J. Verne: Nemo kapitány

JULES VERNE

NEMO KAPITÁNY

TENGER ALATT A VILÁG KÖRÜL

REGÉNY

FORDÍTOTTA: KILÉNYI MÁRIA

Tartalom

ELSŐ RÉSZ

I. A BOLYGÓ ZÁTONY

II. PRO ÉS KONTRA

III. "AHOGY A TANÁR ÚR PARANCSOLJA"

IV. NED LAND

V. SZERENCSE FEL!

VI. TELJES GŐZZEL

VII. ISMERETLEN BÁLNAFAJTA

VIII. MOBILIS IN MOBILI

IX. NED LAND MEGHARAGSZIK

X. A TENGER VÁNDORA

XI. A "NAUTILUS"

XII. MINDENT VILLAMOSSÁGGAL

XIII. NÉHÁNY SZÁMADAT

XIV. A FEKETE ÁRAMLAT

XV. MEGHÍVÁST KAPOK LEVÉLBEN

XVI. SÉTA A TENGERFENÉKEN

XVII. ERDŐ A TENGER ALATT

XVIII. NÉGYEZER MÉRFÖLD A CSENDES-ÓCEÁN ALATT

XIX. VANIKORO

XX. A TORRES-SZOROS

XXI. ISMÉT SZÁRAZFÖLDÖN

XXII. NEMO KAPITÁNY VILLÁMOT SZÓR

XXIII. NEHÉZ ÁLMOK

XXIV. KORALLORSZÁG

MÁSODIK RÉSZI. AZ INDIAI-ÓCEÁN

II. ÚJABB MEGHÍVÁST KAPOK NEMO KAPITÁNYTÓL

III. TÍZMILLIÓS GYÖNGYSZEM

IV. A VÖRÖS-TENGER

V. AZ ARAB ALAGÚT

VI. A GÖRÖG SZIGETTENGER

VII. NEGYVENNYOLC ÓRA ALATT A FÖLDKÖZI-TENGEREN ÁT

VIII. A VIGÓI-ÖBÖL

IX. AZ ELTŰNT FÖLDRÉSZ

X. KŐSZÉNBÁNYÁK A TENGER ALATT

XI. A SARGASSO-TENGER

XII. ÁMBRÁSCETEK ÉS BÁLNÁK

XIII. A JÉGTORLASZ

XIV. A DÉLI-SARK

XV. BALESET VAGY VÉLETLEN?

XVI. NINCS LEVEGŐNK

XVII. A HORN-FOKTÓL AZ AMAZONASIG

XVIII. POLIPOK

XIX. A GOLF-ÁRAMLAT

XX. A SZÉLESSÉG 47° 24'-E ÉS A HOSSZÚSÁG 17° 28'-E MENTÉN

XXI. AZ ÖLDÖKLÉS

XXII. NEMO KAPITÁNY UTOLSÓ SZAVAI

XXIII. AZ UTAZÁS VÉGE

I. A BOLYGÓ ZÁTONY

Ki ne emlékeznék rá, hogy az 1866. esztendőt különös esemény, egy érthetetlen, rejtélyes természeti tünemény tette nevezetessé. Ellenőrizhetetlen és nyugtalanító hírek érkeztek a kikötővárosokba, s ezek nyomán a szárazföldön izgatott volt a közhangulat. Az esemény azonban a tengerészeket kavarta fel a legjobban. Az európai s az amerikai kereskedők, a hajózási vállalkozók, a hajóskapitányok s a hajómesterek, a tengerésztisztek s később már két világrész kormányai is feszült figyelemmel kísérték az ügyet.

Az utóbbi időben ugyanis hol egyik, hol másik hajó egy "óriási valami"-vel találkozott a nyílt tengeren: egy hosszú, orsó alakú jelenséggel. Ez a különös valami néha foszforeszkált, és sokkalta nagyobb, sokkalta gyorsabb volt a bálnánál.

A hajónaplók feljegyzéseiben egyeztek az adatok: a megfigyelések egyöntetűen írták le a kérdéses tárgy vagy élőlény alakját. Megegyeztek abban, hogy hallatlan sebesen mozog, óriási erővel szeli a vizet, és egészen különös életmegnyilvánulásai vannak. Ha ez a tünemény valóban a cetfélékhez tartozik, terjedelmében messze felülmúl minden egyes fajtát, amelyet a tudomány eddig osztályozott. Cuvier és Lacépède, de még Dumeril és Quatrefages^[1] is föltétlenül tagadta volna, hogy létezhetik ilyen halóriás - hacsak saját szemével, a tudós szemével eleven valóságban nem látja.

