurius, kit a hókaru Máia

Szült Cylléne fagyos tetején, méhébe foganván;

Ám ha regénk nem csal, Máiának is Atlas az apja,

Atlas a fent-nevezett, aki hordja a csillagos ívet.

Így eredünk, azonos vérből szétválva, mi ketten,

Ebben bízva követséget sem küldtem előre,

Terveidet tudakolni ravasz csellel: magam állok,

S nem féltem fejem, én magam itt, hogy esengjek e lépcsőn.

Téged is, éppúgy, mint minket, Daunus faja kerget

Szörnyü hadakkal; s úgy vélik, bennünk ha elűznek,

Széles e Hesperiát mi sem áll leigázniok útba

És elözönleni, mely fent és lent habzik, a tengert.

Vedd szavam, add a tied: van hősi szivünk a tusára,

Van bátor kebelünk, fiaink cselekedni megedzvék."

Így szólt Aeneás. De amaz már rég a beszélő

Arcát és szemeit szemléli, hatalmas alakját.

Végre felel röviden: "Teucrok te legérdemesebbje,

Látni, fogadni öröm téged számomra! Szülédnek,

Anchísésnek idézed elém szavait, meg im arcát!

Mert soha nem feledem: huga, Hésioné birodalmát,

Láomedontiadés Priamus meglátni hogy indult,

Majd hagyván Salamist, szélét jeges Arcadiánknak.

Énnekem arcomon akkoriban serkent a legénytoll,

S mint bámultam a trósz vezetőket, a Láomedonfit!

Legdaliásabban lépdelt csapatukban azonban

Anchísés: fiatal lelkem lobogott is, e férfit

Megszólítani és jobbját jobbommal ölelni.

Hát odalépve mohón Phenëus várába vezettem.

S ő lycus íjjat adott szép puzdrával, mikor elment,

És aranyos fonalakkal irott köpenyét is hozzá

S két zabolát, melyeket most használ Pallas, aranyból.

Így, mit kértek, e jobb a frigyet már tartja azóta,

Éppen ezért, ha a holnapi nap beragyogja a földet,

Útra segélyt, adományt bőven, fogok adni örömmel.

S most hiveink ti, hisz így jöttök, legyetek jelen évi

Ünnepemen csöndben, mert nem szabad azt halogatnunk,

Hogy már most megszokjátok szives asztalainkat."

Szólt s lakomát, leszedett poharat felrakni parancsol

Ismét és a gyepen csapatuk maga ülteti körbe,

Aeneást kitünő jávor kerevetre azonban,

Melyre oroszlánnak volt borzas bőre borítva.

Majd vetekedve a válogatott ifjak, meg az oltár

Papja, ökör-sültet hoznak, s ott már kosarakban,

Kész adománya Cerésnek is, ott Bacchus bora szintén.

Aeneás pedig és körülötte a trójai ifjak

Esznek a szent belrészekből meg a hosszu gerincből.

Majd miután étvágyukat így az evéssel elűzték,

Éuandrus, fejedelmük szól: "Ilyen ünnepet ülni

S tartani tort e nagy istenség oltára tövében,

Nem hiu balhit készt, sem az ősi haláltalanoknak

Elfeledése: mi rettenetes vésztől menekedtünk,

Trójai vendég, hát méltó megujítani hálánk.

S most nézz fel, mint függ szirtek szélén ama szikla,

Messze gurult kövein mily puszta a hegyfoki lakhely,

S hogy mi temérdek romhalmazba szakadtak az ormok.

Barlang állt e helyen, borzasztó mélyre benyúlván,

Cácus, a szörnyeteg élt, egy fél-ember, soha napfény

Át nem járt üregén; és mindíg frissen elontott

Vér köde ülte meg ott a talajt, míg bús rohadásban

Emberi fők függtek sárgán dölyfös kapujáról.

Atyja e rémnek Vulcánus volt; ennek okádta

Éjszinü lángjait, úgy lépdelt ormótlan alakja.

Végre, kit úgy vártunk, az idő meghozta az istent:

Jött a segítség. Mert ideért im a nagy bosszuálló,

Alcídés, győzelmére s koncára kevélyen,

Hogy Geryón hármas lelkét elorozva, esetlen

Tulkait erre terelte a völgybe, vizünkre nyugodni.

Ám csel, olyan gazság furiák furdalta szivében

Nem termett soha Cácusnak, hogy meg ne kisértse,

Négy kitünő alakú bikaborjat ezért a karámból

És ugyanannyi üszőt, szintén csuda szépet elorzott;

S hogy lábnyom, mely előre mutat, ne maradjon utukban,

Lépteiken fordít: farkuknál fogva meg őket

S vak vermébe ekép vonszolja le, rejti a zsákmányt -

Így keresőjük a barlanghoz nincs jel, mi vezetné.

