ESTI SUGÁRKOSZORÚ

Tóth Árpád

Előttünk már hamvassá vált az út

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata

Fénylett hajadban s béke égi csendje,

És jó volt élni, mint ahogy soha,

S a fényt szemem beitta a szivembe:

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,

Vagy áldott csipkebokor drága tested,

Melyben egy isten szállt a földre le

S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek, -

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem: szivembe visszatér

És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

Ady Endre:

A SION-HEGY ALATT

Borzolt, fehér Isten-szakállal,

Tépetten, fázva fújt, szaladt,

Az én Uram, a rég feledett,

Nyirkos, vak, őszi hajnalon,

Valahol Sion-hegy alatt.

Egy nagy harang volt a kabátja,

Piros betükkel foltozott,

Bús és kopott volt az öreg Úr,

Paskolta, verte a ködöt,

Rórátéra harangozott.

Lámpás volt reszkető kezemben

És rongyolt lelkemben a Hit

S eszemben a régi ifjuság:

Éreztem az Isten-szagot

S kerestem akkor valakit.

Megvárt ott, a Sion-hegy alján

S lángoltak, égtek a kövek.

Harangozott és simogatott,

Bekönnyezte az arcomat,

Jó volt, kegyes volt az öreg.

Ráncos, vén kezét megcsókoltam

S jajgatva törtem az eszem:

»Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,

Kihez mondottam sok imát?

Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.«

»Halottan visszajöttem hozzád

Én, az életben kárhozott.

Csak tudnék egy gyermeki imát.«

Ő nézett reám szomorún

S harangozott, harangozott.

»Csak nagyszerű nevedet tudnám.«

Ő várt, várt s aztán fölszaladt.

Minden lépése zsoltár-ütem:

Halotti zsoltár. S én ülök

Sírván a Sion-hegy alatt.

Babits Mihály:

Gretna Green

Kék az ég ma, zöld az ág, -

milyen messze, más világ!

mennyi rózsa, lám a pünköst -

Ámor röpdös négy szemünk közt

- s semmi harc és semmi kín:

mindjárt itt lesz Gretna Green

szállunk, szállunk mind tovább

tefeléd, szép délibáb!

Bájkocsim szemed sugára,

csókos szók az ostorom

Hopp! megszállunk éjszakára

valamely monostoron

- e monostor nemcsak rím,

e monostor Gretna Green

vén kovács ott ősz apát,

aki minket összeád.

Sorsom, borsom mit kivánsz?

legszebb a mezalliánsz:

légy hát, édes ellenségem,

Hófehérke, feleségem

- mennyi illat, mennyi szín!

szép az útad, Gretna Green

mennyi rózsa, mily tavasz

bárányfelhő ránk havaz.

Mennyi szín és mennyi kincs!

szebb ut nincs és jobb ut sincs.

Ez a rév itt Éva réve:

rég ismérem, ezer éve.

- Kinn vagyunk már, hejh de kinn!

Hol van, hol van Gretna Green?

Meddig szálljunk még tovább

érted ó szép délibáb?

Esteledik az idő,

hűs az árny és zörg az ág -

megaszalt a déli hő

s esttől borzongsz, szép virág

- aggadozva kérded ím:

»Messze még a Gretna Green?«

Jaj virágom, nem tudom

megtévedtünk az uton.

Szökken a kocsim: világom

köd borítja s légi nedv,

lankad utazó virágom,

bennem is a régi kedv

- mennyi harc és mennyi kín!

Messze még a Gretna Green

s szempillámat - ó de kár -

ólom-álom üli már.

Gazdag Erzsi:

Megjött a Télapó

Szánon jött. A hegyeken

fenyők búcsúztatták.

Zsákját tükrös hegyi tón

vízilányok varrták.

Medvék mézet gyűjtöttek

nyár derekán néki.

S egy kosárban áfonyát

küldött az ősz néni.

Piros szemű mókusok

mogyorója csörren.

