Próza

Csomós Róbert

LONG JOHN SILVER HALÁLA

Akkoriban történt, hogy Long John Silver kiásta utolsó láda rablott kincsét és megindult vele a város felé. Bizony rozzant volt már az öreg kalóz. Falábát, amellyel annyit kopogott a kikötők és zugkikötők macskakövein, megrágta már a szú, és még ez volt a jobbik lába, mert a másikat, az igazit, a húsból-vérből valót rettenetesen szaggatta a köszvény.

Hja! Akkor réges-régen kellett volna egy szép kardcsapástól leterítve elfeküdni a vértől iszamos hajópadlón, gondolta magában elkeseredve. De hát a sors úgy akarta, hogy annyi veszedelmes kaland után, ezernyi sebhelytől borítva, itt sántikáljon a szárazföldön, holott porhüvelye régi járandósága hét tenger cápáinak.

Nem kellek már senkinek—morfondírozott régi szokása szerint félhangosan—de hátha az aranyaimat elfogadják az emberek, és az aranyakkal együtt engem is? Vajon szeretik e még a nők a vércsepp színű rubinköveket, a sápadt óaranyba foglalt mély tüzű smaragdot és a titokzatos csillogású zafírt? Hattyúnyakuk kívánja e még a mély tengerekből felhozott szivárványos gyöngyöket, adnak e csókot a gordonka hangú spanyol aranyakért, vagy könnyen guruló, csilingelő florentiusokért?

Már látszottak a város tornyai, amikor nehezen fujtatva leült egy kiszáradt olajfa tövébe, hogy számvetés céljából felnyissa a ládát. Felporozta az egyik mordálypisztolyát, hogy majd ellövi a rozsdás lakatot, aztán úgy találta megteszi a csontnyelű tőr is. Hosszas piszmogás után, mert kezeiben nem volt meg a régi erő, végül is siker koronázta fáradozását. Felpattant a lakat, csikorogva kitárult a láda teteje, ott csillogott előtte teljes fényében, pompájában a kincs, ifjúságának kincse.

Rég volt fiatalságának idején könnyelműségében és lustaságában csak egyetlen mély gödröt ásott, és sorra ebben süllyesztette el rablott kincsekkel teli ládáit. Így azután a legutoljára elásott kincset volt kénytelen legelsőnek elherdálni, míg az első zsákmány utoljára maradt. Végighordozta rajtuk a tekintetét és emlékezett!!

Azt a násfát egy hasas angol kereskedelmi hajó gyomrából hozta fel. Akkor kapta a lapos kardvágást, amelyik leszelte az egyik fülét…he…he..he! Máskülönben a lady, akié a násfa volt, sok-sok csókkal gyógyítgatta később a megmaradt csonkot.

Itt van ni ez a súlyos bőrerszény, dugig tele jó, holland aranyakkal. Ezt meg egy potrohos gyarmatosító oldaláról vágta le, mielőtt volt gazdáját a hajókorláton átlendítve odavetették a türelmetlenkedő cápáknak. Úgy kellett neki! Miért védte körömszakadtáig a piszkos pénzét? Hát nem többet ér az élet, mint az arany? Vagy arany nélkül nem is lehet élni? Most majd talán választ kap erre a régi kérdésre is.

Hát ez a vastag aranylánc a nehéz színarany medalionnal? Ez egy sziget kormányzójának düllesztett mellét díszítette valaha. A kormányzó testőre kardot rántott—igaz életében utoljára—neki meg az egyik szeme veszett oda, de egye meg a fene. Még talán jól is állott neki a fején keresztbe kötött piros kendő. Látni egy szemmel is látott eleget, jót is, rosszat is. A tengert, a hajókat amúgy is egycsövű messzelátón keresztül nézte, direkt passzolt hozzá, hogy nem kellett lehunynia a másikat. A lányokat, asszonyokat még szebbnek, magasztosabbnak látta így, mint azelőtt, amikor két jó szemmel fürkészte rajtuk a szépséghibákat.

Na tessék! Ezek a bélhártyába csavart szépveretű aranyreálok? Ezek meg egyenesen egy spanyol grandtól származnak. A lányáért fizetett váltságdíjat az öreg. Az ám! A lányáért, akit nem teljes épségben kapott vissza. De nem ám! A bűn az akkori fiatal Long John Silvert terhelte. A mostani, az öreg elmosolyodott a kellemes emlékeken. A senorítának eleinte sehogyan sem volt ínyére a dolog, sikoltozott, körmölt, rúgott, harapott. Körmeinek nyomát máig is megismerte és számon tartotta a kardvágások, tőrszúrások hegei között. A végén meg már alig lehetett túladni rajta, rábeszélni, hogy menjen vissza az apjához, hogy ő Long John Silver megkaphassa a várva-várt aranyakat. Igen, a nőkért mindég harcolni kellett, nehéz volt megszerezni őket, megszabadulni tőlük még nehezebb, sokszor szinte lehetetlen.

Na és ezek a szép színes kövek, zafírok, smaragdok, ametisztek, rubinok, gyémántok? Becsületes úton jutott hozzájuk, hamiskártyán nyerte el egy hindu hercegtől, amikor jó széllel vitorlázva menekültek Jáva és Borneó között, az angol királynő feldühödött darázsrajként rájuk zúdult hadihajói elől.

Vér…vér…és vér. Könnyek, viharok sós hullámhegyei-völgyei, szakadatlan küzdelem, adott és kapott sebek, hajótörések, üldözés, menekülés. Mindez miért? Semmiért! Igen, semmiért tette tönkre az életét! Az öreg kalóz sóhajtva rakta vissza a ládába kincseit. Talán mégis jobb lett volna kikötni egy zöld szigeten, és valamelyik bennszülött lány puha, bársonyos karjaiban figyelni a lenyugvó nap tengerbehanyatlását?

