Világirodalom: ez a szó valami egységet jelez. Nem egyszerűen az egyes nemzetek irodalmainak összességét. Azoknak a története elolvasható külön-külön.

Nem szándékom lajstromba írni őket.

A világirodalom egységes, összefüggő folyamat, egyetlen hatalmas vérkeringés. Mikor Goethe először észrevette, és nevet adott neki, már réges-régen létezett: mert sokkal régibb, mint a nemzeti irodalmak.

Csakhogy akkor még nem hívták "világirodalomnak", hanem jelző nélkül, pusztán csak "irodalomnak". Jelző inkább az egyes nemzetek külön literatúráit illette. A világirodalom nem ezekből állt össze nagyobb egységgé. Ellenkezőleg: az egyes nemzeti irodalmak különültek el a világirodalmon belül, mint állam az államban, külön nyelveik védbástyái mögött, mindjobban önálló életet kezdve. Kivált, amint az ébredő nemzeti eszme is erősítette önállósodásuk tudatát és büszkeségét.

Persze ez nem azt jelenti, hogy minden kapcsolatot a világirodalommal megszakítottak volna. Nemcsak saját nemzeti talajukból táplálkoztak, hanem világirodalmi áramlatokból is. Hisz a fának sem elég a föld nedveiből szívott erő: szüksége van az esőre is, melyet az ég szelei hoznak. Ezek az esők végigvonulnak Európán, mindenütt üdítve és termékenyítve.

Viszont a nemzeti irodalmak is táplálják a világirodalmat. Egy-egy sejtjükkel újra és újra belekapcsolódnak a nagy vérkeringésbe. A legkisebb, legistenhátamögöttibb nép is szülhet olykor egy-egy "világirodalmi nagyságot". S aztán a "világirodalom" a nemzeti irodalmak közegén át nyilatkozik. Bennük válik láthatóvá, mint a szél a hullámzó erdőkben. Erdő nem egy van: de egy a szél.

Ez nem volt mindég így. A világirodalomnak hosszú évszázadokon át külön közege volt, külön nyelve, a latin. Ezen futott a főáram, az egyes nemzeti nyelvek irodalmai sokáig csak szerény, föld alatti életet éltek. A latin pedig csak jogutódja gazdagabb nénjének, a görögnek, mely hatalmas, régi korszakok folyamán szintén az irodalmi világnyelv szerepét töltötte be.

Így született ez a mi modern, soknyelvű "világirodalmunk": egy egynyelvű irodalomból, egy halott nyelv irodalmából. A latin meghalt, de a gazdag örökséget, már életében s gyengülése idején, fokozatosan átvették s továbbgazdagították leánynyelvei, akikhez néhány unokatestvér is csatlakozott. Sőt később egy-egy nem rokon is, mint a magyar.

Aki a világirodalom történetét írja: az ennek az örökségnek leltárát és számadásait veszi fel. A közöset keresi a sokfélében, az egységes szellemi folyamot nemzetileg széttagolt világunkban. Az egységes és egyetlen Irodalmat idézi, mint egy nagy élő szellemet, amely megszületett valaha Görögországban, s - továbbélve és gazdagodva a kereszténység világlelkében - nem halt meg akkor sem, mikor ez a lélek nemzetek szerint széthasadozni kezdett. Árama átüt nemzetről nemzetre, hol itt, hol ott ragyog föl s lüktet tovább, s maig sem vesztette el egészen erejét s egységes lendületét.

Meg kell azonban mondani, hogy napjainkban némileg gyengülni látszik, s elfúlni az egyes irodalmak fölszabadult burjánzása alatt. A világirodalom történetírója mindenesetre szemben találja magát a modern irodalmak szellemével, melyek egyre inkább csak arra büszkék, amiben a közös áramtól különbözni, attól elszakadni tudnak. A világirodalomnak, mint egy hagyományos egységnek, képét megrajzolni egyáltalán nem modern feladat. Aki ma erre vállalkozik, tisztában kell lennie azzal, hogy törekvése konzervatív, sőt reakciós. Az európai hagyomány ereje egyre csökken, a nemzetek szellemi téren is ellenségek módján akarnak farkasszemet nézni, irodalmi kultúránk a fölbomlás tüneteit mutatja. Világirodalom-történetet írni sohasem volt korszerűtlenebb. És sohasem volt aktuálisabb.

NEM AHOGY MA SZOKÁS

Aki a világirodalomnak olyanféle látásából indul ki, amilyent vázoltam, nemigen alkalmazkodhatik az irodalmi tudomány mai irányaihoz és ideáljaihoz. Más szóval nem úgy fog "világirodalom-történetet" írni, ahogyan ma szokás. A tudománynak is divatjai vannak; de ő nem megy a divat után.

