Szabó Lőrinc

SZERETLEK

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,

egész nap kutatlak, kereslek,

egész nap sírok a testedért,

szomorú kedves a kedvesért,

egész nap csókolom testedet,

csókolom minden percedet.

Minden percedet csókolom,

nem múlik ízed az ajkamon,

csókolom a földet, ahol jársz,

csókolom a percet, mikor vársz,

messziről kutatlak, kereslek,

szeretlek, szeretlek, szeretlek.

Tóth Árpád:

ESTI SUGÁRKOSZORÚ

Előttünk már hamvassá vált az út,

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata

Fénylett hajadban s béke égi csendje,

És jó volt élni, mint ahogy soha,

S a fényt szemem beitta a szivembe:

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,

Vagy áldott csipkebokor drága tested,

Melyben egy isten szállt a földre le,

S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek, -

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem: szivembe visszatér,

És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

EGY LÁNY A VILLAMOSBAN

Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett

Szemmel már úgy ült, mint dús terhü nő,

Ki révedezve sejti már a rejtett

Jövőt, mely szíve alján csendbe nő,

Maga körűl minden zajt elfelejtett,

Lesiklott róla Gond, Tér és Idő, -

Körötte durva, lármás utasok

Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.

Néztem hevűlt arcocskáját merengve:

Ki tudja, milyen sötét hivatal

Felé viszi szegény leányt a zengve

Robogó, zsúfolt, sárga ravatal?

De addig még övé a betűk lelke,

A kopott regény minden szava dal:

Grófnővé szépűl, herceg lejt feléje,

S féltérden helyezi szívét eléje.

S megáldottam magamban ócska könyvét;

Óh, mert lehet akármi ponyva bár,

Letörli egy sorsocska árva könnyét,

S a vad világ többé nem oly sivár:

Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd

Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már, -

Egy rossz író is így érhet föl tisztelt

Rendű és rangú harminchat minisztert!

Ó, hadd rontsák hát mások a világot,

Politikák, jelszavak és hadak!

Csak a tollakat ne fogja meg átok,

Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak!

Isten szivét nem bízta, csak tirátok,

S míg ég és föld bús rommá omlanak,

Hű könyveinkben daloljon a lélek

Vigaszos daccal: mégis szép az élet!

Csokonai Vitéz Mihál.y

Búcsú a magyar múzsáktól

Múzsák, akik eddig olyan jók valátok,

Hogy körűltem nyájas színnel mosolygátok;

Jó szívű, de kicsinyt használó barátok,

Kecsegtető Múzsák! már Isten hozzátok!

Ti ugyan adtatok sok olyan napokat,

Melyeken tőltöttem víg múlatságokat;

De ha meggondolom ama sok bajokat,

Néktek köszönhetem egyedűl azokat.

Vagy ti már nem vagytok ma olyan kedvesek,

Vagy az én énekim néktek nem ízesek:

Elég, hogy nem vesznek fel is a pénzesek,

Azért bizony már én más dolgot keresek.

Szeret, azt megvallom, szeret szívem kénye,

De nem vágyok lenni az ország szegénye...

Mit ér az embernek, ha van is reménye,

S azonba üressel tele az erszénye?

Tusculanum s Tibur szűlik a lelkeket,

S ha Caesar s Maecenas dajkálják ezeket;

Különben nem lehet várni oly remeket,

Mely közel érhesse Virgilt s több ilyeket.

Kimegy ám a főből minden cadentia,

Ha üres erszénnyel ír az emberfia,

S ha még azt sem kérdik, hogy van-e gázsija,

Csak szorúljon öszve a jó bagária.

Mit ér örökös hírt nyerni Iliással,

S falunként élődni tudós koldúlással?

Ha nem kérkedhetni semmi Maecenással:

Jó éjtszakát, múzsák, Fébussal s Palással!

Igaz, hogy nagy becse lehet egy babérnak,

Mely örök életet szerzett volt Homérnak:

De csakugyan úgy jó lenni ám Voltérnak,

Ha néznek ferneyi úrnak s gavallérnak.

Vagy pedig, ha sok úr, módja lévén benne,

A múzsáknak szíves áldozatot tenne,

Melyből a poéta egy kevés részt venne:

De nálunk ez a szám még nem sokra menne.

Más népek közt feles példákat találok,

Hogy mind a királyok, pápák s kardinálok,

Mind a pénzes urak annyit adtak nálok,

Amennyit nálunk sem visznek el a bálok.

De minthogy ez nálunk ausländisch portéka,

Hogy a poétának légyen ajándéka:

Sok szegény legénynek megcsökken szándéka,

S közfényű gyertyáját elrejti a véka.