Eh! Ördög és pokol! Akkor meg biztosan azt unta volna el, és ide vágyódnék a zajos, zavargó életbe.

Jócskán esteledett már, mikorra bebicegett a város szélső házai közé. A sötét sikátorokat alig-alig világította meg egy-egy pislákoló fény. Azok laktak itt, akiknek a mestersége megkívánta ezt a diszkrét félhomályt. Találomra megállott az egyik düledező viskó előtt és a mordálya nyelével bekopogott. Cifra rima nyitott kaput. Mintha csak a múltja tárult volna fel. Hány kaput, hány ház küszöbét lépte már át és nem tudott megmaradni, fészket verni egyikben sem.

Long John Silver minden szószátyárkodás helyett felmutatott egy kövér erszényt, megrázta és az aranyak muzsikálni kezdtek. A mérges fúriaarc azonnal mosolygósra váltott. Lám csak—gondolta magában az öreg kalóz—ezt a dallamot még nem felejtették el a némberek. Hej, hány lány táncolta át erre az zenére az éjszakát a gyalulatlan kocsmaasztal tetején, vagy a recsegő hajópadlón. Hány szépasszony, lány csókolgatta durván faragott, borostás arcát ezekért az aranyakért.

Most azonban hibát követett el, nagyon is jól tudta, végzetes hibát. Hiszen az utolsó, a legeslegutolsó ládáról volt szó! Alatta már nincs semmi, csak a sívó homok, amely a testére vár.

Mindegy! Elnyomta magában a feltörő kétségeket, a keserűséget. Csak nem fog aggodalmaskodni, mint valami nyárspolgár?

Aznap kellemes szállása volt, sült bárányhúst evett, tüzes madeirai bort vedelt hozzá és szép, fiatal cigánylotyót ölelt. Csengő aranyakkal fizetett mindenért az utolsó ládából.

Vagy három hétig vidám élet, heje-huja zajlott a vöröslámpás negyedben. A lányok — gondolta — örülnek nekem, de hát ez a dolguk. Azért örömlányok, hogy ne legyenek szomorúak, ha pénzes vendég áll a házhoz. Lássuk most már a többit. A tisztes polgári asszonyokat. Ők vajon mit adnak a pénzért?

Már másnap a városházán kilincselt, aztán felkaptatott a püspöki palota lépcsőin, térdelt a templom padsoraiban. Kijárókat vesztegetett meg, térdszalagrendet, máltai lovagkeresztet vásárolt magának, prókátort fogadott a visszahonosítása ügyében, alapítványokat létesített, kegyességi felajánlásokat tett, oltárszárnyat építetett, alamizsnát osztogatott.

Gurultak, gurultak ifjúságának vérrel szerzett aranyai, gyorsan, sokkalta gyorsabban, mint a külváros örömtanyái között. Hiába, mert a polgári összetartás, megszokottság megérezte benne az idegent, a kívülállót, az ellenséget és nem akarta befogadni az öreg Long John Silvert. Igaz, ő maga is feszengett a díszes ruhákban, szorította a csipkemellény, fojtogatta a magas gallér, izzadt a rizsporos paróka alatt, de főként dühítette a kötelező etikett, majd meg szakadt egy-egy pukedliben, kalaplengető meghajlásban. Ő, aki fénykorában egyetlen gyors kis fregattal annyi büszke háromárbocos csatahajót küldött a tenger fenekére, most csatát vesztett ebben a piszlicsár csetepatéban.

Végül is már csak egy dobása maradt a kockával ebben a vesztett játszmában, amelynek a neve: Élet.

Még beevezhetett egy biztos házasság révébe a viharzó és egyre viharosabb hullámok elől. Igaz, ez megtagadása volt egész eddigi életének, leköpése a fekete halálfejes lobogónak, amelyet összehajtogatva mindég ott hordott a szíve felett, ha ugyan nem benn a szívében.

Mekkora rést is ütött az ölnyi vastag teakfába az a nyolcfontos láncos golyó, amelyik a fél lábát is elvitte ott Új-Kaledónia partjainál? Akkor az ezüstflotta egyik védetlennek hitt hajóját akarták lerohanni, de csapdába futottak. Hirtelen lehullottak az álcázást szolgáló tehervitorlák, az árbocra felreppent az Union Jack, három ágyúsorból harminchat löveg köpte a vasat, az ólmot, a halált, és ők mégis kivágták magukat a fekete lobogó alatt. Itt meg egy csésze vacak kávé miatt ordibálnak vele. Hej! Ha még egyszer felhúzhatná azt a zászlót az árboc csúcsára, hogy berezelnének, reszketnének ezek a nyálasok—gondolta magában, miközben a rázúduló szidalmak özönét hallgatta, mert remegő öreg keze kilöttyintette a damaszt abroszra a kávét…

Fel! Ki újra a szabad tengerre, a nyílt vizekre! Felhúzni azt a zászlót!!

***************************************

Igenis felügyelő úr. Mi vagyunk a tulajdonosok, ez a kis mini-market a miénk, az enyém meg a feleségemé. Késő éjszakáig tartunk nyitva, mert ugye sok az adó, nagy a konkurencia. Ketten dolgozunk, de van egy segédünk is, ő is tanúsíthatja. Szóval beállít ide az a pasas, soha nem láttuk, odamegy a pulthoz és leemel egy üveg jamaikai rumot, nálunk önkiszolgálás van, jól is néznénk ki, ha mindent úgy kellene kézbe adnunk…igen..igen a lényegre térek…szóval veszi a rumot és megy vele kifelé, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem a feleségemhez megy, a kasszához, hanem kifelé, egyenesen kifelé. Utána szólok, hogy uram, halló uram, de csak sétál tovább kifelé, mintha süket lenne. Ugye mégis csak négy dollár a rum, mi nehezen dolgozunk a pénzért, hát ráordítok, utána lépek, de csak megy magának és valami érthetetlen, szokatlan idiómával, talán tatárul, vagy törökül válaszol, a botjával meg hadonászik, vívóállásba helyezkedik, mint a régi filmekben Errol Flynn, talán tetszik emlékezni rá,….azok voltak aztán a filmek…szóval, mintha párbajozni akarna velem. Láttam én rögtön, hogy sült bolond, de mégis a négy dollár, hát kiléptem utána az utcára, de esküszöm felügyelő úr a segédem is tanúsíthatja, meg a járókelők is, én egy újjal nem értem hozzá ő meg csak kiabál törökül, azután le egyenesen az úttestre az alá az autóbusz alá. Gondolom a sofőrnek még meglepődni, fékezni sem lehetett ideje, ő sem szenvedett szegény. Nem mentegetni akarom magamat, vagy másokat, de senki nem oka a halálának, egyedül ő maga. Egyes-egyedül ő maga…