Mellőzzük a túlságosan óvatos becsléseket, melyek szerint ez a tünemény mintegy kétszáz láb^[2] hosszú lehet; de vessük el az egy mérföld^[3] szélességet s három mérföld hosszúságot feltételező túlzásokat is; vegyük csupán a számos alkalommal tett észlelések átlagát, s akkor is bízvást állíthatjuk, hogy ez a csodálatos lény - ha ugyan valóban létezik - méreteiben messze fölülmúlja a halak természetrajzával foglalkozó tudósok mostanáig számbavett adatait.

De hát maga a tény semmiképp sem tagadható: a csodálatos lényt valóban látták, az valóban létezik. Az emberi elmét mindig is vonzotta a csodálatos: könnyűtehát elképzelnünk, micsoda izgalomba hozta ez a tüneményes, természetfeletti jelenség az egész világot. Mert mesének már senki sem tarthatta.

1866. július 20-án a Calcutta and Burmah Steam Navigation Company^[4] egyik gőzöse, a Governor Higginson, Ausztrália keleti partjától ötmérföldnyire valóban találkozott az úszó óriással. Baker, a hajó kapitánya először azt hitte, hogy valami ismeretlen zátonyra bukkant: már éppen azon volt, hogy meghatározza pontos földrajzi helyzetét, amikor a rejtelmes "zátony" két hatalmas, százötven lábnyi magasságba felszökő, sistergő vízsugarat lövellt ki magából. Ezek szerint tehát - hacsak a zátonyon nem valami időszaki gejzír működik - a Governor Higginson elé valóban egy eddigelé ismeretlen tengeri emlős került, amely fecskendőnyílásain át gőzzel és levegővel kevert vízsugarakat lövell a magasba.

Ugyanebben az évben, július 23-án a West India and Pacific Steam Navigation Company^[5] Cristobal Colon nevű gőzöse a Csendes-óceán vizein azonos jelenséget észlelt. Ebből pedig az következik, hogy a furcsa cet bámulatos gyorsasággal változtatja helyét, minthogy a Governor Higginson és a Cristobal Colon háromnapos időközben, a földgömb különböző pontjain látta, amelyek a térkép szerint több mint hétszáz tengeri mérföldnyi távolságban vannak egymástól.

Tizenöt nappal később, kétezer mérföldnyire onnan a Compagnie Nationale Helvetiája s a Royal Mail^[6] Shannonja ellentétes irányban haladt az Atlanti-óceánon az Egyesült Államok és Európa között; kölcsönösen jelezték egymásnak a tengeri szörnyet az északi szélesség 42° 15'-ének és a greenwichi délkörtől számított nyugati hosszúság 60° 35'-ének metszéspontján. A két egyidejű megfigyelés a tengeri emlős hosszát legalább háromszázötven lábra becsülte, mert nagyobb volt a Shannonnál és a Helvetiánál, pedig mindkét hajónak száz méter az orrtőkétől a fartőkéig számított hossza. A legnagyobb bálnák azonban, amelyek többnyire az Aleut-szigetek^[7] tájékán tűnnek fel, ötvenhat méternél nem hosszabbak, sőt nem is igen érik el ezt a nagyságot.

Ezek a gyors egymásutánban érkező hírek s a Pereire óceánjáró gőzösön tett újabb megfigyelések, majd az Etna összeütközése a tengeri szörnnyel, azután aNormandie nevű francia fregatt^[8] tisztjei által felvett jegyzőkönyv s az a nagyon komoly jelentés, amelyet Fitz-James hajóosztag-parancsnok törzskara küldött a Lloyd Clyde-ről - mindez valósággal felkavarta a közvéleményt. A derűre hajlamos népek tréfát űztek a tengeri szörnyből, de a komoly, gyakorlatias szellemű emberek országa: Anglia, Amerika és Németország a legélénkebb figyelemmel kísérte az ügyet.

