07. ének

Elmúltál, Cáiéta, te is, dajkája ki voltál

Aeneásnak, e part örökös hírére. De őrzi

Emléked - ha ugyan vigaszunk az efajta dicsőség -,

És neved is fenntartja a sír nagy Hesperiánkban.

Ám vég-tiszteletül kegyes Aeneás, ahogy illik,

Halmot emelve, a torlódó tenger lecsitultán

Fut kikötőjéből, a vitorlások tovaszállnak.

S kel sziszegő szél, és pásztázza az éjben az égő

Hold vonulásuk, a villódzó víz reszket a fénytől.

S már a közel circéi vidék fövényét is elérik,

Hol dús lánya a Napnak a járatlan-sürü berket

Nem szűnik soha dalra tanítani, büszke lakásán

Illatozó cédrust égetvén este világul,

Míg fínom fonalán átpengeti zengve a fésüt.

És hallják, az oroszlánok mint fújnak, a láncot

Mint tépik dühösen bömbölve a kései estben

S medvék és sörtés sertések hogy tusakodnak

Jászluk előtt, szükölő, nagy farkas-forma vadakkal,

Kik mind földilakó lények voltak, de az ádáz

Circé bájfüve állattá bűvölte el őket

Arcra, alakra. No, Neptúnus, nehogy ily bajok érjék

Jámbor trósz népét, ha kikötne a révben, e rémes

Parti szegélyen, jó széllel töltötte ki vásznuk,

Zúgó zátonyain menekültüket óva, kisérve.

- Majd hogy a víz veresen felfénylik, a menny magasából

Villan a Hajnal aranyszine is rőt kétfogatúján:

S ím a szelek szűnnek tüstént, a fuvalmak elállnak

Mind, és márványán már kínnal eveznek a mélynek.

Aeneás iszonyú ligetet lát ekkor az árról.

Rajta keresztül üdítő habjaival Tiberínus

Ront le a tengerre s gyors forgatagok, homokörvény

Kísérik sárgán. Mellette, fölötte szegélyét

És a folyam medrét szerető madarak raja csattog

Mennyeket elbüvölő dalokat, míg szállnak az erdőn.

Más utirányt utasít hát venni, a társak örömmel,

Orral a partnak, a lombárnyalta folyón föleveznek.

S most, Erató, te beszélj: kik uralkodtak fejedelmek,

Mily viszonyok, milyen állapotok hajdan Latiumban,

Hogy kikötött e hajós, jövevény had az ausoni révben -

Ezt mondom ma el és felidézem okát is a harcnak.

Isteni szűz, te segítsd hát költőd! szörnyü csatákat,

Harcokat énekelek, vérszomjtól vad vezetőket

S tyrrheniek seregét, meg a széles Hesperiának

Kardra kapott népét. Roppant események igéznek,

Megnehezül vállalt terhem.

Békés nyugalomban

Földjein úr egy öreg volt már rég erre, Latínus.

Mint mondják laurentumi nimfa, Maríca szülötte,

Atyja pedig Pícus fia, Faunus, akit te, Saturnus

Nemzettél, te vagy, így vallják, ősapja e törzsnek.

Annak azonban a menny nem adott fiusarjat utódul,

Volt ugyan egy, de korán elorozta a sír, gyerekifjan.

Háza s trónusa hát lányának lett hozománya,

Egy viruló, eladó-sorban lévő hajadonnak.

Kérték is sokan Ausoniában, a nagy Latiumban!

Kérte kivált ez a tán mind közt legszemrevalóbbik,

Vére vitézi elődöknek: Turnus, kit az úrnő

Úgy epedett mielőbb vejükül láncolni magukhoz;

Csakhogy a menny száz rémjellel gátolta, ijesztvén.

Mélyen a ház közepén rejtett laurus-fa virított,

Szent levelét féltőn óvták sok századok óta,

Mint mondják, itt lelte Latínus apó is, e tájon,

Míg falait rakta, s Phoebusnak ajánlva, e fáról

Kezdte nevezni paraszt-népét laurentumiaknak.

Hát e fa legtetejét - bámulva beszélem - a tiszta

Aetheren át, borzasztó dongással, sürü méhraj

Lepte el egyszercsak, s egymásba akasztva a lábuk,

Ott függött a füzér viruló lombjába tapadva.

Szólt is azonnal a jós: "Idegent látunk közelegni,

Hőst, hadakat, s onnan, honnét e raj, és e vidékre,

Hogy tornyos várunkat majd leigázza uralmuk."

Máskor az apja amint épp szent luc-fenyveket éget

Oltárán, s oldalt ott áll Lávínia szűzlány,

Szörnyü, de úgy tetszik, tűz kap bele hosszu hajába,

Ékei égnek mind, pattogva parázslik a pernye,

Lángol a lány kővel kirakott koronája, királyi

Kontya, hogy így sárgás fény-árba s füstbe borulva

Szétvigye Vulcánus parazsát az egész palotában.

Rémes látvány volt, nem kétséges: csuda, mondták

S zengeni kezdték, nagy nevet ad neki végzete végül,

Ámde kemény küzdelmet kell megvívni a népnek.

Hökken e rém-jeltől a király, s atyjához, a látnok

Faunus jósdájába fut és faggatja a berket,

Melyre az Albuneának nagy folyam-árja az erdőn,

Szent forrásaiból fojtó bűzt ontva lezúdul.

Kétes ügyekben egész Oenotria s Ítaliának

Népe is innen vár választ; ide jő adománnyal

S itt kér álmot a pap, ha pedig leteríti a csendes

Éjben a vérét vett birkák bőrét, odafekvén

Sok tüneményt láthat csudamódra csapongani, hallhat

Sok fura szót, a haláltalanok hangját, hogy örülhet,

Sőt hívhatja akár Acherónt is avernusi mélyén.

Hát ide jött ki Latínus apó ige-hallani akkor,

Száz göndör másodfü juhot vágván, ahogy illik,

S földre terült borzas bőrükre ledőlve kinyúlott;

S ím a vadon mélyén sebesen felsuttog a szózat:

"Ó, gyerekem, ne kivánd lányod láncolni latinhoz

És ne reménykedjél, amelyet terveznek, a nászban:

Külföldről jön a vő, ki nevünk vérével az égig

Felviszi majd, akinek fajtája s utódai mindent

Meghódítanak és meddig, fordulva, Napisten

Két tengert nem lát, mindent letipornak odáig."