***********************

Akkó 

Csomós Róbert

Aki Magyarországról Izraelbe látogat, annak látnia kell a Szentföld kegyhelyeit. Elsősorban a három monoteista vallás által tisztelt Jeruzsálem fehér köveit, a Nyugat falat, a Golgotát, Betlehemben a születés templomát, aztán Názáretben a Mária kutat. Kifogyhatatlanok ezek a minden egyistenhívő vallást illető szent helyek, sorolhatnám őket Illés próféta barlangjától az ősanyák, ősatyák sírjáig. Végül jönnek a történelmi hírességek, a Massada, a Haar Gedeon (Armageddon völgye) és a többiek. Aki viszont üdülni megy, az sem fog csalódni, megtalálja az ízlésének megfelelő helyet. Degeszre tömött pénztárcával a luxust űzhet, a szédületes tempóban fejlődő Tel-Aviv sudár szállodasoraiban, de hálózsákozhat a Földközi tenger aranyhomokján, árnyas pálmaerdők rejtekén vagy bárhol. Megtalálja a síterepet, nyáron a Hermon-hegy csúcsain, a trópusi forróságot télen Eilátban, gyógyulást a Holt tenger vízében, vagy a Bibliában annyit emlegetett Genezáreti tó mellett Tibériásban. Ezeket mindenki ismeri, ezeket sulykolják az utazási irodák kecsegtető, színes prospektusai. De én mást ajánlok: Akkót!!

***

Az óváros, az ide visszajáró turisták, zarándokok szíve-csücske! Nekem annál is több! A szívverésem! Aki egyszer is itt járt, annak mindig visszafáj, sajog még álmaiban is. Akkó időtlen. Akkó kövei jelzik az emberré válás, a sumér városállam, az ókori görög demokrácia, a lehanyatlott római hódítás, a keresztes háborúk, a hatalmas Ozmán birodalom, a korrupt egyiptomi királyság, a kemény angol mandátum éveit és a zsidó államalapítás mártírjainak emlékeit. Akkó egy kis ékszerdoboz! Előre-hátra néző Jánus arca fürkészi a múltat és a jövőt. Karcsú minaretekkel, aranykupolás bahaji templommal, illatos rózsakerttel őrzi a csendet, közben, pedig, egy zajgó, nyüzsgő, bűzlő hal és zöldségpiac. A profán és az emelkedett, a fenséges és az alávaló itt elválaszthatatlanul keveredik. Minden kő történelem és tanulság. A halászkikötő drog tranzitpiac, romantikus találkahely, kulináris élvezetek színhelye, turisztikai látványosság.

Most Akkó lepihenni készül. A Karmel hegy felől dereng rá vissza a sápadt téli Nap. Gyorsan, oldalazva, szél szaggatta felhőkön nyargalva vonul végig az égbolton, alig emelkedve a téli viharoktól tajtékos tenger fölé. Már-már víz alá merül, de előbb még sietősen narancsszínűre, bíbor lilára, gránátalma vörösre festi az ódon, masszív falakat, lángba borítja a halászkikötőt. A kis bárkák, csónakok, mint égő istállóban a megvadult lovak a kötőféket, rángatják köteleiket. Egy-egy hullám rágördül a mólóra, a hatalmas víztömeg mennydörögve törik darabokra, a vízcseppek egy eldobott kő erejével repülnek szerteszét. A védett északi oldalon a parti sziklákhoz csapódó, a várfal lábaihoz guruló hullámok taraján évezredes léptékkel, hétmérföldes csizmában jár vissza a múlt, lassú, lusta, kimért, tempós léptekkel biceg előre a jövő idő, döccen előre egyet-egyet a történelem kereke. A csoportosan érkező, idegenvezető által terelt turista ebből nem sokat lát. Akkón egyedül, ráérősen kell, érdemes bóklászni.

Az óváros alatt kiásott földalatti második város monumentális lovagteremének tíz méter magas boltívei között komor, kőbefaragott, talpig páncélba öltözött harcosok várják a feltámadást. A föld alatt futó, sok kilométer hosszú, menekülő folyosók labirintusaiban, és fenn a karavánszeráj széltől esőtől csipkézett oszlopai között régmúlt korok dicső emlékei kísértenek. A masszív falak réseibe kapaszkodó szívós bokrokat most kopaszon rázza a szél.

Érdekes, hogy Napóleon katonazsenije, volt tüzértiszt létére sem ismerte fel Nagy Szulejmán, a Kegyetlen Murad és a szultánok hosszú sora által évszázadok rabszolgamunkájával az ókori Ptolemais falaira emelt bástyák bevehetetlenségét. Egy kisebb hegynek is beillő dombot emeltetett ütegei számára, valamivel távolabb, mint ameddig az akkor már széteső ozmán birodalom, talán Mohácsot is megjárt avult csatakígyóinak kőgolyói hordtak, onnan lövette a falakat és mégis kudarcot vallott. Nem úgy fél század multán az angol flotta, amelynek tömör vasgolyóit máig is őrzik a három öl vastag falak. A csatahajók feketelőpor töltetű, kezdetleges, visszapattanó bombáit, viszont elnyelte a tenger.