Magam is ezután tivéletek tartok,

Kik élni és nemcsak verselni akartok,

Verbőczihez megyek: ti tán meg nem martok,

Kik a törvényléből moslékot habartok.

Te pedig, poézis! az egek munkája,

Apollónak mézes szájú leánykája,

Te, a szegénységnek anyja és dajkája,

Élj vígan, elszakaszt Verbőczi pennája.

Minden írásimat, melyek megmaradtak

S szűk erszényem miatt közfényt nem láthattak,

Maecenasokra is eddig nem akadtak,

Akik talán nálunk mind sírba rakattak,

Bízom az érdemes késő maradékra,

Mely több szívességgel néz a jó szándékra,

Vagy pedig nem hajtván semmi tartalékra,

Pipára raggatom és vajas fazékra.

Petőfi Sándor:

1848

Ezernyolcszáznegyvennyolc! az égen

Egy új csillag, vérpiros sugára

Életszínt vet a betegségében

Meghalványult szabadság arcára.

Szent szabadság, újabb megváltója

A másodszor sűlyedt embereknek,

Drága élted miljom s miljom ója,

Ne félj, téged nem feszítenek meg.

Elbuvék a békesség galambja,

Fészke mélyén turbékolni sem mer;

Háborúnak ölyve csattogtatja

Szárnyait a légben vad örömmel.

Hah, ti gyávák, ti máris remegtek?

Ez csak kezdet, ez csak gyermekjáték...

Hátha mindazok beteljesednek,

Amiket én álmaimban láték!

Eljön, eljön az itélet napja,

A nagy isten véritéletet tart,

S míg jutalmát jó, rosz meg nem kapja,

Már nyugonni sem fog addig a kard!

Pest, 1848. február

Illyés Gyula:

KOSZORÚ

Fölmagasodni

nem bírhatsz. De lobogsz még,

szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat

kígyóként a talaj szintjén iramítva - sziszegvén

néha a kíntól,

többször a béna dühtől, megalázott.

Elhagytak szellemeid.

Újra a fű közt, a

gazban, az aljban.

Mint évszázadokon át a behúzott

vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem

fáj fejem aggjai közt. A

nádkúpban remegő lányok közt, mialatt

átrobogott a tatár. A

szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak

néma ajak-mozgás mímelte a szót,

mert hangot sem tűr a török, mert

arcba csap ostor -:

most mutatod meg,

most igazán - nekem is, mire vagy jó,

most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek

kőharapó erejét.

Összemosolygás nyelve; a titkon

össze-világló könnyek nyelve; a hűség

nyelve; a föl nem adott hit

tolvaj-nyelve; remény laissez-passer-ja; szabadság

(percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság)

nyelve; tanár-kigunyolta diák, szerzsán-legyalázta baka,

összeszidott panaszos, hivatalnokok-unta mamácska

nyelve; csomaghordók, alkalmi favágók, mert

gyárba se jó, szakmára sem alkalmas (mert

nyelv-vizsgát se megállt) proli nyelve; az ifjú

főnök előtt habogó veterán

nyelve; a rendőrőrsön azonnal

fölpofozott gyanúsított

mélyebbről fakadó tanúság-

tétele, mint Lutheré;

kassai zúgárus, bukaresti cselédlány,

bejruti prostituált szüle-hívó

nyelve; köpések-

mosta, dühpírja-törölte

orcájú fiaid közül egy, íme:

szólni tudó más nyelveken is,

hű európaiként

mondandói miatt figyelemre,

bólintásra becsült más népek előtt is:

nem léphet föl oly ünnepi polcra,

nem kaphat koszorút

oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád

vinne, ne lábad elé

tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló

ajkad, fölnevelő

édesanyám.

Kisfaludy György

Élet hímnusza

A Föld vagyok én, a Végtelen,

az Óceán, a szárnyaló Értelem.

Kezem a csillagokba ér,

s nem teszek semmit mindezért.

Az Ég, a Szél, a Fény vagyok.

Én vagyok Istened, s angyalod.

Én vagyok benned minden őserő,

vágy, szerelem, mindent elnyelő akarat,

csodák, minden alkotás,

bosszú, gonoszság, és megalkuvás.

Minden viruló parány önvaló,

a múltnak árnya, s jövőbe szárnyaló.

Jelenek szerelme, teremtő ölelés,

herék tüze, életnedv, öled és fogant gyümölcse,

színes lepkeszárny,

libbenő szellő és gonosz árny.

Viharnak villáma én vagyok,

Apám a Nap és anyám a csillagok.

