Lelkes Miklós:

Korunk erdejében

Magányomnak írom le: rosszul érzem

magam korunk elvesztő erdejében.

Éjjel-nappal megunt, s már utált holdak

keresztek árnyékára vigyorognak

hüllőszemekként, észből kivetetten,

s kacsintások gyűlnek rókazsebekben.

Igen... Új kor, de régi lényeg, nem más,

mint önérdek haszon-összekacsintás,

s tán meglepő: az erdő szürke, barna

sok fája bámul, mint istenke barma

a beszűrődő alkonykönnyre, vérre, -

ezt az Erdőt értelem el nem érte.

Becsület sem. Hajnala? Hát ez Hajnal?

Hamis játék kiforgatott szavakkal!

Forradalom? Haza? Nép? Nemzet? Béke?

Mennyi szó lett önmaga ellentéte!

Ó, holdszemek, rossz ma, még rosszabb holnap!

Ki kívánt égre ennyi hazug holdat,

ál-imát szenteskedő holnemvoltból,

s kalmárt, ki részeg pofátlan profittól?

Magányomnak írom le: rosszul érzem

magam korunk elvesztő erdejében.

Csak magányomnak írom: itt a fákra

sötétet önt régi korok világa.

Itt csak mélység. Ó, ha Magasság volna,

mint érintené Hajnal piros csókja!

Az a Hajnal, égi Eszme szülötte,

nem is tudom, hogy eljön-e a Földre...

Magányomnak írom le: rosszul érzem

magam korunk elvesztő erdejében.

Eltévedt fák, nyomasztó kőkeresztek.

Istent szavalók az Ördögért tesznek.

Nevet az Ördög: járhatnak a szájak, -

minden bűnt elfed bibliás bocsánat!

Az történik itt, ami annyi korban:

fanépség bámul elbambásodottan,

s korhadt erkölccsel, kidőlt bedőlt hitben,

Kalmár az Úr, s rabszolgája - az Isten.

(2011)

Lelkes Miklós: Tavaszi tűnődések

(L. Csépányi Katalinnak)

Tavasz? Öröm? Bánat? Megannyi kérdés

nyílik ki minden virággal. Kísértés

fényesedő színekkel csábít jóra,

s a vizekben felébredt csillagóra

szikrázik, ámde árnyékokban itt-ott

sötét madárszárny hoz vagy visz el titkot.

Azt a titkot, mit fenti kék remegtet:

élethalált, múló s újuló csendet?

Furcsa e csend: halandón halhatatlan,

s szívet fájdít. A szívekkel is baj van.

Mindennel baj van. Az Anyag kegyetlen?

...de vétkes-e? Bánhatna kegyesebben

önmagával? Rémít a változatlan, -

de változás is álarcos alakban,

vagy nyíltan, Kézben tőrrel, róla egyre

csodálkozón vöröslő vér csepeg le.

A teremtés? Teremtő nem teremtés.

Szemed látóbbá teszi égő estéd.

Mi minden zuhant börtönébe: múltba!

S szabadulásuk is vészt hozhat, újra.

Szigorú bírád felment, glóriát ad:

igaz-magad? Valótól gúnyolt látszat!

A látó szemen könnyek búcsúcsókja.

Az, aki lát, - az is a Nincs tudósa.

A felismert sem Felismert: szavakban

járomkörben jár, tettben mozdulatlan.

Mily különös a bonyolultan semmi!

Az engedelmes akác egyre lengi

az örököst, szélfútta mozdulatban,

s a falucska változón változatlan,

Baranyában, vagy másutt, meseföldek

melengetnek évszakhoz kötött zöldet,

szitakötőkön szivárvány ígérget,

kis dombok félelemmel szembenéznek,

de hátukon remény fut, messze-messze,

ijedt nyúlként, búvóhelyet keresne,

patak viszi vizét, a sás, a káka

közé lehull fácánok kiáltása,

lentebb házak, öregedők, s már vének,

magukba-nézés későn mit sem érhet,

a színpad kész, nem telik csak talányra,

minden tavaszban vágy-Tavasz magánya,

s a vers sem Vers, csak legyintőn lemondó,

elment utak után hajított zokszó,

vagy haranghang-hit ideterelt mában,

vagy kétkedés vágy-Tavasz igazában, -

vagy koronázás, képzelt: ha a VOLNA

királyunkként közöttünk tavaszolna,

itt nyaralna, itt őszölne, telelne,

s Lehetetlen is lehetőt felelne

olykor, más korban, mit másik szív, ész ad...

Forogj csak Nincs, Gúny, Álommese, Színpad!

(2011)

Lelkes Miklós: Beszélgetés az Idővel

Egymásra néztünk, kicsit rosszallóan

elégedetlen, - én és az Idő.

- Az Idő és én, - így írhattad volna,

- szólt az Idő, olykor bölcselkedő.

- Ó, ne mondd, Mérce, mérő mérhetetlen,

dicsért, átkozott, vélt isten-keret!

Ám mit is mérsz, mondd? Hulló irkafirkás

tévút-jelek csak az évezredek,

- válaszoltam. Az Idő ment, nem állt meg, -

mégis maradt. Összerakott nekem

kis darabkákból jó és rossz csodákat

nagy képkeretben közel-végtelen.

- Mérce vagyok csak? Nos e mérce nélkül

világ létezhet, - de ember soha!

Idő nélkül még pusztítóbb a vakság,

Föld-szemgolyótok öntelt mosolya,

- ekképp az Idő. Erre mit feleljek?

Az Idő mér, de akié a tett:

az Anyag, - ő az isten lenti mélyben,

s kérdésedre nem küld feleletet.

Anyag mozgatja anyagát: az embert,

s hamis békékhez jut csak a világ.

Jó volna mást látni, másik Időben:

más égbolt-hit éledő Csillagát!

Álarcos Anyag pusztít és teremt itt.

Rosszul. Az Idő erről mit tehet?

Ó, Anyag-isten! Előre megáldom

az álarcod letépő Kezeket!

(2011)

Lelkes Miklós: Az volt a szép...

Mikor a táj a fénytükörhöz hajlott,

az volt a szép!

S mint szórta élénk, eleven ezüstjét

a messzeség!

Galamb perdült kíváncsi zöldből kékbe,

ég-tóba fel,

s hallgattam: fent az égi tó, színével,

mint énekel.

Lent hosszú út volt. Hosszú álom. S végül

mi is marad?

Csak könny? Csak kérdés? Csak kiáltás? S fáradt,

hulló szavak?

Tőrök megbújtak. Mind szívemre vártak.

Dől vér, meleg.

Az volt a szép, - az lett a szép, hogy látok,

bár szenvedek?

Talán igen. Ó, hosszú út, Kegyetlen

Szépség, maradj!

Nagy fénytükör, villantsd, villantsd a tájat:

az igazad!

(2009)

Lelkes Miklós: K A L Á S Z O K

Kaskötő Istvánnak

Arany magok, fénynek és földnek

szülöttei, a csendre dőltek,

s indultak tétova szabadban,

felhőárnyékos pillanatban,

sóhajtással, melyben a messze

madárszem-játékát kereste,

s utat, mely útján úttalannak

vándorokra mosolyog, s hallgat.

Mentem, kalászok velem mentek.

Forró légben bogár-szerelmek

gyúltak, s láttam: csöpp ezüst szikrák

mind-mind az elmúlást tanítják.

A nap is csendre dőlt, egészen

nyugodt lett alkonyváró kékben,

majd hangtalan vörösréz-ének

hívta a rejtőző sötétet.

Kalászok mentek, élet ment el.

Felettünk esti csillagtenger..

Meddig való és meddig látszat

e szívet sajdító varázslat?

Szükség van életre, kalászra,

égbolt megannyi csillagára,

útkereső utakra, versre,

csöpp emberbogár-szerelemre?

Nem tudom. Olykor igent érzek

szívemben arra, amit kétlek.

Minden szívben bolond varázslat:

mindig örömre vár a bánat.

Lelkes Miklós: NAGYNYÁRÁD

Bőrömre cseppen, cseng a hang, -

fűszálnyi szélben vadgalamb.

Két konok kosfej valahol

összekoccan, majd csend honol.

Kék tükörvízben fák sötét

csúcsán gyöngyfelhős messzeség.