Az ötvenkét apácanővér mártírhalálát emléktábla hirdeti. Ők nemrég, mondhatni a napokban, alig hét-nyolc évszázad előtt szent dalokat énekelve, Isten dicsőségét hirdetve égtek benn a klastromban, a megbecstelenítés helyett inkább a megdicsőülést választva. Akkón az időt más mértékkel mérik, mint a világ más tájain,

Relativitás: Eszembe jutnak a Budán táblával jelölt három-négy évszázados, földszintes, műemlékké nyilvánított patrícius házak, Mátyás palotájának kincsként őrzött faragott kőmaradványai Visegrádon. Mikor kifaragták, lerakták őket, ezeknek a falaknak az alapjai már háromezer éve álltak. Láttak ostromokat, kalmárnyüzsgést, hajóhadak kötöttek itt ki, a fedélzeten kaftános efendik falták a faggyús piláfot, máskor vasinges hidalgók vedelték a tüzes katalániai borokat, keresztes zászló vagy lófarkas lobogó lengett az árbocokon, de alant az evezősoroknál egyformán korbácsolt hátúak, ürülékszagúak voltak a gályarabok. Pusztított itt döghalál, éhínség, máskor pedig suhogott a selyem, csengett az aranypénz a bazársoron, szólt a zene a palotákban, a kunyhókban formálódott a jövő. Magyar történelmi vonatkozása is van Akkónak. Itt szálltak partra a keresztesek, közöttük II. Endre magyar király is, azután a szeldzsuk törökök, Szaladin szultán lovasai kiűzték őket.

Télen Akkó korán kel és a tyúkokkal fekszik le aludni. A halászkikötő vendéglőinek lámpái kihunynak, didergető szél vágtat a sötét víz tetején táncoló csónakok, bárkák felett. A néhai karavánszeráj boltíveiből alakított hálóraktárakban gyülekező halászok szájából új legendák, mesék születnek. Itt semmi sem felejtődik el.

Az ABOU CRISTÓ vendéglő tengerbe nyúló nyitott teraszán már nincsen vendég, de az üvegházhoz hasonló belső terem felől ínycsiklandó sültek, főként az olívaolajban sercegő hal csábító illata áramlik a mohos köveken bóklászó elkésett turisták orra alá.

Bevalljam, hogy azért tanyázom én is itt Manuelel, mert engem is egy legenda csábított ide? Mindketten a Karmel hegy sötétkék kontúrjait figyeljük. Ebben az öböl vizét átszelő vonalban az akkói világítótorony és Illés próféta hegybe vájt barlangjának átlójában kell lennie annak, amit keresünk; a kincsnek. Kinn már sötét van, egy-egy elkésett sirály húz el a víz felett, aztán az egész tájra rázuhan a mediterránium estje. A csillagok felfénylenek, villogni kezd az akkói világítótorony üzenő fénye, szemben, az öböl túloldalán, a haifai felel neki.

Kilencezer Lui d’ or vár ránk. Kilencezer súlyos 22 karátos aranyból vert érme. Manuel szemei lázas lámpások, uzsoráskarmai vannak, amint képzeletében már számolja is őket. Nyomra bukkantunk és holnap folytatjuk a reményekkel kecsegtető keresést. A réznyomat, amit Manuel az asztalra fektetve a viharlámpa fényénél újra és újra tanulmányoz, előtérben egy turbános török férfit, háttérben a tengeren folyó csatát, mögötte a Karmel hegyvonulat távoli képét mutatja. A kérdés az, hogy hol állt a török?

— Csakis itt állhatott, ezen a bástyán, mutat az ABOU CRISTO vendéglő mellett álló, vízberogyott, veszedelmesen megdőlt falmaradványra Manuel. Az évszázadok és a rohamozó hullámok által térdre kényszerített kőóriás szinte csak karnyújtásnyira van a vendéglő teraszától. A toronybástya mázsás kövekből emelt falait túróval és tojással ragasztották egymáshoz, a Kegyetlen Murad által Afrikából hozott fekete rabszolgák ezrei. Még sok tél és nyár, sok-sok ezer vihar kell hozzá, hogy megadják magukat az idő vasfogának.

A kilencezer átszámlált Lui d’ ort a francia nemzetgyűlés, a konvent küldte Napóleonnak, aki akkor még csak tábornok volt. Lázongó tisztjeit kellett volna kifizetnie belőle, akik a papírpénzt, az assignatát, nem akarták elfogadni, mert a török kéjhölgyek is aranyban követelték szolgáltatásuk ellenértékét.

Itt! Itt küldték a tenger fenekére legendás rakományával a „COURRIERT” a „FUTÁRT” egy háromárbocos, fürge kis francia korvetett, az Angol Királyi Flotta öblös hajóágyúinak vasgolyói! Manuel rábök a térképen egy pontra. Holnap ott folytatjuk a keresést.

A szentjánoskenyérfa illatos tüzén már ropogósra sült a fűrészes sügér és néhány táskarák. Ideje nekilátni a vacsorának és eltenni magunkat holnapra. Igen a holnapra, amely ki tudja, mit hoz? Csak a remény és Akkó örök…

( részlet az író Búvárkalandok bibliai vizeken c. munkájából)

KERESD A NŐT!   Róbert Pescador  (Csomós Róbert)

            Látott már valaki önök közül egy, a húszas évek elején készült acélszürke Chevrolet limuzint? Micsoda piros bőrülések! Micsoda hosszú motorház! Na és a mahagóni műszerfal, hogy az ívelt sárhányók mellé szerelt krómtól csillogó pótkerekekről, fényszórókról már ne is beszéljek. Mint egy kecses vadászagár, amely egyben sólyom és repülni is tud. Ennek a kocsinak lelke volt. Többet mondok, ennek a kocsinak tekintélye, sőt méltósága volt még Hollywoodban is.

