Nagy László:

ADJON AZ ISTEN

Adjon az Isten

szerencsét,

szerelmet, forró

kemencét,

üres vékámba

gabonát,

árva kezembe

parolát,

lámpámba lángot,

ne kelljen

korán az ágyra

hevernem,

kérdésre választ

ő küldjön,

hogy hitem széjjel

ne düljön,

adjon az Isten

fényeket,

temetők helyett

életet --

nekem a kérés

nagy szégyen,

adjon ugyis, ha

nem kérem.

Kosztolányi Dezső:

Énekek éneke

Nem hagysz nekem eleget inni

mannás szájadból sohasem,

hogy megtaníts örökre lenni,

lángként lobogni, éhesen.

Nem hagysz nekem sohasem inni

áldott melledből eleget,

hogy tudjak a szomjamban hinni,

s úgy nézni téged, mint eget.

Az asztalodhoz hívsz naponta,

és mintha rútul játszanál,

a dús teríték csupa pompa,

de üres a pohár, a tál.

Én, férfi, ennék, egyre innék,

s te a mulót megfékezed,

ígérve mindég, tiltva mindég

mint papnő emeled kezed.

Mint szajha kínálsz csók izével,

és körmeidnek éle metsz,

itatsz a könnyeim vizével,

kongó reményekkel etetsz.

A te kegyed áldása megvert,

a te oldásod megkötött,

s lihegve tartasz engem embert,

az isten és állat között.

Így váltod a múltat jelenné,

hogy itt se légy és megmaradj,

a végeset is végtelenné,

és bárhová nézek, te vagy.

Te vagy, mi van, te vagy az emlék,

te vagy, ki küld és hívogat

futnék tetőled s visszamennék,

dajkáld el az én kínomat.

Lásd, én tudom, mi e bujócska,

tudom mi itt e lakoma,

ó folyton-új és folyton-ócska

természet ősi cinkosa.

De mondd, miért e gyatra-elvű

földön nevelni ily hitet,

miért e fájdalmas remekmű,

bennem mi végre épited?

Titokzatos, örök művésznő,

ki ezt a sorsot rótta rám,

boldogtalan játékra késztő,

csodára nevelő anyám.

Ady Endre:

Imádság háború után

Uram, háboruból jövök én,

Mindennek vége, vége:

Békíts ki Magaddal s magammal,

Hiszen Te vagy a Béke.

Nézd: tüzes daganat a szivem

S nincs, mi nyugtot adjon.

Csókolj egy csókot a szivemre,

Hogy egy kicsit lohadjon.

Lecsukódtak bús, nagy szemeim

Számára a világnak,

Nincs már nekik látnivalójuk,

Csak Téged, Téged látnak.

Két rohanó lábam egykoron

Térdig gázolt a vérben

S most nézd Uram, nincs nekem lábam,

Csak térdem van, csak térdem.

Nem harcolok és nem csókolok,

Elszáradt már az ajkam

S száraz karó a két karom már,

Uram, nézz végig rajtam.

Uram, láss meg Te is engemet,

Mindennek vége, vége.

Békíts ki Magaddal s magammal,

Hiszen Te vagy a Béke.

József Attila:

Óda

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.

Az ifju nyár

könnyű szellője, mint egy kedves

vacsora melege, száll.

Szoktatom szívemet a csendhez.

Nem oly nehéz -

idesereglik, ami tovatűnt,

a fej lehajlik és lecsüng

a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -

homlokod fényét

villantja minden levél.

Az úton senki, senki,

látom, hogy meglebbenti

szoknyád a szél.

És a törékeny lombok alatt

látom előrebiccenni hajad,

megrezzenni lágy emlőidet és

- amint elfut a Szinva-patak -

ím újra látom, hogy fakad

a kerek fehér köveken,

fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,

ki szóra bírtad egyaránt

a szív legmélyebb üregeiben

cseleit szövő, fondor magányt

s a mindenséget.

Ki mint vízesés önnön robajától,

elválsz tőlem és halkan futsz tova,

míg én, életem csúcsai közt, a távol

közelében, zengem, sikoltom,

verődve földön és égbolton,

hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,

de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak,

de te megálltál szememben.

Ízed, miként a barlangban a csend,

számban kihűlve leng

s a vizes poháron kezed,

rajta a finom erezet,

föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,

hogy pillantásod metsz és alakít?

Miféle lélek és miféle fény

s ámulatra méltó tünemény,

hogy bejárhatom a semmiség ködén

termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,

alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,

reszketnek szüntelen.

Viszik az örök áramot, hogy

orcádon nyíljon ki a szerelem

s méhednek áldott gyümölcse legyen.

Gyomrod érzékeny talaját

a sok gyökerecske át meg át

hímezi, finom fonalát

csomóba szőve, bontva bogját -

hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját

s lombos tüdőd szép cserjéi saját

dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad

benned a belek alagútjain

és gazdag életet nyer a salak

a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,

csillagképek rezegnek benned,

tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,

sürög millió élő állat,

bogár,

hinár,

a kegyetlenség és a jóság;

nap süt, homályló északi fény borong -

tartalmaidban ott bolyong

az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,

úgy hullnak eléd

ezek a szavak.

A lét dadog,

csak a törvény a tiszta beszéd.

De szorgos szerveim, kik újjászülnek

napról napra, már fölkészülnek,

hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -

Kit két ezer millió embernek

sokaságából kiszemelnek,

te egyetlen, te lágy

bölcső, erős sír, eleven ágy,

fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!

Seregek csillognak érceiben.

Bántja szemem a nagy fényesség.

El vagyok veszve, azt hiszem.

Hallom, amint fölöttem csattog,

ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak,

talán kihűl e lángoló arc,

talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Ime a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad.)

1933. jún.

Vörösmarty Mihály:

A koszorú

Könnyű kebellel, vígan lejtve andalog

Három leány a rétnek síkjain.

"Koszorút kötünk" fölszólnak egyszivün,

S virágszedésre szélleloszlanak.

Kevés üdő, s ím már rakodva megy

Kedvelt helyére mindenik. Zavart

Halomban áll előttök a tavasz

Zsengéinek virító kelleme.

Fon, fűz az első; bont, s meg újra fűz,

Szed, válogat, sok szépet félrevet,

S helyébe gyakran hitványat talál.

Már szinte sínlenek kezében a

Fogyó virágok, végre készen áll

Szülője keblén a csikart remek.

Mit látni rajta? vastagon fonást,

Kötést, s aszályra lankadt életet,

Mely elhaló illatjával kivész.

A második szökdelve dolgozik,

Sietve fércel össze, amit ér.

Nem válogat, mert minden jó neki.

Sok szépet elrejt, láttat csúfokat,

S örűlve mondván "ím, kész a kötés"

Mutatja rongyos cifraságait.

A harmadik - ki tudja, mit csinált? -

Szemérmes arccal jő a többihez;

Munkája tetszik, rendes, ép, egész.

S kellőn virítanak kis szálai.

*

Költő barátom, minket illet ez:

Se a feszesség száraz kérgein,

Se a szilajság rongyain ne kapj,

S a harmadik szűz titkát fölleléd

Börzsöny, 1822