Faunus atyának az éj csendjében adott e tanácsát

És látnok szavait nem fojtja magába Latínus,

Járja a Hír is a városokat, viszi, hordja, röpíti,

Ausoniában, amíg a füves partmenti fövényre

Láomedon fiatal hada fel nem húzza hajóit.

Aeneásszal a fő vezetők meg a bájos Iúlus

Közben egy égre törő, terebély fa alá telepednek

S torhoz készülnek, tönkölyből tészta terítőt

Téve a gyepre az étel alá - Jupiter maga súgta -

És e Cerés-aljat termése tetézi a tájnak.

Majd miután már minden mást felfaltak, e szűkös

Lángos-alapra, Cerés-kéregre kapatta az éhség

Elszánt fogsoruk és a karéjt a kezek le-letörték,

Falva a fölnegyedelt, vékony, sors-adta lepényből.

"Ejha, megesszük az asztalt is!" - szól erre bohókás

Hangon Iúlus s elhallgat. S ez volt a legelső

Jel, hogy a baj tovaszáll; mit hall és felfog az apja

És ismétli, igen bámulva az égi hatalmon.

"Légy üdvöz - folytatja legott -, ó, végzetem-adta

Föld, valamint üdvöz legyetek hű trójai szentek:

Itt házam s a hazám. Hiszen Anchísés maga mondta,

Most jut eszembe, jövőm titkán felfedve a fátyolt:

»Hogyha, szülöttem, majd idegen partokra vetődvén,

Rávesz az éh, étel fogytán megrágni az asztalt,

Bízni ne szűnj, fáradt fölibéd hajlék hajol akkor,

Ám ne feledd, falakat vonván, sánccal sem övezni.«

Hát ez volt az az éh; ez várt még minket utolszor,

S most bajaink végére mutat - - -

Rajta tehát, vígan, ha a nap majd fényleni virrad,

Vizsgáljuk, mi vidék ez, kik lakják, hol a népnek

Városa? ezt széledjünk szét tudakolni e révből.

Most pedig áldozzuk poharunk Jupiternek, esengjünk

Anchíséshez, atyámhoz s adjunk bort is a torhoz."

Szólt s a halántékát zöld lombokkal koszorúzván,

Hívja a hely véd-szellemeit, meg a Földet, az első

Égbelit és a sosem-látott folyamokkal a nimfák

Népét is, de az Éjt, a kelő bolygókkal az éjben

S Ída hegyén Jupitert éppúgy, sorban Phrygiának

Anyjával, valamint szüleit mennyben s Erebusban.

Ekkor a Mindent-megtehető a derült egek ormán

Hármat dördült fönn, aranyos sugarak beragyogta

Fellegeket mutogatva s rázva kezében a mennyből.

Terjed a hír tüstént Trójának népe körében:

Itt az idő az igért falakat felvonni maguknak.

És vetekedve megújul a tor: nagy volt e jel, örvend

Mindenki s vegyitőt hozván italuk koszorúzzák.

Majd hogy a másnap már végigpásztázta a földet

Lámpásával, a nép fövenyét, a vidéket, a várost

Szélednek kikutatni: hogy itt, e mocsár, a Numícus,

Az meg a thybrisi víz, míg hősi lakói latínok.

Száz kiszemelt követet küld Anchísés fia ekkor

Minden rendekből a király fejedelmi lakába,

Hogy Pallas lombját öltvén, adományait annak

Átnyújtsák, békességért esedezve a trósznak.

Késedelem nélkül fut mind végezni parancsát.

Ő ezalatt lapos árkot vet bástyái helyéül,

Rendezi táborukat, s az előszállást a fövényen,

Mint egy erődöt, sáncokkal, gyepüvel bekeríti,

Ifjai közben utuk végén várát a latinnak

S nagy bástyáit látják már, közeledve a falhoz;

Kívül a város előtt fiuk és fiatal-deli ifjak

Épp lovon és kocsikon tovafutni tanulnak a porban,

Más íjján ívet von, vagy könnyű kelevézzel

Célba dob és versenyt vetekedve rohan fel, ökölre:

S íme egyik lovasuk kiszökell a királynak, az aggnak

Hírül vinni, mi nagyszál népség jön, sose-látott

Köntösben. Mire az házába hivatja fel őket

És követői között ős trónszékére telepszik.

Fenséges, roppant ház volt, száz oszlopon álló

Laurentumbeli Pícusnak felvári lakása,

Melyben, a zord erdőn, az atyák ódon hite borzong.

Bot-kötegét, jogarát a király itt szokta először

Kézbe ragadni s emelni, e templom volt a tanácsház,

Színhelye szent toraiknak s itt ülték, ahogy illik,

Végig a végtelen asztalokat, kost vágva, a vének.

Sőt az elő-tere már teli egykori őseik ódon

Cédrus szobraival, s Italus, de Sabínus, a szöllész

Is kifaragva, a kép: görbített kést fog a nemző,

Úgyszintén Sáturnus az agg és Jánus, a kettős

Homloku, hajdani más fejedelmekkel, sürü sorban,

Kik honukért harcoltak mind, hullatva a vérük.

Háborus eszközök is húzzák szent ajtaja fáit:

Görbe szekercék és szekerek, hazahordva a hadból,

Ám sisakok forgói, kapuk roppant reteszével

S pajzs, gerely és gályák lerabolt orr-díszei szintén.

Fogva quirínusi botját, balját pajzsba övezve

Itt székelt maga is, burkolva rövid köpönyegbe,

Lóbetörő Pícus; kit a vágy vaditotta varázsló,

Circé, fényes botjával s bora bájerejével,

Tarka madárrá tett, tollát színekkel elöntvén.

Hát ilyen isteni templomban telepedve le trónján,

Hívja a házba Latínus, elődei széke elébe

Teucer utódait és maga mondja szelíden először:

"Dardanidák, halljuk - hiszen úgyse titok, hogy a tengert

Errefelé szelitek, sem a városotok s eredettek -

Mit kívántok? mely szükség szoritotta hajótok

Annyi vizek violás tükörén, ide, ausoni partra?

Ám ha utat vesztvén, ha vihartól verve is úsztok -

Mely terhet tengerjárók tűrnek biz elégszer -,

Part-révébe pihenni csupán érkezve folyónknak:

Vendégek vagytok! de latint, e saturnusi népet,

Törvény nem kötelez, sem erőszak nem nyom el, önként

Jó, ne feledjétek, csak az Isteni Ős szava számít.

S most jut eszembe, habár az idők hagyománya homályos,

Ősz auruncusok azt vallják: itt jött a világra

Dardanus, innen eredt Phrygiába s az ídai várhoz,

Thrácia menti Samusba, mi most Samothrácia, mondják,

Így utazott egykor, tyrrhén tájról, Corythusból,

Mígnem a csillagos ég aranyos várába vezette,

Isteneink számát szentélyeivel szaporítván."

