Közzététel dátuma: May 05, 2020 10:25:19 PM
Ám nagy gondok emésztvén már régtől a királynőt,
Szíve sötét lángok közt sorvadozik sebesülten.
Egyre a származatára jeles hős jár az eszében,
Képe, erényei, megjegyzései mind belevésvék,
Hogy bármint töprenkedik is, nem lel nyugodalmat.
Már kora hajnalidőn, amidőn az egek vizenyőjén
Még csak alig ragyog át fényével Phoebus a földre,
Így ébresztgeti, égő szókkal, szívbeli nénjét:
"Anna, jaj, úgy remegek, nem bírok aludni sehogysem!
Ritka becses vendég lakik ám nálunk, nemes ember,
Ó te, valóságos hős ő! harcok daliája!
Esküszöm, isteni sarj, első perctől tudom, érzem.
Korcsban ilyen hős nincs. És mennyi, de mennyi kalandja
Volt, és hány izgalmas harcról tudna beszélni!
Hogyha erős fogadást nem tettem volna magamban,
Elhalván a remény is, az elsővel, kebelemből,
Hogy soha már én férjhez fűzni magam nem igyekszem,
Mert megutáltam a fáklyák fényét és ara-ágyam:
Ennek a bűnnek, tán, nem tudnék ellene állni.
Anna! neked megsúgom most - amióta a bátyám
Sychaeusnak vérével fertőzte lakunkat,
Lankadt lelkemig ő ért el csak, a vér is eremben
Forr, ha jön: érzem a régi tüzet felcsapni szivemből.
Ám inkább elnyeljen a föld, a feneketlen éjbe,
Villámával atyánk inkább sújtson le, s az árnyak,
Lent Erebusban az árnyak, igen, sápasszanak inkább,
Mint megsértselek én, törvényed szegve, szemérem!
Ő, ki először ölelt, elorozta a szívem is egykor;
Tartsa meg azt sírjában is és őrizze örökké."
Szólt, s ahogyan sírt, ráfolyt szép kebelére a könnye.
"Ó te, a nap fényénél is drágább - felel Anna -,
Hát egyedül búsulnád át fiatal korod? édes
Gyermekeket, szerető férjet Venusunk sose adjon?
Oly mindegy az a mánok előtt, ki a hű, ki a hűtlen!
Azt még értem, hogy bús szívedhez se Tyrusban
Nem fért férfi, sem itt, táján Libyának; Iarbast
S Afrika győztes földjének fejedelmeit, értem,
Megveted: ám szivesen látott szerelemre se hajtasz?
Hát feleded, hogy e part, melyen élsz, mily nép birodalma?
Jobbról gaetulusok harcos hordája szorongat,
Balról meg numidák fenyegetnek; emitt a lakatlan
Syrtis, amott sivatag, portyázó barcaiakkal,
Hogy ne is említsem testvéred, a tyrusi haddal
Rémítőt - - -
Én mondom, hogy az égiek és Júnó kegye fújta
Íliumuk hadi-bárkáit fövenyünkre szelével.
Hogy fog majd, húgom, gyarapodni a város, az ország
Hogy fog majd fejlődni ilyen férjjel! ha a teucrok
Fegyvere védi: a punt mily hírnév fogja övezni!
Csak te imádkozz, kérd kegyes áldozatokkal a mennyet,
Hogy vendéged tudd itt tartani jó ürügyekkel:
Még a vizen viharok dúlnak; zivatart hoz Oríon;
Vagy: rosszak még mind a hajók; nem biztat a mennybolt."
Így éleszti szerelme tüzét, ébreszti reményét,
Így altatja szivében, e szókkal, a szűzi szemérmet.
S már bújják is a templomokat, békét esedeznek,
S ölni Lyaeusnak, Phoebusnak, végre Cerésnek
Másodfű juhokat visznek - mint illik -, azonban
Házasság-őrző Júnó részére leginkább.
Hószínelte tehén két tülke közé a világszép
Dídó bort maga hint, jobbjában tartva a csészét,
És egyik istentől fut a másikig és szaporítja
Túlterhelt oltáraikon szentelt adományát,
Vagy rángó beleket vizsgál: mit mond a jövendő?
Ó, hiu jós elmék! Szenthely, fogadalmi imádság
Őrjöngő sziveket gyógyítani bír-e? titokban
Sajgó seb! s a velőkbe maró szerelem tüze! bír-e?
Ég a szerencsétlen Dídó, őrjöngve fut immár,
Úgy fut az utcákon, mint szarvasünő, kit a pásztor
Kréta mezőin megcélzott és megsebesített:
Benne maradt-e a nyíl? a vadász nem tudja, azonban
Tudja a szarvasünő, s bár még megfutja sebével
Dictének vadonát, az a vessző, érzi, halálos.
S Aeneásnak végig kell vele nézni a várost:
Mint épül? s a falat: mutogatja a sídoni kincset,
Mondani kezd közben valamit, s elakad zavarában;
S hogy jön az est, vacsorára megint melléje telepszik,
Oly zavar ül lelkén, hogy hallani vágyik ujólag
Ílium ínségét s ott csüng ismét a mesélőn.
Majd, hogy elestveledik s elválnak, a hold pedig elkezd
Fösvénykedni ezüstjével, s csábít elaludni
Minden csillag: üres házában, üres heverőjén
Egymaga búslakodik. Távol van a távoli kedves:
Mégis hallja; vagy Ascaniust simogatja, gyerekben
Apját látva, eként csalná meg a szörnyü szerelmet.
S abbamaradnak a tornyok, az ifju felejti a fegyvert,
Kőbástya s kikötő megkezdve, de nem befejezve,
Áll mindenhol a munka; a félig-kész falak, égig
Nyúló tornyok tömbje ijesztően fenyegetnek.