Már az anyagát is másképp határolja körül. Hisz "világirodalom" az ő szemében lényegileg európai irodalmat jelent: azt az egységes irodalmi áramot, mely Homérosz óta máig átlüktet európai kultúránkon. Idegen, barbár és egzotikus irodalmak csak annyiban érdeklik, amennyiben ezt az áramot gazdagították, erősítették, vagy olykor némileg kitérítették útjából. Ezek kívül esnek a "világirodalmon". Faji vagy törzsi irodalmak; mind egy-egy zárt társadalom és kultúra kincse, mely nem tud és nem is akar az egész világé lenni.

Az európai, keresztény kultúra az egész világé. Legalább így van szánva. Minden léleknek kitárja kapuját, mint az Egyház.

Mindez persze ma avult közhelynek hat. Az európai irodalom kezdi elveszíteni egységének és egyetemességének érzését. A modern irodalomszemlélet nagyon is hajlandó minden kultúrában csak faji vagy törzsi kifejezést látni. Naivságnak vélné, a sajátunkat jelentősebbre becsülni, mint az idegent. Sőt kultúrcsömöre s fogyatékossági érzése bizonyos nosztalgiával néz a távolira, a barbárra. Ezeket egy sorba helyezi a magáéval. "Világirodalom" így csak gyűjtőnév lesz, s a világirodalom-történet lapjai keleti és egzotikus literatúrák ismertetésével telnek, melyeknek egymáshoz és a mienkhez úgyszólván semmi kapcsolatuk. Egzotikus költők listáival, akiknek az európai olvasó többnyire még nevét sem hallotta, s műveiket még az irodalomtörténet írója is csak másodkézből ismerheti.

Nekem csöpp kedvem sincs olyasmiről írni, amit nem ismerek közvetlen átélésből, s ami nem érdekel, vagy legfeljebb valami néprajzi vagy történeti kíváncsiságból érdekel. Az igazi világirodalom nem is lehet ilyen. Annak okvetlenül érdekelnie kell teljes egészében. Oly egész az, amihez mindenestől közünk van, mert a saját kultúránk, a saját irodalmi életünk is hozzátartozik, és nélküle meg sem érthető.

Ez nem pontosan és terület szerint Európa irodalma. Nem is Európában született. Ki is árad, idegen világrészekbe, s ott tovább sarjadzik. A homéroszi költészet ázsiai eredetű. Viszont az amerikai irodalom teljességgel az európainak sarja és folytatója. Vagy például Ausztrália költője, Gordon, nem képzelhető az angol Swinburne és Browning nélkül. Az az irodalmi áram, mely a "világirodalom" fogalmának megfelel, nem is lehet kötve egyetlen világrészhez.

És mégis joggal nevezhetem "európai" irodalomnak. Amit európai szellemként ismerek, az ennek az irodalomnak szelleme. Az európai irodalom nem Európában született; de az európai kultúra ebből az irodalomból született.

Ez a kultúra - ellentétben a keleti és egzotikus kultúrákkal - az egyéniség hatalmán alapul. Nagy teljesítményei egyének teljesítményei, akik gyakran idő és tér távolságain át egymásra hatva és egymást erősítve lázadtak a közszellem ellen. Lázadásuk a közszellemet folyton kiemelte önmagából; s így lett az európai kultúra haladó és változó folyamat, melynek valóságos élettörténete van, belső dráma, lelki válságokkal.

A keleti egzotikus kultúrák ellenben statikus, konzervatív szelleműek. Emlékeik kollektív, gyakran névtelen alkotások, s nagy alakjaik nem a lázadók, hanem a megtestesítők és képviselők. Amit képviselnek, az egy zárt kollektivitás külön lelke. Minden látszat ellenére: az egyéni elv összeköti az emberiséget, a kollektív szellem szétválasztja.

Az ember egyén. S a világirodalom az embernek mint embernek irodalma.

Ez az elgondolás ismét ellentétbe állítja az igazi világirodalom történetíróját a mai tudományos divattal. A modern irodalomelmélet az irodalomban is szociális jelenséget lát. A közösség élete érdekli, amelynek egyik életműködése éppen az irodalom. A korszerű tekintet előtt egyre kevésbé látszanak fontosaknak a nagy egyéniségek, a kimagasló alkotások. Fontosabb az átlagíró, aki engedelmesebben fejezi ki a közösség átlaglelkét; fontosabb maga ez a közösség; fontosabb néha a publikum, mint az író, s az irodalmi élet, mint az irodalom.