Kukorica kakaskodik,

rezgeti zöld farktollait.

Házak. Dombhátak. Holnapok.

Jó bor, jó idő felragyog.

A táj felett sólyomszemek

figyelnek és felejtenek.

Ismét felbúg a vadgalamb.

Észrevétlen gyorsul a hang.

A dombok múltba hajlanak,

eltűnnek egy csillag alatt.

Lelkes Miklós: Érdek-ostobák

Ó, kétfélék az ostobák!

Egyiknél az ész mostoha.

A másik észtrejtőn ravasz:

csak mímeli, hogy ostoba.

Iszonyú nagy utóbbiak

hada: az érdek-ostobák

bő zsebbel hülyét játszanak, -

övék ez a piacvilág.

A múlt? Szép volt, ha érdekük

ezt sugallja: gyönyörűszép!

Mossák az önző háborúk

bűzös, nagyúri szennyesét.

Mi nekik fontos: a zsebük,

a haszon, ami belejő:

lehet fent lovastengerész,

vagy őrült nemzetvezető,

lehet fent gőgös Samu Bá',

s ha bankbombáktól dől, remeg

hazájuk, mind-mind hamukál,

s arra gondol: én mit nyerek?!

Pofáznak a pofátlanok:

- Öved szűkebbre, kiskomám!

(A közpénzekből ők maguk

előre bezabáltak ám!)

Nem új dolog, - dehogy, dehogy!

Néhány kivétel-perc terem,

de benned a szégyen sunyít:

világ-, s haza-történelem.

Csendőr, egykor? Csillog a szem, -

de ostobább nem is lehet,

ezért már meg sem kérdezem:

Veres Pétert ki verte meg?

S a Költőre a puskatus

miért sújtott le? Durva szó

korbács-csaholt... s kitől hozott

halált az a puskagolyó?

Igazság? Kitől? Mit se szól

virágos cinkos-nép, kiles,

s hallgat hatalom-éhesen...

Hallgatása szégyenletes.

Az, aki így tesz, - jobb talán?

Leköpi múltját, önmagát.

Hatalma is megfizetett

gnóm törpeségű szolgaság.

S tolong másik népség, hazug,

múlt-jelszavaktól elsodort.

Mint láthatná meg ily vakon

ezt az új - lelki - Trianont?

Tragikus-komikus idő.

Szomorún nevet, aki lát:

egymás mellett bunkó fejek,

s furfangos érdek-ostobák.

(2009)

Lelkes Miklós: A H Á B O R Ú K

Akik háborút soha meg nem éltek

hiszik: most béke. Egy sem tudja tán

mily messze van a Békétől e látszat,

s hogy szögesdrót a Lélek Csillagán.

Gyáva a nép és nagyon elbutított.

Volt-háborúkból látni sem akar

semmit mi lényeg. S fülekbe-fejekbe

kúszik ravasz-negédes róka-dal.

Mindig így volt! Libát, tyúkot, kövéret,

a szolga kap, kinél görbe a hát

a hajlongástól, munkál görbe kézzel,

s szószékre teszi hazug önmagát.

Volt-háborúk, habár más fegyverekkel,

járnak a mélyben és pusztítanak.

Maguk rejtettek, tettük látható csak.

Új háborút szül minden pillanat.

Nem béke ez a béke. A valóság

hamis égen túl, s vérző csillaga

olykor álmot gyújt, melyben vágya csillog:

igazi Béke, Szabadság, Haza.

Lelkes Miklós: Romák

Messziről jöttél egykor, Indiából,

te furcsa, hangos, élénkszemű nép,

mégsem tanultad meg (de mi sem, sajnos!),

hogy mit is jelent az a Messzeség!

Mindig csak a Közellel viaskodtál,

mint sok magyar, kinek bőrszíne más.

Mennyi kéz bántott (éppen úgy, mint őket!),

s űzött, sodort rossz, riadt látomás!

Segítő Kéz, ha elért hozzád, féltél.

Én nem csodálom. Nem vagy önmagad.

Tenni tudnál, s hinni: tiéd lehetne

másik út, hozzád méltóbb pillanat, -

de, sajnos, az is távol önmagától,

ki önmagának hiszi el magát,

más bőrszínnel. Hozzá is közelebb már

hulló könnycsepp, elhagyott Indiád.

A hiba benned is! A nagyvilágban,

s e kis hazában is, - s több, mint hiba!

Bár téged, - s őt - egyszer Néppé tehetne

tudás, álom, becsület Csillaga!

(2009)

Lelkes Miklós: József Attila szobránál

Külvárosban barangoltál, s barangolt

benned sötétlő külvárosi éj.

Most is sötétlőn szomorú a lélek, -

bár tűzfalakon reklámfény mesél.

Minden más lett, de minden úgy lett mássá:

lényegében ugyanaz valahol.

A népmaradvány fázósan tudatlan,

és robotba (vagy állásért) lohol.

A tömeg? Nincs. Az alaktalan masszát,

ha lemérnénk, látnánk: nincs is tömeg.

A bizalmát régen eltékozolta,

s a súlya semminél is könnyedebb.

A "szép csendőrtoll" most minek cicázna?

Nincs szükség rá. Egyszerűbb e világ:

hordószónokok, kifosztott szegények,

ravasz rókák, bégető ostobák.

A jázminok most miért tapsikolnak?

Nem súgom meg, volt-álmodó. Minek?

S azt sem: neved most milyen "áruvédjegy", -

ellene magad úgysem védheted.

Múltad álmodd, Költő, s örülj: szobor vagy!

Amit nem hittél: volt-hited halott.

Ki érdemelné itt meg földi Versed,

s piros dal-szíved: égi Csillagod?!

Ülj csak, szoborként, Attila, és álmodj!

A Duna régi, s régi a duma.

S folyik, mindkettő. Örülj, hogy szobor vagy,

kinek nem kell a Mát álmodnia!

(2009)

Lelkes Miklós: Volt májusok

Volt májusok... a kertek fénnyel-árnnyal...

és felragyogott néhány tulipán.

Ághidakon elsétált kék madárdal,

és verset szavalt törpécske hazám.

Nagyító alatt hangyát nézegettem,

majd vastag könyvben vártak csontfejek.

Macskám előbújt - címzetes oroszlán -

s kínált felém kedves tekintetet.

Időnként nincs-leányról álmodoztam, -

s megteremtette tavasz s képzelet.

Csak Ő kellett: különös Szépség, s Hűség

együtt, bejárni jövő éveket.

A csontfejek nem nagyon érdekeltek,

sokkal inkább megannyi pillanat

múltból, mikor egy-egy már szinte isten,

s a Cézárok szívébe tőr szalad...

(...és érdekelt az értelmes Szív, mely, ha

más útja nincs, hát tőrt rántani kész

Cézárok ellen, gyilkolások ellen, -

az igazságért ölni is merész.)

Volt májusok... jó volt a szódavíz és

a hús kisült... zászlótenger fedett

színével-felszínével, lobogással,

mélybe rejtett, bonyolult lényeget.

Olykor hittük akkor: késett a Csillag,

jöttére előbb is volt alkalom...

Dehogy késett, nagyon is túl korán jött!

Múlt-hiedelmen elmosolyodom.

Most-május van... megvető s megvetendő:

egy-egy szegény még rádöbben, kiköp, -

itt is, ott is, ó, mennyi-mennyi cézár

vigyorog, dölyföl álarca mögött!

(2009)

Lelkes Miklós: Marionettek

Rongyos mundér, vérszívó tetvek...

Álltak fásult marionettek.

S intett a Kéz: - No mire vártok?!

Ássátok azt a lövészárkot!

S küldte a Kéz pökhendi tisztjét

(parancs kínokra gúnyt köpött szét),

s hozott káplárt, anyázó bunkót

(nem kétséges, hogy addig hún vót...).

Gépfegyver gépelt, vérre vágyón:

- Csak ennyi vér van e világon?!

S intett a Kéz: - Támadás! Rajta!

S így szólt a Száj: - Ez hősi fajta!

Ha így, ha úgy... marionettek

nagy hómezőn sok vért vesztettek,

sok életet, sok kart, meg lábat, -

s utódaik még ma sem látnak

picit messzebb. Baromként néznek,

s tapsolnak bűnös Szájnak, Kéznek.