            Szinte fájt a szívünk a kocsiért, de persze Murphy Hopkinsért, alias Big Billért már nem. Jó magam a san diegói vityillóm ablakából távcsővel úgy láttam mindent, mintha filmen premier-plánban vetítették volna elém. Az explodálás, a két kiló ekrazit, ebből a távolságból csak pukkanásnak hallatszott, a kocsi megemelkedett, ezer darabra szakadt, peckes sofőrje és az utasai, mintha vadászpuskával sörétnek lőtték volna ki őket, szétrepültek a levegőbe.

            — Na, hálásak lehetnek nekünk a helybéli zsaruk, meg a szövetségiek is, hogy kiiktattuk a bűnügyi nyilvántartóból ezt a csapat varangyot, jegyezte meg maliciózus hangon Tom Kardos. De ez a kocsi! Nem lett volna jobb a távcsöves puskával oldani meg a problémát?

Ez még a prohibíció, a „szárazság” idejében történt, Ronny Nussbaumer és jómagam húsz évesek sem voltunk akkor és csak két éve ugrottunk át a pocsolyán a nyomorgó Európából.

— Egy korszak zárult le ezzel, mondta mellettem sóhajtva Ronny, akit később a pofáján lévő torzulások, hegek miatt csak a VASÁLARCOS címmel tiszteltünk szerény körünkben. Ronnynak később, egy balsikeres munkája alkalmából a kezében robbant egy rosszul időzített kisebb töltet gyutacsa, de csak az egyik szemére vakult meg. Viszont az állától a koponyáig húzódó két pirosan tüzelő varrat olyan félelmetessé és persze jellegzetesen felismerhetővé tette, hogy semmi külső munkára nem volt alkalmas többé.  A főhadiszállásunk elkülönített vasbeton pinceműhelyében barkácsolta a ketyeréit. Fel voltunk rá készülve, hogy esetleg még egyszer téved az időzítésben és akkor neki, de nekünk is annyi, ám soha többé nem tévedett. Minden baljóslat ellenére a még megmaradt néhány bandatagtól és szerénységemtől, körülállva az első öböl háború idején lehelte ki lelkét a csikágói Bethesda kórházban.

Ronny mindig is szeretett csipkelődni, kritizálni ezt az utolsó ziccert sem hagyta ki, hiszen végórájáig eszméletén volt, tudott beszélni, sőt tudta is, hogy mit beszél.

            — Nagy reményekkel indultunk az életnek. A bandából az összes régi fiúk közül csak Ede Lefkovics és Joe Krausz haltak meg vízszintesen, ők is úgy, hogy a nőik hasán kaptak infarktust. Ugyanakkor, ha az államügyész csak a tizedét tudná bebizonyítani annak, amit elkövettünk, egy évezred áll most az ágyam körül az Alcatrazban, vagy a Sing-Singben, és lássátok annak az okostojás Bill Gatesnek egyedül több dohánya van, mint nekünk, sóhajtotta szemrehányóan.

— Na, csak te ne járasd a pofád! Csodálkozol?  Egy fél évszázad munkáját pazaroltad a barátnőidre. Csak Marylou Dobkinsra annyi pénzt költöttél, hogy abból beszállhattunk volna annak a hollywoodi szuperprodukciónak a leforgatásába..

         — Ő volt a legjobb nőm. Micsoda segge volt! A dudái olyan kemények voltak, hogy egy ujjal agyon lehetett nyomni rajtuk a bolhát. Már bánom, hogy állampapírokba, General Motors’ részvényekbe fektettem, tőkésítettem a pénzt és azt a vacak nyakéket azzal a tízkarátos gambival nem vettem meg neki, inkább hagytam elmenni. Emlékszel a részvényeinkre? 1929-ben staniclit készítettünk belőlük és az utcán abból ettük a szőrös libatöpörtyűt.  Na és az MGM? Ott is magyar és bibsi volt mindenki! A Goldwyn is a Mayer is meg mindenki, csak az oroszlán nem volt zsidó. Úgyis lenyúlták volna a pénzt. Mindegy, azt mesélik, remek új tyúkod van. Megmutatnád a fényképét?

Elétoltam Betty Evansnak a Playboy Magazin első oldalán megjelent nem túl szemérmes zsánerképét és éppen valami replikára készültem, mikor láttam, hogy mellettem állók leveszik a kalapjukat.

 Ronny szellemesen vágott vissza, Betty domborulatai láttán egyszerűen leesett az álla. 

— A temetés nem nélkülözte az ünnepélyes külsőségeket. Mindenki ott volt, aki számított a városban. Csikágó összes  hekusai, meg a Federálisok is. Az FBI-t maga mister Hoower  személyesen képviselte, ami utoljára fél évszázaddal ezelőtt Dillinger búcsúztatásán esett meg. .  

—    Vége a nehéz időknek fiúk, mondta valaki az ájtatoskodók közül a hátam mögött gyanúsan olasz akcentussal. A zsidó bandának annyi. Most már újra mi jövünk. Mienk a piac vagy legalább is az egész keleti part. A bibsikből csak néhány vén kripli maradt talpon. A következő temetésre már kerekesszéken fognak kigurulni. A nagyágyú, akitől legjobban tartani kellett mégiscsak Ronny volt. Neki pedig, ha csak hinni lehet a szemeimnek, kampó.

— Ne bízzátok el magatokat Gulianó. Igaz, lassan szétesnek már a porcogóink és magunkra maradtunk, de azért még Bob Bogar, Joe Baltas, Teddy Haraszti, na meg Kardos és jómagam is meg tudjuk fogni a jó öreg dobtáras Thompson géppisztoly markolatát. Bizony még ma is szemüveg nélkül eltaláljuk a kocka fejeteket száz méterről.