A nemzeti irodalmak történetében bizonnyal menthető ez a látásmód is. Európa nemzeti irodalmai kétféle szerepet töltenek be. Egyrészt a világirodalom haladó és változó folyamatába kapcsolódnak. Másrészt egy-egy nemzeti kollektivitás külön lelkét képviselik és őrzik. Olykor e két irányzat küzdelme teszi ki történetük gerincét; mint a magyarnál. Aki egy nemzeti irodalom történetét írja, annak fontosabb lehet a nemzet, mint az irodalom.

A világirodalom történetírójának azonban csak az irodalom a fontos. Ő túlszállt a nemzeteken. Nem a "közösség lelkét" keresi az irodalomban. Azt keresi, ami minden közösség számára jelent valamit. Aminek értéke független helyétől. Valami abszolútat tár e relativista hajlamú kor elé: a szellem közös valutáját. Az átlagirodalom nem érdekli: az időhöz s helyhez tapad. A nagy egyéniségek érdeklik, akik felelnek egymásnak, korokon és országokon át. A "világirodalom" arisztokrátikus fogalom: értékbeli kiválasztást jelent. Az igazi világirodalomhoz csak a legnagyobbak tartoznak. S az igazi világirodalom-történet ezeknek története. A nagyoké, akik folytatják egymást századról századra, s kezet nyújtanak egymásnak a népek feje fölött.

AZ IRODALOM FOGALMÁRÓL

Azt mondtam: a világirodalom arisztokrátikus fogalom. De maga az irodalom is az. Ki fogja ezt a fogalmat valaha pontosan meghatározni? Egy bizonyos: irodalom nem mindaz, amit valaha leírtak. Még csak nem is minden, amit egyéb, praktikus cél nélkül, tisztán az olvasás gyönyörére, írtak. Sőt napról napra jobban érezzük, hogy egészen különválik az irodalomtól mindaz, aminek pusztán szórakoztatás a célja. Mintha ez is csak egy praktikus cél volna; s az irodalomnak semmi köze ilyen praktikus célokhoz.

Céltalan hát? Nem okvetlen. Oktatás, szórakoztatás, tendencia, mind nagyon jól megfér az irodalommal; csakhogy nem szükséges és nem elégséges. Az igazi cél talán a kifejezés: az írói oeuvre embert fejez ki, emberi attitűdöt a világgal szemben, vagy a világnak emberen átszűrt képét... Vagy talán nem is a kifejezés, csak a szépség? Mint a zenész hangokból, a festő színekből: a költő szépet akar alkotni szavakból. De a szavak sem csak üres szavak. A szavak mögött asszociációk vannak, az asszociációkban élmények, az élményekben élet. Az író olyan művész, aki a saját életének anyagából dolgozik. A szépség ennek az anyagnak a gazdagságától is függ: szépség és kifejezés szinte egyet jelentenek.

Ezért is arisztokrátikus fogalom az irodalomé. Az emberi életek különböző gazdagságával, az emberekben élő világkép különböző jelentőségével kapcsolatos. Minden emberi élet és világkép egy-egy lehetséges állásfoglalás a világgal szemben, amelybe kivetett bennünket valamely ismeretlen erő; Robinson új meg új körülnézése a szigeten. Ez az állásfoglalás, ez a lehetséges attitűd a kifejezéssel válik tudatossá.

Mondják, az irodalom "kifejezi a nemzet lelkét". Igen, felfedezi és napvilágra hozza mindazt a különböző belső állásfoglalást, ami egy nemzet gyermekei számára lehetséges e világgal szemben. Nagy dolog ez: a nemzet ezzel lesz lassankint tudatos lény. De még nagyobb s még ritkább egy-egy új egyéni attitűd fölfedezése és kifejezése, mely nemcsak egy kisebb közösség, hanem minden ember számára érvényes állásfoglalást tesz tudatossá a Mindenség előtt.

A világirodalom az emberiség tudatra ébredése.

Új attitűd a világgal szemben ritka valami, s könnyen fullad a megszokásba. Néha a kifejezéssel születik, a költőben születik, s a költő századokra szuggerálja a tömegnek az új belső magatartást. Máskor mélyen él már a néplélekben, mire költő akad, aki kifejezné s tudatossá tenné. Az is megtörténik, hogy egy-egy jelentős életattitűd csak akkor jut igazi öntudatra és tökéletes kifejezésre, mikor már régi, és haldoklik; mikor már túlhaladta és kineveti magát. Így a "vaskos középkor" Rabelais-ban, vagy a kóbor lovag attitűdje Don Quijotéban.