Rájuk tekintsz, s elveszted kedved,

mert még mind-mind: marionettek.

(2009)

Lelkes Miklós: Rigók helyett...

(Kamarás Klárának)

Hulltak a csendre éber aranyalmák.

Fényszépségük csillogta át az estét,

de menekülő, égő rigóhangok

e csendet olykor itt-ott megsebezték,

majd újra csend lett. Mozdult, szellemekkel

volt tele a kert titkos túlvilága,

s szálló bogár szárnya szórt csillagszikrát

a végtelent eljátszó esti nyárra.

Itt éreztem először: bús a szépség

a fényben éppúgy, mint kilengő árnyban,

s van valami ismerős szomorúság

a rigók estét kiáltó szavában.

Megéreztem akkor, tág szemű gyermek:

ha múlik, mennyi minden bús-hiába!

Mit ér a szépség tétova szívekben,

ha felettünk máris árny nő az árnyra?

Kezemben könnyes álom-aranyalmák.

Fényszépségük csillogja át a létet.

Rigók helyett jajszót versem kiált most

az elmúlásnak, esti messzeségnek.

Lelkes Miklós: Bennünk a táj

(József Attila emlékének)

Bennünk a táj: sebzett, véreres alkony,

s keserűség köp piszkos utcasarkon

hajléktalanból, (s díszéből a Háznak

a gyűlölet, - rá bibliás bocsánat

máris siet, vagy három színnel mintás

magyarázat: cinkos összekacsintás).

Bennünk a táj, a házfalak, az esték

sötétjében tűnődő kert-melegség,

fent hold-csodálat, lent megbotló részeg

állástalan, a lemondott remények

kocsma-társa, kizsebelt, kinél álmok

hiánya már, s hiába-vágy világot

úgy megszokott…nem is néz jobbra, balra,

csak arra: legyen egy itóka-fajta,

akármilyen. Mindegy neki: gúny, bánat

miként hívja polgárnak, proletárnak…

Bennünk a táj: a kor. Ferdített emlék

lelkekre dönti konok kőkeresztjét,

mely sohasem volt szent könyv Kereszt-álma:

keresztútnál az az Ördög találta,

ki álarcos szót ötlik ki a tettnek,

s megtévedteken kedvére nevethet,

s gőg-koronásan oszt pénzt, glóriákat

a hízelgőknek, akik erre vágynak.

Bennünk a táj: az a hiány, az Eszme

hiánya, mely a szíveket kereste, -

Eszméd hiánya, a szemekbe néző

Vers-tekintet, Csillagodé, igéző

szépség-szülötte mindig csak várt Földnek,

ellenfele hazugságnak, közönynek,

butításnak. Hol most a Vers, az Eszme,

amelyik esküt tett a Becsületre?

Sajnos, sehol. A Való van, mely lódít,

lengetik ravasz rókalobogóit,

s mily éberek a konclesők a mában,

haszon-kegyekért milyen kapkodás van!

Bennünk a táj-kényszer: tönkretett ország,

hol a rabságot szabadságnak mondják.

Szobrod, Költő, a Duna-parton? Látszat.

Hozott e kor érdek-nosztalgiákat,

melyek tettekkel szolgálják a rosszat,

azokat, akik jog-köntösben lopnak

(köntös nélkül is, ha úgy tartják néha:

ami a közé, - nekik szabad préda!).

Egy-egy lélekben talán mégis Emlék

Verseidből tavasz-virágmelegség,

szív dobbantó szín pirosan, fehéren,

rügyek barnás zöld öröme a légben,

nyár, amely ígért csöppnyi hangya-honnak

addig megértnél, bajnál, búnál jobbat,

lobbanó zápor, táj-újítón tiszta,

fogoly madárnak kinyíló kalitka,

elképzelt munka egy munkás hazában,

oly törvény vágya, melyben igazság van,

ország, amelynek arcán barázdákat

nem szánt lemondó, terméketlen bánat…

Költő, e korban hány felfájó szemben

gyűjt könnyeket újra a Lehetetlen!

S hiába tudjuk: ha magyart magyarra

uszít a régi, bevált érdek-fajta…

(2011)

Lelkes Miklós: Királyi cirkusz

Királyi cirkusz, bűbáj-esküvő

a brit tojásból büszkén lép elő,

s London-dobozból ugrik új doboz.

A pálca int: - Figyelj, varázsolok!

Kate s William, csinos a lány, s legény,

s szívtükrük ott a bámész nép szemén.

Nem tehetnek róla: ilyen e nép.

A látványért eladja mindenét.

Előkelően fénylik fent a nap.

Hölgy fél fején szitakötős kalap

kékül, másik hölgy haján bíbor ül, -

s pimpós pompa nem marad egyedül.

Tévés bohóc nézőhadat vezet,

fecseg, röhög, - fizetett élvezet.

S oly népszerű koronás Böske Mam’!

Sárgarigós ruhája, mint arany

ragyog, s kincses ládája sem szegény

(s mennyi vér, könny nyoma a fedelén?).

Ó, Istenke, áldd meg hát Angliát,

s amit szerzett évszázadokon át

az a gőgös-hajós történelem, -

egyetlen tette sem volt becstelen!

(Mért tűnődnénk teáscsészénk felett

oly kérdésről: mi is a becsület?

Ó, nem! Ahol gondolat megterem, -

ott rebellis szót súghat a Jelen!)

Ó, boldog polgár, turistás tömeg, -

itt az időd! Érzelmes könnyeket

önts örömödben, - és még szebb lehet:

térdre omlón köszönts Fenségeket!

Ó, ne törődj azzal, hogy mit dalol

a Józan Ész, magában, valahol!

Ó, azzal ne! Biztathat, látva ládd:

nincs már csak térdre hullott walesi bárd!

Inkább siess, vásárolj poharat,

tálat, rajtuk mosolygósan marad

Kate, s William, - és még akkor se hidd:

giccs-álmod rossz valóhoz volt a híd,

ha szívednek csak bajt és bút terem

új tenger, új hajós történelem!

Messzi földről (ahol most rossz ügyek)

mutat tréfás-komoly szamárfület

e vers. Koronás-cirkuszos világ

míg eljátszik új s új komédiát,

s odaterelt birkaszem-nyáj mered

a londoni parádés jelenet

közepére, mondjátok, ki lát itt,

bégetők, - jövő tragédiákig?!

(2011)

Lelkes Miklós: KANADAI ERDŐK

(Kaskötő Istvánnak)

Milyen lehet a kanadai erdő?

A magyarnál, úgy gondolom, sötétebb.

Benne fenyegetőbb a végtelenség,

s felette fényteltebb a csillagének?

Aki fáradt, ott is mesére vágyik:

házacskára szíves mézeskalácsból,

s a kályhaközel meleg duruzsára,

amit lángszoknyás remény átvilágol?

…és a vizek? A nagy tó-óriások

mint emelnek vállukra fényt és árnyat?

…és rajtuk más a piros nyugtalanság,

mint Balatonon alkonytánc-varázslat?

A lélek ott is álmodón magányos

mire megérik, s szomorú a Szépség?

S ott is annyi saját-zsebéig-látó

tülekedő, ki önérdekkel néz szét?

Túl sok a kérdés? Talán igazad van

és, azt hiszem, úgyis tudom a választ:

a Szépség telt rejtőző félelemmel,

s mindenütt úr aranyborjú-imádat.

Amit kerestem, az nincsen sehol sem:

annyira vágyott, tisztaarcú Holnap,

amely közelt hoz át a végtelenből,

s minden búcsút szebb kezdettel ragyogtat.

Az erdők, persze, sötéten is szépek

és olykor tréfás hangok áthuhognak

félelmeinken, s majdnem elfelejtjük,

hogy sehol sincsen nyugodt álmú holnap,

mert tájain a felfordult világnak,

könnycseppesnek, sebeink mélyén láz van,

tele égő, fájó kérdőjelekkel,

magyar honban éppúgy, mint Kanadában…

Lelkes Miklós: A NAGY BÖRTÖNBEN

Arcok jönnek, szolgálnak, s múltba mennek.

Csúffá lesznek szépnek képzelt szerelmek.

Nézelődöm. Bilincses időm töltöm.

A Nagy Börtönben sok-sok kicsi börtön.

