11. ének

Közben az Óceanus habját odahagyta a Hajnal:

Aeneás pedig, ámbár gond mardossa, hogy' adjon

Híveit elhantolni időt, és gyász öli szívét,

Hálát mond, amiért győzött, kora reggel a mennynek.

Ágától-fosztott, roppant tölgy-törzset emeltet

Egy dombon, diadaljelül, ó Hadak Istene, néked,

Rá Mézentius úr zsákmányait ölti, a fénylő

Fegyvereket; fölibé vértől csöpögő tarajával

Tört kelevézeit és a vitéz hat-hat helyen átfúrt

Páncélját teszi s érc-paizsát, baljára helyezve,

Míg elefántcsont szablyáját felakasztja nyakához.

Majd ujjongó társainak, mivel ott tömörültek

Mind körülötte a hadvezetők, buzdítva kiáltja:

"Legnehezén, feleim, már átestünk; a jövőtől

Nincs ijedezni miért, e harácsot a büszke királytól

Vettem el, és Mézentius, ím, ez lett kezeim közt!

Most a latin városfalhoz vonulunk, a királyhoz.

Hát ki-ki fenje a fegyvert és bízzék e tusában,

Hogy ha az égilakók lobogónk felemelni javallják

S ifju hadunkat a táborból kivezetni, ne késsünk

Mit se gyanítva, de félve-tunyán tanakodni se kelljen.

Ám a halott társak temetetlen teste kerüljön

Földbe előbb, ez az egy, mire adnak a mély Acherónban.

Útra! - kiált azután -, a nemes lelkek legutolsó

Tiszteletét, hisz e hont vérük hullása szerezte,

Adjuk meg - mielőbb hazaküldve a bús palotába,

Éuandrushoz a holt Pallást, kit a legderekabbat,

Elragadott ama könnyes nap, kora sírba taszítván."

Így szólott sírva s ment vissza a ház küszöbéhez,

Hol Pallás hűlt teste hevert, melyet éltes Acoetés

Őrzött ott, azelőtt apródja nagy Éuandernek

Parrhasiában; azonban csalt csillagzata s éppen

Most, hogy a drága fiút mint társa kisérte tusázni.

Közben a trójaiak tömege s szolgák hada sürgött

És bús íliadák, illőn, hajukat leeresztve,

Kik, mikor Aeneás a magas kapun át odalépett,

Rémes, eget-rázó zokogásra fakadtak, a mellük

Verve, betölti a kínteli gyász a király palotáját.

Látva a holt-halavány arcot - Pallás feje feljebb

Volt támasztva kicsit -, valamint sima keble hatalmas,

Ausoni dárda ütötte sebét, így szólt szomorúan:

"Ó, te szegény fiu - sírt -, hát téged tőlem a végzet

Így irigyelt, mely előbb nevetett még rám, hogy uralmam

Látnod, atyád födelét diadallal elérni nem adta?

Édesapád, Éuandrust én, távozva nem evvel

Bíztattam, mikor általölelt engem s eleresztett

Borzasztó birodalmamba s bucsuzáskor is intett:

Bátrak a harcosok itt, vad fajjal kell verekedni.

Most hitegetve reményeitől csalfán, fogadalmak

Közt, ugyanő tömi tán oltárát dús adománnyal:

Míg mi halott gyerekét, ki lerótta a mennynek adóját,

Kísérjük, hiu szertartás közepette, zokogva.

Szánandó! szörnyű hullát látsz majd, e fiúét!

Így vonulunk be, a várt diadalmenet ím, mire fordult!

S szép szavaim, hazugok, ti! Sebét, Éuandrus, azonban

Szégyellned, ha reá nézel, nem kell; se halálod

Hívni, atyám, hogy megmenekült gyáván. Jaj, Iúlus

S ausoni föld, mily nagy védőtök dőlt vele sírba!"

Így zokogott azután nyomorult tetemét kivitetvén,

Válogatott ezer embert ad mellé a seregből,

Hogy legyenek, kik kísérjék végső vonulását

S osszák atyja keservét majd, mi csekély vigasz, ámde

Elvárhatja szegény apa tőlük e kínteli gyászban.

Közben a többi se rest készíteni lágy gyalogágyat,

Hangafa-vesszőkhöz tölgyek galyait fonogatván,

Majd a magas nyoszolyát árnyas lombbal telitűzik.

Erre kerül fel a fennkölt ifju, füvére a földnek,

S mint a virág hever ott, amelyet hajadon keze tépett,

Hervadozó hyacintra, haló violára hasonlón,

Mely még tartja szinét, az alakja se fonnyad, azonban

Anyja a rét, eledellel erőt nem tölt bele többé.

Aeneás ekkor két bíborfényes, arannyal

Dús öltönyt hoz elő, melyeket maga szőtt meg, örülve

Művének, hajdan, számára a sídoni Dídó,

És szövetét kihimezte finom, szinarany fonalakkal.

Végső tiszteletül betakarja egyikkel az ifjat,

Másikkal meg a tűznek szánt fürtöt szomorúan,

Majd laurentumi harcainak halmozza harácsát,

Hosszu menetben hordatván hozzá hadizsákmányt,

Így, miket ellenségeitől elvett: kelevézt, mént.

S áldozatul küld árnyának, vérükkel a lángot

Hinteni, hátra-kötött kezü foglyokat is tömegével

S hajtja a hadfőket, fűzzék póznára az ellen

Fegyvereit, nevük is belevésve előbbi uruknak.

Végre szegény, megtört öreget vezetik be, Acoetést,

Ott karmolja a képét és veri, döngeti keblét,

Míg csak egész testét végig nem vágja a földön.

Majd rutulus vértől rőt harci-kocsik sorakoznak.

S hozzák már hadi ménjét is, szerszámai fosztva,

Aethont, könnye csorog, megesik nagy cseppjei képét.

Mások a vas-sisakot s a gerelyt: elorozta a győztes

Turnus egyéb kincsét. Menetük zokogók hada zárja,

Teucrok, tyrrhének, s leszegett kelevézzel az arcas.

Majd miután ellépdelt már az egész sor előtte,

Aeneás odaállt, s ily sóhaj kelt kebeléből:

"Másfele vonz immár minket vad sorsa a harcnak,

Új siralomra: derék Pallás, légy üdvöz örökre,

S áldjon örökre az ég!" Ennyit bírt szólni csak, aztán

Ment, hogy elérje a táborhely meredek hadi-sáncát.

Közben a küldöttség a latin várból odaért már,

Födve olaj-lombbal fejük, és folyamodtak elébe:

Adja ki holtjaikat, kik vastól sújtva, a síkon

Szerte hevernek, hogy hányhassák rájuk a hantot,

Mert a legyőzött hullákkal harcolni mi haszna,

Szánja a régi barátot s azt, aki hívta vejének.

Erre a nagyszivü Aeneás, hisz amért könyörögtek,

Nem megvetni való, rááll s még ezt teszi hozzá:

"Mily balsors bújtott ily borzalmas viadalra

Benneteket, latinok, hogy futtok híveitektől?

Békét kértek a Mars mezején elesett tetemeknek?

Bárha az élőknek bírnám végtére megadni!

Én, ha a sors nem e helyre vezet laknom, sose jöttem

Volna, se hadra e néppel nem szállok: de királytok,

Ő szeg szerződést, neki kell Turnus vasa inkább.

Jobb lett volna pedig, ha e vészt Turnus maga állja.