Hogy Jupiter szeretett felesége azonban az asszonyt
Látja e romlásban, hogy a hírre sem ad, hiszen őrült,
Ő, Sáturnia lép, fordulva Venushoz, e szókkal:
"Szédületes hőstett, derekas zsákmány ez ugyancsak!
Méltó hozzád és csemetédhez; egyetlen egy asszonyt
Két isten csele meg bírt csalni: ez ám jeles érdem!
Jó... jó... hát rettegsz bástyáinktól, a magasló
Karthágóra, sok épületére, tudom, te gyanakszol.
Mégis, meddig villongjunk, van-e haszna e harcnak?
Nem békét s házas-szerződést kéne-e kötnünk?
Hisz, mit kívántál teljes szívből, im, elérted:
Ég a szegény Dídó, csontjában tombol a téboly.
Kormányozzuk e két népet közösen s egyetértve,
S hadd legyen ő, engedd, szolgálónője a phrygnek,
Én meg a tyrusi népet adom hozományul e nászhoz."
Erre viszont - mert megsejtette, beszéde hamisság,
S célja: Itália nagyságát Libyába terelje -
Így szólott Venus: "Esztelen az, ki, amit te parancsolsz,
Nem tesz aként, de az is, ki veled vágynék vetekedni!
Bárha a sors is, amint mondod szőné a szerencsét.
Csakhogy mit tudom én, Jupiter kívánja-e köztük,
Trója s Tyrus vára között, e frigyet kivirulni,
És szive vágya-e, hogy szerződjenek, összevegyülvén?
Mint neje megpróbálhatnál lelkére beszélni.
Kezdd el, s én folytatni fogom." Mire mennyei Júnó:
"Ezt csak bízd énrám. De előbb vésd jól a szivedbe,
Elsorolom röviden: hogy hajtsuk végre a tervet?
Aeneás s a szerencsétlen Dídó a berekbe
Vadra vadászni vonulnak majd holnap, ha felébred
Títán és megujulva megint beragyogja világunk.
Ott én sűrü, sötét zivatart támasztok az égből,
S míg a vadásznép hálókkal körülállja az erdőt,
Jégzáporral, dörgéssel rázom meg a mennyet.
És a sötétben a sok kísérő szétfut a réten.
Trója ura s Dídó ugyanegy barlangba kerülnek.
Én magam is velük, és ha szavad vehetem bizonyosra,
Jöjjön létre e házasság és tartson örökké;
Nászt pedig üljenek ott." Szót sem szól ellene, bólint,
És a ravaszságon vígan kuncog Cytheréa.
Közben az Óceanus habját odahagyta a Hajnal.
Válogatott daliák léptek ki a fényben a várból;
Ritkás hálókat, hoztak széles kopiákat,
És massyl lovasok kitünő szimatú kutyafalkát.
Ám a királynő még nem készült el, küszöbénél
Pun nagyurak serege s bíborban-aranyban, a zablát
Horkanva s habosan harapó hátaslova várja.
Végre előlépdel, számos követő közepette,
Sídoni, tarka-szegélyü palást díszíti a vállát.
Tegze arany, bíbor köpenyében aranykapocs, avval
Tartja elöl, dús fürtjében szintén szinaranycsatt.
S jönnek a phryg lovagok, ott jő mosolyogva Iúlus
S Aeneás maga is, mintegy kiragyogva közűlük,
Oly daliásan lép, csapatát csapatukba vezetvén.
Mint amidőn Xanthus vize mellöl elindul Apolló
S téli lakát, Lyciát Délusra cseréli, hogy ottan,
Anyjának szentelt szigetén megujítsa a táncot,
S krétaiak, dryopok s agathyrsek közt elidőzik,
Majd felhágva a Cynthusra s lombbal telefonván
Dús, virgonc fürtjét: aranyos pánttal leszorítja,
Míg vállán a nyilak meg-megzörrennek - oly ifjan,
Úgy ment Aeneás, oly báj ragyogott vala arcán.
Hogy bejutottak a berkekbe s fel a hegyre kiértek,
Ím, vad zergéket látnak leugorni a csúcsról
S szökni alá a hegyek bérc-oldalain; s eliramlik,
Nyílt rónák fele futva, sebes, sok szarvas is arra,
Portrúgó csordákba sereglenek, úgy menekülnek.
Ám gyerek-Ascanius vígan rájuk tör a völgyben,
Lángvemhes paripáján ezt is, amazt is előzi,
S kívánná, bár tajtékos vadkanra találna,
Vagy leereszkednék föntről egy sárga oroszlán.
Zaj, zúgás, zivatar, riadalmas mennyei örvény
S jéggel elegy zápor támad tombolva azonban,
Futnak a tyrusi társak a réten, a trójai ifjak
És dardán unokája Venusnak, a vad hegyi vízár
Sodra elől fedezékek alá menekülnek ijedten.
Trója ura s Dídó ugyanegy barlangba kerülnek.
Nászasszony Júnó s Tellús jelez ekkor először,
Villan a villám és, tanujuk nászukban, a mennybolt,
Míg a hegyek magasán ujjongva visongnak a nimfák.
Evvel a nappal kezdődött minden baj, ez első
Nappal. Hír, illem, külszín: már mit sem ad erre,
Nem titkos szerelem többé Dídó szive vágya,
"Házasság"-nak hívja a bűnt, így rejti magában.
Több sem kell Libyában a Hírnek! elindul azonnal,
Járja a Hír, ez a legsebesebb szörny-átok a várost:
Mert hisz az élteti épp, hogy fut, lábában a lelke,
S bár - míg fél - kicsi kezdetben, csak várj, nekilendül,
Úgy, hogy jóllehet itt lenn jár, felhőkben az arca.