Szólt, mire Ílioneus így szőtte szavával a választ:

"Fenséges fia Faunusnak, fejedelmem! e földre

Nem vészes viharok vertek ki a víz tüköréről,

Sem csillag, sem a part nem csalt meg utunk közepette:

Önként és egyetértve jövünk mindnyájan e várba,

Mert birodalmunkból, melynél a kelő Nap Olympus

Legtetejéről sem látott ragyogóbbat, elűztek.

Származatunk Jupitertől van, Jupiterre, az ősre

Büszke a dardán nép, Jupiter fényes faja szülte

Trójai Aeneást is, urunk, - ő küld küszöbödhöz.

Hogy mi vihart zuditott elömölve a szörnyü Mycénae

Ída mezőire, mily sors által üzetve rohantak

Ázsia és Európa, e két földrész a csatákba:

Azt hallotta az is, kit az Óceanus körülöntve

Elkülönít a világ végén, s az a hő-nap-aszalta

Égalj választ el, mely a négy öv közt feszül arra.

Most pedig esdünk, oly sok vízen, vészben utaztunk:

Adj egy kis part-részt, békés helyet isteneinknek

És vizet és levegőt, mi megillet akárkit a földön.

Nem lesz az országnak szeplője e nép, neveteknek

Fénye se csökken alá, s nem enyész ily tettre a hálánk,

És sose bánja meg ausoni, hogy Tróját felölelte.

Esküszöm Aeneás jobbjára (csatákon a karddal

Éppoly erős az, próbálták, mint hogyha frigyet köt)

És sorsára - ne vess meg azonban, amért a kezünkön

Önként ott a szalag, s amiért esdünk ma előtted -

Sok nép, sok faj akart minket már kötni magához!

Ám a ti partjaitok rendelte keresni minékünk

Isten-adott sorsunk. Hol Dardanus élt: ide hívott

Vissza, e tájra üzött iszonyú ígékkel Apolló,

Tyrrheni Thybrishez, s a Numícus szent vize mellé.

Pár adományt is adunk azután, vedd régi szerencsénk

Trója tüzéből megmaradott e csekély töredékét,

Ím, oltári arany, melyet Anchísés atya használt;

Ezt Priamus hordta s törvényt így ült, ahogy illik,

Összehivott népén, e jogar, fényes feje-dísze

S íliadák-szőtt köntöse is tied - - -"

Míg szólt Ílioneus, mereven letekintve Latínus

Fel sem ütötte fejét, a szemét forgatta s a földet

Nézte feszülten csak. Nincs rá ma hatással a hímes

Bíbor, nem pálcájától fogul el Priamusnak,

Lánya frigyén méláz inkább és férjhez-adásán;

És az öreg Faunus szavait forgatja szivében,

Hogy hát itt van külföldről az a vő, kit a végzet

Úgy megigért, ki egyenlően hivatott hatalomra

Országán, kinek oly kitünő, hős sarjai lesznek,

Hogy mindent leigázva felülkerekednek a földön.

Boldogan így szól hát: "Ég áldja ügyünk, csak a jóslat

Úgy is lenne! De mit kérsz, trójai, meg fogom adni;

Nem becsülöm le ajándéktok. Termékeny a szántóm,

Míg uralomra Latínus erős, itt Trója se szenved.

Ám ne maradjon el Aeneás se, ha vágyik utánunk:

Hogyha kötést akar és vendégi jogokra törekszik,

Kár a baráti tekintet elől elijednie - jöjjön;

Már fél béke az is: belecsapni királyi kezébe.

Válaszomul ti viszont a vezérnek szóljatok ekként:

Van nekem egy lányom, kit atyám szentélye, szavával,

Törzsbeli férfiuhoz fűznöm tilt és az egeknek

Számos jósjele sem javasol; s úgy int, Latiumra

Messzi vidékről jött vő vár, ki nevünket az égig

Fölviszi véreivel. Vélem, rá gondol a végzet,

S hogy ne csalódjék leglelkem sejtelme, kivánom."

Mondta s a ménesből az apó lovakat szedet össze;

Nagyszerü jászlak előtt háromszáz állt vala büszkén.

És ad a teucroknak, mindnek, sorjában azonnal

Egy szélgyors paripát, beszövött-bíbor takaróval;

Sárig arany láncok lógnak szügyükön, fedi testük

Tiszta arany, szinarany zabolát rágnak fogaikkal:

Aeneásnak, a távolinak meg kétfogatút küld,

Mennyei csírából eredett pár tűz-lehü táltost,

Oly félvéreket oly fajból, melyeket leleményes

Circé vitt atyjának ménje alá - s im, a műve!

Íly adománnyal, válasszal kap lóra, Latínus

Béke-hirét hazavinni, csoportja az aeneadáknak.

Íme az ínachus Argosból megtérve azonban

Bősz neje most húz el kocsiján, odafenn, Jupiternek,

S már magasan, siculus részről, a pachynumi foknál

Látja: a dardanidák hada s Aeneás mi vidámak.

S észrevevén, házat raknak, mert bíznak a földben,

S elhagyták a hajót: kínok nyila sújtva megállott.

Majd megrázva fejét, e szavak törtek ki szivéből:

"Hah, te gyülölt fajzat! phrygeknek sorsa, te, sorsunk

Ellensége! vagy elhulltak sígéumi földön?

Vagy leigázva igába zuhantak? Elégtek a felgyúlt

Trója tüzén fiaik? Dehogy! átsiklottak a vészen,

Át a hadak gyürüjén. Hogy véltem, erőm is a végén

Tán odalesz, bosszúm pedig el se lobogva - pihenhet.

S még e hazátlanokat mertem minden habon űzni,

Szembe szegezve vadul szökevény csapatukkal a tengert!

Menny és ár erejét hát nem kimerítik e teucrok!

Így használt csak a Scylla, a Syrtis, a szörnyü Charybdis? -

Ott rejtőznek az óhajtott Thybris folyamágyán,

Védve a víztől és tőlem! De a vad lapithákon

Mars bezzeg bosszút bírt állni; s az istenek atyja

Ős Calydont átengedhette Diána dühének!

Mért, Calydon, lapithák mily nagy büne érdemel ennyit? -

Csak nyomorult magamat, Jupiter fényes feleségét,

Bár próbáltam, amit lehetett, mindenre hajolván,

Engem aláz le csak Aeneás! Ha erőmmel azonban

Nem birom, ott kérek védelmet majd, ahol adnak.