A költő tehát különböző viszonyban lehet a tömeggel: de ez már nem tartozik az irodalomhoz. A tömeg sötét. Az emberiség tudata kihagy, mint minden tudat. A gondolatok azonban egymásba fogóznak a sötétségen át. Ez a gondolatmenet az irodalom. A költők, ahogy mondtam, egymásnak felelnek idő és tér távolságain át. Egy lehetséges életmagatartás egyszer megtalált kifejezése fölébreszti a másik attitűd öntudatát, s akkor az is kifejezést keres. Ez a világirodalmi hatás lélektana. Homérosz fölébreszti Vergiliust, Vergilius Dantét, és a századok nem számítanak. Egymás nyelvén felelnek egymásnak: ez a világirodalmi tradíció. Egymás formáit, képeit, témáit veszik át. Nincs tökéletes eredetiség. A világirodalomnak közös nyelve van, fegyvertára és kincsesháza. Lehet a szavaknak új értelmet adni, lehet egy-egy új szót is csinálni: de csupa új szóval nem lehet beszélni. A Dada-féle romantikus kísérletek: meddő álmok.

Amiről beszélek, az nem a közönségesen úgynevezett irodalmi hatás, az utánzók örök tömege, a servum pecus.^[1] Ez már a sötétséghez tartozik, a tudat kihagyásához, az elgépiesedéshez. Az irodalmi áram átüt ezeken, mint a villám a gyenge szigetelőn. Az irodalomnak csak a nagyokhoz van köze, s fogalma elválaszthatatlan az érték fogalmától. S itt pozitív értékről van szó: bizonyos távolságból nagyon is nyilvánvaló, kik azok a nagyok, akik "egymásnak felelnek".

A világirodalomnak csak az egészen nagyokhoz van köze. Ezért fér el története egy kis könyvben. Azokhoz az egészen nagyokhoz, akik együtt-eggyek, egymás folytatásai, egyetlen lélekáram részei, s tovább élnek mindnyájunk lelkében, akik még akarunk, tudunk és ráérünk eszmélést keresni az élet bozótos Robinson-szigetén. A világirodalom benne él minden olvasójában, s én megpróbálom itt leírni úgy, ahogy énbennem él. Nem csinálok hozzá semmi új tanulmányt. Azt kérdezem magamtól: mi hatott, mi maradt meg bennem? Talán érdekes lesz. Ma, a nagy áram gyengülésének, az európai kultúra fölbomlásának, az emberi tudat megszakadozásának és elsötétülésének idején, még egyszer, röviden, lejegyezni azt, amit elfeledni kezdünk, s palackba dobni az ismeretlen jövendő számára.

HOMÉROSZTÓL 1760-IG

AZ ELSŐ

A nemzeti irodalomnak története primitív kezdetekkel szokott indulni, népi ősköltészettel, kollektív és névtelen próbálkozásokkal. A világirodalom kezdetén semmi ilyesmi nincs. Kész fegyverzetben ugrik elő a múlt sötétjéből, mint Athéné a Zeusz homlokából. Nem mintha Homérosznak nem lettek volna bizonyára primitív előzői és előkészítői. De ezeket nem ismerjük. S ezek nyilván törzsi énekek, nemzetiségi feljegyzések voltak, ősökről s hősökről, κλέα άνδρών^[2]. Puszta "nemzeti érdekű irodalom", ahogy ma mondanók.

Homérosz fedezte volna föl, a törzsön és nemzeten túl az embert? Az övé volt az első nagy emberi világkép? Az első emberi attitűd a világgal szemben? Vagy talán csak az első, mely öntudatra jutott, s kifejezést is nyert?

Ezt persze nem tudhatjuk egészen bizonyosan. A homéroszi költemények mellett az antik világ még egész sorát ismerte a hasonló alkotásoknak, amikből ma már csak címek vannak és töredékek. Sok közül kettő, a legrégibb, ami ránk maradt, az Iliász és az Odüsszeia. De ezt a kettőt már az ókor a legtökéletesebbnek ítélte, a leginkább reprezentálónak: azért is őrizte meg épen ezeknek szövegét, nagy gonddal és gondoskodással a jövő számára.

A homéroszi költemények a mai feltevések szerint, gondolom, a Krisztus előtti hétszázas években keletkezhettek. Régebben még nagyobb messzeségbe helyezték őket. A romantikus irodalomszemlélet az "ősköltészetet" látta bennük. Ezt pedig nemigen tudták másképp elképzelni, mint népi költészetnek. A modern tudomány kritikája úgyis kétségbe vonta a régi hagyományt, mely szerint ez a két nagy "eposz" egyetlen költőnek, Homérosznak műve.