Amphitryóniadés azalatt akar épp a karámból,

Merthogy a marhák már jóllaktak mind, kivonulni,

Ám a bikák bucsuzásul bús bőgésre fakadnak,

És az egész hegyet és berket bezokogja keservük.

Borzasztó barlangja ölén viszonozza a hangot

Egy rab üsző, Cácusnak ekép megcsalva reményét.

Most forr föl feketén csak epéje, dühében a kíntól

Alcídésnek! erős, görcsös botját veszi kézbe

S kúszik e fegyverrel levegős magasára a hegynek.

Cácust félni, zavart a szemében enyéim először

Ekkor láttak: ahogy zugolyába inalt, maga Eurus

Sem fut olyan fürgén - szárnyat font félsze a sarkán.

Itt csak alig reteszelte be és leszakítva a láncról

Támasztotta meg avval a jókora szirttel az ajtót,

Mely mint atyjának függött vala műve acélján:

Tíryns hőse im ott termett, tombolva szivében,

Jár szeme föl-le, kutat körben mindenfele nyílást,

Hogy foga is csikorog. Háromszor járja be égő

Dühhel Aventínust, háromszor rázza hiába

Kő-kapuját, háromszor tér meg a völgybe pihenni.

Egy magas és minden részén meredek hegyi szikla

Nyúlt az üreg tetejéről ott, jó messzire látszó,

Orv-madaraknak igen kedvelt költő-helye, fészke.

Ezt, mely balra hajolt, ferdén fölibé a folyónak,

Jobbról meglöki és túloldalról nekidűlvén

Tőből tépi fel; aztán úgy lesodorja, de tüstént,

Hogy sodrán a magasságos mennyek zaja harsog.

S dől be a part, a folyó meg iramlik vissza ijedten.

Cácus odúja eképp, iszonyú palotája kitárul,

Bennseje bukkan elő halavány barlangi lakának:

Mint amidőn valamely nagy erő feltépi a földnek

Isten-utálta alanti honát, a homály birodalmát,

Hogy megnyílik a mély rettentő torka felülről,

Míg a bevágódó fénytől reszketnek a lelkek.

Hát e nem-óhajtott fényben veszi szemre, de tüstént,

Alcídés a verembe szorult, iszonyúan üvöltőt,

S ontja reá nyilait, fegyver minden ma kezében,

Kődarabok, roppant szálfák hullnak le felülről.

Az meg amott, hisz a vészből már menekülnie meddő -

Mondani is csuda - nagy füst-felhőt fúj ki a torkán

S barlangját belehelli sötét köddel, hogy a szemnek,

Bárhova néz, takarója legyen, mialatt a gomolygó

Gőz éjjé sürüsül s a homályt elegyíti parázzsal.

Ám nem tűri tovább Alcídés lelke: legottan

Lendül a lángba, ahonnan a gőzhab a legszaporábban

S legfeketébben ömöl roppant üregén a sötétség.

Itt azután, ki tüzét a homályba hiába okádta,

Gúzsba karolja s amíg szeme nem dülled ki, szorítja,

Nyomja nyakát, alvadt vérébe terítve ki Cácust.

Nyílnak a gyászos üreg tépett kapuszárnyai nyomban,

Napra kerülnek a tulkok, az eltagadottak, a zsákmány

Préda, az ormótlan tetemet meg fogja a lábán

S vonja ki. Szíve pedig nem bír eltelni a népnek,

Nézve e félvad szörny iszonyú szemeit, meg a szőrtől

Még meredő mellet, meg ahol kialudt tüze, torkát.

Innen a tiszteletünk, az utódok azóta örülnek

Ünnepe napjának; bevezette Potítius ülnünk,

Majd a Pinárius-ág, mint Hercules őrei tisztén.

Temploma tőlük e cserjésben, mely örökre a legfőbb

Lesz minekünk, s úgy is hívjuk, hogy örökre a legfőbb.

Rajta tehát, daliák, e nagy érdeme tiszteletéül

Födje fejünk koszorú, a kupát ki-ki kapja kezébe,

S mert közös isten, imádni, borunk kilocsolva, ne késsünk."

Szólt és Hercules árnyatadó, felemás szinü lombját

Fonta hajába, a nyárlevelet, fürtjét belebegni,

S ott a kezében a szent kehely is. Mire mind kilocsolják

Vígan a bort, esedezve ebédüknél az egekhez.

Ám az Olympus fordultán jön az alkony eközben;

S már a papok, de Potítius is, ki sorukban az első,

Bőröket öltve - s ez ősi szokás - közelegnek üszőkkel.

Majd megujítva toruk, másod lakomához az oltárt

Dús adományokkal, teli tálakkal beterítik.