Úgy lettek egy, hogy minden ér, patak,

folyó és minden vad folyam

már régen én voltam, én, magam.

Én vagyok te és te vagy én.

Mi vagyunk Krisztus az Olajfák hegyén.

Öröklét vagyunk és sosem pusztulás,

időknek tükre s irdatlan szárnyalás.

Bennünk vibrál múltnak rezdülése,

mi vagyunk asszonyunk ölelése.

És mi vagyunk minden rút is,

a szép, lépteink vezető út is.

Mi vagyunk állatok, fák, ti vagy én,

Anyagkáprázat az idők tengerén.

A Föld vagyok én, mi eltakar,

cigány vagyok, zsidó és magyar.

Palesztin vagyok, s elűzött indián,

kurd, afgán, néger vagy ausztrálián.

Kis kínai vagyok minden tank előtt,

én vagyok az is, kit törvényed lelőtt.

Hit vagyok szívedben és éledő remény,

szeretet, örömtánc, és zengő költemény.

Aszály után az első csepp eső.

Madárfióka, a kezedben verdeső.

Jézusnak teste, a szádban a kenyér.

Szeretet nélkül az életed, mit ér?

Én voltam veled minden vad csatán.

Kit dicsérsz helyettem lelki sarlatán?

Érett gyümölcsnek íze én vagyok,

végső bajodban reményt én adok.

Szeresd kedvesed és az ölelést,

gyönyör és minden pezsdülés

hozzám zengi az élet himnuszát.

Hisz én csináltam énalkotta szád.

Belőlem, bennem, rajtam, általam

mindenben Isten, Allah, Bráhma van.

Hiába miriád és százezernyi nép,

a perc olyan, mint a milliónyi év.

Én vagyok bölcsőd és a sírodon a rög,

egyek vagyunk s bennünk a lét örök.

Szülőid ölére én alkottalak,

léted kezdetén, csupa tiszta lap.

Megéled, alkotod, gyűröd, mocskolod.

Kétkedsz, vagy a hit vezet,

ott te hallgatsz és te ítélsz magadról újabb életet.

A Szeretet vezessen fiam!

Ég veled.

Nadányi Zoltán:

AJÁNDÉK

Legyen e kis vers kézitükröd,

fogadd el tőlem, hordd magaddal

ő téged hord magával, angyal.

Most semmi, csak tükör. De hidd el,

ha tündérarcod benne fürdik,

megszínesül a színeiddel

és szebb lesz, mint festmény, virágszál,

hízelgőbb, mint költői bókok

és csillogóbb a brilliánsnál.

Engedd, hogy izgató keretként

négy szegletén körülvezessem

a véremet, pirosló repkényt.

Lásd, poklok trombitái bőgtek

és millió vulkán kicsattant,

mindegy volt! nem hallottam őket.

Én elfordultam és merengtem,

legapróbb kapcsod pattanása

leghangosabb zaj életemben.

Az uccát szórótűz sebezte

s én tehozzád tapogatóztam,

hogy megkérdezzelek: szeretsz-e?

Fiú vagyok, huszonhat éves,

sötétszemű, de férfiakkal

és költőkkel össze ne tévessz.

A Holdból hullt le gyenge testem,

itt más a légkör és az élet,

szerencse, hogy öledbe estem.

Mint többi trubadúr elődöm

a Holdban: hölgyemért rajongva

tükörvéséssel bíbelődöm.

Földön, Holdban te vagy a legszebb!

legyen e kis vers kézitükröd,

amit kezem remegve metszett.

Azért van, hogy téged mutasson,

lehet-e szebb a költemény,

ha szép mint te, tündérkisasszony?

Kányádi Sándor:

Csendes pohárköszöntő újév reggelén

Nem kívánok senkinek se

különösebben nagy dolgot.

Mindenki, amennyire tud,

legyen boldog.

Érje el, ki mit szeretne,

s ha elérte, többre vágyjon,

s megint többre. Tiszta szívből

ezt kívánom.

Szaporodjon ez az ország

Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,

s ki honnan jött, soha soha

ne feledje.

Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,

vissza nem fognak a kátyúk…

A többit majd apródonként

megcsináljuk.

Végül pedig azt kívánom,

legyen béke. –

Gyönyörködjünk még sokáig

a lehulló hópihékbe’!

(1956)

József Attila:

TÉL

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,

Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,

Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -

S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla

S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hisz zúzmarás a város, a berek...

Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni

És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,

Hogy fölengednének az emberek!

1922. november 12.

Vörösmarty Mihály:

Fóti dal

Oct. 5. 1842.

Fölfelé megy borban a gyöngy;

Jól teszi.

Tőle senki e jogát el

Nem veszi.