Az akác szép volt - dünnyögöm magamban -

mikor virágzott, s dús-kék pillanatban

fehére omlott remélő szemekbe.

Azt a reményt nincs-remény eltemette.

Ma minden fáj. Rengő csillagvilágok

idegmélyről riogatják az álmot.

S holnap is minden fáj majd, régi fénykép

a földre hull, legyőzött volt-merészség.

Az Anyag fáj. S hogy nem békül a Lélek

és az Anyag. Vagy végképp semmivé lett

a Lélek már, s csak Anyag, tehetetlen,

pusztul, s pusztít, egyre kegyetlenebben?

Kis bolondok előtt ajtóm bezárom,

én, Nagy Bolond, - egy Könnycsepp a világom.

Benne látok mindent, - de oly hiába!

A nagyvilág a börtönök világa.

Dalt dünnyögök. Bilincses időm töltöm.

Frisszöld akác szép volt fénysütött földön.

Fehér virágszín szárnyalt volt-szemekben.

S a volt-remény... ó, az felejthetetlen!

Lelkes Miklós: EGY-EGY FA...

Egy-egy fa teste, árnya: életed,

és világodról vall, ha kérdezed.

Most is. Augusztus bánata velem.

Búcsú rozsdál lankadt leveleken,

míg lent, a földben, ahol minden út

sötét, a sok-sok gyökér múltba fut.

Végtelenbe. Nem támad fel a holt,

ha jó is hinni: van-ná lesz a volt.

Mint lehetne? Égre néznek a fák,

de nem látnak egyetlenegy csodát,

amíg ti hány csodáról vallotok

jeléül, hogy értelmetek halott!

/S ha nem halott, - még halottabb nekem

hazuggá lett, számító értelem!/

Mindegy. Nyár sincs. Oly csüggedtek a fák!

Nincs-világban ijesztő némaság.

A zaj is némaság. Bomlott zene,

az is csak látszat-hangok erdeje,

az is csak kábít, az is nincs-et ad,

az is semmit villantó pillanat.

Mindegy. Közöny nem hullat könnyeket,

s e Némaságnál nincs nagyobb beteg.

Tört ágak, ágak. Hát ez a világ?

Ennek álmodtam istencsillagát,

szívpirosát? Jóságtól meleget?

Eszméje csak Nincs-ben melengetett?

...csak Hercegnőm volt Szép, - és szép, ha hű

tokból kiszáll aranyláng-hegedű,

és szólni kezd, és hangjára a könny

fényvisszacseng, melengető öröm,

majd Égen Csillag, szívpirosa még

elalvás előtt mond remény-mesét...

Ó, mindegy, dal! Minden fa: életem.

Mind haldokló békét: Nincset terem,

Anyagba ördögített látszatot, -

nincs az Öröknél halottabb halott!

...csak Hercegnőm Szép, és az Szép, ha ég

Ég lesz, s csillag Csillagként mond mesét,

de nincs Ég, melyen Csillag felragyog,

s remény, ha volt is, már az is halott,

s Nagy Kör forog örök-kegyetlenül,

haldokló béke a szíven belül,

és búcsút rozsdál nyárvégi levél,

lánghegedű alkonyaranyhoz ér,

dallam törik, elcsillog a Világ,

mely nincs, nem is volt, fáradtak a fák,

nem érzitek, tudom, más ég velem,

fájdalmatlanul fájó végtelen,

egy-egy fa félénk árnyat tart elém,

kopott madár egy szobor kézfején,

kőtükörszemben volt-ének honol,

csillagpiros tűnődik valahol.

Lelkes Miklós: AZT, HOGY MI FÁJ...

Azt, hogy mi fáj, elmondanám, de mégse

tudom. Ki tudná? Nézz kinyúló kézre,

mely tétova, tűnő, szegényke álom

lemondóan aranyló láthatáron!

Fáj, hogy a múlt tetteket súg hiába:

nincs szív, fogékony, s az agy hozzá kába.

S ha volna tett, tűnődöm, mondd, mit érne?

Idő éget mindent feketeségbe.

Csak a Percen ülünk, e rozzant széken,

s minden vágyunkra ő felel: a Mégsem.

Fáj gyermekkorom, melyben sárga almák

illatával illant a gondtalanság.

Fáj, hogy a Szépben és Nemesben hittem,

s elbukott, nem lett Isten az az isten.

Ám mint lehetne? Az Örök Nincs foglya.

Látszat-létét velünk együtt zokogja.

Ó, nem az fáj, hogy tudom: nem szerettek!

Más jajdul itt: önmagát vesztett gyermek, -

futott volna glóriás csendbe, kékbe,

míg nyár piroslott, málna édessége,

ki, gyermekként, új messzeségbe látott,

s akit felnőtt annyiszor megalázott,

annyiszor bántott. Ülök rozzant széken,

a Percen, és szólnék, de az a Mégsem

nem engedi, ijesztget fehér holdnak

szeme, gúnnyal olykor fölém hajolgat.

Ó, jó volna a Fájdalmat kitépni

szívből, agyból, s egykor-gyermekként nézni,

látni, elvágyni, s hinni, hogy az árnyak

félelmein túl csillagok bevárnak,

hinni, bolondul: végül az a Csillag

mindenkinek örömet hozó színt ad.

Ó, álommúlt, hitetlen hittel itt benn!

Hol vagy, Csillag, isten helyett az Isten?!

Percen ülök, rozzant, szúette széken,

s gyűlöllek bár, gonosz, vigyorgó Mégsem,

Értelmetlen, érzem most, árnyak Árnya:

a te Törvényed vetül a Világra,

te vagy Örök, tőled pusztul a Szépség,

káros csírádtól beteg az Egészség,

feléd tárul ki hús, vér, minden Ablak

neked fénylik, - de én, lásd, megtagadlak,

épp úgy, mint régen bennem az a gyermek

megtagadta hamis aranyszerelmed, -

akkor már inkább halálomig fájjon

e tagadás, - gyönyörű boldogságom,

Hűségem Hozzád, Csillag, kiben hittem,

Te, istenek közt az Egyetlen Isten!

Lelkes Miklós: KUTATNI SEM MEREM

Kutatni sem merem: hová lettek az évek,

alagútjai madárhangú fénynek,

ágbújócskái kéknek, míg az árnyak

futó fehérre néztek egy vasárnap,

az a diószem - még zöld volt a burka,

s a lég arany pontokkal telefújta,

s úgy ragyogott, mint égi álomékszer,

mellyel földi kincs talán sohasem ér fel.

Kutatni sem merem azt, hogy a volt-virágok

színe hová lett, múlttá miként lángolt,

mint égett el volt-öröm, s újra-újra

miért figyelmeztet bánatok ujja

az elmúlásra, út az úttalanra,

mosolyra nimfák üdén csábos ajka,

faóriáshad csöpp egynyári létre,

a Végtelenség a Kezdet Kezdetére.

Kutatni sem merem: hová lettek az utcák,

viszem gondjaim kopott, barna búját,

régi névvel rám néz idegen utca,

idegen világ párája befutja,

vagy régi télből medvék öblös hangja

dörmögi át egy barlangos hangtalanba.

Kutatni sem merem hová lett, ami szép volt:

ígérő hit, bíztató csillagégbolt,

Csillagpiros, csillagok istenéke,

s csendben értünk tűnődő Messzesége,

az a Közös, amiért sokan tettek,

hogy szebb legyen a szíveknek, szemeknek.

Kutatni sem merem azt, hogy az eltűnt évek

miként hozták elénk e vesztes véget,

Látszat-országot, magát meg sem látót,

e hitvány eszmét, mégis tapsra várót,

zászlókat, bennük nincs igazság-Holnap, -

mást hirdetnek, de az önkénynek lobognak.

Kutatni sem merem, de, jaj, csak látom mégis:

miért beteg a Lélek, s miért vérzik,

hamisan hőst miért mímel a szolga,

s illeszt Kéz díszt Önérdek Lovagokra,

Nagy Cirkuszban miért rosszízű tréfák

fedik el ki és miként markol prédát,

Tolvaj miért szónokol, s szem se rebben,

s az ország miért szennyben, Reménytelenben.

Lelkes Miklós: Hársfák

Bogárszárnyat villantott át -, meg át

a bánaton ezüstcsengős világ.

Sírtam volna, de tudtam, nem szabad:

égő könnycsepp szívemen ottmarad.