Zengedező Salius-csapat áll fel eközben az égő

Oltár-lap köribé, fejükön nyár-lomb koszorúval:

Erre az ifjak, amarra a vénebbek kara; versük

Hercules érdemeit dícséri dalolva, hogy első

Szörnye, kezében a két kígyó, mit a mostoha küldött,

Hogy pusztult? valamint harcán oly nagyszerü várak,

Mint Trójánk és Oechalia? S Júnó, a kegyetlen,

Végzeteül mért rótt Eurystheusnél ezer ádáz

Munkát rá? "Te legyőzetlen, ki a krétai rémet

És a kevermény Hylaeust, felhőfi Pholusszal:

Majd Nemeán, e hegyen, lenyilaztad a rémes oroszlánt:

Tőled retteg a Styx tava, tőled az orcusi véres

Vackon ülő kapus-eb, félig-falt csontjai halmán;

Ám te e lényektől nem ijedtél meg, se Typhoeus

Fegyvere felmeredő pengéje előtt; sem eszedtől

Nem fosztott meg, körbe-sziszegve, a lernai hydra.

Üdv, Jupiter te igaz fia hát, új éke az égnek,

Jer közibénk kegyesen, kedvvel nézd áldozatunkat."

Így dícséri daluk; de beszédük a cácusi kürtőt

Sem feledi, s főképp őt nem, ki lehelte a lángot.

S zúg az egész berek, és a hegyek rá visszafelelnek.

Majd hogy e szent szertartással végeztek, a várba

Megy mindenki, az agg-kora már megtörte királlyal,

Kit fia s Aeneás kísér, ahogyan megy a mezsgyén,

Utjuk unalmát könnyítvén sokféle beszéddel.

Bámul ugyancsak, a két szeme jár mindenfele fürgén

S élvezi Aeneás e helyet, majd kérdi s örömmel

Hall emlékeiről hajdankori hősi nagyoknak.

Róma erődjének szólt most emelője, királyuk,

Éuandrus: "Helyi faunusok és nimfák, meg a tölgyek

Durva tövén nőtt lények laktak e sűrüben egykor,

Kiknél rend és műveltség sose volt, a barommal

Bánni, begyüjteni termést nem tudtak, se kimélni

Készletük - éltek a szűkös vad-húson, fa gyümölcsén.

Míg az Olympus egéből el nem jött, Jupiternek

Fegyvereit futván Sáturnus, a trónja veszített.

Ő e tudatlan, a szirtfokokon szétszórt hegyi népet

Egybeterelte, s törvényt adva, nevét a vidéknek,

Minthogy ölében lappangott, Latiumra cserélte.

Ennek uralma alatt ragyogott, mondják, az aranykor,

Oly békés boldogsággal béklyózta a népet,

Míglen e színtelen és korcsabb kor kezdte követni

S véle a vad harc-vágy, valamint éhsége a kincsnek.

Ekkor az ausoni had s a sicánus nép tör e tájra,

Hogy nevet is mást kap Sáturnus földje nemegyszer;

Majd jöttek fejedelmek, mint ama zord, deli Thybris,

Ítalusok, mi, folyónk Thybrisnek azóta nevezzük.

»Albula« régi, valódi nevét pedig elveszitette.

Engem, a számkivetett vándort, a vizek pereméről,

Mindent megtehető sorsunk meg a kényszerü végzet

Közben e helyre hozott, ám űzött nimfa-anyácskám,

Carmentis rém-jóslata is, meg az isten, Apolló."

Még ki se mondta, midőn megy előre, mutatja az oltárt

S Carmentis Kapuját, amelyet Rómában e néven

Hívnak a jós-tündér, Carmentis tiszteletére,

Régtől már, ki először zengte az aeneadáknak,

Mily nagy lesz hirük, és mily fényes a Pallantéum.

Majd mutogatja, melyet megtett menedékül a zordon

Rómulus, azt a pagonyt, meg a hűs hegy alatti Lupercált:

Parrhasiában ekép hívják, a lycaeusi Pánról.

Ámde mutatja tovább: ez a szent berek Argílétum,

Mert itt szenderedett Argus jobb létre, barátja.

Innen a Tarpéius tetején Capitóliumához

Mennek, amely ma arany, rég: tüskés, zord vadonerdő.

Szent borzalma e hely babonás pór-népeit akkor

Már lenyomasztotta, s reszkettek a bércen, a berken.

"Itt a pagonyt - úgymond -, eme lomb-koszorúzta hegyoldalt

Isten lakja - melyik? nem tudjuk -, azonban az arcas

Véli, talán Jupiter, jobbján látták is időnként

Éjszinü pajzsát: épp rázta s gyűjtötte a felhőt.

Látsz ezeken kívül két földig omolt falu várost,

Hajdani hős eleink emlékeinek maradékát.

Ezt itt Jánus atyánk, míg azt Sáturnus emelte;

Ennek Jániculum, Sáturnia volt neve annak."