Mert ha csatánk karjával vágy befejezni s elűzni

Készül a teucrokat - itt van e kard, küzdjön velem, illőbb:

S majd akit istene véd, vagy a jobbja vezérel, az éljen.

Ám föl, az árva halottak alatt gyúljék meg a máglya!"

Így szólt Aeneás. Ámult, némán, valamennyi

S míg egymásra tekingettek, szájtátva figyelték.

Végül a vén Drancés, ki sosem kedvelte az ifjú

Turnust, sőt mindig gyűlölte, kimondta szavával:

"Ó te, kinek szép hírednél csak tettei szebbek,

Trója vitéze, dicsérettel hogy emeljelek égig?

Benned igaz szivedet, vagy a hőst bámuljam-e inkább?

Hálásan visszük haza városainkba e választ,

És ha a sors nem hátráltat, fejedelmi Latínust

Hozzád fűzzük még. Turnus más frigyre tekintsen.

Sőt felrakjuk a végzet-igért falat is mi örömmel,

Trójátok köveit vállunkon hordjuk e helyre."

Szólt, rázúgtak azok s egy emberként helyeselték.

És megegyeztek kétszer hat napban, mely időszak

Béke legyen, mialatt bátran bebolyongta a berket

Teucrus is és latin is. Csattognak a bércen a bárdok,

Dől a sudár kőris, meg a fenyves, az égbe felérő

S míg a szagos cédrust és csert ékek hasogatják,

Nyögnek a kőris-törzsek alatt a kocsik szakadatlan.

S már beröpülte, futára a gyásznak, a Hír, palotáját

Éuandrusnak s Éuandrushoz szállt, föl a várba,

Bár Latiumban imént Pallás diadalmairól szólt.

Ömlik az arcas a várkapun át, ragad ősi szokásként

Gyász-fáklyát a tömeg; tüzeik hosszú sora villog

Végig a föld-utakon, beragyogva a messzi mezőket.

S már jön a phryg sereg is szemközt, és elkeverednek

Síró hadsoraik. Látván az anyák haza-tértök,

Bús fellegváruk fellázítják jajaikkal.

S nincs oly erő, amely Éuandrust honn tartsa továbbra,

Tömkelegükbe rohan. Pallást pedig épp lehelyezték,

Hát a fa-ágyra zuhan s ott csüng jajgatva, zokogva

S mezsgyét törni alig tud a szó szájához a kíntól:

"Jaj, de nagyon mást mondottál, Pallásom, atyádnak!

Vajha vigyázatosabb vagy a vad viadal viharában!

Hogy tudtam pedig, ifjui szomja hová visz a harcnak

S első összecsapásunkban milyen édes a hírvágy!

Gyászteli kezdete pályádnak, gyerekem! be kegyetlen

Volt próbának e harc! s egy sem hallgatta meg isten

Esdeklésem, imám! Óh, áldott hitves, a sírban

Mily boldog vagy alant, ily kínt nem kelle megérned!

Én, apa, sértem a sors törvényét csak, hogy im élek,

Bár fiam elhullt már. Ha megyek, hadi-társa a trósznak,

Én: a rutul nyila rám fordul! hiszen életem adnám,

Hogyha velem, nem Pallásszal megy e díszmenet erre!

Ám titeket, teucrok, nem vádollak, se kötésünk,

Frigyre fonott jobbunk se: a sors sújtotta e gyásszal

Vén fejemet. De ha már így halt ivadékom, ily ifjan,

Jó, hogy előbb ledöfött vagy ezer volscust vigaszomra,

Teucrusok osztagait Latium mezejére vezetvén!

S most gyönyörűbb temetést, Pallás, én sem tudok adni,

Mint aminőt kegyes Aeneás ad e phryg nagyurakkal,

Tyrrhén hadfőkkel s az egész tyrrhéni sereggel.

Mennyi jeles zsákmány! elemésztve uruk, te szerezted:

S itt állnál magad is, Turnus, mint szörnyü fa-oszlop,

Fegyveresen, ha az éveitek s az erőtök egyenlő.

Ámde a teucrokat, én nyomorult, mire gátlom a harcban?

Menjetek és híven mondjátok el ezt uratoknak:

Pallás hullta után, hogy e gyűlölt lét lekötözhet,

Jobbod az ok, mely a gyermeknek s az apának adósa

Turnusszal. S ez az egy, amelyet tőled meg a sorstól

Érdemem elvár még. Hisz öröm sosem érhet ezentúl -

Szégyellném is -, azonban hadd vigyek azt le, fiamhoz."

Közben az árva halandóknak meghozta a Hajnal

Drága világát és vele fáradozást, veritéket:

Aeneás se pihent, Tarchónnal a parti kanyarban

Rakta a máglyát már. És tették, ősi szokásként,

Rá hiveik tetemét, a sötét lángot pedig égni

Gyújtották, feketén feltört felhőkig a füstje.

Háromszor járják körben fényes hadi-vértben

Meggyújtott tüzeik, lovon is háromszor a gyászos

Máglya-rakást, mialatt búsan jajgatva zokognak;

Könnytől ázik a föld, könnyektől rajtuk a fegyver,

Felhat az égig a had lármája s a kürt rivalása.

Itt a megölt latinok fegyverzeteit veti tűzbe,

Zsákmányát, a tömeg: sisakot, szép kardokat, aztán

Gyors kereket, kantárt, mások meg társaik ismert

Pajzsait és a sikertelenül kivetett kopiákat.

Szerte pedig számos marhát szúr át a Halálnak,

S vet sok sörtés sertést is lángokba, mezőkről

Összerabolt tulkokkal a had. Majd nézik a partról,

Hamvadozó hiveik hullája hogy ég el a máglyán,

S nem tudják lohadó lángját elhagyni, ameddig

Át nem fordul a harmatos éjbe tüzével a mennybolt.

Másfele meg, szanaszét, a szegény latin az, ki temérdek

Máglya-rakást magasít, s a hivek tetemét teszi részint

Földbe a nép, vagy a szomszédok szántóira részint,

Másokat elszállíttatnak honi városaikba;

Dísztelen és számlálatlan vetik égni a többit,

Összevegyült, iszonyú tömegét a megölt daliáknak,

Hogy vetekedve világol a tág tusa-téren a tűzár.

S hajtja a harmad-nap le a hűs hajnalt az egekről:

Ekkor söprik a csontokat össze csupán szomorúan

S rejtik a hamvak halmát langy föld-sírba a tűznél.

Ámde Latínus dús palotája ölén csak ijesztő

S rémes a zaj, zokogás igazán azt dúlja szünetlen!

Itt a szegény menyek és az anyák keseregnek a kedves

Kishúgokkal, amott apjuk-veszitett fiusarjak

Átkozzák Turnus nászát és vészteli harcát;

S azt mondják, ha a legfőbb díszt óhajtja elérni,

Ítaliát: maga vívjon meg, vassal maga döntsön.

Hirdeti ezt a dühös Drancés szava is, bizonyítván,

Hogy csak Turnust, őt egyedül várják viadalra.

Számosan ellenben védik Turnust szavaikkal,

Így a királyné nagy neve is, valamint a dicsőség

S annyi jeles harcban szerzett szép híre a hősnek.

Míg így lángol a láz, így forr a viszály sziveikben,

Ím, Diomédés várából követek közelegnek,

Hozva a bús választ, hogy minden fáradozásuk

Meghiusult, adományt, aranyat s a temérdek esengést

Hasztalanul pazarolták mind, a latin, hadi-társat,

Másfele kérjen, avagy béküljön Trója urával.