Törjön is mind ég felé az

Ami gyöngy;

Hadd maradjon gyáva földön

A göröngy.

Testet éleszt és táplál a

Lakoma,

De ami a lelket adja,

Az bora.

Lélek és bor két atyafi

Gyermekek;

Hol van a hal, mely dicső volt

És remek?

Víg pohár közt édesebb a

Szerelem.

Ami benne keserű van,

Elnyelem.

Hejh galambom, szőke bimbóm,

Mit nevetsz?

Áldjon meg a három isten,

Ha szeretsz.

Érted csillog e pohár bor,

Érted vív,

Tele tűzzel, tele lánggal,

Mint e szív;

Volna szívem, felszökelne

Mint a kút,

Venni tőled vagy szerelmet,

Vagy bucsút.

Hejh barátom, honfi társam,

Bort igyál.

Víg, komor, vagy csüggeteg vagy,

Csak igyál.

Borban a gond megbetegszik,

Él a kedv.

Nincs a földön gyógyerőre

Több ily nedv.

Borban a bú, mint a gyermek,

Aluszik.

Magyar ember már busúlt sok

Századig.

Ideje hogy ébredezzen

Valaha:

Most kell neki felvirúlni

Vagy soha.

Bort megissza magyar ember,

Jól teszi;

Okkal-móddal meg nem árthat

A szeszi.

Nagyot iszik a hazáért

S felsivít:

Csakhogy egyszer tenne is már

Valamit.

No de se baj, máskép leszen

Ezután;

Szóval, tettel majd segítsünk

A hazán.

Ha az isten úgy akarja

Mint magunk,

Szennyet rajta és bitor bűnt,

Nem hagyunk.

Rajta társak hát, igyunk egy

Húzamost;

Bú, szerelmek, házi gondok

Félre most:

A legszentebb -, legdicsőbbért

Most csak bort,

De ha kellend, vérben adjunk

Gazdag tort!

A legelső magyar ember

A király:

Érte minden honfi karja

Készen áll.

Lelje népe boldogságán

Örömét,

S hír, szerencse koszorúzza

Szent fejét!

Minden ember legyen ember

És magyar,

Akit e föld hord s egével

Betakar.

Egymást értve, boldogítva

Ily egy nép

Bármi vésszel bizton, bátran

Szembe lép.

Ellenség vagy áruló, ki

Hont tipor,

Meg ne éljen, fogyjon élte

Mint e bor.

Áldott földe szép hazánknak,

Drága hon,

Meg ne szenvedd soha őket

Hátadon!

S most hadd forrjon minden csep bor

Mint a vér,

Melyet hajdan frígyben ontott

Hét vezér;

S mint szikrája a szabadba

Felsiet,

Úgy keresse óhajtásunk

Az eget.

Légyen minden óhajtásunk

Szent ima,

S férfikeblünk szent imáink

Temploma.

És ürítsük a hazáért

E pohárt:

Egy pohár bor a hazáért

Meg nem árt.

Érje áldás és szerencse

Mindenütt,

Ahol eddig véremésztő

Seb fekütt.

Arca, mely az ősi bútól

Halavány,

Felderűljön, mint a napfény

Vész után.

Hű egyesség tartsa össze

Fiait,

Hogy leküzdje éjszak rémes

Árnyait:

Künn hatalmas, benn virágzó

És szabad,

Bizton álljon sérthetetlen

Jog alatt.

S vér, veríték vagy halál az,

Mit kiván,

Áldozatként rakjuk azt le

Zsámolyán,

Hogy mondhassuk csend s viharban:

"Szent hazánk:

Megfizettük mind, mivel csak

Tartozánk."

1842. október 5.

Kölcsey Ferenc:

Zrínyi dala

Hol van a hon, melynek Árpád vére

Győzelemben csorga szent földére,

Mely nevével hév szerelmet gyújt;

S messze képét bújdosó magzatja,

Még Kalypso keblén is siratja,

S kart feléje búsan vágyva nyújt?

Itt van a hon, ah nem mint a régi,

Pusztaságban nyúlnak el vidéki,

Többé nem győzelmek honja már;

Elhamvadt a magzat hő szerelme,

Nincs magasra vívó szenvedelme,

Jégkebelben fásult szívet zár.

Hol van a bérc, és a vár fölette,

Szondi melynek sáncait védlette,

Tékozolva híven életét;

Honnan a hír felszáll, s arculatja

Lángsugárit távol ragyogtatja,

S fényt a késő századokra vét?

Itt van a bérc, s omladék fölette,

Mely a hőst és hírét eltemette,

Bús feledség hamván, s néma hant;

Völgyben űl a gyáva kor s határa

Szűk köréből őse saslakára

Szédeleg ha néha felpillant.