Ily szavakat váltván érték el az egyszerü szállást,

Éuandrus küszöbét, s látták, hol a római fórum

Van ma s a büszke Carínae: bőgő csorda legelget.

Majd a bejáratnál: "E kapun lépett be a győztes

Alcídés is, e ház lett aztán otthona - mondta. -

Merd, vendégem, a fényt megvetni tehát, hogy az istent

Méltóan szolgáld: a szegénységet sose szégyelld."

Mondta s a termetes Aeneást bevezette a szűkös

Hajlék boltja alá s ültette az ágyra, amelynek

Medve subája, a líbyai, s lomb volt lepedője.

S ront le az éj, feketén szárnyába takarva a tájat.

Csak Venus, ő remegett, az anya, s méltán, szive mélye

Laurentum baljós hadi lármájára felindul;

Mondja tehát Vulcánusnak, férjének, aranyló

Ágyukon isteni bűv-ígékkel szítva szerelmet:

"Pergama vétkes várát míg Argos vezetői

S háboruval romló falait fene tűzbe tiporták,

Semmi segélyt nem sürgettem nyomorultjaim óvni,

Sem, melynek te vagy édes uram fő-mestere, fegyvert,

Mert nem akartam, hogy fáradj és haszna ne lássék,

Bár Priamus maradékainak tartoztam ugyancsak

S Aeneás sanyarú sorsán sokszor keseregtem.

Most Jupiter rutulus révben rendelte megállni:

Esdve ezért, anya én, jöttem szent színed elébe

Fegyvert kérni szülöttemnek. Hisz a könnyre te lágyulsz,

S Néreus lánya, de Títhónus neje is megigézett.

Mert odanézz, mily had hemzseg, hány vár feni népem

S zárt kapuik mellett engem megrontani kardját!"

Mondta s a még habozót hószín karjával ölelvén

Lágyan az isteni nő mellére szorítja. A régi

Tűz pedig azt tüstént eltölti, s egészen a csontig

Csap le az ismert láz, hogy minden ideg belereszket:

Mint amidőn dörgő hasadékain olykor az égnek

Villám tör ki cikázva, s a fény végigfut a felhőn.

Érzi a nő, csele hat, s örvend szépsége hatalmán.

Az pedig így szól béklyóján az örök szerelemnek:

"Mért kerülővel jössz hozzám? hova lett a bizalmad,

Isteni nő, bennem? ha beszélni eszedbe előbb jut,

Fegyver a teucroknak, megtettem volna, előbb jut.

Hisz sem atyánk, az örök, sem a sors még állani Tróját

S élni tovább, tíz évet akár, Priamust sose bánta.

Éppen ezért, ha te harcot akarsz, ez a vágya szivednek,

Mit művészetem és műgondom csak megigérhet,

Mit fémből formálhatok és folyadék öntvényből,

És mit a tűz s a fuvók meg tudnak tenni... erődben

Esdeklésekkel szűnj meg kétkedni azonban!"

Mondta s az áhított kéjt megkapván, kebelére

Búvik a kedvesnek, békés szenderbe borulva.

Ám hogy az éj fele úton járt, szűnt álma is első

Szendere tűntén, s mint nő, kit sanyarú guzsalyához

Köt munkája Minervának, mivel élete szűkös,

Mint ez a nő szít hamván holt tüzet, éji setéttel

Toldva teendőit, de cselédeit is noszogatván

S több munkára a mécs mellett, mert hitvesi ágya

Tiszta csak így marad, és gyereket se nevelhet enélkül:

Hát puha ágyából így kelt fel a Tűz Ura fürgén,

Hozzálátni kovács-mesterségéhez időben.

Egy sziget áll szemben siculus parttal, Liparának

Aeoli részénél, kimagasló szirtfoka füstöl,

Míg alul odvas, cyclópsok-kürtői-kirágta

Aetnai barlangok bömbölnek benne, s az üllők

Visszanyögik vad ütésük, ahogy vermén a chalybsok

Vaskeveréke sziszeg, s a kohók lihegő tüze lobban:

Vulcánus lakik itt, s ez a föld Vulcánia, mondják.

Hát ide szállt le a Tűz Ura most az egek magasából.

S ím tág vermükben mind vas-gyurmát ver a cyclóps:

Brontés meg Steropés s a mezítlen testü Pyracmon.

Egy félig-kicsiszolt villám forog épp a kezükben,

Mint aminőket atyánk annyit lehajít a nagy égből

Sújtani földünk; ám ez még nem volt befejezve.

Három jég-sugarat fonnak bele, három esővel

Dús felhőt, három rőt lángot, zord zivatarral.

S rettenetes ragyogást, ropogást, riadalmat is adnak,

Majd isten-haragot, melynek tüze üldöz, a műhöz.