Hogyha pedig nem lágyul a menny: Acherónt verem én fel!

Mert hát jó, a latin földről nincs módom elűzni

S végzete biztos, hogy Lávínia lesz csak a párja:

Ám halogatni s e nagy szándékot húzni szabadjon,

És elemésztenem is mindkét hatalom katonáit.

Vő s ipa így frigyesüljön, övéik ily áldozatával. -

Szűz, te pedig trósz és rutulus vért kapsz hozományul,

S nászasszonynak - Bellónát. Mert nem csak a Cisseus

Lánya, e fáklyával terhes nő, szült tüzes üszköt;

Ily láng lesz a Venus-sarj is, hív mása Parisnak

S Pergamum uj várát csóvája felégeti ismét."

Ily szavakat sziszeg és dühösen leviharzik a földre

S hívja a szörnyeteg istennők vak, lenti honából

Allectót, a siralmat adót, akinek szive színig

Szörnyű harc, harag, álnokság és vészteli vétek.

Fél is e rémtől két testvére a Tartarus éjén,

Sőt borzad Plútón atya is, mivel oly vad az arca

S annyi alakban ijeszt, sürü kígyóktól feketéllvén.

Hozzá szól Júnó s így szítja szivét szilajabbá:

"Éj szűz lánya, te, készséges szolgálat a munkád:

Tedd, se becsünk, se hirünk, csorbulva alább ne kerüljön,

És be ne fonja az aeneadák nász-terve Latínust,

Sem pedig itt, italus partunk megszállni ne tudják.

Nincs olyan egy-szivü két testvér, kit harcba ne vinnél,

Ház, amelyet haragod fel nem dúl, gyászt, temetést küldsz

És a családra csapást; a te elnevezésed ezernyi,

S van vagy ezer cseled ártani. Üss hát dús kebeledre,

Bontsd meg a békekötést és hintsd el a háboru magvát,

Hogy kardot kérjen, követeljen s kapjon az ifjú."

S Allectó, Gorgóval-itatva lemegy Latiumba

S Laurentum fényes fejedelmi lakában először

Éppen Amátának száll rá csöndes küszöbére,

Kit Turnus nászán meg a teucrok megjelenésén

Asszonyi gondjai közt a harag lángolva lobogtat.

Kék haja fürtjeiből egy kígyót rája dob ekkor

S melle alá vet a szűz, mélyen szívébe a nőnek,

Hogy fölverje egész házát, eszevesztve a rémtől.

S az csúszkál csupasz emlőin, ráncán a ruhának,

Ámde nem érzik az érintés, úgy marja be mérgét

És szedi rá a bolond asszonyt; majd font aranyékszer

Lesz a nyakán a hatalmas szörny, majd hosszu szalagdísz,

Majd meg elindul a testén föl, fürtjébe füződni.

Míg csak elő-érzés a ragály, amely árad a méreg

Nedveiből s idegét tépvén tüzet önt a velőbe,

Ám kebelén a parázs kicsi még szívébe szivódni,

Addig, anyák módjára, szelíd szóval panaszolja

Lánya s a phryg idegen nászát, úgy ont sürü könnyet:

"Hát szökevény teucrokhoz adod Lávínia lányunk,

Óh, apa, és nem szánod sem magadat, se szülötted?

S nem könyörülsz az anyán, akit elhagy a hűtlen az első

Északi szélre a szűzet a vízre ragadva e rabló?

Vagy nem a phryg pásztor perdült-e be így Helenáért,

Léda faját Lacedaemónból Trójába orozván?

Vagy szavad ily szent csak? hol a gond tieidre, a régi?

És ama jobb, mit öcsénk Turnus tenyerébe te tettél?

Hogyha pedig külföldről vársz már vőt a latinnak,

És úgy áll, Faunus szava is tüzel erre, szülődé:

Nem külföld-e az összes hely, mely ment jogarunktól;

Én legalábbis eképp értem, mit a menny szava mondott.

Míg ha a Turnus-ház legkezdete érdekel: ősük

Ínachus, Acrisius s a hazájuk a messzi Mycénae."

Látva, hiába kisértik azonban igéi Latínust,

Nem hajt rá, de egész testén tovafutva, a hüllő

Fúria-mérge viszont legbennsőjét is elönti:

Rettenetes rémképeitől a szegény dühre gyullad,

És esze-vesztve, szemérmetlen berohanja a várost.

Mint csiga ostorütések alatt olykor nekiperdül,

Hogyha gyerekhad a tág udvar közepére nagy ívben

Játszva kihajtja; s az elkanyarog, forgatva a szíjtól

Görbe vonalban; a pöttön nép pedig érteni balga

És bámulva csudálja csupán, mint pattan a puszpáng;

S attól él, ha verik: neki sem lassúbb a futása

Végig a városokon meg a vad tömegek közepette,

Sőt, azt színleli, hogy Bacchus maga szállt a szivébe

S bűnt iszonyút készítvén, még iszonyúbb dühre gerjed,

S száll a pagonyba s a bérc sürüjén elrejti szülöttét,

Hogy ne legyen neje teucroknak, nász-fáklya ne gyúljon:

"Évoe Bacchus! - üvölt -, hozzád méltó csak e szűzlány!

Zsenge borága csupán téged tisztel, de a karban

Tánca is, és a haját teneked szentelve növeszti!"

Így szaval és fut a hír, furiák dühe száll az anyákba

S egy lángtól lázítva tolulnak az új tanya-helyre:

Hagyván házaikat, - hajuk és nyakuk adva a szélnek;

Másoknak meg a menny veri vissza ijedt visitását,

Kik cipelik, bőrmezt öltvén, venyigés kelevézük.

Ott lobog ő maga is, fényes fáklyát visz a sorban

S fújja szülöttének Turnusszal nászrakelését

Vérben uszó szemmel, majd váratlan dühre gyúlván

Így vijjog: "Hej anyák, latinok, halljátok, akárhol,

Kikben az árva Amáta iránt él még kegyes érzés,

Hogyha jogán az anyáknak még gyötrődtök a gondtól,

Oldjátok meg a hajszalagot, velem orgia ülni!"

Így veri-űzi a rengetegen s a vadállatok odván

Föl-le az úrnőt Allectó s ez a bacchusi ösztök.