És hol a nép, mely pályát izzadni,

S izzadás közt hősi bért aratni

Ősz atyáknak nyomdokin tanúlt;

S szenvedett bár, s bajról bajra hága,

Hervadatlan volt szép ifjusága,

A jelenben múlt s jövő virúlt?

Vándor állj meg! korcs volt anyja vére,

Más faj állott a kihúnyt helyére,

Gyönge fővel, romlott, szívtelen;

A dicső nép, mely tanúlt izzadni,

S izzadás közt hősi bért aratni,

Névben él csak, többé nincs jelen.

Szobránc, 1830. július

Álmomban mesteremmel

Álmomban Mesteremmel

tengerparton jártam, s az életem

nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:

két pár lábnyom a parti homokon,

ahogy Ő mindig ott járt énvelem.

De ahogy az út végén visszanéztem,

itt-amott csak egy pár láb nyoma

látszott, éppen ahol életem

próbás, nehéz volt, sorsom mostoha

Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz

"Amikor életem a kezedbe tettem,

s követődnek szegődtem Mesterem,

azt ígérted, soha nem hagysz el engem,

minden nap ott leszel velem

S most visszanézve a legnehezebb

úton, legkínosabb napokon át

mégsem látom szent lábad nyomát!

Csak egy pár láb nyoma

látszik az ösvényen,

Elhagytál a legnagyobb ínségben?"

Az Úr kézenfogott, és szemembe nézett

"Gyermekem, sose hagytalak el téged!

Azokon a nehéz napokon át

azért látod csak egy pár láb nyomát,

mert a legsúlyosabb próbák alatt

téged a vállamon hordoztalak!"

/Ismeretlen szerzőtől - Türmezei Erzsébet fordítása/

Balassi Bálint

TIZENEGYEDIK

BORIVÓKNAK VALÓ

IN LAUDEM VERNI TEMPORIS

az "Fejemet nincsen már" nótájára

1

Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,

Mindent egészséggel látogató ege,

Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!

2

Te nyitod rózsákot meg illatozásra,

Néma fülemile torkát kiáltásra,

Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

3

Néked virágoznak bokrok, szép violák,

Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak,

Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

4

Mert fáradság után füremedt tagokat

Szép harmatos fűvel hizlalod azokat,

Új erővel építvén űzéshez inokat.

5

Sőt még az végbéli jó vitéz katonák,

Az szép szagú mezőt kik széllyel béjárják,

Most azok is vigadnak, s az időt múlatják.

6

Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,

Ki vígan lakozik vitéz barátjával,

Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.

7

Újul még az föld is mindenütt tetőled,

Tisztul homályából az ég is tevéled,

Minden teremtett állat megindul tebenned.

8

Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,

Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből,

Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből!

Vörösmarty Mihály:

Gondolatok a könyvtárban

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,

Az emberiségnek elhányt rongyain

Komor betűkkel, mint a téli éj,

Leírva áll a rettentő tanulság:

"Hogy míg nyomorra milliók születnek,

Néhány ezernek jutna üdv a földön,

Ha istenésszel, angyal érzelemmel

Használni tudnák éltök napjait."

Miért e lom? hogy mint juh a gyepen

Legeljünk rajta? s léha tudománytól

Zabáltan elhenyéljük a napot?

Az isten napját! nemzet életét!

Miért e lom? szagáról ismerem meg

Az állatember minden bűneit.

Erény van írva e lapon; de egykor

Zsivány ruhája volt. S amott?

Az ártatlanság boldog napjai

Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,

Vagy egy dühös bujának pongyoláján.

És itt a törvény - véres lázadók

Hamis birák és zsarnokok mezéből

Fehérre mosdott könyvnek lapjain.

Emitt a gépek s számok titkai!

De akik a ruhát elszaggaták

Hogy majd belőle csínos könyv legyen,

Számon kivül maradtak: Ixion

Bőszült vihartól űzött kerekén

Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.

Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;

A csillagászat egy vak koldus asszony

Condráin méri a világokat:

Világ és vakság egy hitvány lapon!

Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből

S most a szabadság és a hősi kor

Beszéli benne nagy történetét.

Hűség, barátság aljas hitszegők

Gunyáiból készült lapon regél.

Irtózatos hazudság mindenütt!

Az írt betűket a sápadt levél

Halotti képe kárhoztatja el.

Országok rongya! könyvtár a neved,

De hát hol a könyv mely célhoz vezet?

Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e

A könyvek által a világ elébb?