A tengeri szörny egyszerre divatba jött: zenés kávéházak műsorán szerepelt, az újságok élcelődtek rajta, s kabarészínpadokon is megjelent. A róla szóló, kövérre hizlalt hírlapi kacsák is mindenféle színárnyalatban s igen dúsan tenyésztek. A lapokban - jobb anyag híján - felbukkantak ismét a képzelet szülte óriási tengeri szörnyek, az északi tájak fehér bálnája, a rettenetes "Moby Dick", az idomtalan, roppant "Kraken", amely ötszáz tonnás hajókat fog át karjaival és húz le az óceán fenekére. Az újságok még az ókori írókból is idézgettek, hivatkoztak Arisztotelészre és Pliniusra, akik elismerték, hogy ilyen szörnyek vannak; hivatkoztak Pontoppidan norvég püspök beszámolóira, Paul Heggede útleírásaira és Harrington feltétlenül jóhiszemű tudósításaira is, mely szerint 1857-ben, aCastillan fedélzetéről saját szemével látta azt az óriási tengeri kígyót, amely addig csak a francia felségvizeken mutatkozott.

Erre aztán véget nem érő vita indult meg a hivők és a hitetlenek között a tudományos társaságokban és folyóiratokban. A "tengeri szörny kérdés" felkorbácsolta a szenvedélyeket. A folyóiratok munkatársai, akik a tudományra esküsznek, harcba szálltak az újságírókkal, akiknek a szellemesség a kenyerük, s rengeteg tintát fecséreltek ebben az emlékezetes tollharcban: sőt mi több, az ügyből kifolyólag egyesek pár csöpp vért is ontottak, mert a tengeri kígyó körül támadt csetepatéban némelyek párbajjal végződő személyes sértésekre is ragadtatták magukat.

Hat hónapig dúlt a harc, váltakozó esélyekkel. A Brazíliai Földrajzi Intézet, a Porosz Tudományos Akadémia, a Brit Királyi Tudományos Társaság, a washingtoni Smithson Intézet folyóiratainak vezércikkeire s a "The Indian Archipelago"-ban, továbbá Moigno abbé "Cosmos"-ában s Petermann "Mitteilungen"-jában indított vitára, a francia és a külföldi nagy lapok tudományos cikkeire sziporkázó ötletekkel vágott vissza a napi sajtó. A szellemes újságírók Linné egy mondására hivatkoztak, melyet a tengeri szörny tagadói idéztek - "a természetben nincs ugrás" - s úgy forgatták ki, hogy "a természetben nincs ökör".^[9] Gúnyosan esedeztek a kortársakhoz, ne cáfoljanak rá a természeti törvényekre, ne higgyenek balgák módjára a "Kraken"-ek, a tengeri kígyók, a "Moby Dick"-ek s az őrült tengerészek egyéb agyrémeinek létezésében. Azután az egyik rettegett, kegyetlenül csúfondáros élclapban megjelent egy cikk, amelyben az újság legnépszerűbb munkatársa tollhegyre vette az egész kérdést, nekiment a tengeri szörnynek, végső csapást mért rá, s az egész világ hahotája közepette kivégezte. Ez a szellemesség győzelme volt a "tudomány" felett.

Az 1867-es év első hónapjaiban úgy látszott, hogy a kérdést már végleg eltemették, az többé nem is éled fel. Tavasszal azonban újabb tények jutottak a világ tudomására. A kérdésnek most egészen más színezete volt: nem arról volt szó, hogy megoldjanak egy tudományos problémát, hanem hogy a világ elkerüljön egy valóságos, komoly veszélyt. A tengeri szörnyből most megint kis sziget, szikla vagy zátony lett, mégpedig valamiféle bolygó zátony, amelyet sem megfogni, sem elhatárolni nem lehet.

A Montreal Ocean Company^[10] Moravian nevű hajója 1867. március 5-én a szélesség 27° 30'-e és a hosszúság 72° 15'-e mentén, éjnek idején farával jobb felől nekiütközött egy sziklának, amelyet semmiféle térkép sem jelez ezen a tájon. A Moravian négyszáz lóerős gépe és a szél egyesült erejével tizenhárom csomós^[11] sebességgel haladt; az összeütközés ereje akkora volt, hogy csak a kitűnően megépített hajótestnek volt köszönhető, hogy kétszázharminchét, Kanadába igyekvő utasával együtt rögtön el nem merült.