Majd miután már látta: dühét "kihegyezte" eléggé

És feldúlta Latínus egész tervét, palotáját,

Rebben azonnal a szörny istennő éjszinü szárnyán

S száll a merész rutulus várába, melyet ha a monda

Nem csal, a gyors notusok-kivetett Danaé alapított

Acrisius telepes népének. E hely neve hajdan

Ardea volt, amely Ardea nagy név most is, azonban

Fénye a múlté már... Meredek termében a gyászos

Éjben e helyt szunnyadt Turnus, túl már fele álmán.

Éktelen arcát Allectó és fúria testét

Itt veti el s egy vén némber képét veszi kölcsön;

Homloka rút bőrébe barázdát szánt, szalagokkal

Fonja be ősz fürtjét, olajágat tűz bele végül

S lesz Calybé, Júnó szentélyének koros őre

S ily szavakat szólván jelenik meg az ifju szemében:

"Turnus, hát tűröd, hogy vesszék annyi vesződség,

Vagy jogarad dardán telepes népségre irattad?

Kedvesed ím a király, s véren kivivott hozományod

Visszaveszi s külföldit vár székébe utódul.

Így indulj, kicsufolt, indulj letiporni a tyrrhént,

Úgy sincs hála, ne várd, így vidd a latinra a békét!

Mindezeket minden-tehető Sáturnia hagyta

Átadnom teneked, míg nyugszol az éjjeli csendben.

Rajta, riaszd hát fegyverbe s viadalra vezetni

Át a kapun hiveid ne habozz! gyújtsd vígan a cifra

Gályahadat gyönyörű folyamunkon a phryg vezetőkre!

Ezt kívánja a menny. Ha pedig fejedelmi Latínus

El nem mondja: szavát most már megtartja s a násznak

Nincs akadálya - a harcban fog Turnusra találni!"

Ámde az ifju a jósnőnek gúnyos kacagással

Így felel: "Az, hogy a Thybrisen egy hadi-raj vonul erre,

Nem ma-fülembe-jutott újság, mint hinni igyekszel.

Hát ne ijessz agyon engem; hisz Júnó, a királynő,

Ő se feled minket - - -

Csakhogy a kóros öregkortól, te, anyó, a valóra

Tompa vagy ám, és meddő gond marcangol: a papnőt

Lám, a királyi hadak hiu képzelgésre kapatják.

Őriznéd szent szobraidat meg a templomot inkább:

Háborut és békét intézzen a férfi, ki harcol."

Düh tüze önti el Allectó szívét e beszédre.

És szava közben még remegés bénítja meg izmát,

S tágul az ifjúnak szeme: úgy megnő az Erínys

S annyi sziszeg rá kígyó is; de tekintete annak

Tiltja tüzével az elfúlót több szóra fakadni,

Bárhogy akar, míg két kígyót kiszakítva hajából

Megsuhogatja e korbácsot s őrjöngve üvölti:

"Ím itt van, ki a kóros öregkortól a valóra

Tompa, királyi hadak hiu képzelgője! - No, nézz meg:

Én vagyok itt, a cudar dírák, hugaim hona küldött

S harc meg enyészet van markomban" - - -

Szólt, feketén füstölgő fáklyájával az ifjút

Megcsapván, mialatt mellébe lehellte be lángját.

S az riad álmaiból iszonyú remegéssel, elönti

Csontjaiig testét és minden izét a verejték.

S kardot akar kergén, kardot kutat ágyban, a házban;

Vágya a vasra, a vétkes harcra hevíti, haragja

Úgyszintén: valamint ropogó rőzsének a lángja

Nyalja a buzgó rézüstöt, mellette, alulról

S föltör a forró lé, gomolyog bent gőze a habnak

S túlfut a tajték, és nem tudván tartani többé

Vissza vizét, feketén felszárnyal füstje a légbe.

Békét bontva kiadja tehát a legény-vezetőknek:

Útra, Latínushoz! meg hogy ki-ki kapja a kardot

S védjék Ítaliát, a határt, el is űzve az ellent;

Ő latinoknak-teucroknak majd megfelel egyként!

Mondta s a menny erejéhez eseng fogadalmi fohásszal,

S nincs rutulus, ki ne biztatná egymást a csatára;

Ezt ösztönzi alakjának fiatal, deli bája,

Azt fejedelmi elődei, mást hős karja a tettben.

Míg rutulus sziveket tűzzel Turnus tele így tölt,

Styxbeli szárnyain Allectó megy a teucrok elébe.

S új fondorlattal fürkészi helyét a fövényen,

Hol vadat űz, lesből iramodva, a bájos Iúlus;

Cócytus szüze itt dühre gyújtja kutyáik azonnal,

S jól-ismert szaggal szédíti meg orrukat, arra

Szítva szivük: szarvast űzzön; s ez volt ama vésznek

Főoka, melyre a földmives is fölvette a fegyvert.

Mert volt egy szarvas, gyönyörű, nagy agancsu, kit anyja

Emleitől szakitottak még el s óva neveltek

Tyrrhus gyermekei s Tyrrhus maga is, fejedelmük

Messzi mezőinek és marháinak őre, gulyása.

Húguk Silvia meg - szoktatva a szófogadásra -

Zsenge füzérekkel fonogatta díszesre agancsát

És fésülte is és fürdette a tiszta folyóban.

S hagyta becézni magát, megszokva a gazdai asztalt,

Hogyha pedig befutott a berekbe bolyongani, megjött

Még öreg este is ismeretes küszöbéhez a háznak.

Hát ezt verte fel arra vadászva, a messze csavargót,

Vad vizslái csahos csapatával Iúlus a víznél,

Mint úszkált s viruló fövenyén hűsölt a pataknak.

S dics-vágytól dagadó szívvel vesszőt maga küldött

Ascanius, görbült szaru-ijjából kirepítvén;

S hogy ne remegjen a kéz: az az isten is így igazítja,

Hasfalon át, beleken beleverve süvöltve acélját.

Fut sebesülten a vad, fut az ismert házba hörögve

És vértől veresen vonszolja magát odujába

S mintha rimánkodnék, rívása betölti lakásuk.

Silvia kishuguk erre kezét tördelve, jajongva

Összesikítja segíteni durva parasztjai népét.

S ők, hisz a vad rém ott rejtőzik a hallgatag erdőn,

Jönnek azonnal: egyik hoz tűz-edzette husángot,

Bunkóval fut a másik; amit ki-ki lelt maga mellett,

Azt teszi ádáz fegyverré. Csődíti csoportját

Tyrrhus is, ő egy tölgy törzsét ékelte ki éppen

Négyfele szelni: nagyot fújt hát és fogta a fejszét.