- Mítosz-e vagy ember? - kérdezték. A vak "rapszód", ki lantkíséret mellett zengi hősdalait, édestestvére volt az ókor fantáziájában az Ariónoknak, Amphiónoknak és Orpheuszoknak, akiknek énekére megszelídültek a vadak, hátas paripává kezesedtek a delfinek, sőt még a kövek is önkényt sorakoztak az épülő templom falaira, szimmetrikus rendbe. A német tudomány hajlandó volt népi énekekből származtatni az Iliász-t, s Homérosznak még nevét is úgy etimologizálta, hogy "összeillesztőt" jelentsen.

A költők más álláspontot foglaltak el. A költők, vagy ami mindegy, az olvasók (mert az olvasó is költő). Ezek sohasem kételkedtek benne, hogy a homéroszi költemények egységes művészi alkotások, amilyent csak egyetlen, magas kultúrájú költő alkothat.

Nehéz is ebben kételkedni. Az Iliász és Odüsszeia csöppet sem hasonlítanak valami primitív őskölteményre. Kompozíciójuk művészi, sőt rafinált. Hangulatuk bámulatosan egységes és egyéni. Nyelvük, verselésük tudatos, artisztikus. Képeik olykor szinte dekadens hatásúak: líra van bennük és fantasztikum.

Népi költemények? Bizonyos értelemben csakugyan azok: "tejjel-mézzel folyók", ahogy Arany mondta. Kedvtelve festenek egy patriarchális régi világot, naiv, mondai hősökben gyönyörködnek, népmesei kalandokban tobzódnak. Népi költemények - de úgy, ahogy magának Aranynak eposzai. Egy kulturált kor gazdag szellemű költőjének stilizáló nosztalgiája... Művészi visszavágyódás az ős egyszerűség felé, egy elképzelt, gyermeteg és boldog életbe...

Mert a valóságos ősélet nyilván egész más volt: barbár, félállati. S a valóságos népköltészet is más. Semmi sem idegenebb a nép "egyszerű" énekesének karakterétől, mint az egyszerűségnek ez a tudatos vágya és keresése. A nép a maga meséit, dalait, mint subáit és kancsóit, annyira földíszíti "cifrává", amennyire csak tudja. Azaz eltávolítja az egyszerűségtől. A készakart, "költői egyszerűség" művelt korok reakciója. Homéroszban már bizonyos kultúrcsömör van. Vagy inkább a művész örök vágya tisztább, őszintébb, emberibb kultúrára, melyet a patriarchális egyszerűség még megközelíthet.

Éppen ebből kovácsolta az újabb francia kritika a legerősebb fegyvert a német hipotézis ellen: bebizonyítani, hogy az Iliász nem lehet népköltemény. Abból a kedvtelésből, amivel a költő az ilyen, egyszerű, patriarchális élet festéseibe elmerül. A gondból, amellyel a magasabb műveltségre való célzásokat következetesen kerüli, írást, betűvetést például nem említ; pedig ismeri, s azt sokszor önkénytelen el is árulja. Vannak más érveik is. A versmérték. A görög hexameter éppoly kevéssé népies forma, mint a magyar. (Az ütem ritmusa folyton hadakozik a szóhangsúllyal.) Aztán az a bámulatos részrehajlatlanság, amivel a harcok éneklője egyik harcoló félnek sem fogja pártját. Ez teljesen ellenkezik a népi költés szellemével.

Az Iliász közönsége nem is a nép volt, hanem művelt, udvari közönség. Kora nem az a patriarchális hőskor, amit leír, hanem civilizált, békés, aránylag előhaladott időszak. Alkotójában pedig ma már nem látunk koholt személyt, gyűjtőnevet vagy mesealakot. Nem hisszük, hogy a nagy költemény "magától" állt elő, a "századok folyamán", "természetes növekedésben"; vagy hogy Peiszisztratosz gyűjtötte össze, vagy az alexandriai tudósok, a nép epikus dalaiból. Az alexandriai tudósok már kész változatokat cenzúráztak. A világirodalom első költője bizonnyal nem az a vak koldus, a hitregei szent agg, akinek a legrégibb vallási himnuszokat is szívesen tulajdonította az antik hagyomány. Ez a kóbor lantos magának a költeménynek lapjairól s alakjai közül léphetett elő képzelt szerzőjévé. De nem is az ezerfejű kitaláló, a nép. A hatalmas épület nagyjában egyetlen agy konstrukciója, egyetlen fölényes "poéta" - azaz "megcsináló" - mestermunkája.