Állítólag a Föld-anya szülte e szörnyet, a mennyen
Így állván bosszút, Coeusnak s Enceladusnak
Evvel a szélgyors szárnyu, sebes rohanású hugával;
Nincs szörnyebb, otrombább rém, ámulni csudásabb,
Tollas a teste, s ahány tollat hord, annyi a szája,
Pergő nyelve, hegyes füle, fürkésző szeme szintén.
Ő az, akit soha nem kábít mézével az álom,
Éjszaka is suhog egyre az égi s a földi sötétben;
Míg nappal paloták, tornyok tetején csücsül, onnét
Őrködik és rémiszti a városokat, s a koholmány
Éppen olyan buzgón dől száján, mint a valóság.
Ez kezd most kárörvendve s szanaszét a fülekbe
Súgni ezer pletykát, tényt s ál-hírt összekeverve,
Hogy bizonyos hős Aeneás jött, vagy ki, aféle
Trójai, kit gyönyörű Dídónk nem vet meg ugyancsak;
Nincsen is ám jó népükkel gondjuk, mulatoznak,
Dőzsölnek csak egész télen, duskálva a kéjben! -
Így súg-búg ez az ocsmány istennő a tömegnek.
Majd fejedelmi Iarbashoz veszi hirtelen útját,
Hogy felszítsa szivét, lelkét lobbantsa haragra.
Márpedig ez, Hammon s Garamantis nimfa szülötte,
Nagy birodalmában száz templomot és ugyanannyi
Oltárt épített Jupiternek, ahol sose húnyó
Tűzzel imádta az isteneket; barmok sürü vére
Gőzölt ott mindig, s koszorúk tarkálltak az ajtón.
Mint mondják, ez, hallva a hírt, iszonyú dühre lobbant,
Ordított, oltára előtt leborult s felemelve
Két karját, sok szobra között így sírt Jupiterhez:
"Nagy Jupiter, kinek - étkezvén hímes heverőkön -
Maurítánia-szerte kiloccsantunk a kehelyből,
Lénaeus lángnedvéből, odanézz! avagy immár
Nem kell félnünk tőled, mert vak az égben a mennykő,
Csak megijeszteni jó, ám más, mint hangja, egyéb sincs?!
Tudd meg, a jöttment nő, kinek engedtünk fövenyünkön
Raknia pár házat, hitvány áron, ki hatalmát
S földjét tőlünk kapta: frigyünk kinevette, s urának
Aeneást hiszi már. Fél-férfi legényei élén
Most is ez a... ez a kenceficés, e Paris, ki kobakján
Maeoni mitrával mászkál mindig, melyet állán
Úgy köt meg, nézd, élvezi zsákmányát; de mi, persze,
Templomaidba hiú hírednek hordjuk adónk, mi?!"
Míg ezt mondja s a szent oltárt könyörögve karolja,
Meghallgatja a messzeható s odanéz a királyi
Várra s az egymást oly rossz hírbe hozó szeretőkre.
Hívja azonnal Mercuriust, megbízva e szókkal:
"Menj, fiam, és a zefírekkel vágtass el a dardán
Hőshöz, akit Karthágó köt le, a tyrusi város,
Azt a helyet, hova mennie kellene, egyre kerülvén,
S gyors szeleid hátán szavaink szaporán neki megvidd:
Másfélének igérte nekünk őt anyja, a Legszebb,
S kétszer a grájoktól nem ezért mentette meg egykor;
Ámde hogy őrá várjon a harcizajos, birodalmak
Terhétől nagy Itália kormányzása, ki Teucer
Nemzetségéből származva itél a világon.
S ennyi dicsőség nem buzdítja fel őt cselekedni?
Nem sarkallja saját hire sem? sőt Ascaniustól,
Mint apa, tőle irigyli a számos római várat?
Vagy mire tör? s e vad országban mi reménnyel időzik?
Ausoniát, Lávíniumot szem elől veszitette?
Fusson el! eddig van, s ennek légy hírnöke tőlünk."
Szólt. S ő szótfogadott szent atyja szavának; a szárnyas
Lábbeliket szépen felhúzza, melyekkel a szélnél
Gyorsabban száguld, át szárazföldeken éppúgy,
Mint habözön színén; majd pálcáját veszi kézbe,
Evvel az orcusi lankadt lelkeket inti magához,
Vagy veti őket a Tartarus éjébe, s hol ad álmot,
Hol vesz, hol holtak szemeit vele nyitja ki ismét.
Evvel vet szelet, evvel arat zivatart, ha a felhők
Közt repül. És már látja is Atlasnak meredélyét,
Sziklás bérceit Atlasnak, ki fejével a mennyet
Mintegy alátámasztja, kinek szél és jeges esső
Csapdos csúcsain, és viharok zúgják be fenyőit;
Hóból hord vállán takarót, busa bajsza, szakálla
Jégcsaptól meredez, patakok csordulnak az ajkán.
Cylléné fia itt, e helyen lassít le először,
S száll egyenes repüléssel, előrehajolva, a tenger
Színe fölött, amiként a sirály leereszkedik olykor
És elsurran a part halban sürü szirtjei mellett,
Így evezett, ég és föld közt szállván, Libyának
Sárga homokja fölé, miután elhagyta nagyapját:
Szél szárnyán utazott, úgy jött Cylléne szülötte.
És hogy szárnyas talpa surolta a házakat ottan,
Aeneást máris meglátja: tetőt, falat épít.
Ő az, igen, jáspis csillag sárgállik a kardján,
Míg vállán a palást tűzfényű tyrusi bíbor;
Ezt adományul a dúsgazdag Dídó maga szőtte,
És szövetét kihimezte finom szinarany fonalakkal.