Gyilkos kín vesz erőt a királyi Latínuson erre.

Már nem kétli, hogy Aeneást a nagy ég maga küldte,

Mit bizonyít e sok új sírhant, de a menny dühe szintén.

Nagy gyűlést hivat össze tehát, a hivek vezetőit

Mind meredek palotájának küszöbéhez idézi.

S tódul a nép, teli tőlük az út, amely arra, királyuk

Vártermébe vezet. S ott ül maga is, borus arccal,

Ő, ki legelső rég korra s hatalomra, Latínus.

S fordul az aetól városból megtért követekhez,

Kérdezi, mit végeztek, mind mondják el, a választ

Híven hallani vágy. Egy nyelv sem rezzen azontúl,

Csak Venulus szól, engedvén a parancsnak, eképen:

"Láttuk az argosi tábort, ó hivek, és Diomédést,

Átlábaltuk utunk, győztünk minden veszedelmén

S érintők, amely Íliumot feldúlta, a jobbot.

Ez, diadalma után, ama jápyx Garganus alján

Várat emelt, híván népéről Argyripának.

Átlépvén küszöbét s megnyerve jogát a beszédnek,

Nyújtjuk ajándékunk, s a hazánk, a nevünk mi, kimondjuk

S hogy kikkel küzdünk és Arpiba mily bajok űztek.

Ő hallgatta szavunk, majd csendesen így viszonozta:

»Ó, boldogságos nemzet, sáturnusi földek,

Ausoni ős nép, mily végzet veri fel nyugodalmad,

S késztet e kétes küzdelmek zavarába merülni?

Mert mi, kik Íliumot föl mertük dúlni vasunkkal -

Hogy ne is említsem Simoisba veszett fiainkat,

Vagy kik az égretörő fal alatt haltak meg - e bűnért

Végtelenül lakolunk, szétszórva a földön azóta,

Hogy Priamus se gyülölne ma már; tanum erre Minerva

Zord csillagzata s Euboeán ama szirt, a Caphéreus.

Mert, lelohadva a harc, idegen partokra vetődtünk,

Atrídés Meneláus egész Próteus küszöbéig,

Aetnai cyclópsok szigetét meglátni Ulixés.

S szólva Neoptolemust, avagy Ídomeneus hona hulltál

Mondjam-e? majd fövenyén Libyának a locrisi népet?

Hisz fejedelme Mycénaenek, nagy achívi vezérünk,

Már küszöbén elesett, álnok felesége kezétől,

Ázsia győztes urát így győzte le végül a kéjenc.

Vagy mondjam, hogy a menny, miután hazatértem, a drága

Nőt s a kies Calydont látnom nem tűrte nekem se?

Most is a legszörnyűbb rémképek előjele kísért,

Elveszitett hiveim nekivágtak a menny magasának,

Mint madarak, szárnyon s a folyók kanyarát bebolyongják -

Szörnyü vezeklés! - ott keseregve a szirteken egyre.

Kellett volna pedig látnom már akkor, előre,

Végzetemet, mikor égilakók testét kaszaboltam,

Esztelen én, Venuson vassal véres sebet ütve.

Vívni ilyen viadalt ismét: ne, ne hívjatok engem,

Pergama veszte után verekedni megint sose vágytam

Teucrokkal, s a letűnt sok bajt se öröm felidézni.

Hát adományaitok, melyeket hoztok honotokból,

Kapja meg Aeneás. Álltam már én vele szemközt,

Küzdve kemény karddal: tudom azt, higgyétek, a pajzsot

Mint emeli, s hogy zúg vészes kelevéze kezében.

Kívüle két ily hőst szült volna csak Ída vidéke,

Ínachus országát pusztítja el akkor a dardán,

S tán, másként alakulva a sors, most Graecia sírna.

Mert Trójának erős falait feldúlni ha késtünk,

Hectór s Aeneás gátolta a gráj diadalmát,

Visszaszorítván karjukkal tíz évig a romlást.

Mindketten kitünő küzdők, két hős, kegyeletben

Több csak utóbbi talán. Jobb lesz hát nyújtani jobbot,

Míg van idő, mintsem vasatok vasa vívni kihívja.« -

Íme, kegyes fejedelmem, most hallottad a választ,

Így szólt, szörnyü csatánkról így ítélt fejedelmük."

Még ki se mondta a küldöttség, kel az ausonidáknak

Ajkán nyugtalan és zavaros zaj: akár ha a sziklán

Tombol a vad habözön, s a rekedt zuhatag dagad, őrjöng,

Hogy szilaj árjától túlsó fele is nyög a partnak.

Majd hogy a lárma lohad már és nem rezzen a nyelvük,

Esd az egekhez az úr, azután így szól a magasból:

"Vajha honunk ügyeit, latinok, nem odázzuk el eddig,

Jobb lett volna, ha mint mondtam, megidézzük a gyűlést,

S nem most tart a tanács, amidőn falainkon az ellen.

Mert mi a menny ivadékaival viselünk, diadalmas

Sarjaival, hiveim, baljós harcot, kik a vészben

Nem törnek le; vasuk, ha veszítenek, újra kirántják.

Hát ha az aetólt hívtátok, seregét, e reménnyel

Félre: az üdv magatokban van. Mi csekély vigasz, értjük;

Mégis, hogy csupa rom minden, hogy pusztul az ország,

Lássátok szemetekkel is azt, kezetek kitapintsa.

Ám nem vádolok én senkit: mit a hősi vitézség

Megtehetett, megtette; hazánk minden fia küzdött.

Elsorolom hát pár szóval, hosszú habozásban

Lelkem végül mit végzett; szivetekbe vegyétek.

Van nekem egy ős föld-részem, tuscus folyamunknál,

Messze, nyugatra kiterjed, túl a sicáni határon;

Durva rögét a rutul s auruncus nép töri, szántja,

Míg meddőbb helyeit felhasználják legelőnek.

Ezt a vidéket, a nagy, fenyvek koszorúzta hegyekkel,

Mind kapják meg a békéért éntőlem a teucrok,

S híva e honba haduk, kössünk méltó frigyet egyben:

Lakjanak itt, ha falat magasítani vágyuk oly izzó.

Hogyha pedig más nép földjét igyekeznek elérni,

Távozhassanak el birodalmunkból; mi az útra

Összeütünk, italus tölgy-törzsből, húsz hadibárkát,

Vagy ha kevés, többet: van anyag bőven vizeinknél,

Hány evezős kell és milyenek, csak rajta, tudassák,

Felszerelést, vasat és munkást mi adunk a hajókhoz.

Menjen ezenfelül, óhajtom, kijelentve követként

Szózatomat s szerződni velük száz főbb latin innét;

Békés lombot lengessen kezük egyre s uralmunk

Gazdagsága jelét nyújtsák adományul: a trónust

És a köpenyt az ivor s a talentum arany tömegével.

Gondotok ez legyen, és honotok védjétek a vésztől."

Erre a vad Drancés, kit Turnus hírneve sanda

Féltékenységgel mar, emésztve irígyen epéjét,

Kincsben gazdag, a nyelve forog, de a jobbja a harctól

Fázik már, a tanács-körben jó szónok azonban,

Nagyszerü bújtogató; ki nemes vérrel dicsekedhet

Anyja után, noha honnan eredt, nem tudni, az apja;

Ez kel fel s e szavakra fakad, tüzesítve haragjuk:

"Senki előtt sose volt kétes, se tanácsra e terved

Nem szorul, ó, jóságos urunk: mindenki bevallja,

Tudja, a nép ügye mit követel, de kimondani gyáva.