A baleset reggel öt óra tájban történt. Az őrszolgálatos tisztek a fedélzet hátsó részére rohantak. Tüzetesen végigkutatták távcsövükkel az óceánt, de nem láttak semmit, csak egy erős örvénylést, amely három kötélhossznyi^[12] távolságban hatalmas hullámokat korbácsolt fel az egyébként sima víztükrön. Pontosan meghatározták a hajó helyzetét, s utána a Moravian látszólag minden sérülés nélkül folytatta útját. Hogy tenger alatti sziklába ütközött-e, vagy valami óriási hajóroncsba, nem tudhatták, de amikor a javítódokkban megvizsgálták a hajót, kitűnt, hogy a bordázat egy helyütt összetört.

Ezt az alapjában véve igen súlyos esetet - mint annyi mást - talán el is felejtette volna a világ, ha az három hét múlva, azonos körülmények között meg nem ismétlődik. Az összeütközést szenvedő hajó nemzetisége s a hajótársaság hírneve folytán az esemény ezúttal világszerte óriási feltűnést keltett.

Cunardnak, a híres hajózási vállalkozónak a nevét bizonyára mindenki hallotta. Ez az ügyes üzletember 1840-ben Liverpool és Halifax^[13] közt postajáratot indított, szám szerint három, fából épült, kerékhajtásos, 400 lóerős, 1162 tonnás hajóval. Nyolc év alatt a társaság hajóparkja négy darab 650 lóerős, 1820 tonnás hajóval szaporodott; két évvel később pedig további két darab jóval gyorsabb, jóval nagyobb űrtartalmú óceánjáróval. A Cunard-társaságnak szabadalma volt a sürgönyök szállítására, s azt 1853-ban megújították; hajóállománya ismét egész sor elsőrendű hajóval szaporodott. Ezek a hajók nagyobbak voltak minden más járműnél, amelyet eddig tengerre bocsátottak. 1867-ben a társaságnak már tizenkét hajója volt: nyolc lapátkerekes és négy csavargőzös.

Azért sorolom fel ezeket az adatokat, hogy olvasóim tisztában legyenek a Cunard-társaság erkölcsi súlyával. A tengeri szállítmányozási vállalat kitűnő ügyvitele révén világszerte ismertté vált; a legügyesebben vezetett óceánjáró hajózási vállalat volt, üzleteit hatalmas siker koronázta. A Cunard-társaság hajói kétezer alkalommal keltek át huszonöt év alatt az Atlanti-óceánon, s a hajók kivétel nélkül menetrendszerűen indultak, késésük soha nem volt; egyetlen rábízott levél nem veszett el, egyetlen utas vagy hajó sem pusztult el egy negyed évszázad alatt. Ez magyarázza, hogy az erős francia verseny ellenére az utasok legszívesebben a Cunard-társaság járatait választják; ez az utolsó évek hivatalos statisztikáiból világosan kitűnik. Ezek után senkit sem lephet meg, miért keltett világszerte akkora feltűnést az a baleset, amely a Cunard egyik legszebb gőzösét érte.

1867. április 13-án a sima tengeren kedvező, enyhe szél fújt. Az ezer lóerős Scotia a hosszúság 15° 12'-e és a szélesség 45° 37'-e mentén 13,43 csomónyi gyorsasággal haladt. Kerekei tökéletesen egyenletes ütemben csapkodták a vizet. Merülése ekkor 6 méter 70 centiméter volt, vízkiszorítása pedig 6680 köbméter.

Délután 4 óra 17 perckor, amikor az utasok a nagy szalonban az ebédnél gyűltek össze, a hajótesten alig érezhető lökés futott végig. Az ütést a hajó a faron, a bal oldali kerék mögött kapta.

A Scotia ugyanis nem futott neki semminek. A hajófarhoz ütközött hozzá valami. Alkalmasint valami metsző vagy lékelő eszköz, amely nem okoz nagyobb roncsolást. Oly könnyűnek tűnt a súrlódás, hogy nem is keltett nyugtalankodást az utasok között. De pillanat múlva a hajófenék legénysége felrohant a fedélzetre:

- Süllyedünk! Süllyedünk! - ordították.

Az utasok erre irtózatosan megrémültek. Andersen kapitány azonban hamarosan megnyugtatta őket. Rögtöni szerencsétlenségtől valóban nem kellett tartani. AScotia törzsét ugyanis vízmentesen záró válaszfalak hét rekeszre osztották; ha léket is kapott valahol, ilyen berendezés mellett baj nélkül megküzdhet a betóduló vízzel.