S megcsendül a kicsi szán

csengője a csöndben.

Itt van már az udvaron.

Toporog a hóban.

Teli zsákja a tiéd,

dúskálhatsz a jóban.

Radnóti Miklós:

Erőltetett menet

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,

s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,

hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.

Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok

fölött régóta már csak a perzselt szél forog,

hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,

és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.

Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom

mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;

ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán

a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,

s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,

a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,

és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,

s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, -

de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

Bor, 1944. szeptember 15.

Babits Mihály:

Ádventi köd

Tél van megint!

Reggel amint

fölébredek,

még betekint

az utcalámpa

sötét szobámba,

mert odakint

köd van megint.

Elbuvik a

nap-paripa

az ég dugottabb

aklaiba,

hova a csillag-

állatok bujnak

nappalira:

Kos, Bak, Bika...

Tán a ravasz

égi lovas

»sötéten tartja«,

míg egy kamasz

s vig turf-inas

a forró pálya

gyepét kitárja:

az uj tavasz.

S én mint kinek

nagy versenyek

tétén végső

reménye remeg,

szorongva kérdem,

mit rejtenek

e függönyök

s az istenek?

És lesz-e még

hogy fölfakad

a borulat,

s küld-e a nap

egy sugarat,

mint vért a seb,

vagy megfuladt

a köd alatt?

És lesz-e még

Lángja elég

hevitni, mint

valaha rég

e földi lét

fagyát s az ember

vak életét

valaha még?

Ágyon ülök

s nincs egy szemernyi

kedvem kikelni.

Talán örök

marad a köd

amely beföd

s kásásan ing a

tetők fölött.

Óh könnyű rímek,

friss zengzetek,

csengessetek!

Végem, ha vígaszt

nem lelhetek

tibennetek...

Babits Mihály:

Balázsolás

Szépen könyörgök, segíts rajtam, szent Balázs!

Gyermekkoromban két fehér

gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon

s úgy néztem a gyertyák közül,

mint két ág közt kinéző ijedt őzike.

Tél közepén, Balázs-napon

szemem pislogva csüggött az öreg papon,

aki hozzád imádkozott

fölémhajolva, ahogy ott térdeltem az

oltár előtt, kegyes szokás

szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én

s ő se jól értett. De azért

te meghallgattad és megóvtad gyermeki

életem a fojtogató

torokgyíktól, s a veszedelmes mondulák

lobjaitól, hogy fölnövén

félszáz évet megérjek, háladatlanul,

nem is gondolva tereád.

Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,

segíts, Sebasta püspöke!

Lásd, így élünk mi, gyermekmódra, balgatag,

hátra se nézünk, elfutunk

a zajló úton, eleresztve kezetek,

magasabb szellemek de ti

csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.

Nem sért ha semmibe veszünk

s aztán a bajban újra visszaszaladunk

hozzátok, mint hozzád ma én

reszkető szívvel... Mosolyogj rajtam, Balázs!

ki mint a szepegő kamasz,

térdeplek itt együgyű oltárod kövén

mosolyogj rajtam, csak segíts!

Mert orv betegség öldös íme engemet

és fojtogatja torkomat,

gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm

zihál, s mint aki hegyre hág,

mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,

kifulva, akként élek én

örökös lihegésben. S már az orvosok

kése fenyeget, rossz nyakam

fölvágni, melyet hajdan olyan megadón

hajtottam gyertyáid közé,

mintha sejtettem volna már... Segíts, Balázs!

Hisz a te szent gégédet is

kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány

kivégzett: tudhatod, mi az!

Te ismered a penge élét, vér ízét,

a megfeszített perceket,

a szakadt légcső görcseit, s a fulladás

csatáját és rémületét.

Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,

okos felnőtt! Te jól tudod,

mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall

még az Isten jósága sem,

a mit ér az élet... S talán azt is, hogy nem is

olyan nagy dolog a halál.