Máshol Mars szárnyas kerekű szekerét kalapálják,

Melyről férfiat és várost viadalba ragadhat;

Majd a dühös Pallasnak készül fegyver: ijesztő

Sárkány-pikkelyből vetekedve kivert arany ércing,

Összetekert kígyó-párral kebelére a szűznek

S csonka nyakú Gorgó-fővel, mely néz le, meredten.

Ám "El e megkezdett munkát!" harsan fel az isten,

"Aetnai cyclópsok, szavaim szivetekbe vegyétek:

Egy kitünő hősnek kell fegyvert verni, a fürge

Kézre, erőre: ma van szükség művészi tudásra.

Hát ne habozzunk!" Ennyit szólt; mire mind nekifognak

Gyorsan a munkának s osztják fel a dolgot egyenlőn.

És az arany fémek meg az érc patakokban ömölnek,

Olvad a gyilkos acél gyomrában a szörnyü kohóknak.

Kezdik a nagyszerü pajzzsal, mely majdan maga megvéd

Mind a latin lövedékektől - kerekét kerekítik

Hétszeresen. Mialatt ez hol teleszívja a fúvót,

Hol kiereszti, amaz sziszegő vasat enged a vízbe,

És a felállított üllőktől búg-nyög a barlang,

Így csapkodják ők karjuk roppant erejével

S forgatják felváltva fogókkal a fémet ütemre.

Aeoli parton a Lemnosi míg így sürgeti őket,

Éuandrust ébreszti szerény házában az édes

Reggeli nap s a csicsergő nép kicsi csarnoka csúcsán.

Serken a vén tüstént, tunikáját húzza magára,

És tyrrhén saruit szíjjal talpára felölti;

Majd Tegeában készült vas-kardját veszi vállra,

Míg párduckacagányt lógat balról le a hátán.

Erre magas küszöbéről felmoccannak az őrök,

Két kutya, és kullognak uruk lépése nyomában,

Így megyen Aeneást, titkos vendégi tanyáján,

Tartva szavát s az igéretet is, fellelni a bajnok.

Aeneás pedig őt keresi s kora reggel ugyancsak.

Azt fia Pallás, ezt hű társa kiséri, Achatés.

Szembejövén, kezet adnak, majd mélyén a teremnek,

Egymással végtére szabad szót váltva, leülnek.

Kezdi előbb a király - - -

"Teucrok legnemesebb vezetője, te, míg ver a szíved,

Trója ügyét én nem féltem, se királyi hatalmát,

Ámde nevünk a nagyobb: amit adni tudunk e tusához,

Csöppnyi csupán a csapat, hisz tuscus hab karol innét,

Ott rutulus fenyeget, fegyver zaja zengi be bástyánk.

Mégis erős népet s uralomban dús hadi-tábort

Kapcsolok én hozzád: ezt hozza elébed a végzet

Ritka szerencsédül; jó sors hítt téged e tájra.

Nincsenek is távol, fenn laknak agyllai váruk

Őskori szirtjein, ott az a hely, hol a hajdani, hadban

Nagy-nevü lyd nép élt, etruscus hegyfokok ormán.

Ezt, mely hosszan tündöklött, Mézentius aztán

Fegyverrel gaz uralma alá hajtotta, a kényúr.

Mondjam e zsarnok vad vérfürdőit, meg az ocsmány

Vétkeket? Ég, fordítsd mind vissza fejére, fajára!

Élőket kötözött ugyanis hullákhoz, az arcot

Arcra, kezet kézzel láncolván össze keményen -

Rémes kín! - míg ebben a vad, gennytől, rohadástól

Lucskos nászban mind el nem múlt hosszu halállal.

Végre a polgárok megelégelték a dühöngő

Szörnyeteget, házát és őt karddal körülállják,

Cinkosait leölik, lobbantják lángra lakását.

Ám tusa közben az átmenekül rutulus területre,

Hol Turnusnak lesz vendége, ki védi hadával.

Erre jogos dühre gyúlva egész Etrúria felkel,

S evvel a harccal uruk tüstént kiadatni kivánják.

Őket adom neked, Aeneás, te vezesd haduk ezrét.

Mert az egész kikötő nyüzsög és zúg már a hajóktól,

Sürgeti mind a jelet; csak egy agg jós tiltja, jövőjük

Így zengvén: »Ó, válogatott maeóni legények,

Hajdani hősöknek hajtása, ti, joggal akarhat

És méltán Mézentiuson dühötök boszut állni,

Ám italus sose vethet ilyen nagy népet igába,

Külföldről kell kérni vezért.« Megijesztve a mennynek

Intelmén, a mezőn vár most Etrúria népe.

Sőt maga Tarchón már elküldte nekem követével

Országuk jelvényeit is, jogaruk, koronájuk,

Hogy hadi-táborukat, vegyem át tyrrhénusi trónjuk.