            — Sőt vakon kétszázról, ellenszélben is felismerünk benneteket a ketchup és a parmezán sajt bűzéről, mondta Joe Baltás, akinek a felmenői egy évszázaddal ezelőtt még az óhaza földjén, a Bakonyban voltak szegénylegények.

            — Na meg az aranyfogaitok közül kilógó makaróniról, tódított kissé tatáros akcentussal Teddy, akinek a felmenői viszont a híres neves hortobágyi pusztán hajtották el csikókat. Ti akarnátok átvenni a piacot? Egy cseresznyepaprikával fűszerezett gulyáslevestől is kidőlnétek. Ja, és miköztünk nincs tégla!

              Ez az utóbbi volt a digók legfájóbb sebe, állandóan gyanúsítgatták egymást, mert idegesítette őket, hogy minden húzásukról előre tudtunk.

—    Jól van na! Nem fogunk itt, egy gyászszertartáson összeveszni. Nem szerezzük meg a zsaruknak azt az örömet, hogy hazavágjuk egymást.  Megbeszélhetjük a területek felosztását. Gyertek el jövő héten Los Angelesbe a pornó Oszkár díjkiosztásra. Ugyebár a ti nőtök Misty Camel is benevezett az anál-orál kategóriában? Ott majd megbeszélhetjük a továbbiakat.

—    Azt hittem leszakad a pofám a szégyentől. Gulianónak igaza volt, Misty Camel —  ez persze csak a művészneve volta drágának — egy mexikói szajha véletlenül megszült lánya egy vacak kis irodista lány volt a közös ideálunk.. Misty exhibicionista volt és szerette nyilvánosan mutogatni a bájait, amiből bőven jutott neki már zu-haus, ahogy nálunk Szatmárnémetiben az öregeim mondták. Ráadásul, ahol hiányzott ott bőven kipótolta szilikonnal. Így aztán olyan látványos dudákkal, ülőgumókkal rendelkezett, hogy mi vén trottlik, mindannyian szexuális függőségben leledeztünk vele kapcsolatban. A kis nő szeszélyes volt, sokat kellett nyelnünk tőle, szórta a pénzt, mindig a legdrágább ajándékokat várta el — igaz ő is nyelt tőlünk — mert mindnyájunkkal viszonya volt. Így aztán sok mindent tudott, belső titkokat, amiket még Ronny, meg a hülye nagydumás Haraszti, Baltas és jómagam fecsegtünk el neki. Magyarán, ez a nő a markában tartott bennünket, ha beáll védett tanúnak, akkor nekünk végünk. Ráadásul biológiai fölényben volt velünk szemben, mert még a húszas éveiben járó virágzó nő volt, nekünk meg már majdnem szétestek a porcogóink.  Ha jól magunkba néztünk, be kellett vallanunk, tulajdonképpen ő parancsolt a bandának, jómagam is csak a címzetes főnök voltam a cégnél.

—    Tudjátok meg fiúk, itt hagylak benneteket, visszamegyek Mexikóba, leállok az anyám mellé az út szélére rodázni, ha nem az én mélytorkosom, hanem az a büdös digó Mia Ferarri kapja meg idén az arany falloszt. Pofára tizenkilenc éves vagyok az a nő meg már a hetvenes években Ciccolinával együtt futott. Tegyetek valamit, hogy az a múmia ne vigye el előlem a pálmát.

—    Hát átszólhatunk a nyugati partra Sam Foltosnak, hogy jöjjön el a fiukkal.  Akkor meglesz a minjan, elkezdünk imádkozni, hogy neked legyen sikered. Többet nem igen tehetünk.

—    Nem e? A macskazabálók száz rongyot nyomtak le, hogy egy digó legyen az elnök. Ti majd egy fél milkót perkáltok és kijárjátok, hogy Mojse Lefkovits üljön a héttagú zsűri közepén. .

            Nem lett volna sok értelme Mistyvel ellenkezni. Végül is mit számított ide vagy oda néhányszázezer vagy akár néhány millió dollár. Éppen a következő hétre vártuk, Kolumbiából az egyik nagy szállítmányt, amelyen szép haszon ígérkezett, ha sikerül kikapni. A hajón érkező áru mennyisége meghaladta a fél tonnát, de nem is a mennyiség volt döntő, hanem az, hogy száz százalékos „tiszta hó” azaz a legkitűnőbb heroin volt a feladott áru. Csakhogy San Diegóban, az amerikai 6-ik flotta javító és pihenő bázisa mellett kellett kirakni és valahogy áthozni a keleti partra. Ez egészen más tészta, mint mikor a brazil partokról induló csempészhajó Kuba mellett elsuttyanva a mexikói öbölben a Tampai kikötőben horgonyozva várja az átvevőt. Máskülönben az üzlet pofon egyszerű volt: A két millió dollárét átvehető árú New Yorkban egy tételben eladva a kétszeresét négy, (azaz 4) milliót ért, kitasakolva, kisebb tételekre osztva ennek a duplájánál is többet lehetett kaszálni belőle. Lehet, hogy az Egyesült Államok hadi költségvetésében ez nem egy jelentős tétel, de négy ilyen úriembernek, mint mi voltunk egy-két évre, még az üzleti élettől való teljes visszavonulás esetén is tisztességes megélhetést biztosít. Na persze csak úgy, ha az ember több kilométeres körzetben messze elkerüli Las Vegast.

            — Hát legyen!  Mindenki bedob egy felest!

            — És ha a digók rálicitálnak? Ők sem kisfiúk már, és Mia Ferarri keményen kézben tartja őket. Talán ki lehet velük egyezni úgy, hogy megfelezzük a szállítmányt?

            —Egy milliót dobnál ki egy nőre? Te be vagy csavarodva!

            — Én? És te! Nem tegnap dicsekedtél, hogy viagra nélkül dupláztál vele? Ha jól emlékszem még a jó öreg Roosewelt volt az elnök, mikor ez utoljára sikerült neked. Hogy is hívták azt a nőt?