Egy másodiké talán az Odüsszeia. Ez biztosan sokkal későbbi, s egészen más hangulatú. Már az ókorban külön költő művének tartották.

AZ INDULAT HŐSE

Μήνιν άειδε, θeά - haragról dalolj, múzsa! - ezek az első szavak az Iliász-ban. A világirodalom az indulat énekével kezdődik. A patriarchális ősélet költője az emberi indulatban látta az örök veszélyt és átkot, amely ennek az életnek a harmóniáját megzavarja.

Maga a trójai háború - a homéroszi költemények világháttere - az indulat hatalmának nagy példája. Emberek tömegeit veti ki vad tengerekre és messze harcokra, lelküket a kietlen alvilágnak dobva, testüket a "kutyáknak és madaraknak" - s mindezt egy asszonyért! Egy asszonyon való vitáért! Egy férj haragjáért!

A költő fölülről nézi a fölzaklatott indulatokat. Esze ágában sincs, hogy modern poéták módjára, a háborúban, mint nemzeti ügyben, teljes lélekkel állást foglaljon és részt vegyen. Ő legfeljebb szánakozik, mosolyog vagy megbocsát, mint maguk a bölcs trójai öregek, akik Helena szépségét meglátva, minden elkeseredettségükben is felsóhajtanak: "nem csoda!" Ού νέμεσις^[3]. De azért küldik vissza a szép asszonyt a hajóhoz: ne hozzon több romlást rájuk és gyermekeikre.

Ού νέμεσις. Nem csoda, és senki sem hibás. Vagy inkább egyik fél éppoly hibás, mint a másik, indulatainknak mindannyian rabjai vagyunk. A nagy hősök sírnak és durcáskodnak, és dicsekednek és civakodnak, mint a gyermekek. Ebben nincs különbség trójai és görög, Hektór és Akhilleusz közt. A költő egyforma rokonszenvvel nézi az egyiknek szép családi életét, s a másiknak szenvedélyes barátságát a fiatal Patroklosz iránt. Legfeljebb a gyávát, a hitvány embert, a Therszitészeket veti meg: de azoknak büntetése is csak a kacagás. Olykor még az istenek is kinevetik egymást "olthatatlan kacagással".

A "harag", melyet az Iliász énekel, igazában nem is a háborús harag, az ellenség ellen való. A vitéz saját fejedelmére haragszik itt, a fejedelem saját vitézére, és megint egy asszony miatt! A vitéz sátrába vonul, duzzog: pedig őrajta múlik minden. A görög sereg addig nem remélhet győzelmet, míg Akhilleusz újból harcba nem áll. A messze földről jött harcosok nem remélhetnek hazatérést! Evvel a haraggal kezdődik a nagy vers. A mese legfőbb célja és érdeke elejétől végig egységes, lélektani érdek: mikor sikerül Akhilleuszt rábírni, hogy fölvegye az eldobott fegyvert?

Az indulat csomóját az indulat oldja meg. Akhilleuszt a düh és az elkeseredés viszi megint harcba, mikor fiatal barátja, kinek saját fegyverzetét kölcsönözte, Hektór kezétől elesik. A szép fiú holttestéért harcol, s a saját páncéljáért, amely azt borítja. Csatája hévvel és végzettel teljes. Az indulat itt már kiárad és túlnő az emberen. Akhilleuszt a tenger biztatja, s a tűz fegyverzi föl. Paripája megszólal, mint a magyar népmese táltosai. Harca körül az istenek intrikálnak. Istenek és istennők maguk is fegyverbe szállanak, egy részük görög párton, más a trójaiakén. A természet harcba áll, s hömpölygő vad folyók együtt küzdenek a vitézekkel. Zeusz aranycsészéken mérlegeli Hektór és Akhilleusz sorsát.

Nemsokára vad lovak vonszolják a sárban Hektór testét. Egy öreg király-apa könyörög fia hullájáért. De már Akhilleusz is halálra van ítélve.

A pusztítás e képei fölött azonban magasra tartva csillog Akhilleusz pajzsa. Maga a tűz-isten készítette, az istenek kovácsa, a Patroklosznak kölcsönzött helyébe. Ez a fegyverzetügy a költemény középpontjában áll. Nem az volt-e a pusztulás kezdete, hogy Patroklosz Akhilleusz fegyvereibe öltözött? De Akhilleusz új pajzsán az Élet képei vannak kiverve: hold, nap, csillagok, tenger; városok, szántás, aratás, szüret; nyájak, csordák és tánc. Antik reliefkép.