Csakhogy a fagy-merev és az idők leigázta öregkor

Tőlem e tisztet irigyli, s erőm sem elég a nagy ügyhöz.

Késztetném fiamat, de az anyja sabellusi szintén,

Így hona félig e föld. Te azonban törzsre, korodra

Illesz a végzethez, téged követelnek a mennyben,

Menj hát ítalusok, teucrok te merész vezetője.

S én vigaszom, bizodalmam adom melléd hadi-társul,

Pallást; kit te tanítsd a tusán türelemmel a terhet

Tűrni s a tábori életet is: téged törekedjék

Tetteiben, kora éveitől, tisztelve csudálni.

Kap tőlem kétszáz arcádi lovast, a legények

Színe-javát, de nevében ad ő, Pallásom is ennyit."

Még ki se mondta, midőn a szemét már földre sütötte

Anchísés fia, Aeneás, meg híve Achátés,

Mert szomorú szivüket kínozta a sok keserűség,

Míg a derűs mennyből jelt nem küldött Cytheréa.

Dördül az ég ugyanis, remegő tüze hirtelen áttör,

Mintha a mindenség roskadna romokba s a légen

Tyrrheni kürt riadó rivalása recsegne keresztül.

Néznek föl, roppant ropogás rian újra meg újra;

S ködbe takartan, ahol tisztán tündöklik a mennybolt,

Fényes fegyvereket látnak megütődve zörögni.

Szívében ki-ki elhül ezen, csak a trójai bajnok

Ismeri meg, hogy im isteni anyja igérete csörrent.

Mondja tehát: "Ne kutasd, gazdám, igazán ne, e látvány

Mit jósol, mi jövőt: engem szólít az Olympus.

Ily csudajelt ígért, hogy küld mennybéli anyácskám,

Harc esetén; a szelek szárnyán vulcánusi fegyvert

Védeni ő hoz elém - - -

Haj, nyomorult laurentumi nép, mi csaták fenyegetnek!

És be csunyán bűnhődsz majd, Turnus! s hány haditársnak

Mossa vitéz tetemét, sisakot, paizsot tovarántva,

Még habod, ó, Thybris! Nosza hát, törjék meg az esküt!"

Ily szavakat szól és elhagyja magas heverőjét,

Hercules oltárán holt üszkét újra kigyújtva,

Így megy a tegnapi lárok elé s a parányi penátok

Tiszteletére vigan; s illőn kiszemelt juhot áldoz,

Trója legényei s Éuandrus vele tartanak egyként.

Innen híveihez s a dereglyékhez megy a bajnok

És derekabbjaikat sokaságukból a csatára

Fölveszi társaiul; tovaszáll taraján a haboknak

És lomhán leuszik mélyvíz mentében a többi,

Ascaniusnak az apjáról hírt adni s ügyükről.

Közben a tyrrheni tájra menő teucrok paripákat

Kapnak, a legszebb Aeneásnak jut, takarója

Sárga oroszlánbőr, mely elöl körmével aranylik.

És a kicsiny városban a Hír végigfut azonnal,

Tyrrheni part fele tart, a királyhoz, e gyors lovas-osztag.

Kettőzik féltükben a nők az imát, ijedelmük

Nő csak a vészben, s mind mordabb lesz Mars hadi-képe.

Útra-kelő fia karján ott függ közben az apja,

Éuandrus s így szól, nem bírva betelni a könnyel:

"Ó, ha letűnt fiatalságom Jupiter fölidézné,

S az lennék, ki hadat Praeneste tövén legelőször

Törtem szét, paizsok tömegét teregetve a tűzbe

És Erulust, a királyt letaszítva a Tartarus-éjbe -

Bárha Ferónia hármat adott neki életet, anyja,

Mondani is szörnyű hármat, forgatni a fegyvert,

Hogy háromszor szúrjam agyon, de e jobb meg is ölte,

Összes fegyvereit, minden lelkét elorozván -

Kedves kebledről, kicsikém, ma se tépne le semmi,

Sőt Mézentius, ő sem szór szégyent a fejemre,

Szomszédjára, s nem vetemül vért ontani vassal

Oly vadul, ennyi sok embertől megfosztva a várost.

Ámde ti, égiek és te, a menny legfőbb fejedelme,

Juppiter: Arcadiának urán könyörüljetek, esdek,

És a szülő szavait halljátok meg. Ha erőtök

Pallást épségben megtartja, s a végzet is óvja,

S érdemes élnem, mert látom s érintem is egykor:

Élni kivánok s bármily bajt elszenvedek érte.

Ám ha te, Balsorsom, valamely nagy bánatot érlelsz:

Életem érjen most, ó, már most véget, a kínos,

Míg a remény kétes, míg ködben előttem a holnap,

Míg késői korom kincsét, kebelemre karollak,

Téged, drága fiam, mintsem hogy e vészteli gyászhír

Ölje fülem." Szólt végbucsuzásul a vén szomorúan

S összeesett: szolgák vitték végül fel a várba.