Tüstént ráförmed: "Karthágón dolgozol? asszony
Rabja vagy? és robotolva erős várost neki építsz?
Hej, de feledted a földet, a céljaidat: birodalmad!
Engem az égi király, ki e földeken és a magasban
Úr egyaránt erejével, küld az olympusi fényből,
Gyors szeleken, hogy im átadjam: mit üzen? mi parancsa?
Vagy mire törsz? s Libyában, mondd, mi reménnyel időzöl?
Annyi dicsőség, mely vár, sem buzdít cselekedni?
S nem sarkall a saját híred se? hisz Ascaniustól,
Ifju Iúlustól sajnálod el így te, irígyen,
Tőle, reményedtől, Rómát s nagy Itália földjét!
Bár őt illeti!" Szólt Cylléné sarja, miközben
Hangját még hallotta, de ő már szállt, s a halandó
Nem leshette ki, mint lebbent el a hűs levegőben.
Aeneás csak szédül a látványtól: belenémul
S elhül, s égre mered haja is, de a torka is elful.
Menne rohanva, e kedves földről futna, az égnek
Túl komoly intését nagyon is megszívleli. Retteg.
Jaj, de mit is tehet ő? hogy merjen most közeledni
Egy epedő nőhöz? hogy szóljon, kezdje beszédét?
Elgondol mindent, fontolja a dolgot, az ügynek
Nézi e részét is, vizsgálja amazt is erősen.
Végül is ez látszik lelkében a leghelyesebbnek:
Mnéstheust, Sergestust, valamint a vitézi Serestust
Hívja: szereljék fel, titkon, gályáit: a társak
Ott legyenek, mind fegyverben, de: miért? - a dologról
Szót se; eközben, míg a derék Dídó ama hitben
Alszik el: ekkora nagy szerelem soha el nem enyészik,
S mit sem sejt, ő majd közeledni fog és kitalálja,
Mit mondjon neki és hogyan intézzék el a dolgot?
Mind örömest úgy tesz, mind végzi sietve parancsát.
Ám a királynő sejti - ki tud rászedni szerelmest? -
Látja a fordulatot, mert, bár bízott, ugyanakkor
Félt is mindig. Most ismét csak a gyászteli Hírtől
Hallja szegény: szerelik már gályáik tovaszállni,
S mind készül. Mire bőszülten berohanja a várost:
Bacchánsnő, ha megújul a harmadik évben az ünnep,
Az vadul így, meghallva a hangszereket, mikor éjjel
Bacchust ordít, úgy csalogatja a kéjre Cithaeron.
Aeneáshoz végül is ő maga szól, e szavakkal:
"Esküszegő! hát azt hitted, titkolhatod ennyi
Gazságod s országomból szótlan menekülhetsz?
Hát se kezem, mi tiéd, nem tart már vissza, se szívem,
Sem, kinek ebbe belé kell majd pusztulnia, Dídó?
Sőt, teneked még télen kell kijavítani bárkád?!
Északi szélvészek közepette sietsz elutazni?!
Ó, te kegyetlen, ilyen viharos vizen át, hadi-gályán,
Állana bár ős Trójátok, Tróját se keresnéd,
Nem hogy még idegen földet, hol senki nem ismer!
Tőlem futsz-e tehát? Jobbodra, s a könnyre szememben -
Hisz mi marad más énnékem, nyomorultnak ezentúl? -,
Kérlek a házasságra s a kezdett nászra közöttünk,
Hogyha csak egy kicsi érdemem is van előtted, akármi,
S édes voltam bármiben is, könyörülj lehanyatló
Nemzetségemen, és, ha lehet, tervedre ne gondolj.
Gyűlölnek Libyában: a tyrusiak s a nomádok
Mind érted haragusznak rám; temiattad ugyancsak
Halt ki szivemböl a szégyen, s mellyel az égig elértem,
Hajdani jó hírem. Kire hagysz hát itt, a halálra,
Ó, vendég? Mert az vagy, e név vagy csak, nem a férjem.
Mit várjak most? Pygmaliont, ki felégeti váram?
Vagy, ki fogolynőként elhurcol, a gaetul Iarbast?
Ó, legalább ha szökésed előtt születik, vigaszomra,
Kis gyerekem tőled, s palotámban most a mi pöttöm
Aeneásunkkal, másoddal játszani tudnék:
Tüstént érezném, nem lennék rab s olyan árva!"
Szólt. Szeme sem rebben meg azonban amannak: eszében
Juppiter, ő jár s fájdalmát elleplezi mélyen.
Majd, kurtán, mégis felel: "Én, letagadni, királynő,
Számtalan érdemedet, mellyel méltán dicsekedhetsz,
Hogy tudnám? inkább édes bánattal idézem,
S gondolok is rád, míg élek s eszmélek, Elissa.
Ám hadd térjek a tárgyra. Ne hidd, csalfán el akartam
Távoztom titkolni, hiszen hozzád nem az űzött,
Hogy nősüljek, avagy szerződést kössek e földön.
Hogyha a sors énrám bízná, hogyan éljek, ügyemben
Hogyha megengedné, kényem kedvemre tehessek,
Trójában laknám legelőször is, ott, hol enyéim
Meghaltak, s akkor Priamus palotája ma állna,
S Pergamumot feltámasztom már rég a romokból.
Ám a nagy Ítaliát hajszol grynéi Apolló,
Ítaliát Lyciában adott jóslása elérnem;
Ott a hazám, a szerelmem. Előtted is, im, Libyának
Várai, Karthágó fala kedves most, noha pun vagy:
Hát akkor, teucrok mi, hazát auson fövenyágyon
Mért ne keressünk? Nékünk is le szabad telepedni!