Nyár volt. Hársfákkal. Árnyékos meleg.

Ezüst csengő hangtalan csengetett.

Hársfák alatt a Kék Álom leült:

másik szívből szívemhez menekült.

Távol az erdő állt, a légbe fel

nem kúszott még. Várta, hogy érje el

a felhőláng, s akkor majd könnyedén

magasba jut felfénylő könny-zenén.

Igen, a Kék ott álmodott velem,

utazott át múlton, kétségeken.

Egy Képtelen Föld csábított, s szabad

égig emelt zászlókat, szárnyakat.

Hársfák alatt, a fényben fénytelen

pillanatban kigyúlt a végtelen,

s érteni kellett, akkor is, ha fáj:

nincs semmi más csak hársfákkal a nyár,

csak látszat-erdő, mely mélyzölden áll,

csak halk ezüsthang: semmi-kis madár,

csak daltalan dal: semmi-lét-magunk,

látszat-kékségben élünk s meghalunk,

s a perc-mesének ha majd vége lett,

csenget a csengő s ezüst cseppeket

szór szerteszét és visszahull a fény

és lélek száll kigyúló könny-zenén.

Megértem, de el nem fogadhatom

az Időt, mely teremtőm s gyilkosom.

Az én Időm egy más álmú Idő:

kék álmú Kék, szívig menekülő.

Lelkes Miklós: Borsószem Királykisasszony

/Szegedi Katalin képeihez/

Ha elgurult minden más pillanat,

a kedves-kerek borsószem marad:

egy borsószem, gömbölyű semmiség,

egyedül őriz múlthoz hű mesét.

Zápor zuhog, eláll. Gyors facsigák

perdülnek tisztult kéken, zöldön át,

s a táj reményt, fényt gyűjt és rejteget,

s estét várnak földi csillagszemek.

A Borsószem, sok-sok párna alatt,

érezhetően mindig ottmarad.

Titkát kilesni hold hajolgat át:

fehér mosoly, örök kíváncsiság.

Ó, bábucskák, lépcsősor-kanyarok, -

Nagy Sietéstől hány öröm halott!

Miért nem Őt keresitek, kezek,

a van-nincs-tréfás csöpp Borsószemet?

Miért nem Őt, a Kicsit, aki itt

mesélhetné kereklő álmait,

s az Álommesét, melyből megterem

Végtelenre nevető végtelen?

S miért nem Őt, szívek, az Égi Lányt,

a Borsószemet megérző Talányt,

az Égit, mely úgy szól, mint szerelem,

s szívet szív felé fordít kedvesen?

A választ tudom, - s hiába tudom

lépcsősorokkal meghajszolt úton,

de verseimben itt maradsz velem,

Végtelenre nevető végtelen.

Lelkes Miklós: A VÉGPONTON

A végponton sincs más, mint végtelen, de

ott egybeolvad már fény és sötét.

Megértheted a hulló részletet, de

érthetetlen marad a Messzeség.

Mit mondhatnék a sok-sok kis hazugnak?

A tudás, joggal bár, hiten nevet, -

de nem tudás már, mikor abbahagyja

a nevetést, csak álomgépezet.

Gépezet, melyben álmot gyárt a vegyszer,

forgó láncon rohanó pillanat, -

s a végponton sem látod az Egészet:

Te vagy-e te, Magad-e vélt magad?

Rossz álom jön. Jó álom. Jó a Rosszban,

rossz a Jóban. Mit sem tesz a halott?

Vagy mégis Ő épít fel Múltból Álmot,

Anyagtalant, - örökölt anyagod?

Ő is, te is. A végpontot nem értő

pusztít, sőt, Hite gyilkol, ha lehet.

A Becsület: megértett Nemtudásod,

szívjóság-telten bölcs Hitetlened.

A végponton az is lehet: megérted

a keveset, mi Létből érthető.

Mily kincset érne ELŐBBI megértés,

az Édenkert-Szív, Édenkert-Idő!

Kis szolga-koncért hazudj önmagadnak?

Döntsd el. Én verset írok: hallgatok.

Nem-kell verssel, - de benne Végtelen van,

most-jelennel nem békélő halott.

Lelkes Miklós: AZ ÖRDÖG KORBÁCSA

Nincs furcsább tárgy, mint ez a hosszú-hosszú,

sokszínű csík, amely, mikor lecsap,

fel-felvillan aranyfogsor-ígéret,

selyemgyönyörrel befont pillanat

kéje kacsint kéken, bűvös-pazarlón

test árasztja csábító melegét,

de más helyen, az árnyaktól sötétlő

korbácstest-részen hold jajong zenét ,

fehéren izzót, s meggörnyed a lélek,

s ha meggörnyed - halálig úgy marad,

s lecsap a korbács, feljajong a lélek

futó, kínszikrás csillagok alatt,

lecsap a korbács, felsikolt a lélek,

roncsolt erekből szivárog a vér,

majd ömlik, ömlik, mindig, mindig, mindig,

fehér holdtesten már a vér zenél,

testvérek vére, meglendül a korbács,

sújt és nevet: az ember birka csak,

mohón legeljen mérgezett füvekből,

s csapja be látszat-selymes pillanat!

Nevet a korbács: ostoba az ember,

oly ostoba, hogy - minek a Pokol?

Pokol a Föld is. Sújt hatalom-korbács,

hazugság-korbács. Itt. Ott. Valahol

mindig lesújt. Ó, tanul-e a birka?!

Sátánkézben korbácsgúny felnevet:

- Tüzes aklunkban mennyi, mennyi birka!

Rossz pásztorok a gőgös istenek…

Lelkes Miklós: H A L Á L (Apámnak)

Te nem érted. Én még inkább nem értem.

Nincs szakadék két nem értés között,

vagy ha van is: a függőhíd, a lengő,

a sötétben bennünket összeköt.

Lehet: a Halál csendes, szelíd jóság,

- de nem hiszem. Aki sötétet ad:

maga is sötét, s ki, lopva bár, fényt hoz, -

annak kezében igaz pillanat.

Fény kellene, igazi! Csapdamélyen,

sötétben élünk mind, s ami ragyog

az nem fény, csupán csak csaló varázslat:

valónak hitet napot, csillagot.

Az igazi Nap, Csillag másik égen.

Hány ég-burkot fejthetne fel a kéz ,

míg eljuthatnánk az igazi Égig,

melynek Fénye van, s az szemünkbe néz?!

Lehet: a Halál bölcs, tanító orvos ,

- de nem hiszem, mivel ha Nincset ad ,

akkor kezéből mégis fájdalom kél ,

szemben és szívben sötét pillanat.

Ha gyógyítana: minket átkarolna.

Fényig fordítna arcot és mesét,

s a szemekből a könny elpárologna,

szívet nyugtatna értő messzeség.

A Halál is felelős, hogy az élet

nem Élet, - nem csak az Ember maga!

Ha isten ő, hát akkor szinte Ember,

olyan hideg-kegyetlen csillaga.

Anyám elvitte és egy szót se mondott

miért s hová. Nem mondta a valót.

Csupán parancsolt odavetett gőggel:

- Sírjatok csapdamélyen hallgatók!

Én nem könnyezem, mert bennem már kristály

a könny, s kéken szikráztat bánatot,

mélyre rejtettet, s nem csupán csak Érte:

mindannyiunkban hallgató halott.

Érted sem sírnék, mert nem kell a Színház,

akkor sem ha őszinte a színész,

s önmagát játssza botladozó lábbal,

ha szíve búsfekete színre néz.

Más lesz a baj, ha meghalsz. Fájdalommal

éppúgy kereslek majd, mint önmagam

madárszárny vitte kóbor pillanatban,

őszben, ha fáknak félénk árnya van,

télben, mikor fent tűnődik egy csillag,

s tavaszban, ha öcsémnek és nekem

verset olvasol, mert visszahoz múltból

volt madárhangú égbolt-szerelem.

Ha én halok meg /mert minden megeshet!/

- nehogy sirass! Titkot súgok, nagyot:

e csapdamélyen éltem merő látszat, -

így e nincsből meg miként halhatok?!

Verseim vannak, ámde fura fickók,

s hidd el nekem, hogy könnyet egy se kér!

Halálra is gúnyosan ránevetnek,

ha közelít a csapdamélyi éj.