Ez a relief csak sűríti annak a természetes, patriarchális, sőt kedélyes világnak a rajzát, amelyet a költő oly gyönyörködve fest a harcok hátterébe. Az indulatok vad kilengései mögött Homérosz az igaz élet nyugodt és eltéríthetetlen folyamára csüggeszti szemeit. Az Emberi Család nagy életére, mely végtelenül kihajt, "mint a lombok nemzetsége". Látjuk a hőst, amint feleségét csókolja, és gyermekével játszik. Az öldökléseket hosszú lakomák leírásai váltják föl.

S nemcsak maga az elbeszélés adja a világképet. Az elbeszélés alatt egy másik képsor vonul, mint dekoratív fríz egy szoborcsoport alján - a hasonlatoké. Amik magukban egész kis genre-képek, novellák; "homéroszi hasonlatok". Frissek, otthonosak, népiesek. Egy másik világtükrözés, néha reálisabban ható az elsőnél. A hasonlatban megpillantott valóság még élesebb; (mint a tükörből). A költőnek kedve telik e különböző síkokon tükrözött valóságdarabkákban. Még egy tükröt feszít a föld fölé. Egy eget. Az istenek világát.

Ez sem a primitív, naiv, vallásos kor istenvilága. Homérosz könnyen veszi ezeket az isteneket: játszik velük. Nem sok tekintélyük van előtte. Egyszerűen az emberi viszonyokat vetíti beléjük, kissé ironikusan megnövesztve. Emberi érzést és hatalmat: ahogy kezelik a sorsot, szeszélyek és indulatok szerint. Divina machina^[4]... De ez nem nagyon találó szó; a homéroszi istenmindenség kedélyes inkább, mint gépies.

A LELEMÉNY HŐSE

És mégis valami hiba van a "homéroszi derű" körül. Az Iliász végső benyomása csöppet sem kedélyes. Temetéssel végződik, és keserű ízt hagy: az indulatok s a nyomukban leselkedő végzetek ízét. Nagy emberi sorsokat sűrít pár heti időbe, akár egy Dosztojevszkij-regény. Egy tízéves háború most fordul meg, emberi gyengéken. A hősök lelke "körös-körül fekete" - így mondja a költő, különös jelzőinek egyikével. Az öregek a várfalakon ülnek, és sírnak, mint a tücskök, egész nap. Mint a tücskök sírnak az erdőben, "liliomszerű" hangjukon.

A "görög derű" babonáját nem igazolja jobban az Odüsszeia sem. De ez mégis egészen másfajta költemény. Tarkább, könnyebb, meseszerűbb. Hisz az Iliász költője is odaülteti a síró öregek mellé a liliomhangú tücsköket. De az Odüsszeiá-t szinte elejétől végig ez a liliomhang zengi át: a tündérmese liliomhangja.

Az Odüsszeiá-t újabbnak mondják a tudósok, és sokkal inkább ión jellegűnek. Iónia tengerparti vidék, s az iónok hajósnép, a tenger veszélyei és pompái közt élő. Az Odüsszeia a hazatérés eposza: a tengeren át, tízévi harc után! Odüsszeusz még tíz évet hányódik az úton. Húszesztendős távollét után érkezik meg, s otthon csak haldokló kutyája ismeri föl, a felesége már nem.

Elemekkel küzdeni nem oly nyomasztó, mint egymással és saját magunkkal. Sőt valami fölszabadító van benne: ez az igazi harc, a robinsoni életharc, az egészségé és a természeté. Az ember leleményes, és segít magán. Tengerrel küzdeni, szigetek vadjaival s mesebeli szörnyekkel, akik a vad erőket jelképezik: igazi görög kaland, hajósi és civilizátori. De egyúttal emberi misszió is, a kor legszükségesebb feladata. A világ sötét még, és barbár mindenütt, ahova Hellasz fénye nem ér. Odüsszeusz tutajokat épít, Szküllákat kerül ki, s túljár az emberevő óriások eszén. S mert az Odüsszeia költője, mint az Iliász-é, népmesék módján állandó jelzőket aggat hőseire: Odüsszeusz "leleményes". Ő viszi a hajózás ismeretét a néphez, mely "az evezőt szórólapátnak nézi". S veszélyek és csodák; van mit elmesélni a kedves Nauszikaának.