            — Vízszintes Loncinak! A rendes nevére már nem emlékszem. Magyar volt, mindenkivel lefeküdt, hogy a némafilmekben kapjon statisztaszerepeket. Őt kellett a „talkie-ba” a hangosfilmekbe szerephez juttatnom. Egy millió dollárom volt akkor és mindössze csak ötvenezerbe került, hogy szobalányként ő vihesse be a teát az isteni Garbónak. Rákövetkező évben, az egész dohányt elvitte a tőzsde. Azt hiszem nem túlzok, ha megállapítom: Összességében az volt a legjobb befektetésünk, amit az ágyba fektettünk!  

***

            A két „sztár” már a filmpalota aulájában összeverekedett (ötven-ötven rongyot kaszáltak a pletykalapoktól a műbalhé közlési jogáért) aztán mikor megosztva kapták a szobrocskát a színpadon, összecsókolóztak a televíziós kamerák előtt, ami jó reklám volt a „Meleg lányok forró nadrágban ” című közös produkciójuk számára.  Mi viszont leégtünk, a szállítmányt a vámosok és a parti őrség közös csapatai lefülelték. Most kisebb tételekben próbáljuk az újrakezdést. Szóval, ha valaki New Yorkba jön és  „anyagra” van szüksége, megtalál minket a Paprikás Weisznél a második ave és a 45. utca sarkán . Ha nem erős az angol nyelvben, és az óhazából jött, akkor nem lesz szüksége tolmácsra,  de tudunk héberül, sőt a jiddist is gagyogjuk.

A VILÁGMEGVÁLTÓ” Csomós Róbert

Az alanyi költő leütötte a pontot az utolsó sor végére, és elégedetten felállott. Madách Imre veretes szavaira gondolt: Be van fejezve a nagy mű….igen., a gép forog, az alkotó pihen…

Megalkotta hát életművét, most már a nyomdagépeké a szó, hogy ellássák a rászoruló emberiséget ezzel az életcélt adó, jövőbe mutató, múltat feltáró remekművel. Eh! Mit neki az emberiség? A hálás utókor, nagynevű elődök! A lényeg, hogy most szárnyas Pegazusán felröppen a Parnasszus csúcsára, merthogy örökéletű hallhatatlan remekművet alkotott, ahhoz kétség sem férhet.

A lágy allegóriák, tömör eklogák, csengő-bongó ódák, klasszikus veretű komor balladák, hatalmas eposzok úgy sorakoztak fel, mint a katonák, akik rohamra indulnak érte, hogy elfoglalják neki a hallhatatlanság Elíziumát. A hexameterek, ditirambusok, és jó néhány, de nem túlzottan sok rímtelen versláb (főhajtásként a modern idők, a Dadaizmus előtt)..szóval három keserves év munkája, ihletése feküdt nyomdakész állapotban előtte. Immár csak egy jelentéktelen kis dolog volt hátra, a verseskötet alkotójának előszava az olvasók, a rajongók hatalmas táborához, amit majd mindenki úgy értelmez, magyaráz magának, ahogy akar. Pár lapos közhely, bombasztikus frázis, elcsépelt szólam. Meg még mi is? Ja, igen! Eleget kell tennie az utóbbi években felkapott szokásnak, ajánlást kell írnia ihlető Múzsájához is. Néhány elragadtatott sort ahhoz, aki műveit inspirálta, aki lelket lehelt a benne szunnyadó tehetségbe — vagy és ez még tetszetősebben hangzana — akiben testet öltött a benne lángoló lélek. A Géniusz…igen a zseni…ezt a szót nem szabad kihagyni!

Csapkodást, vad zörejeket hallott a konyha irányából, azután veszett csörömpölést. Jaj! Persze elsősorban Amáliáról kell megemlékeznie! Mi az, hogy kell? Muszáj! Vajon megint egy cserép virág zuhant le, egy tányér, tál vagy ibrik tört össze mosogatás közben, vagy a macskához csapott valamit oda Amál?

Veszett nyivákolás adott választ erre a fel sem tett kérdésre.

-- Fene a pofáját a ronda vörös dögjének — csapta fel az ajtót Amália, hogy szokás szerint a négy világtáj felé röpítse a költő papírjait a huzat --- már megint megette a reggeli sonkádat és kiitta a tejeskávédat az a büdös kandúrod. Kapj magadra valamit fiam, ha egyáltalán reggelizni akarsz, és hozz felvágottat, tejet meg pár zsemlét. A többit erre a cédulára írtam fel, de jól nézd meg, mit tesz a szatyrodba az a rabló fűszeres, aztán ugorj át a henteshez is, de figyelmeztetlek, ha nekem megint mócsingos öreg marhahúst hozol, hát azt megbánod! Zöldségért, meg gyümölcsért menj ki a piacra, jót tesz az a kis séta, kell neked egy kis mozgás. Az almát darabonként forgasd meg, mert a kukacokat lenyomom a torkodon, a szilvát szemenként válogasd, vagy inkább ne is vegyél szilvát, mert attól hasmenést kapsz te kákabelű. Inkább szőlőt hozz, de a nagy szemű kis fürtöket válogasd, körtéből pedig inkább a nagyokat hozd!. És nézz körül, hol van szebb, főként olcsóbb árú, és alkudj! Érted! Alkudj te élhetetlen! Alkudj!

Átázva, fáradtan jött haza a költő, végigjárta az egész kálváriát. Úgy válogatott, mint egy finnyás főherceg, úgy alkudott, mint egy lókupec, mégsem nyerte el Amália tetszését semmi, amit hozott. A hús mócsingos, csupa csont volt, a zöldség fonnyadt, a gyümölcs kukacos, mint mindig. Bárki más fele pénzért szebbet, jobbat, többet vásárolt volna.

Az alanyi költő behúzódott a kuckójába és belekezdett: Ajánlom ezen soraimat imádott élettársamnak, segítő őrangyalomnak, vezérlőcsillagomnak, aki a reménytelenség, a csüggedés nehéz óráiban is őrlángként lobogott mellettem, aki….