Ment, hogy minél dicsőbbek népei,

Salakjok annál borzasztóbb legyen,

S a rongyos ember bőszült kebele

Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.

De hát ledöntsük, amit ezredek

Ész napvilága mellett dolgozának?

A bölcsek és a költők műveit,

S mit a tapasztalás arany

Bányáiból kifejtett az idő?

Hány fényes lélek tépte el magát,

Virrasztott a sziv égő romja mellett,

Hogy tévedt, sujtott embertársinak

Irányt adjon s erőt, vigasztalást.

Az el nem ismert érdem hősei,

Kiket - midőn már elhunytak s midőn

Ingyen tehette - csúfos háladattal

Kezdett imádni a galád világ,

Népboldogító eszmék vértanúi

Ők mind e többi rongykereskedővel,

Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel,

Rosz szenvedélyek oktatóival

Ők mind együtt - a jók a rosz miatt -

Egy máglya üszkén elhamvadjanak?

Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,

Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,

Oly fényes elmék a sár fiait

A sűlyedéstől meg nem mentheték!

Hogy még alig bír a föld egy zugot,

Egy kis virányt a puszta homokon

Hol legkelendőbb név az emberé,

Hol a teremtés ősi jogai

E névhez "ember!" advák örökűl -

Kivéve aki feketén született,

Mert azt baromnak tartják e dicsők

S az isten képét szíjjal ostorozzák.

És mégis - mégis fáradozni kell.

Egy újabb szellem kezd felküzdeni,

Egy új irány tör át a lelkeken:

A nyers fajokba tisztább érzeményt

S gyümölcsözőbb eszméket oltani,

Hogy végre egymást szívben átkarolják,

S uralkodjék igazság, szeretet.

Hogy a legalsó pór is kunyhajában

Mondhassa bizton: nem vagyok magam!

Testvérim vannak, számos milliók;

Én védem őket, ők megvédnek engem.

Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.

Ez az, miért csüggedni nem szabad.

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit

Agyunk az ihlett órákban teremt.

S ha összehordtunk minden kis követ,

Építsük egy újabb kor Bábelét,

Míg oly magas lesz, mint a csillagok.

S ha majd benéztünk a menny ajtaján,

Kihallhatók az angyalok zenéjét,

És földi vérünk minden csepjei

Magas gyönyörnek lángjától hevültek,

Menjünk szét mint a régi nemzetek,

És kezdjünk újra tűrni és tanulni.

Ez hát a sors és nincs vég semmiben?

Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal

S meg nem kövűlnek élő fiai.

Mi dolgunk a világon? küzdeni,

És tápot adni lelki vágyainknak.

Ember vagyunk, a föld s az ég fia.

Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,

S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,

Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt

Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Mi dolgunk a világon? küzdeni

Erőnk szerint a legnemesbekért.

Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.

Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből

S a szellemharcok tiszta sugaránál

Olyan magasra tettük, mint lehet,

Mondhatjuk, térvén őseink porához:

Köszönjük élet! áldomásidat,

Ez jó mulatság, férfi munka volt!

1844 vége

Dsida Jenő:

Hálaadás

Köszönöm, Istenem az Édesanyámat!

Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!

Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,

Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.

Áldott teste, lelke csak érettem fárad,

Köszönöm, Istenem az Édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este

imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.

Köszönöm a szivét, mely csak értem dobban

- itt e földön senki sem szerethet jobban! -

Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,

Istenem, köszönöm az Édesanyámat.

Te tudod, Istenem - milyen sok az árva,

Aki oltalmadat, vigaszodat várja.

Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,

Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!

Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,

Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,

Áldd meg könnyhullását, áldd meg szenvedését!

Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,

Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:

Köszönöm, köszönöm az Édesanyámat!!!

József Attila

A Dunánál

1

A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

Mintha szivemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

minden hullám és minden mozdulás.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,

de mintha mindegy volna, el is állt.

És mégis, mint aki barlangból nézi

a hosszú esőt - néztem a határt:

egykedvü, örök eső módra hullt,

szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,

másra gondoló anyának ölén

a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen

és nevetgéltek a habok felém.

Az idő árján úgy remegtek ők,

mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve

nézem, amit meglátok hirtelen.

Egy pillanat s kész az idő egésze,

mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,

öltek, öleltek, tették, ami kell.

S ők látják azt, az anyagba leszálltak,

mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.

Enyém a mult és övék a jelen.

Verset irunk - ők fogják ceruzámat

s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt -

ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,

ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős -

az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:

a sok nemzedék, mely egymásra tör.

A honfoglalók győznek velem holtan

s a meghódoltak kínja meggyötör.

Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -

török, tatár, tót, román kavarog

e szívben, mely e multnak már adósa

szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő

harc, hogy a multat be kell vallani.