Valamit tudnak amit nem tudok még,

mert az Anyagban legbelül ragyog,

s amit maholnap talán meglát bennem

nyíló szemmel egy hallgató halott.

Lelkes Miklós: A D O N - K A N Y A R

Az a Puszta ma is temet, temet,

s igazságért nyúlnak ki holt kezek.

A Folyó kanyarog, szíveken át,

s minden cseppjében könny, vér, némaság.

...mentek, mentek az Örök Hómezőn,

botló lábbal csillagba ütközőn.

Szél ölelte át őket, vad idő, -

rongyos éhesnek gyilkos szerető.

Ki küldte őket oda? Az a Bűn,

mely ott zengett sátáni hegedűn,

gőg-hatalom, fosztogató világ, -

most is hallod ijesztő dallamát.

Minden Emlékmű részekre törött:

oly más-lelkű hajcsár és üldözött,

még akkor is, ha a végsorsuk egy,

s varjúhad száll látszat-béke felett!

Ha igazság nem kell, - hallgassatok!

Az a Folyó szívekben kanyarog.

Beszennyezik reklám-zászlós imák, -

elég lehajtott fej és némaság.

Lelkes Miklós: M E Z Ő (Böszörményi Zoltánnak)

A mezőn olykor nyúl fut el.

Hátán lovagló pillanat,

s picikét elcsodálkozunk,

hogy a táj mégis ottmarad.

Marad az eltört végtelen,

füvek, virágok erdeje,

bólogató nap-bóbiták

kísérte kékcsengős mese.

Mindenben rejtett óra van.

Járnak, járnak a mutatók.

Szárnyalnak széltánc-illatok,

tetteket múlttá altatók.

A mezőn olykor nyúl fut el.

Az életem is elfutott.

Minden jelenből árny kinéz:

kíváncsi szemmel egy halott.

Mező, nyúl, vágyak, elfutók...

s kapunk e semmi-életért

oly furcsa bért: felismerést,

hogy senki semmit meg nem ért.

Nem értjük a mezőt, nyulat,

undorgyönyör verőeret,

mely gonoszul visz szívbe vért,

halálba látszat-életet.

Örök szomj, Lélek-képzelet,

melyen mindig győz az Anyag!

Csupán istenített Pokol

mi imák mélyén megmarad.

Életem bánat-egyszerű.

Még egyszerűbb varázslatom:

másik Mezőn másik Nyulat,

Más Semmi-létet álmodom.

Ott semmit sem kell érteni,

mert Lélekké lesz az Anyag,

s más az Idő, el- s visszaszáll

pirospillangós pillanat.

Ott Út az út, mert visz tovább:

másokhoz elvisz csillagot,

s vele más álmú Végtelent,

mindig a Szívre hallgatót.

Való mezőn, ha nyúl fut el,

később búsak a bóbiták,

s csak elmúlás mi ottmarad, -

az cseng tovább, kéken tovább.

Lelkes Miklós: NYÁR, AFRIKA

Afrika volt az a nyár, földet éghez

egyre varrt a sok szorgos szöcske-tű.

Fellángolt a fű oroszlánsörénye,

s ezüst hangot dajkált egy hegedű.

Vesztesekkel ültem Napszítta Ország

csendjében és csüggedt kékbarna fák

tudat-mélyén már keselyűk cibálták

a Nagy Tetem gőzölgő mellkasát.

Lengő színekből volt-mézeskalácsra

gyűlt a darázs, s az illat illanó

légsóhajában lehullt a virágfej:

bárdot villantott egy lila bakó.

Afrika volt a nyár, minek tagadjam,

s Nagy Varázsló játszott veled, velem :

az érthetetlen gúnyolta az értőt,

s önérdek gázolt át közérdeken.

Nyár, Afrika, kiszikkadt fű, szegénység

von feketét rád fehércsontú hold.

Karmok, csőrök fosztják a van-t, a voltat,

s fosztanák ami itt se, ott se volt.

S ha jön az este hazugok az árnyak,

s még nagyobbak. Sötétlő ég velem,

s veled eljátszik. Játékos Varázsló !

Fogy az idő, nyár, szépség, érzelem...

Látszat-hazák, Vérszítta Látszatország !

Te is tudod, és én is jól tudom,

hogy itt ülünk most iszonyú muszájból,

de lelkünk már egy másik csillagon.

S bár messze még, de tudjuk: háború lesz.

Fent fekete ég, fehércsontú hold.

Lent egy álszent had papol becsületről,

úgy ahogy régen egy másik papolt.

Lelkes Miklós: ÜNNEPEK MÉLYÉN

(L. Csépányi Katalinnak)

Végül, sajnos, mit sem tehet az ember,

bár sakktábláján ezt-azt megtehet -

a matt előtt. Van úgy: ugrik a lóval,

s királynője kecsesen integet.

Ha hirtelen meglát is új világot,

mit elrejtettek csendes csillagok, -

elérheti útvesztő végtelenben?

Élő nem tudja, s hallgat a halott.

A gondolkodó mindig nagyon távol

mindenkitől. Nem kell a gondolat!

A tömeg csak megy, megcsalt múlt-idővel,

görbült gerincű holnapok alatt.

Nézzünk az ünnepmélyre, - önmagunknak!

Nézzük mint szökik tavaszban az ég

elképzelt kékje vágyott messzeségig,

amely a szívnek örök messzeség!

Nézzünk a nyárra, fényjáték-mesékre,

melyekben zsongás-dús darázsdalok,

míg az árnyékok arany koronája

hit-hiteget, csillogtat látszatot!

Nézzünk az őszre! Álom-háztetőkön

eső kopog, ónszürkén altató,

s tűnődjünk el kis lélek-csigaházban:

mi a való, ha semmi sem való?

Nézzünk a télre, könnyes gyertyalángra!

A Nagy Fenyőre, mely nincs, csak szemek

egy pillanatra elhiszik, szokásból,

s cseng üveggömbön piros szeretet.

Csak egy határ van, csengi jel, pirosan,

és nincs hetedhét, nincsen végtelen.

Számunkra nincs. Csak büszkén vesztes ének,

mint végső ének, földi végeken.

Ünnep mélyén kóborlunk, - önmagunkban,

s egy igaz múltban, s a szívben, ami fáj, -

de felettünk mind csendfényű a csillag,

s miénk egy képzelt hetedhéthatár.

Lelkes Miklós: BÍZTATÓ KORTESDALOCSKA

Szavazz reá! Ez az ember

szerény és derék.

Sikkasztott? Csak hétmilliót..

Néki ez elég!

..azaz: nem is sikkasztott ám!

Túl kemény e szó.

Csupán mivel el nem számolt -

az hétmillió.

Most már, kérem, azzal számol

megbántottan ő:

múlt számokkal el sem számol, -

nos, ez érthető!

Szavazz reá! Ezt a földet

ő úgy szereti!

Arra gondol: másokkal is

megkedvelteti.

Hazafiként zeng és közben

kezében a sár.

Áldott sárral: szülőfölddel

sokat eltalál.

Tele zsebbel, álszent képpel

végül hazamegy.

Áll leesik: ez ám példás

hazaszeretet!

Szavazz reá! ez az ember

sohsem hazudik

ha ágyában álom nélkül

horkol, aluszik.

I betűtlen igazságnak

nagy lovagja Ő!

Amit hirdet: közéletnek

tiszta levegő.

Amit tesz: az hellyel-közzel

eléggé büdös.

Kényes orrnak ily közélet,

lehet, különös.

Magas lóról szól hozzátok?

Lovas nemzetem!

Ilyen érvet Őellene

ne hozz fel nekem!

Igaz magyar, lóra termett,

s nagyon ügyes ám:

egyszer a ló egyik, másszor

másik oldalán!

Egy-két fura filozófus

szól csak itt vagy ott:

két oldalon de kétféle

amit ordított!

Szavazz reá! Ő az ember,

aki kell neked!

Ma Ő sikkaszt, holnap majd te,

vagy a gyereked..

Ma zsebedben az Ő keze,

no de kell a hit:

nagy házban, mint Rókamester,

lopni megtanít!

Előttünk az európás

nagy csilicsali,

aki ott még nagyobbat csal,

• 
  az lesz Valaki!
  