Andersen kapitány azonnal a hajófenékbe sietett. Megállapította, hogy az ötödik rekeszt elöntötte a víz, s olyan gyorsan tódult be, hogy a lék igen nagy lehet. Ezer szerencse, hogy a kazánok másik rekeszben vannak, különben a gépházban azonnal kialudt volna a tűz.

Andersen kapitány rögtön megállíttatta a hajót. Egy matróz lemerült, s megvizsgálta a kárt. Percek alatt megállapították, hogy kétméteres lyuk tátong a fenéken. Ekkora léket lehetetlen eltömni. A Scotiának félig vízbe merült kerekekkel kellett folytatnia útját. Háromszáz mérföldnyire volt ekkor a Clear-foktól:^[14]háromnapos késéssel futott be a Cunard dokkjába, ami Liverpoolban nem csekély aggodalmat keltett.

A Scotiát szárazdokkba vontatták; itt a mérnökök a hajót tüzetes vizsgálat alá vették. Nem akartak hinni a szemüknek: teljesen szabályos, egyenlő szárú háromszög alakú léket találtak a hajón, két és fél méterrel a merülési vonal alatt. Az acéllemezen tátongó nyílás pereme olyan éles volt, hogy valami óriási lyukasztó sem metszhette volna ki különbül. A léket csak valami rendkívül kemény tárgy szakíthatta, amely csodával határos erővel hatolt be a hajótestbe, ha át tudta fúrni a négy centiméter vastag borítólemezt. Teljességgel érthetetlen azonban, hogy azután a lékből hogyan húzódott magától vissza, s hogyan távolodott el gyorsan hátrafelé.

A legutóbbi eset óriási izgalmat keltett megint a világban. A Scotia balesete után a szörny rovására írtak minden tengeren történt szerencsétlenséget, amelynek nem lehetett pontosan megállapítani az okát. A közvélemény a fantasztikus állat kártevésének tulajdonította a sajnos eléggé gyakori hajótöréseket, s ez nem volt csekélység, hiszen a biztosító intézeteknél évente átlag háromezer hajó pusztulását tartják nyilván, s ebből kétszáz azoknak a gőzösöknek és vitorlásoknak a száma, amelyek mindenestül eltűnnek, s többé sosem érkezik felőlük hír.

Joggal vagy alaptalanul, de mindenki a "tengeri szörnyet" vádolta; az süllyeszti el ezeket a hajókat. A szörny támadásai miatt egyre veszélyesebbé vált a világrészek között a forgalom. S a világ végül hangot adott véleményének: követelte, hogy bármi áron is, de szabadítsák meg végre a tengereket a borzalmas cethaltól.

II. PRO ÉS KONTRA^[15]

Ez események idején én egy tudományos expedícióról tértem éppen vissza New Yorkba. A Párizsi Természetrajzi Múzeum igazgatóhelyettese vagyok, egyetemi tanár, s a francia kormány megbízásából Nebraska^[16] zordon földjén végeztem kutatásokat. Hat hónapot töltöttem ott, s március vége felé érkeztem New Yorkba értékes gyűjteményemmel. Május első napjaiban szándékoztam Franciaországba visszatérni. Indulás előtt gazdag ásványgyűjteményemet, növényi és állati kincseimet rendeztem, amikor a Scotia balesete megtörtént.

Jómagam persze már alaposan tájékozódva voltam erről az égető napi kérdésről, de most újra átböngésztem az összes amerikai és európai lapokat - csakhogy ezzel cseppet sem lettem okosabb. Nagyon izgatott ez a titokzatos ügy. Magam sem tudtam, mit véljek a dologról, törtem a fejem, s egyik végletből átcsaptam a másikba. A dologban van valami, az kétségtelen; a hitetlen tamások illesszék ujjukat a Scotia testén ütött sebre.^[17]

New Yorkba érkezésemkor szenvedélyes vita lángolt fel e kérdés körül. Az úszó sziget vagy bolygó zátony hipotézisét, amely mellett csupán a hozzá nem értők kardoskodtak, véglegesen elvetették. Mert hogyan változtathatja helyét egy zátony ilyen elképesztő gyorsasággal, hacsak nincs valami gépezet a hasában?

Elvetették az óriási úszó hajóroncs elméletét is, mert roncsot az áramlat nem sodorhat ekkora sebességgel.