Rám, ha az éj vizenyős árnyába takarja a tájat,
S felszikráznak a csillagok: Anchísésnek, atyámnak
Néz szeme nyugtalanul, de beleng álmomba fiamnak,
Ascaniusnak is arca, kitől sors-szabta uralmát,
Hesperiát vontam meg drágámtól, ama földet.
Most is a mennyeiektől járt nálam, Jupitertől
(Itt a fejem rá és fiamé!) küldönc, ki parancsuk
Hozta; magam láttam, napfényes nappal az istent,
Sőt hangját is hallottam, hogy e várban időzött.
Hát ne gyötörd magad és engem se; Itália földjét
Nem jószántamból keresem fel - - -"
Míg a beszéd szárnyal, bőszülten villog a másik,
Hallgat, a férfira félvállról néz vissza, de aztán
Végigméri, tetőtől talpig, e szókra fakadva:
"Téged sem szült istennő! teneked, lator, ősöd
Dardanus, ó, sose volt! meredek Kaukázuson ellett
Vad Hyrcánia tigrise, ott szoptattak a sziklán!
S én ne dühödjem fel? de miért? rosszabb lehet ennél?
Hisz szeme sem rebbent! sóhaj sem hagyta el ajkát!
Vagy sírt tán? megszánta, ki őt szerelemmel imádta?
Létezik ily gazság? Nem, már Júnó, a hatalmas,
Ő se, de Sáturnus fia sem néz el neked ennyit!
Nincs, nincs már becsület! Befogadtam, mint nyomorultat,
Balgatagon társul vettem trónomra magamhoz,
S bárkahadát, seregét a haláltól visszapöröltem.
Jaj, furiák, be nagyon furdaltok! Most Lyciának,
Másszor Apollónak jóslását hozza, hogy aztán
Juppiter isteni küldöncének mondja parancsát.
Mintha a menny mindig mivelünk, mással se törődnék!
Hát... nem cáfollak többé, nem tartalak: indulj!
Leld föl Itália partjait is viharon, vizen által.
Ámde hiszem, megbűnhödsz még, ha van égi igazság,
S hívni fogod, tudom én, Dídót te gyakorta, a tenger
Zátonyain! csakhogy már én zord láng leszek akkor,
S üldözlek - de hiányommal! ha pedig halok, árnyként
Leng lelkem mindíg a nyomodba; lakolsz, lator, értem.
S én?! ezt hallom a lárvák közt, a feneketlen éjben..."
Itt megakad, fájdalma a friss levegőt se kivánja,
Elbujik, és kétségek közt otthagyja, ki néki
Oly sok mindent elmondott még volna vigaszként.
Bent elalélt testét szolgálónői azonnal
Fölfogják s helyezik márványtermében az ágyra.
Aeneás, a kegyes pedig - ámbár még igyekeznék
Józan szóval a bánatosat nyugtatni -, szivében
Mélyen megrendülve ilyen roppant szerelemtől,
Mégis, az égilakók kedvére, hajóihoz indul.
Ekkor egész erejükkel a teucrok a parti fövenyről
Húzzák már le magas gályáik. Vízen a szurkos
Csónaktest; míg mások az erdőről faragatlan
Törzseket és még zöld evezőket hoznak - - -
Költöznek ki a városból mind, látni: rohannak.
Mint hangyák, ha a sok gabonát - gondolva a télre -
Felgyűjtik s nekiesve behuzkálják lukaikba;
Mint áttör fűvön-réten, zsákmánnyal a hátán,
S egy-egy magvat tol, vonszol, vállvetve e barna,
Fürge raj, és egy közben ügyel csapatukra, a másik
Feddi a lustát: oly lázban cipekedtek az úton.
Ó, Dídó, mit is érezhettél akkor, e dolgok
Láttán, és jaj, mily sóhajtás kelt kebledből,
Szemlélvén a magas várból, hogy a távoli partok
És az egész tenger hogy forr, visszhangzik a zajtól!
Rettenetes Szerelem, mire nem viszed emberi lelkünk!
És ismét könnyeznie kell, ismét könyörögni,
És megaláznia büszke szivét szeretője szivéért,
Hogy mindent megpróbáljon, mielőtt maga meghal.
"Anna, figyeld, az egész part hogy nyüzsög: összesereglett
Körben egész csapatuk; kiabál a vitorla a szélért,
És a hajósnép künn koszorúzza vidáman a tatrészt.
Hogyha előre tudom keserű fájdalmamat, Anna,
Elviselem: de ma már egyet bírsz tenni csak értem,
Ó, testvér; egyedül téged tisztelt csak a csalfa,
Titkos gondolatát csak néked mondta el olykor;
Gyengébb perceit is te csupán ismerted a gaznak.
Hát menj el hozzá, kicsikém, könyörögj a kevélyhez.
Nem szerződtem el én Aulisban a trójai népnek
Irtására, hajót sem küldtem Pergama ellen,
Sem fel nem dúltam sírját Anchíses atyának:
Mért nem akar hát akkor meghallgatni, ha szólok?
S mért rohan? annyi szivességet sem kérhet a kedves,
Hogy legalább a szelek szelidültéig ne siessen?
Házasságot sem kérek már tőle, ha megcsalt,
Azt se, ne lássa a szép Latium földjét, vagy uralmát
Hagyja el; ó, de időt adjon, pihenést, amiközben
Fájdalmam meg bírom szokni, feledve szerelmem.
Ez legutolsó óhajom; irgalmazz a hugodnak!
S mondd: ha megadja, tetézve viszonzom - holt poraimmal."
Így könyörög, nővére szegény így jár panaszával
Szűntelen ahhoz a másikhoz. De hiába, szavakra
Nem szelidül, nem rezzen könnyre se; végzete tiltja,
És máskor-sose-tompa fülét elzárja egy isten.