Lelkes Miklós: Ó P E R E N C I Á S

Az a tenger, az Óperenciás,

egyszer hullámhegyekkel óriás,

máskor meg csend szikrázik rajta fel,

s a végtelenbe csillagot terel.

Tükrös szeme száz égen átragyog,

majd ijesztően vaksötét, halott.

Hal népe úszik, úszik, s múltba hal,

úgy mint minden: a vágy, dal, diadal.

Partjáig értem s értem: életem

lényege az, hogy mind lényegtelen -

a vágy, a dal, vereség, diadal,

s a fény is, mely sötét lesz oly hamar,

a kérdés, mely oly fontos volna, de

a válasz rá rejtély, titok, mese,

s bár tükrös szem száz égen átragyog,

marad a vég: a vaksötét, halott,

s minket lenéző gúnyos hallgatás,

a gőgös-mesés Óperenciás.

Lelkes Miklós: AMERIKA ÁLMA

(Az USÁ-ban 2001 szeptember 11-én történt terrorcselekmények emlékére)

Piros szörnyvirág gyúlt és Bűnbe vájta

karmát a bűn. Amerika világa

sokféle, mégis egy lesz, ha önérdek,

vagy látszata vezeti ott a népet.

Ha szól a fanfár, - butaságban akkor

egymást öleli az öntelt professzor,

s az utcát seprő. Mind gőggel kiáltja:

- Amerika: ártatlanok világa!

Ítélni fog most a Becsület népe,

a Szent Szabadság keresztesvitéze!

A két torony leomlott. Nos, ha hagyják,

ily tornyokban a világot eladják.

Ezt jól tudom, de fájdalmas a mélység

mikor pusztuló hullásra ítélték

a bűnössel a sok kisember-szolgát,

ki éppen nyomta komputere gombját

vagy fáradt szemmel a képernyőn nézte:

a Nagy Fogásból mi gazdája része,

s feleség, gyermek, ki miben sem vétkes,

jajszót sikolt mélységnek, messzeségnek.

Milyen lehet most Amerika álma?

Olyan álom, mely önmagát belátja?

Én nem hiszem. Álma még gőgös álom,

mely túllép tornyokon, tragédiákon,

s kezét eldugja, volt-kezét, mely egyre,

megannyi most-gyilkosát fegyverezte.

Afgán afgánt irtott, s mosollyal nézte

szakállas Samu Bácsi cowboy népe…

Az Álomban mégis sokféle álom

lángja lobban izzó lélekparázson:

rohamkés villan, vad, kegyetlen kedve

testekbe vág, vietnami gyerekbe,

asszonyba is, és bombák robbanása

elmúlt valóság álombeli mása

…de másnap ébred Amerika Hőse

és nem hiszem, hogy sokáig időzne

a Gondolatnál, s elrontaná napját:

ő tényleg hős, - vagy csak annak hazudják?

Ó, sok-sok álom! Szép Los Angelesben

fekete bőrben jár-kél mennyi ember!

“Feketévé” négerből avanzsáltak

/négert mondani nem illő, vigyázat!/ ,

de piros szín fut a fekete bőrre

mikor gazdáját verik agyba-főbe

fehér rendőrök, - s olykor jön utána

az, ami jött… Ó, Amerika Álma,

e rémképet nem mutatod! Belátom,

nem ilyen kép kell, képmutató Álom…

S talán az is itt-ott magányos álom

része ami távoli láthatáron,

ahol vakít szentnek hitt gyilkos vakság,

s tanktalpak alatt vérzik az Igazság:

Justicia mérlegét újra, s újra

lenyomja titkon Amerika ujja…

Piros tűzszörny, omló tornyok? Egészen

más kell, több kell , hogy önmagába nézzen

az a Nagy Álom: Amerika álma,

sávok, csillagok pénz-parancsvilága,

mely toronyomlás füstjében-tüzében

a saját hasznát keresgeti éppen,

s kisember-jajtól is profitját várja

tornyai Tornyán Amerika Álma.

“Isten áldja Amerikát!” - az ének

e sorával magam is egyetértek,

s hozzáteszem /őszinteség a tisztem/:

ne csupán áldja és - egy bölcsebb isten…

(2001)

Lelkes Miklós: Az erkélyünkre...

Az erkélyünkre cinke száll.

Sárga s kék tolla pici nyár

félig fekete télben,

míg hull a hó, álmos fehér

olvadón ablakunkhoz ér,

s tűnődik volt-meséken.

A cinke sír, de enni kap, -

kis szárny, elugró pillanat,

tört lét csöpp semmi-létben,

míg hull a hó, álmos fehér,

egy elmúlt csend is visszatér,

fehér a feketében.

Fehér. Fekete. Fák. Hegyek.

Cinkés pillanat. Volt? Lehet, -

de már ki tudja hol van...

Hull a hó, s veszti szép színét.

Tél hátán árny az árnyra lép,

s hold hallgat volt-mosolyban.

Az ember sír, de enni kap

egy-egy cinkécske pillanat,

mely nem is gondol másra,

csak arra: hull, álmos a hó.

Haza? Nem volt. Csak hallgató

csend-fény ringatta, drága,

képzelet, amely nincseket

reményként látni vélt, s letett

vágy égi asztalára.

(2010)

Lelkes Miklós: A Csillagisten álma

(Németh Dezsőnek)

A Csillagistennek nincsen világa,

hazája, háza, földje, - álma van,

mely többet ér oly végtelen világnál,

hol csillag, lélek mind csillagtalan.

Az életek - pillanat-kártyavárak -

ha dőlnek is, az álom megmarad,

az álmok Álma, melyben csak varázslat:

szabad szépség, kedves tündérszavak.

Ó, Csillagisten, s egyetlen Varázslat

hamis egek, s hamis földek között!

Álomlélekkel menekülő Isten,

hány szívben vagy most, drága üldözött?!

Én Álmod élem: életem az Álmod.

Gyors vizek futnak, tűnik a való,

felzeng a zöld, s a kéken fénymadár-dal

csillagzik át, gyógyítón altató.

Kik játszanak gőgarany-csillagokkal,

népeket visznek új poklokba át.

Mi látjuk ezt, túl álmaink határán,

s azt is: mennyire vak még a világ!

Ó, Csillagisten! Álmunkban tavasz már,

s hársvirágoktól édesebb a lég, -

de eljuthat a Szívek Tavaszáig

e hűtlen, gyarló, bús emberiség?

Ne válaszolj! Nem kell a bizonyosság,

mely megrendítőn sötét is lehet.

Az Álom kell, amelyben felragyognak

örömpezsgés-felszínnel tengerek,

ahol pirosat csókol rá a nyárnak

gyümölcseire egy új végtelen,

s felszikráztatja csillagkoronádat

időtlen széppel ékes szerelem,

ahol az isten emberséges ember,

s az embereknek nem kell próba, csak

az értelem, hogy minden pillanatban

a Lélek kell, mely tiszta és szabad.

Lelkes Miklós: Hóruhában

Fénycsókok szikrás hóruhán.

Múlt kapujában tél-leány.

Arcán piros, szeles piros.

Kis kéz csillagsort visszahoz.

Kint csillagok. Bent csillagok.

Piros arc, piros szív ragyog,

s máris minden sötétre lép.

Ó, volt-mesék, ó, szív-mesék!

Kis kéz csillagsort eltemet.

Könnycseppek, énekeljetek!

Minden, minden sötétbe lép.

Fent károgás. Lent gyászmesék.

A hold kihült. A szív kihül.

Múlt és csillag oly egyedül!

Jelen temet. Jövőt temet.

Könnycseppek, énekeljetek!

(2009)

Lelkes Miklós: Színészkedők

A függöny fel. A taps alábbhagyott.

Rivaldafény kápráztat színpadot.

E sok ripacs honnan? Hát nem talány.

Így volt, s van ország, világ színpadán.

Mikor nem így volt itt-ott: pillanat

idő volt, vágy virágdús fák alatt,

tavasz-hozta költői képzelet

lendült tovább a valóság felett.

A színdarab? Az olykor színtelen,

unott, máskor élénkül hirtelen,

s a nézőknek új jajt oszt a világ:

tragédia vált fel komédiát.

A nép az nép. Ha játszanak neki,

ígérgetőit tapssal fizeti,

majd csalódik, s ha látod csöpp eszét:

érted miként lett ágyútöltelék.