Ám a kitárt kapukon közben kivonult a lovasság,

Élükön Aeneás üget és vele híve Achátés,

Trója egyéb vezetői között, közepén seregének

Meg Pallás, a palást vállán, és fegyvere cifra;

Mintha a tengerben megfürdő Hajnali Csillag,

Kit Venus úgy kedvel, minden más fényt megelőzvén,

Jönne s emelné szent arcát, a sötétet elűzni.

Fenn a falon meg félénk nők állnak, szeme fürkész

Mindnek: a por-ködben seregük hogy fénylik a fémtől!

S ők, hol az út rövidebb, áttörnek fegyvereikkel

Tüskén és bokron; míg zúgnak a zárt hadi-rendek,

Porzik a föld, a patás paripák dübörögve rohannak.

Caera fagyos vize környékén iszonyú liget állott,

Szent, széltében, az ős hittől; halmok sora fogta

Völgybe, setét fenyvek koszorúja karolta csalitját.

Mint mondják, e pagonyt a mezők meg a nyájak urának,

Silvánusnak ajánlották, egy ünnepi nappal,

Kik legelőbb laktak latinok földjén, a pelasgok.

Nem túl távol e tájtól tart tyrrhén tömegével

Tarchó is védett tábort, az orom tetejéről

Jól látszik hada már, mely a tágterü térre kiterpedt.

Aeneás atya, harcra szemelt daliákkal, e helyre

Szállt le, lovuk, fáradt magukat felüdítve pihenni.

Fellegein Venus ekkor a mennynek, az isteni, fénylőn

Jő adományaival; meglátva fiát a magányos

Völgyben, a hűs folyamág fövenyén egyedül heverészni,

Ily szavakat mond és nem rejti előtte kivoltát:

"Ím az igért, férjem gonddal remekelt adománya,

Hogy ne habozz a hadat, gyerekem, megüzenni a büszke

Laurentumnak, sem Turnust ne kerüld el, e dölyföst."

Így szólt és sietett megölelni fiát Cytheréa

S tette a sok fényes fegyvert egy tölgyfa tövébe.

Felvidul ekkora tiszteleten meg a menny adományán

S nem tud a hős eltelni, szemét mindenre mereszti

És keze közt, karján forgatja csudálva taréjos

Vassüvegét, mely oly ádázul tündöklik a tűztől

S vésztokozó kardját, meg a roppant, vérszinü vértet,

Mely merev ólmaitól és mint ragyogó-lila felhőn

Átlobogó napfény, villámsugarát veri vissza;

Majd könnyű lábvértjein - érckeverék s arany - ámul

S lándzsáján meg a pajzs nincsen-rá-szó szövevényén.

Róma dicsőségét és dolgait Ítaliának

Véste reá ugyanis, ki a jóslatokat s a jövendőt

Tudja, a Tűz Ura s Ascanius törzsét, tömegével

Sarjainak, sorban megvívott háboruikkal.

Mars anyafarkasa is rá van rajzolva, heverget

Zöld zugolyán, csecsemők csimpaszkodnak, fiuikrek,

Játszva csöcsén és csöppet sem félnek szopogatni

Anyjukat, az meg karcsu nyakát odahajtja hizelgőn

S nyelvével hol emezt, hol amazt nyalogatja simára.

Közzel odébb Rómát remekelte ki s elragadását,

Verseny alatt, a sabin szűzeknek a színi padokról,

Jogtalanul s új küzdelmét a koros Tatiusszal

És a Curés-beli zord népekkel a rómulidáknak.

S mint hagyták később e királyok a háborut abba,

Juppiter oltárát karddal, kelyhekkel a kézben

Véve körül s emsét vágván, hogy esett az egyezség.

Arra alább négy gyors ló Mettust tépi izekre,

Kétfele húzva - miért szegted szavad Albai! -, testét

Most Tullus vonszolja az eskütörőnek az erdőn,

Szétfröcsölő vérétől szerte csepegnek a tüskék.

Tarquiniust, kit elűztek, amott Porsenna kivánja

Visszahozatni, kiméletlen hada gyötri a várost;

Ám szabad életükért vasa röppen az aeneadáknak.

Az meg mintha dühöngene, mintha nagyon fenyegetne,

Hogy Cocles hidukat feltépte merészen előttük

S Cloelia átúszott, láncát leszakítva, a vízen.

Fenn, Tarpeji fokán meg Manlius áll vala védőn,

Őrzi a templomot és a magas Capitólium ormát,

Hol friss szalma-tető fedi Rómulusunk palotáját.

S arra, arany párkányok alatt, ama lúd is, ezüstből,

Mely gágogva jelezte, hogy itt van a gallus az ajtón.