Mint mikor alpesi szélviharok támadnak a szívós,
Agg-derekú tölgyre, s tusakodva hol erre, hol arra
Tépdesi fergetegük, hogy kél recsegés, a körüldúlt
Törzs ág-halma pedig magasan fedi már a porondot,
Ám a fa szirtre tapad s az egeknek aként veti lombját,
Mint amiképpen a Tartarusig terjed gyökerével:
Hát mindenfelöl így vívják panaszukkal a férfit,
És nagy szíve igen szenved neki is, de hiába,
Sziklaszilárd marad. És csak hullnak, hullnak a könnyek.
És a szerencsétlen Dídó borzongva a sorstól,
Most a halált választja; remegve tekint föl az égre.
Még inkább pusztulni akar, mikor - isszonyu látvány! -
Míg tömjén közt füstölög oltárán adománya,
Meg kell érnie: elfeketül szentelt italának
Színe, de változik át vérré bora is - csunya vérré.
Senkinek erről nem mer, nénjének se beszélni.
Néhai férjének volt még szentelve a várban
Egy márvány-szentély, amelyet tisztelt különösképp,
Ünnepi lombkoszorú, hószín lobogók diszitették;
Hajdani hitvese hívását hallotta e helyről
Egy estén, amidőn a setét betakarta a tájat;
Másszor a ház tetején a bagoly huhogott a halálról
Hosszú, gyötrelmes gyászdalt; de igézi a jósok
Számos előző jós-szava is, fenyegetve, ijesztve.
Aeneás szintén: ő álmában fut elébe
S űzi kegyetlen az őrjöngőt, ki hol elhagyatottnak
Tudja magát és társ nélkül sivatagba kivetve,
Hol meg a tyrusiak nyomait képzelgi keresni:
Mint a bolond Pentheus, aki látja az Eumenidákat
S két napot és két Thébaet lát, vagy mint Agamemnón
Sarja, Orestés, kit kígyókkal kerget az anyja
És fáklyákkal - a szinpadon -, ő szöknék, de hiába,
Bosszúálló istennők ülnek küszöbénél.
Így tört meg fájdalmában, s kétségbeesetten
Most a halál szándékát is szívébe fogadta,
S megfontolva időt, módot, behivatta a nénjét,
Rejtvén még mit akar, színlelve reményt vidor arcon:
"Megleltem, nővérem, örülj húgod sikerének,
Hogy nyerem Őt el mégis, vagy - hogy kell szabadulnom
Tőle, habár szeretem: közel Óceanushoz, a nyugvó
Naphoz, az aethiopok föld végi felén, hol a mennybolt
Tengelye Atlas tarkóján tündökleni látszik,
Él egy massyli papnő ott, hozzá utasíték,
Ő felügyel szent fáira ottan a Hesperidáknak
S őrzi a szentélyt, úgyszintén ő az, ki a szörnyet
Mákonyos étkekkel, folyadék mézzel szelidíti.
Azt állítja: varázsígéi az emberi szívet
Megváltják, de ha úgy tetszik neki, búval epesztik,
Hogy megfordít csillagokat, vizeket meg elállít
S éjszaka szellemeket szólít fel; a föld pedig akkor
Megdördül, s lerohannak a kőrisfák a hegyekből.
Esküszöm, ó testvér, rád, isteneinkre, fejedre,
Nem szivesen fanyalodtam mégsem e mágus-erőkhöz.
Titkon emelj hát nagy máglyát odabent palotámban,
S fölfüggesztett fegyvereit, de ruháit is egyben -
Mind itthagyta, igen - s melyen elvesztem, nyoszolyánkat,
Azt is csak tedd rá: mert azt akarom, hogy e gazról
Még emlék se maradjon, s így javasolja a jósnő."
Ennyit szólt, s elakadt szava; arca pedig belesápadt.
Anna e sok szertartásban nem látja hugának
Rejtett szándékát, a halált, nem sejti, hogy őrült,
Azt hiszi, az lesz most is, mint mi Sychaeus után volt.
Megteszi hát kívánságát - - -
Ám a királynő fölhalmozza magasra a máglyát,
Tölgyfa, szurokfenyvek palotája terén puposodnak,
Díszlik körben a tér a halotti kerek koszorúktól;
Ittfeledett kard és köntös fel a nászkerevetre,
Melléjük képmása kerül; ó, tudja jövőjét.
S körben az oltárok készek. Bontotthaju papnő
Hármas alakjában Hecatét: szólítja Diánát
Végre Chaost, Erebust s fennhangon számtalan istent.
Majd kilocsol, mert nincsen "avernusi", kútvizet ottan,
Majd holdfényben rézsarló-learatta füvekből
Szór ki, melyek méreg-feketén püffednek a tejtől;
Sőt, a csikóhomlokról vett, kancától elorzott
Drága szerelmi dudort is feltálalja - - -
Tiszta kezével közben az oltárnál a királynő
Árpadarát hint s húzza egyik saruját le, s eloldja
Köntös-övét, mert már kész halni, s hívja a mennyet
S csillagait; meg azoknak igazságos-bosszuálló
Isteneit, kik egyenlőtlen szerelemben epednek.
S éjszaka lett; szelid álom omolt a világon az élők
Fáradt teste fölé; szunnyadt a szilaj hab, az erdő,
És mire átfordult közepén is a csillagos égbolt,
Minden táj lecsitult, minden vad, iromba madárnép;
És elaléltak a fürge folyókban, a földön, a bokrok
És tövisek közt élők is, csendjében az éjnek.
Gondjuk eloldódott, és szűnt szívükben a bánat.
Csak kit a kín furdalt, a szegény pun nőt nem igázta,
Őneki nem szállt sem szívébe, szemére sem álom;
Sőt sebe mind tüzesebb, s nem bír sehogyan sem az őrült
Érzelmekkel e forrongás szörnyű viharában.