A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,

egymást ölelik lágy hullámai.

A harcot, amelyet őseink vivtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés.

1936. jún.

Szabó Lőrinc:

Tücsökzene

123

Az Anyák

Csak egy voltak kivétel, az Anyák.

Szentek és ápolónők: a csodát,

a jelenést láttam bennük. A nagy

odaadást, az aggodalmakat,

a virrasztást, a könnyet, s mind, amit

a nő szenved, ha otthon dolgozik,

a gondviselést. Hogy testileg mi a

férj, feleség s a család viszonya,

nem sejtettem-kutattam. Valami,

éreztem előre elrendeli,

ki hol álljon, mi legyen, öröme,

bánata mennyi, milyen gyermeke,

és ezen változtatni nem lehet.

A férfi maga küzdi ki szerepét,

a nők az eleve-elrendelés:

ők a béke, a jóság, puhaság

a földön, a föltétlen szeretet...

Anyám, nyujtsd felém öreg kezedet!

Babits Mihály :

Húsvét előtt

S ha kiszakad ajkam, akkor is,

e vad, vad március évadán,

izgatva belül az izgatott

fákkal, a harci márciusi

inni való

sós, vérizü széltől részegen,

a felleg alatt,

sodrában a szörnyü malomnak:

ha szétszakad ajkam, akkor is,

ha vérbe lábbad a dallal és

magam sem hallva a nagy Malom

zúgásán át, dalomnak izét

a kínnak izén

tudnám csak érezni, akkor is

mennyi a vér! -

szakadjon a véres ének!

Van most dícsérni hősöket, Istenem!

van óriások vak diadalmait

zengeni, gépeket, ádáz

munkára hűlni borogatott

ágyúk izzó torkait:

de nem győzelmi ének az énekem,

érctalpait a tipró diadalnak

nem tisztelem én,

sem az önkény pokoli malmát:

mert rejtek élet száz szele, március

friss vérizgalma nem türi géphalált

zengeni, malmokat; inkább

szerelmet, embert, életeket,

meg nem alvadt fürge vért:

s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is

ez inni való sós vérizü szélben,

a felleg alatt,

sodrában a szörnyü Malomnak,

mely trónokat őröl, nemzeteket,

százados korlátokat

roppantva tör szét, érczabolát,

multak acél hiteit,

s lélekkel a testet, dupla halál

vércafatává

morzsolva a szűz Hold arcába köpi

s egy nemzedéket egy kerék-

forgása lejárat:

én mégsem a gépet énekelem

márciusba, most mikor

a levegőn, a szél erején

érezni nedves izét

vérünk nedvének, drága magyar

vér italának:

nekem mikor ittam e sós levegőt,

kisebzett szájam és a szók

most fájnak e szájnak:

de ha szétszakad ajkam, akkor is,

magyar dal március évadán,

szélnek tör a véres ének!

Én nem a győztest énekelem,

nem a nép-gépet, a vak hőst,

kinek minden lépése halál,

tekintetétől ájul a szó,

kéznyomása szolgaság,

hanem azt, aki lesz, akárki,

ki először mondja ki azt a szót,

ki először el meri mondani,

kiáltani, bátor, bátor,

azt a varázsszót, százezrek

várta, lélekzetadó, szent,

embermegváltó, visszaadó,

nemzetmegmentő, kapunyitó,

szabadító drága szót,

hogy elég! hogy elég! elég volt!

hogy béke! béke!

béke! béke már!

Legyen vége már!

Aki alszik, aludjon,

aki él az éljen,

a szegény hős pihenjen,

szegény nép reméljen.

Szóljanak a harangok,

szóljon allelujja!

mire jön új március,

viruljunk ki újra!

egyik rész a munkára,

másik temetésre

adjon Isten bort, buzát,

bort a feledésre!

Ó, béke! béke!

legyen béke már!

Legyen vége már!

Aki halott, megbocsát,

ragyog az ég sátra.

Testvérek, ha túl leszünk,

sohse nézünk hátra!

Ki a bűnös, ne kérdjük,

ültessünk virágot,

szeressük és megértsük

az egész világot:

egyik rész a munkára,

másik temetésre:

adjon Isten bort, buzát,

bort a feledésre!

Petőfi Sándor:

Nemzeti Dal

Talpra magyar, hí a haza!

Itt az idő, most vagy soha!

Rabok legyünk, vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok! -

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,

Kárhozottak ősapáink,

Kik szabadon éltek-haltak,

Szolgaföldben nem nyughatnak.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,

Ki most, ha kell, halni nem mer,

Kinek drágább rongy élete,

Mint a haza becsülete.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,

Jobban ékesíti a kart,

És mi mégis láncot hordunk!