Engedjen szabadon szólnunk, és vesse le gőgjét

Ő, kinek isten-vert vezetése, vak önfejüsége -

Vallom, bár fenyeget, vérem veszi végül a vassal -,

Annyi jeles hadi-fő hulltának volt oka, gyászba

Döntve egész várunk, míg vívja a trójai tábort,

Mert hiszi, majd elinal s az eget rémítgeti kardja.

Hát mit a dardanidáknak szán juttatni parancsod,

Dús adományaidat kerekítsd ki, kegyes fejedelmünk,

Még eggyel, s akadályt elibéd ne emeljen erőszak:

Úgy köss itt örökös békét, hogy a nagyszerü vőnek

Lányodat adjad, atyám, hozzá méltó e menyegző.

Hogyha meg annyira fél kebelünkben a lélek emettől:

Hát folyamodjunk irgalomért elibé könyörögve:

Álljon odébb s a királyt juttassa jogához e honban.

Mért ragadod nyomorult népünk nyílt háboruságba,

Ó, Latium romlásának szerzője te, mindíg?

Harcban nincs soha üdv: mind békét kötni könyörgünk,

Turnus, mondj le a békekötés biztos kezeséről.

Én, ellenfeled -, annak vélsz és vallom is annak

Lenni magam -, jövök elsőnek, hogy esengjem. E népet

Szánd, haragod hagyd már és hátrálj. Hullani hullát

Épp eleget láttunk dúltunkban e tágterü tájon.

Vagy ha dicsőséget hajszolsz, ha olyan nagy a tettvágy

Kebledben, s a szived palotát pályázik e násszal,

Merj és melled az ellen előtt te mutasd ki merészen.

Mert, ugye, hogy Turnus fejedelmi jegyesre találjon,

Hitvány had mi, a harc mezején hulljunk temetetlen

S elsiratatlan mind! Nem, eredj, ha hevít az elődök

Ősi erénye belül, s azzal nézz szembe, ki téged

Harcra kihív" - - -

Düh tüze lobban fel Turnus lelkén e szavakra,

S mélyéből ily igék törnek ki hörögve szivének:

"Hát a beszéd, Drancés, bőven buzog ajkadon, adnád -

Kéri a harc - karod, ám ha tanácsba hivatnak atyáink,

Ott vagy az első csak. De ne töltsd teli, szókkal, e termet,

Bármily bátor a nyelved most, míg elleneidtől

Véd a palánk, és míg árkunk nem duzzad a vértől.

Vagy dörgesd szavaid, Drancés, mint szoktad, itélkezz:

Gyáva vagyok, hisz halmot a holt teucrok tömegéből

Jobbod emelt ugyebár, ugarunk szanaszét szaporítva

Száz diadal-jellel! No de mit tesz a férfi, ha fürge,

Most kiviláglik majd; nem kell, ime, messzi kutatnunk,

Merre az ellenség, falaink végig körülállják.

Üssünk hát rajtuk. Mire vársz? Vagy örökre kereplő

Nyelveden ül, szaladó lábadban tartja lakását

Már Mávors? - - -

S én megverve? De mondd, te mocsok, ki merész vereséget

Rám olvasni, midőn láttam vérezni a Thybris

Mentén Íliumot, s Éuandrust omlani háza

Vég-sarjával együtt, meg az arcast fegyvere fosztva?

Nem, Bitiás, nagy Pandarus és az a száz nem ilyennek

Ismertek, kiket egy nap küldtem a Tartarus-éjbe,

Bárha a fal, meg az ellenség töltése kerített.

S »harcban nincs soha üdv«? Károgd ezt, kerge, magadnak

És ama dardán hadfőnek. No, ne késs riadalmat

Kelteni hát iszonyút, kétszer vert népük az égig

Feldícsérve, Latínust meg kicsinyelni hadával.

Mert ugyebár vezetői a myrmidonoknak a phrygtől

S Tydidés épp most félnek, s a larissi Achillés

S Hadria habjaitól is most fut az Aufidus árja?!

És ez az aljasság fő-mestere még teszi, retteg

Bosszúmtól, hogy e félelem is mérgezze a vádat.

Nos, ne remegj, elorozni ilyen lelket soha jobbom

Nem fog; lakjék csak nálad, legyen ott, kebeledben.

S most, atya, hozzád szólok, nagy terved vitatom meg.

Hát ha reményt kardunk teneked többé nem ad immár,

És olyan árva e nép, hogy azért, mivel egyszer elernyedt,

Földig omol, s elinalt a szerencse örökre hadunktól,

Ám esdjünk békét, tárjuk ki tunyán a kezünket...

Ó, ha a régi merészség még melegítene minket!

Hisz számomra szerencsésnek, szívében erősnek

Az látszik csak, akit, hogysem szemlélje a romlást,

Vágya halálba hanyatlani von s a porondba harapni.

Ám ha erőnk megvan, fiatal seregünk ha töretlen,

S városaink, italus népünk hada kész a segélyre,

És ha a trójaiak véren vették meg ugyancsak

Győzelmük - vihar ott is volt, és hulltak a hullák

Náluk is - épp mi legyünk gyávák lankadni a célnál?

S bár riadó se rivalt, rettegjen előre a szívünk?

Már sok dolgot jobbra cserélt az idő, meg az élet

Tarka folyása; a forgandó vaksors is az embert

Hol szédíti szeszélyével, hol ölébe fogadja.

Hogy nem jő el az Aetólus megvédeni s Arpi?

Eljő Messápus meg a drága Tolumnius, annyi

Nép ide-küldte vezér; nem lesz hírük halaványabb

Laurentum s Latium kiszemeltjeinek sem azonban.

S itt van a volscus nép kitűnő küldötte, Camilla,

Hozva lovas hadait, csapatuk villámlik a vastól.

Hogyha meg egymagamat hívnak ki tusázni a teucrok,

S azt hiszitek ti, a közjónak tán túl sokat ártok:

Nem menekülhet a Győzelem oly gyülölettel e kartól,

Hogy bármit meg nem tennék, ha reményem ily ékes.

Bátran rajta ütök, bátor legyen ő nagy Achillés,

Vagy verekedjék Vulcánus keze verte vasakkal.

Nektek ajánlom hát és íme Latínus ipamnak,

Életem én, Turnus, hős szívre korántse csekélyebb

Senki elődömnél. Hív Aeneás? Nosza, hívjon,

Mintsem - hogyha a menny dühe halni itélne - helyettem

Drancés hulljon, vagy ha dicső hír vár, velem ossza."

Míg ezek egymás közt e vitás ügyön így civakodnak,

Aeneás csapata s hadi-tábora lassan elindul.

S ím, a királyi lakot lármája betölti a hírnek

S vésztele rémületet keltvén lerohanja a várost,

Hogy megtöltve a tért, tyrrhén tömegek közelegnek

Habja felől Tiberínusnak s csata-rendben a teucrok.

Tombol a nép tüstént, fordul keserűre kedélyük,

És kebelébe furódik a düh hegyes ösztöke mindnek.

Kardért reszket a kéz, kardot követelnek az ifjak,

Míg az atyák sírnak, suttognak csak. De hatalmas

Lárma riad, zavaros zaj száll közben fel az égre,

Mint amidőn magas erdőknek megszállja madárhad

Lombjait olykor, avagy ha Padúsa halas vize hangos

Lesz a rekedt hattyúk fecsegésétől mocsarával.