Látva a szörnyeteg istennő, az idő ime eljött,

S árthat, a leshelyről felszáll csúcsára a csűrnek

S fönn, peremén pásztor-jelt fú ki a görbe tülökből,

Tartarusit, riadót, mire megrendülnek a berkek,

S körben a mély erdők rá visszadörögnek azonnal;

Hallja a távoli tó, Triviának habja s a Nárnak

Kéntől ősz vize is, valamint a velínusi forrás,

És az anyák fiaik rettegve szivükre szorítják.

S gyűlik e hangra, hová csak a gyászteli kürt szava elhat,

Fegyvert fogva a felbőszült pórok hada tüstént,

Minden tájékról; de a trójai ifjak ugyancsak:

Tárják táboruk és tömegük tolul Ascaniushoz.

S fölfejlődik a had. Nem pór-harc már a csatájuk,

Hol perzselt fa-karók járják vagy durva durungok,

Két-élű vas a fegyverük és feketén meredeznek,

Mint a vetés, a kivont kardok, de lobognak a napban

S visszaragyogtatják villámuk az ércek az égre:

Úgy, amiként bent mélyen előbb elszürkül a tenger

S tajtékját a habok mindig magasabbra dagasztják,

Míg a fenékről nem csap fel vize végül a mennyig.

S ekkor az élen előbb elhull Tyrrhus legidősebb

Gyermeke, kit sziszegő vessző veszt ifjan el, Almó;

Mert gégéje alá ver, a vér pedig ömlik a hangok

Síkos járatain, meg a híg leheletre sebéből.

S már sok hősi tetem hullt el körülötte: Galaesus

Vén öreg is, ki a békéért járt közbe, a jognak

Bajnoka volt s egykor legdúsabb Ausoniában:

Öt gulya járt haza s öt bégő juh-nyája naponta

S száz ekevas kellett mindig felszántani földjét.

Míg a mezőn Mars két fél közt így fárad egyenlőn,

Vérrel itatja tusájuk az isteni nő s amit ígért

Állva, az öldöklést elején már gyászba borítja,

Majd tovahagyván Hesperiát, megy a mennyei légbe,

Hol szava így szól Júnóhoz, sikerére kevélyen:

"Ím a viszályt véghezvittem véres viadallal,

Most kísértsd a baráti frigyet megkötni, ha bírod,

Most, hogy a teucrokat így megmostam az ausoni vérben!

Sőt, azt is tehetem, ha kivánságod kijelented:

Hogy rémhírrel a szomszéd falvakat is feluszítom,

Szítva szivük szomorú viadalban esengeni Marsért,

S hozzák csak hadaik: bevetem fegyverrel a földet!"

Erre viszont Júnó: "Rémkeltés, csel van elég már;

És viadalra is ok, kaszabolnak a kardok a kézben

És ki amily fegyvert épp fog, friss vérbe meríti.

Hírhedt sarja Venusnak ilyen nász-ünnepet üljön

És ilyen egybekelést maga is fejedelmi Latínus.

Ám te ne kószálj itt, kényedre az égi körökben,

Ezt nem tűri atyánk, az olympusi úr, magas ormán.

Tűnj tova hát; ha netán lesz még valamily dolog, arra

Itt vagyok én." Szólott Sáturnia és befejezte.

Kígyóktól sziszegő szárnyán száll az le a széles

Menny magasából és megtér cócytusi honba,

Ítaliában bent, borzasztó bérc-orom alja

Egy mindenfele emlegetett, híres helyet őriz,

Ampsanctus völgyét: a vadon sürü lombfala védi

Kétoldalt komoran, közepében meg dübörögve

Szólnak a szirtek a forgatag örvények folyam-útján.

S egy szörnyű szakadék, Dísnek szelelő-lyuka tátong

Erre, mutatják is, hova torka a mély Acherónnak

Felköpi dögleletes gőzét, de a rémes Erínys

Itt oson el - s ég-föld fellélegzettek utána.

Ám a királynő is megy már, Sáturnia, művét

Véglegesen befejezni. A sok pásztor meg a vészből

Indul a várba a holtakkal, viszi vissza az ifjú

Almót és a megölt, elroncsolt arcu Galaesust,

S kérik az isteneket, hívják könyörögve Latínust.

Jő maga Turnus is és a heves panaszokra, hogy öltek,

Még kettőzteti rémületük: trószt hívnak e honba,

Phrygekkel vegyül össze fajuk, míg rajta kiadnak!

S fut mindenki, rohan mindenhonnan, kinek anyját

Táncba a bacchusi tűz épp most töri távol a berken -

Mert nagy név ez: Amáta -, s vágyik mind verekedni.

Sőt vészes viadalt követel valamennyi, a végzet

Bármit mond, bármit jele és intelme a mennynek.

Majd vetekedve körülfogják a királyi Latínust.

Csakhogy ez ellenük áll, mint tengeri szikla, szilárdan,

Tengeri szikla, igen, mely a nagy viharok közepette

Meg sem rezdül, a vész bármint víjjog körülötte,

Oly sulya van; s ámbár tajtékzik a zátony, a szirtfal, -

Visszaverődik a ráhányt sok hínár derekáról.

Ám hogy a vak terven nem tud már győzni hatalma,

Mert a szilaj Júnó szándéka szerint igazodtak,

Hívja tanúul a mennyet az agg, meg a testtelen aethert

S "Jaj - szól -, megver a végzet, e vész vesztünkre viharzik!

S vétketeket vérrel váltjátok meg, nyomorultak!

Ám te lakolsz igazán, Turnus, kín, gyász tereád száll,

S későn kéred majd könyörögve imáddal a mennyet!

Mert rám vár a halál, fél lábam a rév kapujában

S nem fog fájni, csak elmennem." Szólt és befejezte

S felvárába fut eldobván fékét a közügynek.

Volt Latiumban egy ősi szokás, kegyesen gyakorolták

Hesperiában az albai falvak, a föld feje, Róma,

Tartja pedig most is, ha megindul a háboru Marsszal,

Bárha getákat akar szomorú haddal leigázni,

Vagy hyrcánra s arabra rohan, vagy az indusok ellen,

Vagy hogy a párthustól jeleik haza hozza Keletről.

Két Viadal-kapu van - nevük ez -, melyeket kegyeletből

Szentnek tisztel a szörnyű Mars félelme s a vallás;

Száz érc-pánt födi és tartós vas-zárak a tölgyet,

S őre se távozik el sohasem, Jánus, küszöbéről;

És amidőn az atyák viadalt indítani vélnek

S biztos a harc, ezeket maga nyitja quirínusi díszben

És köpenyét gabií módon felövezve a consul

S míg a küszöb csikorog, riadót maga zeng, hogy az ifjak

Mind követik: helyeselve recseg, rekedésig, a rézkürt.