Így tehát a kérdésnek már csak kétféle magyarázata lehetett, s ez két élesen szembenálló táborra osztotta az embereket. Az egyik párt valami óriási erejű tengeri szörnynek tartotta a titokzatos jelenséget, a másik pedig rendkívüli hajtóerővel mozgatott, a tenger felszíne alatt járó hajónak.

Az utóbbi feltevés voltaképpen egészen hihető volt. Végül aztán két világrészben folytatott vizsgálatok nyomán ennek a feltevésnek is össze kellett omolnia. Fölöttébb valószínűtlen, hogy valami magánzónak ilyen gépezet volna a birtokában. Hol és mikor építtette? Hogyan tarthatta titokban a tengeralattjáró építését?

A romboló erejű gép birtokosa nem lehet más, csak valamelyik állam kormánya. A mai vészes időkben, amikor az emberek azon törik a fejüket, hogyan fokozhatnák a hadifegyverek hatóerejét, könnyen lehetséges, hogy egy állam a többi állam háta mögött ezzel a veszedelmes gépezettel kísérletezik. Tudjuk, hogy a puska tökéletesítése után jött a szárnyasbomba. A szárnyasbomba után, íme, itt a víz alatti faltörő kos. Arra is meglesz majd a válasz. Legalábbis én ezt remélem.

A kormánynyilatkozatokkal azonban a hadigép-feltevés is megdőlt. E nyilatkozatok őszinteségében pedig nem lehetett kételkedni, minthogy itt közös érdekről volt szó: a tengeri közlekedés biztonságáról. Különben is, feltehető-e, hogy a tenger mélyében járó hajó építése titokban maradt volna? Magánember az adott körülmények között rendkívül nehezen tarthatta volna titokban, egy állam számára meg teljességgel lehetetlen lett volna, mert a vetélkedő hatalmak szakadatlan éberséggel figyelik egymás minden mozdulatát.

Az Angliában, Franciaországban, Oroszországban, Poroszországban, Spanyolországban, Itáliában, Amerikában, sőt Törökországban is folytatott hivatalos vizsgálatok után a tengeralattjáró Monitor^[18] elméletét is végképp el kellett vetni.

A tengeri szörny ismét az érdeklődés középpontjába került, noha a napi sajtó állandóan élcelődött fölötte. Az emberek fantáziája már egy képzelet szülte haltudomány lehetetlen, soha nem látott alakzatai között tévelygett.

New Yorkba érkezésem után többen megtiszteltek azzal, hogy megkérdezték tőlem, mi a véleményem e fantasztikus jelenségről. Franciaországban kiadtam egy kétkötetes munkát "A legmélyebb tengerfenék titkai" címmel. A tudományos világ nagy elismeréssel fogadta könyvemet, amely szakértővé avatott a természetrajz e kevéssé ismert területén. Megkérdezték tehát, mi a véleményem erről a kérdésről. Amíg kétségbe vonhattam a tények valódiságát, megmaradtam az állhatatos tagadás mellett. De csakhamar sarokba szorítottak: nyilatkoznom kellett, mégpedig határozottan. Sőt, mi több, a New York Herald is felszólította "Pierre Aronnax professzor urat, az ismert szaktekintélyt, a Párizsi Természetrajzi Múzeum igazgatóhelyettesét", mármint engem, hogy nyilatkozzam.

Belementem a dologba. Hallgatnom tovább már nem lehetett, hát nyilatkoztam. Minden oldalról megvilágítottam a kérdést; politikai és tudományos szempontból is boncoltam. S itt közlöm a New York Herald április 30-i számában megjelent terjedelmes cikkem rövid kivonatát:

"Minden egyes feltevést, amely a problémával kapcsolatban felmerült, gondos vizsgálat tárgyává tettem - írtam a cikkben. - Minthogy azonban ezeket a hipotéziseket sorra el kellett vetnem, szükségképpen el kell fogadnunk valamely óriási erejű tengeri állat létezését.

Az óceán nagy mélységei előttünk teljesen ismeretlenek. A mérőón nem ér le a legmélyebb tengerfenékig. Mi megy végbe e roppant mélységben? Milyen élőlények élnek ott vajon - helyesebben: vannak-e egyáltalán élőlények a tenger legmélyebb mélységeiben? Milyen lehet a szervezetük? Még csak hozzávetőleges feltevéseink sincsenek erről.

A felvetett kérdés megoldásával kapcsolatban két eset lehetséges.