Ha költő vagy, sohase hízelegj

színészkedő hatalomnak! S lehet

az is, bizony, nézőtér-nép se jobb:

nem "lemos", de segít gyalázatot.

Az igazság - orvosság, de a Mát

gyógyulástól teátrumos világ

tartja távol. Miért, azt kérdezed?

Itt is, ott is álarcos érdekek.

Lelkes Miklós: Pokol

Egy ember ment, arcán még mindig szántott

az ekevas-gond. Szántott a való.

Súgta az arc: - A pokol itt, a Földön!

Úr-Ördögöt imádj, az Szent Csaló!

Nem válaszoltam. Más jött, ismerős volt.

Felpuhult bőrén színjátszó idő

gyakran mutatta eszme-árulását:

új labanc-francos muszkavezető.

Nevét nem mondom. Nevezd csak Mocsoknak!

Mennyi név lett igaziként: Mocsok!

Vélt hasznáért apját, anyját eladja,

s gyaláz Keresztet, gyaláz Csillagot.

S te, csőcselék, imádd e csőcseléket!

Én helyetted is mélyen megvetem.

Forgasd szemed az Égtől várt haszonnak,

forogj szennyes önérdek-szerelem!

Azt gondoltam: kicsit bolond volt Dante,

mivel költő. Költő volt, s túl-nagyon!

Poklot járni minek ment Képzeletbe?

Erre való sokkal jobb alkalom!

Ó, Dante! Az Odüsszeusz-csodálat

tollad hegyén... Még Te sem láttad át:

kíváncsisága szép, hogy elbolyongott, -

de vak sorsába lökte Ithakát!

S jobb lett-e Ithaka, ahol a bosszú

(jogosan vagy nem) elért oly sokat?

Te így látod? Én nem! A Pokol itt van.

Trónra emelte a gonoszokat.

Föld-Pokol égett, s bennem gyűlölet volt

a Rossz iránt. Az Ördög nevetett?

Vagy mégsem Ő? Egy másik Ismeretlen?

Kinevette tőr-járta szívemet.

Végül mégiscsak kéz legyintett, bosszús:

most - és meddig? - még ilyen a világ!

S mentem, szívben felfakadt tőr-sebekkel, -

s elképzeltem egy másik Ithakát.

Lelkes Miklós: Tűnődés a globális világról

Gleccser, jéghegy olvad, a Föld melegszik, -

s közben hideg szív még jobban kihül.

Veszély károg. A tudós jóslatokkal

az ember most még inkább egyedül.

Isten egyforma, bármilyen a vallás, -

az Ismeretlen szülte, s Képzelet.

Az emberiség hull, részekre hullik, -

vágyeset nyomán új s új baleset.

Így volt eddig, s így lesz ezután. Meddig?

Földrészeken hang, kép gyorsan halad, -

segítő kéz mégis lekötözötten

mikor robban rémítő pillanat.

Kiben bízhatsz? A képzelt Jóság-isten

arca itt-ott, - de legtöbbször sehol.

Éhezések táplálnak túlzabálást.

Hányadék-erkölcs, háborgó gyomor...

A tömeg? Bamba, vaksi óriásként,

ha sziklát dob, - önmagát sebzi meg.

Ki benne hisz, miben hisz? Mily Időben?

S mit ér látással Bölcs Hitetlened?

Lehet: egyszer e földgolyós világból

szépség-világ lesz végül, mely Haza?

Szív, Ész, remélő, bölcsként oly hitetlen, -

és honszeretőn kozmopolita!

Most rossz e Föld, a jó benne fogoly csak.

Mint adhatnának Néked, mondd, Hazát

lökdösődő közélet-rókabálok,

s pénzálarcos, fertőző orgiák?!

A Vers kapu: csillagos tájra nyíló.

Kinyitni félsz? Hát jobb, ha otthagyod!

Az igaz szó nem hízelgő: kegyetlen

megmutatja eltévedt tegnapod

és jelened, melyben tömegek harca

- sziklát dobnak egymásra ostobán - ,

s azt, aki lát, riasztja törpeségük...

s int, megvetőn: ez volna a hazám?!

(2010)

Lelkes Miklós: Amikor felébredünk

amikor felébredünk

egymáshoz dörgölődzik a pici sündisznók fitos orra

s a kék üveggömb belsejében

a mesefa mesét virágzik

fénytrombitáikat megfújják a kövérnevetésű manók

viszik viszik a szélben csillagszemű gyertyáikat

viszik a fénynek a fényt

amikor felébredünk

repülni tanítják a lepkék a virágokat a cseresznyefán

amikor felébredünk

a kőszámlapú órák homlokáról a múltba futnak a gyíkok

méhek kerülgetik a mesefa tükrét

a hintaló nyerít a szélben

fénykanyargású kürtjeiket megfújják a komolyarcú manók

amikor felébredünk

tavasz lesz

ha elfutunk

velünk futnak a virágok

gyönyörű melleiden csókkal számolom az éveket

ó, kinevethetsz!

bolyongó tükrök megállnak az arcod csodálni

bolyongó tükrök megállnak a tested csodálni

lassít a szél is előtted s már ölel is újra

jön a tavasz már

harsognak a kürtök

kipirul a manók arca a szélben

méhek kerülgetik a mesefa éneklő tükrét

velünk futnak a virágok a kékben

és egymáshoz dörgölődzik a pici sündisznók fitos orra

amikor a télből felébredünk

Lelkes Miklós: A tavasz örvényében

a tavasz

fénygyűrűt húz gyönyörű ujjaidra és

zuhog zuhog megfordul a víz

cikcakk faágak

rétek

itt vagy?

itt!

mókus lakik a fában

sötétlik sötétlik az erdő

ikonok

árnyéktestű halak

gyöngylüktetésű kagylók csillag-víz-szerelme

erős rügyek

combjaid közé

belesnek hirtelennőtt nyurga virágok

erős rügyek feszítő boldogsága

minden tavaszom átzuhog

tizennyolcéves tavaszodba

elfakult holdak

gyöngysapkák

kék csigaházak

ikonok

örvény

erdőszéli fák sötét futása

látod?

lüktet a kagyló

megfordul a víz

a tavasz örvényében

észrevétlen tűnnek el az árnyéktestű halak

ilyenkor a színvak tudósok

ráütnek bosszús botjaikkal

a túlbonyolult képletekre

s a basszushangon dörmögők

korholják duzzogva a duzzadó várost

mert ott is fénygyűrűt húznak ujjaikra a leggyönyörűbb lányok

ott is lábujjhegyen

fordul a felhő az örvény-tükörben

pattanásos kamaszok

hallgatják a hirtelenjött hegyi patak

háztető-zenéjét

itt mégis szebb és teljesebb

örvénylik út hegy rét idő

a szirom-szűzhártyák lehullnak

megcsókolják a fényvizet

árnyéktestű árnyék-halakra

tapad a levél-pillanat

gyöngyöt cipelnek kék csigák

cikcakk faág a fényvizen

a nagy fában mókus lakik

hiszed?

hiszem!

ez a tavasz

örvény-virágzás

nagy örvényében szótlanul megállunk

az alkonyatig fut az ég-barázda

az alkonyatig fut a föld-barázda

az alkonyaton átjut a nyugtalan madár

s a nap-hegyekben - látod?

fehér csontját a nagy tükrök kigyújtják

tűz-tavasz-örvény perzseli a tollát

úsznak elúsznak a cikcakk faágak

igen, meghal a nyugtalan madár

Lelkes Miklós: Rólad

Rólad írok, ki ott állsz glóriásan

a glóriákat gúnyoló világban.

Rólad írok, arcodnak piros színt ad

a Szépségedben gyönyörködő Csillag.

Rólad írok, ki magad vagy a Hűség,

űző években menedék, derűs ég.

Rólad írok, s míg fényköntösöd látom,

hiszem, hogy egyszer győz másik világom,

az a másik, varázsdús, ismeretlen

mai világnak, - de ott van szívedben.

Rólad írok, Asszonya földi Égnek,

kiről mégis csak Égi Ég mesélhet.

Rólad írok, s mikor koronád látom,

hiszem, hogy egyszer győz másik világom,

és győzelmét majd a földi szívekben

mindegy mint hívják: Szépség, Csillag, Isten.

(2009)