"Nos - kap az alkalmon Turnus kifakadva -, kiáltozz

Hát a tanácsba te nép, dícsérd, kuksolva, a békét,

Hadd hányják a hazát kard-élre azok!" S e szavakkal,

Mást nem mond, a magas várból sebesen kiviharzik.

"Menj, Volusus, ma a volscusokat fegyverbe te rendeld

S hozd a rutult is - szól. - Messápus a messzi mezőkre

Száll lovasokkal alá, te Corás az öcséddel ugyancsak.

Egy rész védje a vár kapuját ezalatt, meg a bástyát,

Fegyveresen jön utánam majd, hova mondom, a többi."

És az egész város szaporán száguld fel a falra.

Felhagy a nagy tervvel, s oszlatja Latínus a gyűlést,

Gyászos idő kavarog, komoran későbbre halasztja

S marcangolja magát, mért is nem hívta be önként

S vette a dardán Aeneást várába vejéül.

Árkokat ás a kapuknál, hord fa-karókat a többi

És köveket. S a rekedt kürtök zord harcra rivallnak.

S asszonyok és gyerekek koszorúja keríti be tarkán

Várfalukat, valamennyit a vég-szükség szava hívja,

S hajt a királyné is kocsiján, fel a várfokon álló

Pallas-templomhoz, követői, anyák tömegében,

Számos ajándékkal: vele van Lávínia szűzlány,

Mind e viszály oka, szép szemeit leszegezve a földre.

Templomukat tömjén-füsttel telitöltve tolulnak

Búsan utánuk a nők, így sírva a szörnyü küszöbnél:

"Hadban erős Trítónia, szűz úrnője tusáknak,

Törd darabokra a phryg rabló kardját, maga bukjon

Arccal a porba, emészd el, elejtve magas kapuinknál."

Turnus is ég, felövezve magát fürgén a csatára.

S már vörheny-vörös érc-ingén meredeznek acélos

Pikkelyei, s lábszárát is szinaranyba szorítja,

Csak feje még szabadon, de a szablya lelóg derekára,

Így tör alá a magas várból, villogva aranyként,

Lelke repes, veri már - hiszi képzeletében - az ellent:

Mint fut a jászol elől, szabadon valahára, a fékét

Szerteszakító mén, mely a tág füvelőre kinyargal,

S vagy legelésző kancáknak menekül mezejére,

Vagy, mivel arra szokott, száguld a folyóra fürödni

S fel-felvetve fejét magasan, tobzódik a kéjtől,

Míg a nyakán s marján meglebben játszi sörénye.

Ám volscus követők közepette Camilla királynő

Vágtat elébe s a főkapunál pattan le a ménről;

Erre szökell, im, egész hada is, valamennyi a földre

Vetve magát lova hátáról, neki meg szava szárnyal:

"Hogyha a hősi erő, Turnus, jogos önbizalomra,

Meg merek, ígérem, mérkőzni az aeneadákkal,

S harcra kelek magam is tyrrhén lovas-osztaguk ellen.

Hagyd, hogy a vészt e csatán csapatom kísértse először,

Míg te maradj csak a mellvédnél, a falat gyalog óvván."

Szegzi a fennkölt szűzre szemét, úgy szól neki Turnus:

"Hogy viszonozzam, szűz, ó, disze te Ítaliának,

S mint adjak hálát? Inkább, mivel itt az erényben

Mindnyájunkat túlszárnyalsz, osszuk fel a munkát.

Aeneás, a gonosz, kinyomozták már a kiküldött

Kémek is, úgy hírlik, könnyű lovas-osztagokat küld,

Hogy dübörögjenek át a mezőn; mialatt maga bércek

Járatlan magasán közeleg várunk fele, feljebb.

Görbe csapásán én cselt tervezek ott a csalitnak,

Szétváló szorosát megszállván fegyveresekkel.

Közben a tyrrhén hadra te törj egyesült lobogókkal;

Bajnoki Messápus, latinok serege s csapatával

Tíburtus veled öl: vállald a vezéri hatalmat."

Mondta, s Messápust, valamint vezetőit a hadnak

Harcra tüzelve hasonlóképp, megy az ellen elébe.

Egy kígyózva kanyargó völgy volt arra, cselekre,

Lesre a legjobb hely, mindkét oldalt sürü lombfal

Fojtja homályba, hová nem visz, csak szűk gyalogösvény,

Torka szoros szintén, s a bejárata is csupa csapda.

Kém-fokain, tetején e fölött, a magas hegyek ormán,

Titkos fennsík búvik meg, biztos menedékül,

Kívánd bár a csatát balról, vagy kezdeni jobbról,

Vagy hajigálni le nagy köveket, helytállva a csúcson.

Errefelé tör, a jól ismert mezsgyéken az ifjú,

S elfoglalva helyét, tábort üt a csalfa csalitban.

Mennyei székéhez szólítja a szélsebes Ópist,

Szent seregéből szűz hívét Látónia közben,

S ily szomorú szókkal szárnyal föl előtte beszéde:

"Ó, be kegyetlen e harc, amelyet kezd vívni Camilla,

S fegyvereim, hajadon, testére be hasztalan ölti,

Ő, akit úgy becsülök. - De Diána szerelme nem újság,

Mézével szivemet nem most ébreszti gyönyörre.

Mert, hogy zsarnok uralma miatt a gyülölt Metabusnak

Ős prívernumi várából menekülnie kellett,

Őt, csecsemő volt még, kiragadta a harc viharából,

S számüzetésében, pici részt elcsípve nevéből

Casmillának, az anyjának, neki mondta: Camilla.

S keblén hordta a hosszu hegyek rideg erdein által;

Míg süvitettek rá mindenhonnét a kegyetlen

Fegyverek, és körben volscus katonák keritették.

S íme, ahogy fut, a háborodott Amasénus, amelynek

Vad-sürü záporeső túlverte vizét a fövényen,

Habjaival tör elé. S épp készült úszni, de kedves

Terhét féltve megállt, hisz imádta felette a kislányt.

Végre, sokat vívódva, e terv villant meg eszében:

Bajnok volt, ki kemény markában jókora lándzsát

Vitt történetesen, tűz-edzettet, teli görccsel,

Tölgyfa nyeléhez a lányt ügyesen szíjjazza középre

És parafának kérgével fedi még be dzsidáján;

Majd, iszonyú jobbját lendítve, fölesd az egekhez:

»Rengetegek kegyes őre, te szűz Latónia, néked

Szenteli hívedül atyja e lányt, ki a légben a lándzsát,

Futva az ellen elől, most fogja először. Esengek,

Vedd, a tiéd, úrnőm, rábízom a csalfa szelekre.«

Szólt és elveti megcsóvált gerelyét, kifeszített

Karjával; nyög a hab, s a futó folyam árja fölébe,

Zúgó dárdanyelen fölszárnyal az árva Camilla.

Míg Metabus, minthogy nyomon űzi a nagy sereg immár,

Ugrik az árba s a túlparton Triviának ajánlott

Lányát tépi ki lándzsástul, diadallal, a fűből.

Ámde egyetlen ház, város sem adott neki szállást,

És szilajabb volt ő maga is, semhogy kezet adjon;

Élt csak, ahogy pásztornép él, a sivár hegyek ormán.

Lányát itt, a vadak cudar odvain és a csalitban,

Csorda-lovak csecsein, táltos-tejet adva nevelte,

Gyengéd ajkaihoz fejegetve az állati emlőt.