Vagy ismerjük a földet benépesítő élőlények valamennyi válfaját, vagy nem ismerjük valamennyit.

Ha nem ismerjük valamennyit, ha a haltudományban a természet még titkot rejteget, akkor indokolt a föltevés, hogy létezhetnek olyan ismeretlen fajtájú, sőt ismeretlen nemű, különleges, mélytengeri életre alkalmas szervezettel bíró halak, illetve cetfélék, amelyek a mérőón által már elérhetetlen rétegekben élnek, és csak valamely különös ok következtében, vagy mondjuk szeszélyből, kedvtelésből keresik fel hosszú időközökben az óceán felső szintjét.

Ha azonban minden fajtájú élőlényt ismerünk már, akkor a kérdéses állatot a már rendszerezett tengeri fajták között kell keresnünk. Ez esetben hajlandó volnék egy óriás cet létezését elfogadni.

A közönséges narvál, más néven agyaras cet gyakran hatvanlábnyi hosszúságot is elér. Vegyük ennek a méretnek mármost az ötszörösét vagy akár a tízszeresét, ruházzuk fel a narvál nagyságával arányos testi erővel, nagyítsuk fel ugyanígy támadó fegyverét - és megvan a keresett állat. Nagysága megegyezik a Shannon tisztjei által észlelt adatokkal; agyara akkora, hogy valóban meglékelheti vele a Scotiát, s oly erővel bír, hogy gőzhajók testét is átfúrhatja.

Az agyaras cet ugyanis elefántcsontszerű tőrrel - vagy ahogyan néhány természettudós nevezi -, alabárddal van felfegyverezve. Ez az alabárd egy hatalmas, acélkeménységű szemfog. Találtak is már ilyen cetfogat bálnák testébe befúródva. Az agyaras cet ugyanis sikeresen veszi fel a harcot az óriás bálnákkal. De találtak egyes hajók vízvonal alatti részében is ilyen fogat; a veszedelmes szerszám oly könnyen átfúrta, mint acélfúró a hordót - alig lehetett eltávolítani onnan. A párizsi egyetem orvosi karának múzeumában őriznek egy ilyen agyarat: két méter huszonöt centiméter hosszú, a kerülete pedig a tövénél negyvennyolc centiméter!

Tegyük fel tehát, hogy az agyar tízszer ilyen erős, s az állat ereje is tízszer akkora; tegyük fel továbbá, hogy óránként húsz mérföldes sebességgel ment neki a hajónak; szorozzuk meg testsúlyát a gyorsasággal, és olyan erejű összeütközést kapunk, amely valóban előidézhette az ismeretes balesetet.

Mi következik mindebből? Az, hogy részletesebb adatok híján a baleset okozójának egyelőre egy óriási méretű agyaras cetet kell tekintenem, amely nem is alabárddal, hanem valóságos vágósarkantyúval^[19] van felfegyverezve, mint a páncélos fregattok, s nagysága és ereje sem kisebb ezeknél.

Az érthetetlen jelenség így már érthetővé válik - amennyiben tényleg a valóság birodalmába tartozik. Mert a szemtanúk, hírek, tapasztalatok, sejtések és következtetések ellenére is könnyen lehetséges, hogy - semmiféle cethal nincs, merő agyrém az egész!"

Az utolsó mondatot csak gyávaságból írtam le. Nem szerettem volna ugyanis, ha csorba esik professzori tekintélyemen; nem akartam nevetség tárgyául szolgálni az amerikaiaknak, mert ha az amerikaiak valakin nevetnek, akkor annak fele se tréfa! Biztonság kedvéért tehát kibúvóról is gondoskodtam. De tulajdonképpen meg voltam győződve, hogy a "tengeri szörny" valóban létezik.