Jő is a bokrokon át, kezd kúszni a várba a gallus,

Védi a sűrü sötét, a vak éj adománya csoportjuk;

Fürtjük arany, köpenyük szinarany, csillognak a csíkok

Köntösükön, tejszín nyaka van mindnek, melyet átfog

Körben arany fonadék, és két kelevézük a kézben

Alpesi dárda, s a pajzs, testük beborítani, hosszú.

Majd szökelő Salius-papokat, sok pőre lupercust

Rótt fel az égből épp leeső pajzzsal, meg a gyapjas

Sipkákkal; s az erényes anyák, lágy hinta-kocsikban,

Szent szereikkel a városon át hogy utaznak? Alattuk

Látszik a Tartarus is, valamint Dís mély kapuboltja,

S mint vezekelnek a vétkesek ott, teveled Catilína,

Kit lebegő kövek és furiáid képe remegtet;

Ám külön állnak a jók, s te Cató, a felettük itélő.

Köztük a szélesen áramló, szinarany szinü tenger

Duzzad, azonban a kék zuhatag tajtékai szürkék;

Körben a forgatagot fényes farkkal fodorító

Delfinek úsznak ezüstösen át taraján a dagálynak.

Míg közepütt érces gályákat lát viadalban

Actium alján és kész hadrendben kavarogni

Leucátést is: a víz villan, vélnéd, az aranyban.

Arra alább italus seregét Augustus, a Caesar

Küldi tusára, a tat tetején a penátok, legfőbb

Szentjei, népe s a vének mind körülötte; sisakján

Kettős, víg sugarak s atyjának csillaga lángol.

Másfelöl égi kegy és jó szél kísérte hadával

Jő Agrippa; hajós-harcok koronája köríti

Büszke halántékát, diadalmainak jele, fénylőn.

Majd Antónius, ő tör elő barbár erejével,

Tarka hadával, a győztes, hozva Kelet katonáit,

Aegyptust, a vörös partot, napkelti hatalmát

S Bactrát és vele tart, im, a bűn: az egyiptomi némber.

Majd egymásra szakadnak mind, és habzik a hármas

Élü hajóorr- és evezők-szántotta egész víz.

S törnek a mélybe; hihetnéd, habján cyclasok úsznak

Elszabadulva, avagy meredek hegy ütődik a hegyhez,

Úgy csap a hős meg e tornyos had tömegével a harcba.

S röppen a csóva, süvöltve vasával a nyíl a kezekből,

Neptúnus viadal-mezejét friss vér veresíti.

Köztük övéit az ősi keleppel uszítja az úrnő,

Háta megett ama két kígyót még nem veszi észre.

Rengeteg isten-szörny, ugató kutyafejjel Anúbis,

Víjja Venust, Neptúnust és fenekedve Minervát.

És a hadak közepett ott dúl, rávésve a vasra,

Mávors is, meg a menny peremén komor arccal a dírák,

Majd a Viszály jön kárörvendve, szakadt köpönyegben,

Kit Bellóna követ, véres korbácsa kezében.

Actiumán idegét odafönn pedig ajzza Apolló

S néz le; amelyre arabs, indus, meg a teljes Egyiptom,

Sőt a sabaeusok is mind meghátrálnak ijedten.

Hogy szelekért könyörögve kibontani vásznat az úrnő,

Majd kötelet megereszteni már-már ő maga látszik.

Harc közben, szürkén a halál iszonyú közelétől

Véste a Tűz Ura fel, de Iápyx és a hab óvja;

Szemben a bús Nílus borzasztó teste takarja

Föl kebelén a ruhát, és hívja levert hadi népét

Bújni ölére, lilás tükörén menedékre magához.

Ám Caesár, aki háromszor bevonul diadallal,

Megy Rómába, s Itália szentjeinek sosemúló

Áldozatul háromszáz nagyszerü templomot épít,

Szerte a városban. Van öröm, játék, zaj az uccán;

Nők kara minden szentélyben, valamennyiben oltár;

És oltáruk előtt leterített tulkok a földön.

Ő maga, fényes Phoebusnak hószín küszöbéről

Nézi a nép adományait és aggatja az ajtók

Büszke sorára; előtte legyőzöttek hada hosszan,

Mint nyelvükre: különböznek fegyverre, ruhára.

Itt a nomádot, az övtelen afrikait s a lelexet

Véste ki Mulciber, ott meg a kárt s a nyilast, a gelónust;

És im az Euphratés lecsitultan oson folyamával,

Hódol a Rhénus, a kétszarvú s a morínus, e messzi

Nép, meg a durva dahák s a hidakra dühös, vad Araxés.

Hát ezeket látja s bár fel nem fogja eszével,

Vulcánus paizsán, melyet anyja adott, igen örvend,

Sarjainak sorsát-hírét vállára felöltvén.