Végül is így torpan meg s így töpreng kebelében:
"Jaj, de mit is teszek én? újfent próbáljam előbbi
Gúnyolt kérőim, vagy tán a nomádokat ismét,
Ott esedezzem, bár nem kellettek soha férjül?
Vagy bárkáikat, Íliumot kergetve, a teucrok
Kényének magamat kitegyem? számítva: örömmel
Gondolnak rám és hálásak, mert segitettem?
Jó, képzeljük el, ezt tenném; de ki büszke hajója
Fogja a gyűlölt nőt befogadni? Szegény, te ne tudnád
És ismernéd: Láomedon fajzatja mily álnok?
S aztán: én egyedül mennék-e a víg hadi-néppel,
Vagy tolakodjam-e Tyrus egész népével utánuk?
Kedves enyéimmel, kiket ismét vízre zavarnék,
Vonva vitorlát, bár Sídont most hagytuk el éppen?
Nem! végy tőrt, azt érdemlesz, pusztulj a halálba!
És te pedig, testvér, tudd meg, te okoztad a vesztem:
Sírtam - szántál, őrjöngtem - prédára vetettél.
Nem lehetett hát élnem, amint a vadállatok élnek,
Házasság és bűn nélkül, sosem esve e gondba;
Holt hamvadnak tett esküm most törve, Sychaeus."
Ily szörnyűséges panaszok törtek ki szivéből.
Aeneás ezalatt, eldöntve, hogy indul, a bárka
Legmagasán szunnyadt, rendezvén dolgait immár.
Ekkor egy isten, oly álomalak tűnt föl neki ismét,
S feddte megint, mint Mercurius: látszott, olyan éppen
Arca szinével, a hangjával, szép szőke hajával,
Ám fiatalságtól viruló testével ugyancsak.
"Istennő fia! ily helyzetben is alszol-e, mondjad?
Vagy nem látod a szörnyü veszélyt, ami vár, te tudatlan,
S nem hallod, hogy a legjobb szél, az fú a füledbe?
Cselt, rettentő bűnt követ el szeretőd ma szivében,
Halni akar, s a harag habján hánykódik a lelke.
Hát nem futsz-e, amíg a futás hasznos, de rohanvást?
Mert látsz itt, ha e földön lel még holnap a Hajnal,
Akkora tűzvészt, hogy lángfénybe borulnak a partok,
S meglátod, mint túrják fel gályákkal a tengert!
Rajta tehát, ne habozz. Amilyen hóbortos az asszony,
Éppenoly ingatag is." Szólt, és eltűnt a sötétben.
Aeneás megijedve e gyorsan jött tüneménytől,
Mely már ment is, felriad és serkenti a többit:
"Föl, fürgén, fiaim, mindenkit vár evezője;
Bontsátok ki a vásznakat! Íme, a menny magasából
Ismét isten járt nálam: noszogat, meneküljünk,
És a csavart kötelet vágjuk ketté. Te nagy isten,
Bárki vagy is, követünk, szolgál örömünkre parancsod.
Oltalmazz kegyesen hát bennünket s a szerencse
Csillagait hozzánk igazítsd." Mondotta, miközben
Már villant is a kard, s a kötél átszelve aláhullt.
Erre a társakat is tüstént elfogja a tettvágy:
Nyüzsgenek és cipekednek, a part kiürül, de hajóktól
Habzik a víz - ott úsznak, a kék tengerben a bárkák.
Közben a Hajnal, Títhónus sáfrányvörös ágyán,
Serkent már, hogy a fényt széthintse megint a mezőkön.
Látta az úrnő is, föntről, mint szürkül az égalj
És egyforma vitorlákkal hogy szöknek a gályák
S azt is: part, kikötő kiürült, eleveztek a révből;
Hát gyönyörű kebelét verdesve vadul s beletépve
Szőke hajába: "Te nagy Jupiter - sírt fel -, megy a vendég,
Nézd, fejedelmi hatalmamban mint megcsufol engem!
Nem ragad-é fegyvert, fut utána a város? az összes
Műhelyből minden csónak nem siklik-e a vízre?
Föl, fegyvert, evezőt, szaporán, hányjátok az üszköt!...
Jaj, de miket hadarok? hát erre jutottam? a téboly
Tépi eszem? nyomorult Dídó! de miért? a csalás bánt?
Bántott volna, midőn adtad jogarad! Szavak, eskü:
Most, ugye, látod már - s aki hátán hordta honának
Isteneit s aggott atyját, látod mire vittek?!...
Hoztam volna ide s szaggattam volna izekre,
Vetve a vízbe husát! vagy övéit vágva le, mindet,
Adtam volna fel Ascaniust apjának - ebédre!
Vagy küzdelmem kétséges lett volna? No, s aztán?
Félhet-e az, ki ugyis kész halni? Hajót, haditábort,
Ó, mért nem tudtam felgyújtani, és fiut, apját
S ezt az egész fajtát beleölni, s ugorni utánuk?...
Nap, ki a föld büneit mind látod lángszemeiddel,
S közvetitője e kínoknak, Júnó, aki ismersz,
S éji keresztutakon kit a város üvölt, Hecaté, te,
S bosszura kész dírái Elissának, ti, halálom
Istenségei, halljátok s ide nézzetek, énrám,
Nagy nyomoromra, s imámra figyeljetek. - Érjen az álnok
Bár kikötőbe, evickéljen szárazra, ha sorsát
Így rendelte s ezen nem másít Juppiter, ámde:
Verjék hős népek sanyarú haddal! kiüzessék
Országából! Kebléről tépjék el Iúlust!
Lássa övéi halálát, hogy gyáván könyörögjön!