Majd miután pici lábát már szedegette a lányka,

Nem késett a kemény kelevézt tenyerébe helyezni

És vállára nyilat, kézíjjat adott a kicsinynek.

Hosszu palástja pedig sose volt, se hajában aranydísz,

Fedte fejétől tigrisbőr, hátára lelógó.

Gyönge kezével már gyermekként győzte a kopját

S fője felett forgatta fonott szíjján a parittyát,

Strymoni darvakat és hószínű hattyukat ölvén.

Hány anya óhajtotta pedig, de hiába, menyéül,

Tyrrhének felváraiban; de Diána s a dárdák,

Az hevitette örök szerelemre csak és a szüzesség,

S él szeplőtelenül-tisztán. Pedig ó, be szerettem

Volna, ha vágya a teucrusszal viadalba nem űzi;

Most kedves követőim közt itt élne, körünkben.

Ámde mivel keserű végzet vár rá, nosza, nimfám,

Szállj le, siess a latin csata-síkra e mennyei honból,

Bús viadal támad most ott, baljóslatu jellel.

Vedd e tegezt, húzz bosszúló vesszőt ki belőle;

S bárki lesz az, ki a szűznek szent testén sebet ejtsen,

Trósz-italus: vétkéért végy vérén neki vámot.

Én pedig elragadom, le nem oldott harci-mezében,

Felleg ölén a szegény tetemet, honi földbe takarván."

Szólt; mire az lebbent le a lenge szelekkel a légből,

Forgatag orkánok zúgtak feketén körülötte.

Közben azonban a trójaiak közelegnek a várhoz

S etruscus vezetők, valamint csapatokra felosztva,

Egységekben a sok lovas is. Horkannak a hosszú

Harci-mezőn s ágaskodnak, küszködve a kurta

Kantárral paripáik; a sík burjánzik a vastól

Szerte, s a tér fölemelt gerelyük fényét veri vissza.

Másfelöl ott a mezőn Messápus, a szűzi Camilla

Szárnyhada és Coras öccsével, valamint közelegnek

Fürge latin hadak is, kelevézeiket kifeszített

Karjuk szegzi magasba, kezük csóválja a kopját

S mind tüzesebb lesz a zaj, tombolnak a hősök, a mének.

Majd, mikor egymáshoz már dárdavetésnyire jutnak,

Áll meg a két sereg és kurjantva kitörnek azonnal,

Szítva szilaj lovaik; hull mindenhonnan a dárda,

Mint sürü hó, hogy a menny magasát beborítja homállyal.

Szegzi azonnal Tyrrhénus meg acélos Aconteus

Vad gerelyét egymásnak, s ők buknak le először

Nagy ropogás közepett, paripáik is összerohannak,

Szügyre szorítva szügyet, hogy a csont reped; és rogy Aconteus

Mint villámsújtott, és mint hadigép lövedéke

Földre csapódik, a lelkét is kilehellve a légbe.

Bomlik a had tüstént, a latin hátára akasztja

Pajzsát, úgy menekül, lovukon vágtatva a várhoz.

Űzi a trósz őket, csapatuk vezetője Asílas.

Ám amidőn a kapuk közelébe jut, újra, rikoltva

Megfordítja a lágynyaku mént a latin s tör előre;

Erre ezek futamodnak meg, kieresztve a kantárt:

Mint habözön, ha fut árjával fölváltva előre

S hátra s a partra tolul, tajtékba takarva a pezsgő

Szirteket és öle széleiig csap már a fövenynek,

Majd száguldva szökik, szürcsölve a szirteket, ismét

Visszafelé, hogy apálya nyomán megtisztul az ártér.

Így veri ott a rutult várához kétszer a tuscus,

Kétszer fut, les vissza ez is, vaspajzzsal a vállán.

Ám viadalra midőn harmadszor csap haduk össze

S fölszakadozva soruk, szólítja a férfit a férfi:

Akkor már nyög a haldokló, s özönében a vérnek

Fegyverek és hullák és holt hősök kavarognak

Porba-rogyó paripákkal együtt, iszonyú tusa támad.

Orsilochus gerelyét ezalatt, miután Remulusnak

Félt nekimenni, lovába üti s veri át füle mellett.

Megvadul és felrántja szügyét kínjában a kanca

S ágaskodva kapál magasan lábával a légben;

Majd veti földre, ledobva urát. Cátillus Iollast

Sújtja le közben a nagy gerelyű, nagy termetü, bajnok

Herminiusszal: e szőke vitéz haja fürtje fedetlen

Volt, és válla csupasz, testét így tárta ki, sebtől

Nem rettegve, a fegyver előtt. De rezegve a széles

Vállba csapódik a vas, meggörnyed a férfi a kíntól.

S ömlik a vér feketén mindenfele; karddal a küzdő

Összecsap ölni s örül sebesülve dicsőn, ha eleshet.

Ámde az őrjöngő amazon, puzdrásan a harcban,

Pőre kebellel a küzdelmet most kezdi Camilla,

S hol karcsú kelevézt röptet ki sürűn a kezéből,

Hol kétélü erős bárddal nem lankad a karja,

S csengve lecsüng a tegez, s a Diána arany-nyila vállán.

Hogyha pedig menekülnie kell, hátrálni a harcból,

Fordul: a gyors vesszőket eként lövi sorban el íjja.

Körbe veszik kiszemelt követői azonban, a szűzek,

Lárína s Tarpéia a vas bárddal, vele Tulla,

Ítalidák, kiket ő nézett ki, Camilla, az úrnő,

Díszeiül s vett - békén mint hadban - maga mellé:

Így csap a harcba a thrák amazon-csapat is Thermódon

Jégtakarója felett festett hadi-mezben ügetve,

S így kavarog mind Hippolyté, vagy a Marsra hasonló

Penthesiléa nyomán rivalogva, tolongva a holdas

Pajzsu leány-sokaság, ha a harci szekér hazahozza.

Hogy pedig ó zord szűz, kit vert le vasad legelőször,

Vagy kit utóbb? és hány hős hullt le halottan a porba?

Hát legelőször is Eunaeus, Clytius fia halt meg,

Hosszu fenyőgerelyed belevágtad nyílt kebelébe;

Az lezuhan, hány vérpatakot, mardossa a mocskos

Földet s ott fetreng önnön vérében, aléltan.

Majd Lírist, azután Pagasust üti porba az úrnő;

Azt, ahogy épp sebzett ménjén kapkodta a kantárt,

Ezt, amikor fut a földre bukót fölfogni kezével,

Hogy lehanyatlik mindkettő. De megölte Amastrus-

Hippotadést is, sőt nyomon űzi dzsidája-szegezve

Démophoónt, Téreust, de Chromist is Harpalycusszal;

S szűzi kezét valahány kelevéz elhagyta kiszállva,

Annyi esett el phryg harcos. De jön íme vadászként

Ornytus is, jápyx paripán, különös hadi-mezben,

Széles válla fölé harcos bikaborju lenyúzott

Bőre borul, míg farkasfő vicsorog le fejéről -

Szörnyű szája fehér fogait kimutatja ijesztve -

Marka pedig pór-lándzsát tart. Így harcol a hadban

S küzdve a sor közepén, fejjel fölnyúl a tömegből.

Ezt utolérve, mi könnyű volt, hiszen osztaga bomlott,

Átüti kardjával s ezt mondja vad indulatában:

"Azt hitted, tyrrhén, vadat űzöl majd a berekben?