Akkor is így kérték, hogy az aeneadákat e módon

Hívja Latínus, a gyász-kapukat betaszítva, csatázni.

Ám átallt az öreg hozzájuk is érni s az ocsmány

Tiszt elöl elmenekült, elbújva szobája homályán.

Hát Sáturnia száll le, a menny úrnője, az égből

S késlekedő kapuit maga rántva fel ott a Viszálynak,

Vas-veretű szárnyát sarkán fordítja ki karja.

Ausonián, mely aléltan aludt azelőtt, heve átcsap;

Van, ki gyalog megy a harci mezőre, ki táltosa hátán,

S rúgja kevélyen a port; fegyvert fut fogni a többi.

Ismét más ragyogó paizsát keni és kelevézét

Tündöklőre kövér hájjal, vagy fen hadi-bárdot

S már viszi vígan a jelvényt is, hogy hallja a kürtszót.

Öt roppant város teszi üllőit le, s a fegyvert

Újra megedzi erős Átína s Tíbur, a büszke,

S Ardea, Crustumium, valamint a tetős Antemnae.

Óvni fejükre föveg, majd fűzzel fonva be púpját,

Pajzs készül; sokan érc-inget kalapálnak eközben,

Mások ezüst lapokat mérnek fényes lábvértnek;

Ezzé lett a kasza s szántó-vas iránti szerelmök:

Újra-kovácsolják kardját eleiknek az üllőn!

S harsan a kürt, körözik hadi-jelszavaikkal a táblát.

Ez sisakot hoz házából hevesen, betöretni

Az nyihogó lovakat, míg hármas arany fonadékú

Vértet is ölt amaz és hű kardját felköti mellé.

Most pedig, istennők, tárjátok fel Helicontok,

S zengjen a dal: kik gyúltak hadfők harcra, s a térre

Kit ki kisért, mily nép, és hány élt hős a virágzó

Ítaliában már akkor, s mi viszály viharában!

Mert avatottan, csak ti, szüzek, szólhattok ezekről:

Míg hozzánk ama hír bágyadt szellője ha eljut.

Hát istentagadó, iszonyú Mézentius indul

Tyrrheni partokról legelőbb is a harcba hadával.

Jobbján gyermeke, Lausus lép, ki olyan deli ifjú,

Hogy szépségre csupán laurentumi Turnus előzi,

Lausus, a ló-betörő, igen, és a vadak megölője,

Hozva hiába ezer hívét az agyllai várból:

Csak ki parancsokat ad, kissé méltóbb apa volna,

Érné több derü, csak Mézentius apja ne volna!

Majd diadal-pálmás, ékes kocsiját a porondon

És győztes lovait deli Hercules ifju szülötte,

Délceg Aventínus fitogatja, kigyós paizsával,

Atyja jelével: amint száz hüllő hemzseg a hydrán;

Őt a világra Aventínus pagonyán Rhea papnő

Szülte titokban a domb alján, szerelembe vegyülvén

Laurentum táján Tíryns e fiával előtte,

Míg, Geryont meggyilkolván, diadallal az isten

Itt, tyrrhén vizeken csutakolta hibérusi nyáját.

Népe hajító dárdát hord és nagysulyu csáklyát,

És sima karddal küzd, markolva sabellusi kopját.

Ő maga borzas oroszlán-bőrt burkol derekára

S felrakván a fejére fehér fogait, fejedelme

Fölvárába e félelmes díszben gyalog indul,

S Hercules-öltönye úgy lóg válláról, hogy ijesztő.

Közben a tíburiak várából jő egy ikerpár,

Tíburtus nevü bátyjukról nevezett hiveikkel,

Cátillus meg a durva Corás, Argos-beli ifjak,

Kik sürü kardok közt közelegnek a hadsorok élén:

Mint két centaurus, felhők ivadékai, szállnak

Elhagyván Homolét vagy az othrysi hó-boritotta

Hegy magasát, sebesen nyargalva, s a végtelen erdők

Tért nyitnak s engednek nagy recsegéssel a cserjék.

Majd Praeneste királya tünik fel, a váralapító

Caeculus: őt a mezőn nemzették, tartja a közhit,

Barmok közt és Vulcánus volt apja s a tűzhely

Lángjaiban lelték. Pórok hada porzik utána,

Nagy Praeneste, a hűs Anió, Gabií-beli Júnó

Földje, a hernicusok köves és patakokkal eláradt

Tája lakói, s akit csak a kincses Anagnia ellát

És Amasénus atyánk, te. Sokan fegyvert se viselnek,

Nincs zörgő szekerük, paizsuk: legtöbb a parittya

Kék ólom-lövedékeivel hajigál vagy a kettős

Kurta gerelyt veti markából, míg rőtszinü farkas

Bőre a kucsma fején, de a bal láb már csupaszon lép,

Csak jobbjára simul cserzetten csizma a hadnak.

Ám Messápus, a ló-betörő, Neptúnus e sarja,

Kardra kap ő is, akit sem a tűz nem fog, se vas éle,

És rivaló hangon viadal-feledett seregébe

S már tespedt népébe hamar lelket ver a harcra.

S jő Fescennia és a faliscusi aequusok ezre,

S kik Sóracte fokát lakják, Flávína lapályát,

Címinius havasán a tavat s a capénai tölgyest.

S ment ütemes dobogással a had, zengvén fejedelmük,

Mint amidőn hószín hattyuk híg fellegek alján,

Hosszu nyakukból dalt fúván haza húznak a rétről,

Hogy visszhangzik a messzi folyó, s odalenn belerezdül

Ázsia árja - - -

Senki nem is hinné, hogy ily érces erők kavarognak

Ebben a nagy hadban, hanem inkább, hogy madaraknak

Zúgó fellege tör fövenyére a partnak a mélyből.

Ím, iszonyú hadakat hoz azonban egy ősi sabínus

Ház ivadéka, ki mint iszonyú had üget maga, Clausus,

Tőle eredt osztálya s törzse a Claudiusoknak,

Hogy Latiumban Rómából részt nyert a sabínus.