De otthon Pénelopé vár, örök szövése mellett, s anyagias kérők ostromában. Az ország züllik, és a vagyon pusztul. Nem elég a tenger szörnyeivel megbirkózni, le kell verni a hazai zavart is: az "anarchia szellemét", ahogy ma mondanák. De ez is olyan valami, mint az elemekkel való harc. Itt nincs szó indulatról, mint az Iliász-ban. Itt észről van szó, mely hidegen és "leleményesen" számítja ki, hogyan lehetne a Küklopszot vagy a Szküllát, a vihart vagy a kérők hadát ártalmatlanná tenni. Polgárosít, legyőzi a vadságot, jogállapotot teremt. Ez mind az ész dolga. Akihez Odüsszeuszt érzelmek is fűzik: a hűséges hitves és a derék fiú mellette állnak ebben a harcban.

Csak az a baj, hogy ő maga nem áll mindig önmaga mellett. És ezért van, hogy ez a bájos, csodás és intim képekből összeszőtt történet, mely félig népmese, félig kalandregény, minden happy end-jével sem tiszta "görög derű". A happy end nem tökéletes. Odüsszeusz hiába jött haza. Tudjuk, hogy megint el fog menni, folytatja kalandjait, és elpusztul.

A kaland élet és egészség. De életveszély is, a halál leskel körülötte. S ahogy a halott Akhilleusz szelleme mondja Odüsszeusznak: jobb rabsorban élni, robotban és utolsóként a földön, mint az alvilág minden halottja fölött uralkodni. E tarka és furcsa mesének hőse is folyton az alvilág és halál partjain jár. De legveszedelmesebb ellenségei mégsem a tajtékozó örvények és groteszk, félszemű szörnyetegek, akik halállal fenyegetik. Nem is a szirének vagy Kirké, a félelmes Asszony, aki disznókká változtatja az embereket. Az igazi ellenség benne magában van. Ő maga, lelke legmélyében titkos szövetségese a természet vad, rejtett és bomlasztó erőinek, amelyek ellen harcol. Igaz, ellenáll Kirké durva varázsának. S mikor a szirénsziget mellett fut hajója: odakötteti magát az árbochoz. De a fülét nem tömi viasszal, mint a többi hajós. Ő hallani akarja a sziréndalt... És örökre hallja. A szent Pénelopé és az édes otthon nem fogják őt soká visszatartani.

Már el van ítélve.

Ez a különös, lappangó mellékgondolat a vágy fájdalmas lírájával zengi át az ész és lelemény eposzát. Az Odüsszeia nemcsak a családi és kalandregény őse, mint az Iliász a hőskölteményé és lovagregényé. Mélyebb és modernebb modernsége van. Fantasztikus és lírai íze valami feminin jelleget ad neki. A férfiharcokat itt csak hírből halljuk; az istenvilág is távolabb kerül, és szellemeiben hat. Annál fontosabb az asszonyi világ, a háztartások élete, családi viszonyok. Már Bentley mondta, a nagy filológus, hogy "az Iliász-t inkább férfiaknak írták, az Odüsszeiá-t inkább asszonyoknak". És egy modern angol író, Butler, érvek tömegével próbálja bizonygatni, hogy az Odüsszeiá-t tényleg asszony írta!

Az Iliász nagyvonalúsága és egysége hiányzik itt. Az Odüsszeia szétesik. Fele robinzonád. Másik fele családi história. A költő a részleteket szórja, kifogyhatatlanul, csillogó vagy intim bőséggel. A kompozíció külsőségeiben: megy az Iliász után. Ő is a közepén kezdi, in medias res^[5]; s nála aztán a hős maga meséli el az előzményeket. Első példája az Ich-Roman-nak^[6].

Hiányzik a magas költői dikció is. A nagy hasonlatok száma lecsökken. Nincs szükség a reálisztikus frízre a hősszobrok körül. A főcsoport maga is eléggé reálisztikus. Nincs szükség a köznapibb aláfestésre. Az Iliász csökönyös szamárhoz hasonlítja a hátrálni nem akaró vitézt. Az ily hasonlat levegőt és távlatot jelent: béke és humor képeit idézi a vad harcok képei mellé. Az Odüsszeia nem szorult erre; lévén úgyis csupa humor és intim reálitás. Az Iliász csökönyös szamara: hasonlat. Az Odüsszeia bolhás kutyája nem hasonlat. Szereplő személy az, akár a falánk koldus vagy az "isteni" kondás. Vagy a ruhamosó lányok, vagy maga a leleményes Odüsszeusz.

Forráshely:

http://mek.niif.hu/06300/06304/06304.htm

Vissza a Főoldalra

Page updated

Google Sites

Report abuse