Eljött íme napod, melyen egy nő fegyvere büntet

Vad fecsegésetekért. No de lesz, amivel dicsekedhetsz

Őseid árnyainak: maga vert le, Camilla, vasával."

Majd Bútést és Orsilochust öli meg, soha teucrus

Termetesebb nem volt náluk: Bútést paripáján,

Balja tövén, mely pajzsot tart, veri át gerelyével,

Fenn a sisak meg a vért közt, hol nyaka szirtje kivillant;

Orsilochust cselesen: nagy körben előbb fut előle,

Majd a gyürűn átvág és már ő űz, akit űztek,

Aztán vad bárdját fölemelve magasra, a vérten

S csontjain át, noha sírna sokat, könyörögne a másik,

Úgy belevágja, hogy annak az agy melegen lefut arcán.

Szembekerül vele, megrémül s elképed e nemvárt

Látványtól appennín sarj Aunus fia, zord hős,

Legravaszabb a ligur tájon, míg végzete tűrte.

Hogy fölméri, futással már nincs módja a harcból

És a királynőtől, aki most nekiront, menekülni,

Fondorul és csalfán cselt sző s így kezd agyafurtan

Szólani: "Szép dolog az, hogy a szűz a szilaj paripában

Bízhat csak? Ne szaladj, szemközt készülj verekedni

S lenn a lapos talajon, gyalog állj ki velem viadalra:

Ott majd tudni fogod, kit emészt el a hetyke dicsekvés."

Szólt; dühre lobban a lány, kebelén vad kín tüze lángol

S bízva egyik hívére lovát, nem ijed meg, egyenlő

Fegyverben, gyalog ölni, kivont karddal, sima pajzzsal.

Véli, a csel sikerült, mire kezd menekülni az ifju,

Késedelem nélkül fordítva futásra a fékszárt

S szítja szaladni acél sarkantyúkkal paripáját.

"Dőre ligur, te, a dölyf szivedet ma hiába dagasztja,

Hasztalan űzni honod cseleit teneked csalafintán,

Épen már hamis Aunushoz haza nem visz e furfang."

Mondta a lány s lángolva, sebes lábbal tör utána

És utolérve, lován elkapja kezével a kantárt,

Majd nekiront és vámot vet vérére a gaznak:

Könnyen, mint keselyű csap, e szent szárnyas, le a szirtről,

Hogyha a fellegeket hasogatva eléri a gerlét

S horgas karmaival, rabul ejtve, izekre szakítja;

Míg a magasból vér csepeg, és tépett pihe hullik.

Ám a haláltalanok s a halandók atyja szemével,

Ülve olympusi ormán fenn, jól látta, mi történt;

Szítja a tyrrhén Tarchónt hát szilajabb viadalra

S szúrja sziven, hegyes ösztöke végével, dühre gyújtván.

Tarchón ott a futó hadak és tetemek tömegébe

Tör telivérén és serkenti csoportjait erre

S híva nevén hiveit, hadakozni hevíti, ki hátrál.

"Honnan e félelem, ó ti, kiket sose mardos a szégyen,

S ó, mi e nagy remegés sziveden, mindig tunya tyrrhén?

Ily szörnyű hadat egy szűz szór-e vajon, ver-e vissza!

Hát kezetek mért kap kardra s kelevézre - hiába?

Nem vagytok bezzeg lomhák Venus éji csatáin,

Vagy ha a görbe tülök Bacchus táncát toborozza,

S vár a tivornya, a megteritett asztal, teli kancsó,

Szívetek erre szokott, azt lesni, a szent lakomához,

Zsíros torra, a berkek ölén buzdít-e a béljós!"

Mondta s a mént, maga is készen meghalni, a hadba

Hajtja vadul s odatör zivatar-sebesen Venulushoz

S rántva lováról át, jobb kézzel kapja derékon:

Szörnyü erővel ölében eként viszi szállva az ellent.

S csillagokig csap a zaj, valamennyi latin szeme rajta.

Tarchón meg repül át a mezőn, valamint a futótűz

S fegyvereket, férfit tovaránt; azután gerelyének

Tépve le vas végét, testét vizsgálja, hol üssön

Rajta halált-okozó sebeket; de az ellene támad

S tépve le markát torkáról, izom izmot igáz ott.

Mint amidőn a fakó sas kígyót fog s a magasba

Száll vele s úgy viszi lábával, belevájja a karmát:

Szembeszegül sziszegő szájjal, kimeredve azonban

És sebesült derekát hétrét hajlítva a hüllő,

Míg szarupikkelye felborzad; de az egyre szorítja

Horgas csőrében s tollát teregetve tör égnek:

Így viszi tíburi zsákmányát, ujjongva, hadukból

Tarchón is. Példája nyomán a vezérnek azonban

Buzdul a maeoni nép. A halál kiszemeltje is, Arruns,

Egyre a fürge Camilla körül kószál gerelyével

S nagy ravaszul, van-e könnyü sikerre reménye, kutatja.

S bárhova hajt a szilajszivü szűz soraik sürüjében,

Arra fut Arruns is, nyomait kémlelve titokban;

S ellenségeitől ahová tér vissza, ha győzött,

Gyors gyeplőt a legény orvul szintén oda fordít.

S itt is, amott is utat fürkész hozzá s a mezőben

Szerte bolyong, biztos gerelyét csóválva csalárdul.

Hát Chlóreus, azelőtt Cybelé szent papja, a látnok,

Hajtja felé habzó lovait, phryg fegyvere fénylik

S messzi ragyog, míg bőr-takaró fedi ménjeit, érces,

Tollszerüen terülő s aranyos pikkely-berakással.

Ő maga - rozsdaveres, külföldi palástja parázslik -

Szór lycus íjjáról éppen gortynai vesszőt;

S vállán függ arany ív, a sisakja aranylik a jósnak;

Sáfrányszín, lebegő leplét meg a lenköpönyegnek,

Fenn, halavány szinarany-csattal rögzíti csomóba,

S hímes az inge, de barbár láb-takarója ugyancsak.

Kit, vagy azért, hogy a trójai fegyvereket felakassza

Majd imaházában, vagy, hogy ha vadászik, e rablott

Színaranyat maga hordja, a szűz vakon üldöz, ovatlan,

Őt egyedül csak a vad viadal s a hadak viharában,

Mert a harácsért, zsákmányért lobog asszonyi lelke,

Ám gerelyét lesből Arruns alkalmas időben

Meglóbálva eképpen eseng az egek magasához:

"Őre a szent Sóractének, te nagy isten, Apolló,

Legfőbb tiszteletünk a tied, s a fenyő tüze hozzád

Tör fel a máglyáról, akiért tudván, hogy a szívünk

Tiszta, tapodjuk tar talppal parazsát a fa-szénnek:

Tedd, atya hát, hogy kardunkról letöröljem e szennyet.

Mert én, messzeható, se mezét, se harácsot a szűzről,

Sem diadaljeleket nem kívánnék, ha megöltem,

Hordja hirem hadi-tett majd más; csak elejtsem e rémes

Szörnyeteget, ha akár haza dicstelen érek is aztán."

Meghallotta szavát Phoebus s a felét meg is adta,

Míg másik részét szétszórta a röpke szelekbe:

Azt engedte az esdőnek, hogy elejtse Camillát,

Gyors véggel - de hogy őt hazatérni havas hona lássa,

Azt nem: a fergeteg orkán itt elfújta fohászát.