Ide veled, régi kardunk!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,

Méltó régi nagy hiréhez;

Mit rákentek a századok,

Lemossuk a gyalázatot!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,

Unokáink leborulnak,

És áldó imádság mellett

Mondják el szent neveinket.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Pest, 1848. március 13.

Kölcsey Ferenc:

Vanitatum vanitas

Itt az írás, forgassátok

Érett ésszel, józanon,

S benne feltalálhatjátok

Mit tanít bölcs Salamon:

Miképp széles e világon

Minden épűl hitványságon,

Nyár és harmat, tél és hó

Mind csak hiábavaló!

Földünk egy kis hangyafészek,

Egy perchozta tűnemény;

A villám és dörgő vészek

Csak méhdongás, s bolygó fény;

A történet röpülése

Csak egy sóhajtás lengése;

Pára minden pompa s ék:

Egy ezred egy buborék.

Sándor csillogó pályája,

Nyúlvadászat, őzfutás;

Etele dúló csordája

Patkánycsoport, foltdarázs;

Mátyás dicső csatázási,

Napoleon hódítási,

S waterlooi diadal:

Mind csak kakasviadal.

A virtus nagy tűneményi

Gőz, mit hagymáz lehele;

A kebel lángérzeményi

Vértolúlás kínjele;

A vég, melyet Sokrat ére,

Catonak kihulló vére,

S Zrínyi Miklós szent pora

Egy bohóság láncsora.

És ti bölcsek, mit hozátok

Ami volna szép s jeles?

Mámor bírta koponyátok,

Plato s Aristoteles.

Bölcselkedő oktalanság,

Rendbe fűzött tudatlanság,

Kártyavár s légállítvány

Mindenféle tudomány.

Demosthén dörgő nyelvével

Szitkozódó halkufár;

Xenofon mézbeszédével

Rokka közt mesére vár;

Pindár égi szárnyalása

Forró hideg dadogása;

S Phidias amit farag,

Berovátkolt kődarab.

Mi az élet tűzfolyása?

Hulló szikra melege.

A szenvedelmek zúgása?

Lepkeszárny fergetege.

Kezdet és vég egymást éri,

És az élet hű vezéri,

Hit s remény a szűk pályán,

Tarka párák s szivárvány.

Holdvilág csak boldogságunk;

Füst a balsors, mely elszáll;

Gyertyaláng egész világunk;

Egy fúvallat a halál.

Vársz hírt s halhatatlanságot?

Illat az, mely tölt virágot,

És a rózsát, ha elhúll,

Még egy perccel éli túl.

Hát ne gondolj e világgal,

Bölcs az, mindent ki megvet,

Sorssal, virtussal, nagysággal

Tudományt, hírt s életet.

Légy, mint szikla rendületlen,

Tompa, nyúgodt, érezetlen,

S kedv emel vagy bú temet,

Szépnek s rútnak húnyj szemet.

Mert mozogjon avagy álljon

E parányi föld veled,

Lengjen fényben, vagy homályon

Hold és nap fejünk felett,

Bárminő színben jelentse

Jöttét a vándor szerencse,

Sem nem rossz az, sem nem jó:

Mind csak hiábavaló!

1823. február-április

Szigeti Ferenc - Karthago:

A sorsodtól ne félj

Nézd, hogy fut az élet

Nézd az órám, körbejár

De az álmoktól, s a vágyaidtól ne félj!

Nézd, eljött a hajnal

Két karomban itt talált

De a napfénytől, s a sorsodtól ne félj!

Ha bárhová küld a sors

Ne legyen annyi elég

Találd meg az arcodat

Ehhez tenned kell még

Mert él egy új nemzedék

Ki a jövőnek él

Ők a holnap gyermekei

S te légy a példakép

Nézd, ahogy a vén fák

Álmodnak a télen át

De te a múltadtól, s a jövőtől ne félj!

Nézd, hogy fut a felhő,

Szél viszi századokon át

De a múltadtól, s a sorsodtól ne félj!

Ha bárhová küld a sors

Ne legyen annyi elég

Találd meg a célodat

Ezért tenned kell még

Mert él egy új nemzedék

Arcuk a jövő felé

Ők a holnap gyermekei

S te légy a példakép

Nézd, hogy fut a felhő,

Szél viszi századokon át

De te a múltadtól, s a jövőtől ne félj!

De a múltadtól, s a sorsodtól ne félj!

Hidd el a múltadtól, s a jövőtől ne félj!

Te a múltadtól, s a sorsodtól ne félj!