Kényszerittessék oly békéket kötni, hogy abból
Jólét országára ne szálljon, öröm sose érje!
Ellenben pusztuljon időnap előtt, temetetlen!
Ezt akarom, véremmel e szót öntöm ki utolszor.
Tyrusiak, ti pedig tiszteljétek porom avval,
Hogy gyűlölni e nemzetet, űzni e fajt sose szűntök.
S népeitek közt sem szeretet sose lesz, se szövetség.
Majd Te, akárki vagy is: kelj, Bosszú Szelleme, csontom
Hamvaiból, és irtsd karddal, tűzvésszel e dardán
Gyarmatokat. Most és ezután, ha az alkalom eljő.
Hogy part parttal, a víz vízzel víjjon, vas a vassal.
S dúlja, kivánom, a harc késő unokáikig őket!"
Így zokogott, s már lelkig megcsömörödve e gyűlölt
Élettől: mint haljon meg? szétnéz kutatóan.
S akkor Sychaeus dajkáját hívja be, Barcét,
Őt, mivel otthoni föld fedi rég az övét, s neki mondja:
"Drága dadám, Annát, nénémet hídd ide, kérlek;
S szólj neki, tiszta folyóvízben mosakodni ne késsen,
S hozza a barmokat is, miket áldozatul kiszemeltünk,
Így jöjjön, de fejed neked is szent párta borítsa.
Mert, amit elkezdtem, be szeretném végre mutatni
Styx Jupiterjének szent áldozatom, hogy a máglyán
Égjen már el e dardán képe, s a kín ne gyötörjön."
Ezt mondotta, s az eltipegett öreges csoszogással.
Ám Dídó, szörnyű szándékától eszevesztve
Most borzongani kezd, szeme vérbe borul, s hamuszürke
Arca szederjes lesz a halál iszonyú közelétől;
S fut be a zárt benső udvarra, siet föl az őrült
Ott meredő máglyájára s tetején, a kezében
Villan az ó, nem e célra kapott dardánusi szablya.
Megpillantja azonban jól-ismert nyoszolyájuk,
S azt a palástot, az íliumit, mire könnye kicsordul,
S vár kicsit és rájuk dőlvén így sír fel, utolszor:
"Óh, emlékeim, édesek! ég és sors kiket eltűrt,
Életemen ti segítsetek át, ti e bút betemetnem!
Én maga voltam a tett, de szabott pályám ma lezárul,
S nagy lelkemnek az árnyékokkal kell keveredni.
Ám egy híres, erősfalu várat emeltem; a gyilkost,
Bátyámat megbüntettem s uramért bosszut álltam;
S boldog, igen, már-már boldog lett volna a szívem,
Hogyha e dardán gályahadat fövenyünk sose látja!"
Szólt és ráomlott párnáira: "Hát... bosszulatlan? -
Súgta -, de haljunk akkor is; így... így!...mindegy az ottlenn.
Hadd vegye észre a vízen e láng fényét... az az álnok
Dardán... hogy sorsomban... nézze előre... a sorsát..."
Szólt, és míg mondotta, szivét átszúrta a vassal;
És a cselédek már azt látják csak: lehanyatlik,
És a kezén s kardján veresen végigfut a vére.
Jajjal telnek a tág termek tüstént; berohanja
S rázza a várat a Hír. Felsírnak a nők, nyög a város,
Rettenetes zokogásuktól megrendül a mennybolt;
Mintha az ősi Tyrust vagy Karthágót lerohanná
S ellenség dúlná, és dőlne a porba, s a népek
Házain és szent templomokon tűz, tűz gomolyogna.
Hallja, rohan remegő szívvel s eszevesztve közéjük
S döngeti keblét és képét karmolja a nővér
S áttör a csődületen, szólítva nevén a halódót:
"Hát ezt gondoltad ki, hugom? cseled engem irányzott?
S erre való volt oltár, máglya s tűz, hogy elámíts?
Vagy hol kezdjem a jajt, én árva? halálos utadra
Társul nénéd nem kellett? pedig osztani sorsod:
Egy kard s egy perc döntött volna a sírba, ha szólítsz.
S még én raktam e máglyát és honi isteneinket,
Szívtelen, én hívtam, mialatt te, jaj, ezt cselekedted:
Meggyilkolva magad, hugom, engem, a népet, atyáit
S sídoni városod is! Gyorsan, vizet, öntsem a sebre,
Hadd mossam le! s az ajka felett ha lebeg lehelet még,
Szám csókolja fel azt." Szólt és kúszott a magasba
És félholt húgát szívére ölelte a lépcsőn,
Vére sötét folyamát, fátylával, nyögve itatván.
Az mereven rá próbál nézni, de lángja-világa
Visszatörik, s csak a seb lüktet sípolva, zihálva.
És még így is háromszor könyökölt fel a párnán
S háromszor roskadt le: kereste szemével a napfényt
S felsóhajtott, hogy rá bírt révedni utolszor.
Ekkor a nagy Júnó e tusán, e halál-viadalmon
Megkönyörült, s az Olympusról Írist odaküldte,
Hogy szövevényeiből testének a lelket eloldja.
Mert nem bűneiért, de nem is sors-szabta halállal,
Ámde időnap előtt pusztult a szegény, esze vesztve:
Így nem nyírta le szőke haját s a fejét sem itélte
Styxbeli Orcusnak Próserpina még adományul.
Hát millió színben szikrázva a nap sugarától
Száll is a mennyből, sáfrányszárnyon, a harmatos Íris,
És feje mellé áll: "Én ezt most Dísnek ajánlom,
Égi parancs utasít, s téged kibogozlak e testből."
Szól, s egy fürtöt a jobbja lemetsz: tüstént elenyészett
Tagjaiból a meleg, s tovaszállott lelke a légben.