Hát amidőn kirepült kelevéze sziszegve kezéből

S szállt a szelek szárnyán, a szemét szájtátva a szűzre

Szegzi a volscus. Amaz se süvöltését, se a zúgást

Nem veszi észre, se röptét fenn a gerelynek azonban,

Míg, mélyen, kitakart kebelének alá nem ütődik

S meg nem akad, szűz véréből jóllakva, a lándzsa.

Futnak az összeeső úrnőt fölfogni remegve

Társai mind. De a legrémültebben rohan Arruns,

Szíve szorong, ugyanakkor örül, hite nincs gerelyében,

S nem mer a szűz kelevéze elé se kiállani többé.

Mint amidőn mielőtt megkergetnék fene kopják,

Menti magát meredek hegyek út-veszitő sürüjébe

Sebten az ordas, amely pásztort ölt vagy deli tulkot

S most érezve merész tettét, lekonyítja riadtan

S húzza be gyomra alá farkát, úgy vág a vadonnak:

Nem másként szökik ott szem elől szédülve, de vígan,

Hogy futhat s a hadak közepén elrejtezik Arruns.

Közben a haldokló tépné ki kezével a kopját,

Ám beakadt bordái közé hegye, mélyen a csontba.

Hull halaványan hát, hervadnak a hajdani rózsák

Arcáról, szeme jéggé fagy s a halálra lezárul.

Ám mielőtt végsőt sóhajtana, hívja, ki leghűbb

Volt valahány hive közt, Accát, akinek panaszolni

Szokta, ha gond csüggesztette, s neki mondja Camilla:

"Eddig bírtam hát, hugom, Acca; de most ez a gyilkos

Seb megöl, éji setét máris minden körülöttem.

Fuss el ezért s eme vég-szavaim Turnusnak előadd:

Trója hadától már ő védje helyettem a várost.

Áldjon az ég." Szólt és fékét ejtvén el, a földre

Hull akaratlan. Egész testében elernyed utána

S míg lassan hűl át, a halálra lehorgad a hajlott

Nyak, feje félrekonyul, gerelyét is veszti kezéből,

S lelke az árnyakhoz búsan, keseregve lesurran.

Erre riad csak rettenetes rivalás, az aranyló

Csillagokig csap a zaj, dühre gyújtja Camilla kidőlte

Harcukat: Éuander hadi-szárnya előtör, az arcas,

S támadnak tyrrhén vezetők, teucrok sürü sorban.

Ámde egy ormon fenn már ott ül rég Triviának

Őre, kitartón kémlelvén küzdelmüket, Ópis.

Látva a távolból, dühös ifjak vad zaja közben

Mint bukik el, bús balsorssal bűnhödve Camilla,

Felsóhajt szive mélyéből és mond ily igéket:

"Ó jaj, szörnyen adóztál, szűz, szörnyen s iszonyúan,

Hogy bátor voltál viadalra tüzelni a teucrust!

Erdők tüskeiben teneked tisztelni Diánát

S íjjunk hordani hát ennyit használt a magányban.

Ám nem hagyja azért lelked kilehelni királynőnk

Fénytelenül, nevedet fenntartja a hír a világnak

Holtod után is, mert nem megtorlatlan enyészel.

Bárki fakasztott vassal vért ugyanis kebeledből,

Méltán veszni fog az." - Volt ott, a magas hegyek alján,

Egy fölhányt, iszonyú domb, hol Dercennus aludta,

Ős laurensi király, sürü tölgyek alatt, örök álmát;

Erre suhan siető repüléssel először a pompás

Istennő s a magas csúcsról Arrunsra lepillant.

Látva miként hivalog helykén, hiu szíve hogy örvend:

"Mért lopakodsz? - úgymond -, gyere csak, te halálfia, hozzám,

S végy méltó lakolást, amiért oda szűzi Camillánk.

Vagy nem vágyol tán leveretni Diána nyilától?"

Mondta a thrák hajadon s egy gyors vesszőt vesz aranyló

Tegzéből és bosszúsan kifeszítve az ívet,

Hosszan húzza, amíg szaru-horgai össze nem érnek

S két keze egy szinten nincs már, úgy hogy nyila fémes

Végét éri a bal, kebelét meg a jobb az ideggel.

Hallja legott Arruns, mint zúg fel a lég a süvöltő

Vesszőtől, mialatt vasa már át is veri testét.

Közben, amíg végsőt hörög és sóhajt, a kisérők

Rá se ügyelnek, hagyják ott-pusztulni a porban;

Ópis meg fölszáll szárnyán az olympusi csúcsra.

Vesztve Camillát, úrnőjét, fut a könnyü lovasság,

Futnak a vert rutulok, fut utánuk a rémes Atínas,

Elhagyatott hadak és szétszórt vezetők, valamennyi,

Menhely után néz már, fordítva a vár fele ménjét.

S nincs, ki a gyilkos, előretörő teucrust gerelyével

Visszaszorítani vagy rohamuk megakasztani tudná,

Fáradt vállukon ernyed az ív, úgy lóg le, miközben

Porzik a föld, a patás paripák dübörögve robognak.

S várfalukig feketés felhő sodródik utánuk,

Míg odafenn, a fal-ormon a sok feleség veri mellét,

Asszonyi jajszavukat föleresztve a csillagos égig.

Mert ki a nyílt kapuhoz legelőbb nyargal, nyomon űzi,

Egybevegyülve az ellenség szaladó seregükkel;

Hogy nyomorult vesztük nincs mód kikerülni: az ősi

Bástya tövén, a bejárat előtt lehelik ki a lelkük,

Vagy sebesülten a házak közt. A kaput berekesztik

Hát a hivek, feleiknek sem mervén menedéket

Adni, akárhogy esengenek ott; iszonyú tusa támad

Ekkor a várvédők s a vasuk nyársába futók közt.

És a kizárt küzdők zokogó szüleik szeme láttán

Hullnak a mély árkokba alá a hadak rohamától,

Vagy fordítják vak dühhel kapuiknak a kantárt

És zúdulnak mind a kemény félfák reteszére.

Közben a párkányról az anyák a veszély viharában -

Szít mindenkit a honszerelem, ki csodálta Camillát -

Szórnak alá remegő kézzel kelevézt, avagy üszkös

Tölgyfa-karót, ha vas éppen nincs, és durva durungot,

S még ők vágynak városukért elsőnek elesni.

Turnus eközben az erdőben már hallja a rémes

Hírt - melyet Acca közöl, szörnyen sziven ütve az ifjut -,

Hogy szétverve a volscus nép hadi-rendje, Camilla

Meghalt, és tör elő a vad ellen, a harci szerencse

Mindenben neki kedvez, hogy már retteg a város.

Az dühre gyúl s a hegyet, melyet elfoglalt, odahagyván -

Így tervelte a bősz Jupiter -, fut a szörnyü berekből.

Ám szem elől csak alig tűnt el, levonulva a síkra,

Aeneás atya már az üres cserjést el is éri,

Majd áthág a hegyen s a vadon sürüből kicsap ismét.

Így tör a két had egész tömegével a vár fele fürgén,

Mígnem a tér köztük néhány lépésnyire csökken;

Aeneás pedig ím a mezőt füstölni a portól

S Laurentum távol seregét száguldani látja;

Turnus meg szilaj Aeneás vértjét veszi szemre

S hallja a lábdobogást már, és mint fújnak a mének.

S lenne is ott viadal, kapnának kardra sietve,

Hogyha hibéri habokba a rőt Phoebus le nem űzi

Elfáradt fogatát, fölváltva homállyal a nappalt.

Hát települnek a város elé s a falat bekerítik.