Az antik ónémet (más néven Altdeutsch vagy Gründerzeit) íróasztalok a 19. század második felében és a 20. század elején (a historizmus időszakában) voltak népszerűek, és a korábbi korok, főleg a reneszánsz és a barokk stíluselemeit ötvözik, gyakran neoreneszánsz hatásokkal. Ezek a bútorok a német nyelvterületen és a Monarchia területén terjedtek el, és a masszív, robusztus megjelenés jellemzi őket.
Fő jellegzetességeik:
Masszív szerkezet és anyaghasználat: Az ónémet íróasztalok jellemzően tömör fából, leggyakrabban diófából vagy tölgyfából készültek. Ez adja rendkívüli súlyukat és tartósságukat. Gyakran alkalmaztak diógyökér furnérbetéteket is a díszesebb megjelenés érdekében.
Díszes faragások: A bútorok gazdagon díszítettek. Jellemzők a kézi faragások, volutás (csigaformájú) sarokelemek és bábos, esztergált lábak. A díszítőelemek gyakran idézik a gótika, reneszánsz és barokk motívumait.
Felépítmény: Sok ónémet íróasztal rendelkezik egy asztallapra helyezett felső résszel, az úgynevezett felépítménnyel, amely további fiókokat, rekeszeket és polcokat tartalmaz, néha kis korláttal díszítve. Ez a kialakítás növeli a funkcionalitást és a reprezentatív jelleget.
Funkcionalitás: A fiókok gyakran a teljes asztallap mélységéig érnek, maximalizálva a tárolóhelyet. Sok darab zárható fiókokkal és ajtókkal rendelkezik.
Reprezentatív jelleg: Ezek az íróasztalok nem csupán funkcionális tárgyak voltak, hanem a tulajdonos anyagi helyzetét és társadalmi státuszát is hirdették, impozáns megjelenésük miatt gyakran főnöki vagy dolgozószobai bútorként funkcionáltak.
Az ónémet íróasztalok ma is népszerűek az antik bútorok kedvelői körében.