Cikkem nagy port vert fel; szenvedélyes vita keletkezett körülötte. Felfogásomnak számos híve akadt. A probléma ilyetén való megoldása ugyanis szabad teret engedett a képzeletnek, s az emberek képzelete szívesen játszadozik el óriási természetfeletti lények képével. S éppen a tenger az ő igazi éltető elemük; a tenger óriásai - amelyek mellett a szárazföldi állatok, az elefánt, az orrszarvú valóságos törpének számítanak - csakis tengeri környezetben jöhetnek létre s fejlődhetnek. Az óceán víztömegében élnek az eddig ismert legnagyobb emlősök; mélységei talán elképzelhetetlenül nagy puhányokat is, ijesztő méretű, százméteres, kétszáz tonnás rákokat is rejtegetnek. Miért ne? Hajdanában, a földtörténet régi korszakaiban a szárazföldi állatok, a négylábúak, négykezűek, a hüllők s a madarak óriási méretűek voltak. A természet gigászi formában mintázta meg őket, s csak az idők folyamán váltak lassan-lassan egyre kisebbekké. A föld magva csaknem állandóan változik, de a tenger változatlan: miért ne őrizhetett volna meg egy-egy példányt a letűnt korszakokból? Miért ne rejthetné méhében a titáni fajták utolsó változatait még ma is, hiszen ezek életében az évszázadok csak éveknek, az évezredek évtizedeknek felelnek meg.

Eh, mit... hagyjuk az ábrándozást, hiszen fel kellett már ébrednem álmomból. Félre hát az önámítással: a rettentő valóság megadta képzelgéseimre később a választ. Ismétlem: ebben az időben alakult ki a végleges vélemény a szörnnyel kapcsolatban, a világ ekkor már kétségtelen tényként fogadta el, hogy valóban létezik ez a csodalény, csakhogy semmi köze sincs a regék tengeri kígyójához.

De amíg egyesek csak merőben tudományos problémát láttak a kérdésben, mások, a gyakorlati szellemű emberek - főleg Amerikában s Angliában - azon a nézeten voltak, hogy a tengerentúli közlekedés biztonsága érdekében a félelmetes szörnytől meg kell tisztítani az óceánt. A kereskedelmi s ipari szaklapok s a díjtételek felemelésével fenyegetőző biztosítási társaságok érdekkörébe tartozó lapok elsősorban ebből a szempontból tárgyalták a kérdést. Állásfoglalásuk egyhangú volt.

A közvélemény nyomására elsőnek az Egyesült Államok kormánya nyilatkozott. New Yorkban expedíciót szerveztek a narvál felkutatására. Az Abraham Lincoln nevű gyorsjáratú fregatt felkészült, hogy mihamarabb kifusson az óceánra. Farragut parancsnok is mindent megtett, hogy hajója a legkitűnőbb felszereléssel rövidesen útnak indulhasson.

De mi történt? Attól a naptól fogva, hogy az amerikai kormány elhatározta a hadihajó elindítását, a szörny többé nem mutatkozott. Két napig hírét sem hallották. Egyetlen hajó sem találkozott vele. Mintha csak Agyaras őkelme tudomást szerzett volna az ellene szőtt összeesküvésről! Hiszen annyit beszéltek róla, még a tenger alatti kábeleken is futottak hírek! A tréfás emberek szerint a ravasz kópé nyilván elcsípett néhány átmenő táviratot, és okult a tartalmukból!

A fregatt, óriási halászó gépezettel felszerelve, már készen állt a hosszú útra, de nem tudták, merre indítsák el. Nőttön-nőtt mindenütt a türelmetlenség. A bizonytalanság közepette július 2-án jelentés érkezett, hogy egy San Franciscóból Sanghaj felé tartó gőzös az állatot három héttel ezelőtt a Csendes-óceán északi vizein látta.

A hír óriási izgalmat keltett. Farragut parancsnoknak huszonnégy órát sem engedélyeztek az indulásig. Az élelmet már behajózták. A szénraktár színültig tele szénnel. A legénység minden egyes tagja a helyén. Csak be kell gyújtani a kazánokat és indulás! Félnapi késlekedés is megbocsáthatatlan bűn volna! De Farragut parancsnokot nem kellett sürgetni: ő is alig várta, hogy indulhasson.

Három órával azelőtt, hogy az Abraham Lincoln kifutott a brooklyni kikötőből, a következő szövegű levelet kaptam:

Pierre Aronnax professzor úrnak,

a Párizsi Természetrajzi Múzeum igazgatóhelyettese

Fifth Avenue Hotel

New York

Igen tisztelt Uram!

Az Egyesült Államok kormánya örömmel látná, ha Ön is csatlakoznék az Abraham Lincoln expedíciós útjához, és ha Franciaországot e vállalkozásban Ön képviselné. Farragut parancsnok egy kabint tart fenn az Ön rendelkezésére.

Szívélyes üdvözlettel

híve

J. B. HOBSON

tengerészeti államtitkár

http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/kulfoldi/verne/nemo/html/index.htm