Majd roppant amiternumi századok, ősi quirísek,

S Érétum raja jő s az olaj-fák földje, Mutusca;

S ad Nómentum vára, a Rósea-völgy, a Velínus

S Tetrica vad sziklája, sevérusi szirtje is embert

S kit küld Casperia s Foruli s csermely, te, Himella,

S kik Tiberis-levet és Fabaris-vizet isznak, a hűvös

Nursia népeivel, latinokkal, hortaiakkal

S Allia bús hirü habja hadával mind gyülekeznek:

Számuk - ahány cseppet csak görget az ár Libyánál,

Hol viharával a hűs mélyben megbúvik Oríon;

S oly sürü, mint Lyciában a sárga vetés, vagy a Hermus

Szántóin, ha beért már nyár elején, a kalászfej.

S pengnek a pajzsok, a tér talpuktól döng dübörögve.

Majd Agamemnón-sarj, aki Trója nevét is utálja,

Fog kocsijába, Halaesus, a mén meg Turnus elébe

Vonja ezer vad hívével, kik a bacchusi boldog

Massicuson fogják a kapát, akiket Sidicínus

Síkja s az auruncus vének küldtek le a dombról,

Sőt a calésiek és a sekély volturnusi csermely

Népei is jönnek, de a durva satículusokkal

Oscusok őrsei is. Karcsú kelevézük a kézben,

Hosszú szíjra szokás felkötni feléjük e fegyvert,

S míg baljuk fedi pajzs, párharcra vasuk kasza-görbe.

Ám rólad se feledkezzék meg zengeni versünk,

Oebálus! mondják, szüleid Sébéthis, a nimfa,

És Capreae fejedelme, Telón, ki a télebous hont

Bírta koros fővel; kevesellte azonban az ifju

Atyja uralmát és akkor már messze legyőzte

Sarrastus népét a vizes Sárnus mezejének,

Majd Rufrae, Batulum s a Celemna lapálya lakóit

S kikre gyümölcseivel le-lebámul a bellai bástya:

Teuton módra dob ez most mind kelevézt a kezéből

S míg fövegül fejüket hántolt para-héj fedi, pajzsuk

Villog a sok vastól, vívó-kardjuk vasa villog.

Téged is elküldött Nersae hegyi tája tusázni,

Leghiresebb bajnok, fényes fegyverzetü Úfens!

Ám aequícula néped nyers fajtájú felettébb,

Földjük rossz, a berekben szoktak hát vadat űzni

S fegyveresen túrják a talajt, de a fosztogatásból

Élni örülnek csak, gyarapítani mindig a zsákmányt.

Sőt még Marruvium népének papja is eljött,

Dús olajág koszorújával kidiszítve sisakját,

Szörnyü erős Umbró; Archippus küldte, királya,

És minden viperát, hydrát, mérget fuvaló fajt

Kézrátétellel vagy igéjével leigázott,

Mesterien megalázva dühük, gyógyítva marásuk.

Csakhogy a dardán dárda-döfés ellen tehetetlen

Volt ő is, sebe nem forrt össze az álmos igékre,

Oly füvet ő se talált a hegyes marsus-honi tájon.

Sír is a gyöngyvizü Fúcinus és Angvítia berke,

Sírnak utánad a tiszta tavak - - -

Megy viadalra világszép gyermeke Hippolytusnak,

Délceg Virbius is, kit im anyja, Arícia küldött,

Hogy Díána szelíd s oly dús szentélye tövében

Fölnevelé a vizes föveny, erdein Égeriának.

Mert noha azt mondják, bár mostoha-anyja cselére

Atyja dühének e Hippolytus vérével adózott -

Rémült ménjei széttépték -, de megint fel is éledt,

Szívni a föld levegőjét fenn és látni a mennyet:

Vissza-igézte Diána szerelme s a paeoni gyógyfű.

Csakhogy a mindenek atyja, az árny-országbeli tájról

Egy már holtnak ilyen feltámadtán dühre gyulladt

S Phoebus e bűbájt és írt fölfedező fiusarját

Ő maga verte le villámával a styxi habokhoz.

Ám egy titkos szeglet ölén elrejti (a tündér

Égeriánál, berkeiben) szerető Triviája

Hippolytust ezalatt, hogy az erdőn egymaga éljen,

S Virbius: erre cserélje nevét italus csalitokban.

S ím a patás paripákat a szent liget és Triviának

Temploma tiltja ma is, mert megrémültek a mélyvíz

Szörnyeitől, szekeret s ifjat szétzúzva a parton.

Sarja azonban a sík gyepen épp úgy űzi csatázni

Lángvemhes lovait, fogatán épp úgy iramodva.

Mind megelőzve mutatja magát deli termetü Turnus

S fegyvereit fogván, fejjel fölnyúl a tömegből.

Vas-süvegén hármas forgó, mely alatt a Chimaera

Ül magasan, s épp Aetna szilaj tüze tör ki a torkán:

S annál inkább zúgnak e zord lángok, zabolátlan,

Mennél jobban tombol a harc, tajtékzik a vérhab.

Ám meredő szarvval, tükörén paizsának, aranyból

Már Íó ragyog, im, csupa szőr, im, alakra üsző lett,

Ez csak a műremek ám! de a szűz őrzője is, Argus,

S Ínachus, atyja is, - épp vizet önt egy cifra vederből.

S mint zápor, gyalogok, paizsos seregek sokasága

Hömpölyög át az egész rónán, argív fiatalság,

Auruncus, rutulus rajok és a sok ősi sicánus,

Sacránus s a labícusok is, festett paizsukkal;

Kik teneked lakják ligeted, Tiberínus, ekével

Kik rutulus halmot s a Numícus szent televényét

Vagy Circé hegyeit szántják; hol az anxuri székel,

Juppiter, és viruló berkén Férónia örvend;

Vagy, honnan Saturánk posványa sötétlik, a völgyben

Meg tengerbe a hűs Úfens keres ömleni ösvényt.

Végre a volscus nép küldötte vonul ki, Camilla,

Hozva lovas hadait, csapatuk villámlik a vastól;

Nők daliája, kinek kezeit kosarára, guzsalyhoz

Nem szoktatta Minerva, csak élni a vad viadalnak

Lány létére s a fergeteget megelőzni futásban.

Érintés nélkül tovaszáll tetején a vetésnek,

S úgy repül át rajtuk, hogy a zsenge kalász le se hajlik

Hogyha pedig tenger tükörén iramodna lebegve,

Vagy dagadó habokon, nedves sem lenne a talpa.

Őt lesi házaiból s a mezőről összesereglő

Ifju csapat s az anyák hada is, hüledezve haladtán,

S tátva marad szájuk, viruló vállára vezéri

Bíbora mily méltósággal borul és az aranycsatt

Mint köti át kontyát, míg hordja lycus-honi tegzét

S pásztori mirtusz-dárdáját, melynek vas a vége.