—.Nem hagynád már a fenébe azt a kopogást az írógéppel? Éppen most kellett, hogy rád jönnie az írhatnéknak, amikor a Szupermen megy a televízióban? Nézd meg, ez egy férfi!! A házak felett repül, és akkora sziklákat emelget, mint a Gellérthegy, te pedig nem tudtad a helyére tolni a kétajtós ruhásszekrényt, amit Valikától örököltünk, és most itt vacakolsz nekem a hülye verseiddel. A múltkor is, annak a dél-amerikai sorozatnak a száztizenötödik részénél, ahol az a szép bárónő beleszeret a főhercegbe, aki pincérnek adja ki magát, hogy a közelébe jusson, és a milliomos nővel is viszonya van, akkor is a te kopogásod zavarta a nagy csókjelenetet. De ha nem hagyod most abba rögtön, úgy belevágom a fejedbe az írógépet, hogy szerelőt kell hivatni, hogy kivegye a fejedből, mielőtt a kórházba visznek a mentők. Ma úgy is kidobom a vackaidat a fenébe, csak égeted állandóan a villanyt, tessék, itt vannak a számlák, az a nyavalyás postacsekk meg amit a kiadód küldött semmire sem elég. Tessék, olvasd, és akkor még nem is beszéltem a telefonszámláról, mert állandóan rajta lógsz, mintha a füledre nőtt volna a kagyló, fecserészel a hülye barátaiddal, de ki fogom kapcsoltatni…ki én esküszöm…tessék, már megint berreg- cseng …földhöz fogom csapni a készüléket…Jaaaaaaa! Te vagy az drágám? Jó hogy idecsengettél, éppen hívni akartalak, képzeld az a ronda Provászkainé azt mesélte a Kravicskaiék teadélutánján rólatok, hogy….

Őrangyalomnak, aki az ihlettség glóriás perceiben épp úgy vigyázta életemet, mint…

--.Miiiiaaaaúúúú! Miaúúúúúúúúúú! Tessék, már megint visszajött a macskád, ma üres teát fogsz reggelizni pirítós kenyérrel…na bumm nem esik le a fejedről az ágas-bogas aranykorona….semmi drágám semmi….csak az urammal beszélgetek….szóval a Provászkainé még azt is mondta…..

--Na tessék! Olyan füst van, mintha égne a ház. Oda a pirítós kenyered, mert te nem figyelsz semmire, csak azzal a hülye írásaiddal vagy elfoglalva, de most azután kivágom a szemétbe az egész hóbelevancot és mondd meg nekem, mikor veszel már egy új kenyér pirítót, olyat amilyen már mindenkinek van az egész házban, az egész világon csak nekem nincs, egy született Braunstetter lánynak, aki itt ebben a vacak lakásban teszemtönkreazéletemet, akifeláldozomtönkreteszemmagammiattadpedigteistudodhogymilliomosproducerekmegazagazdagdaliásnagykereskedőistörtemagátértem…de most azután irány a konyha, gyerünk nekiállsz krumplit pucolni!

Az alanyi költő elszontyolodva kötényt kötött és kivonult a konyhába. A krumpli pucolás volt a gyengéje, a legsebezhetőbb fájó pontja, mondhatnám úgy is Achilles sarka az életének. Már kora gyermekségétől is sokat kellett segítenie a konyhában és akkor is éppen a krumpli pucolás feladata jutott neki. Azért is lett költő. Köténnyel az ölben elmélázva pucolni a krumplit, ez felébreszti az emberben szunnyadó költői hajlamokat. A katonaságnál az őrmester ravasz kérdésére, hogy ki tud itt az urak közül zongorázni, ő jelentkezett egyedül, és persze mindjárt a konyhára került krumplit pucolni. Itt azonnal kiderült nagy gyakorlottsága, talentuma és ezután, hol büntetésből, hol jutalomból mindig ő pucolta a krumplit. Ezért mikor forradalom tört ki az alanyi költő lelkesen átállt a felkelők oldalára. Romantikus elképzelései azonban nem váltak valóra, a krumplit a legvadabb forradalmárok sem eszik héjastul, itt is a konyhára került és krumplit hámozott az egész forradalom alatt. Meg is csömörlött tőle és így lett a forradalmi dalok regöse helyett alanyi költő.

A konyhából kitántorogva elcsüggedt a költő. Visszazárta a fiókjába a beküldendő kéziratot. Várjon még az emberiség, a kortársak és a hálás utókor. Ajánlás nélkül mégis csak lehetetlen nyomdába adni egy mégoly zseniális művet is. Porladjon csak a fiókban, legalább Amália is elesik a hallhatatlanságtól.!

Az alanyi költő átment a szalonba és felkattintotta a televíziót. A Szupermen éppen egy háztömböt emelgetett fél kézzel tartva röptében, mint Toldi Miklós ama szálfa rudat, amellyel Budára mutatta az utat. Az alanyi költő gyorsan átkapcsolt egy másik állomásra, ahol éppen most kezdődött a dél-amerikai sorozat százhatvanhetedik része. A holdfény ezüstösen ragyogott be a csipkefüggönyön keresztül a várkastély lovagtermébe, ahol a jóképű, daliás főherceg éppen az inasával cserélte ki a ruháját, hogy a bárónőt, akiről nem is tudta, hogy az ármányos őrgróf szeretője és hogy…….kattintott a költő és látta amint az egyik show sorozat hősei éppen szőrös hernyókat és élő svábbogarakat esznek, aztán megint átkapcsolt és egy termetes női tomport látott amibe éppen dugattyúként járt fel alá valami…

Neeeeeeeem! Az emberiség nem érdemel kíméletet! Ez a sárteke megérett a pusztulásra! Az alanyi költő kirúgta maga alól a fotelt, felugrott, kirángatta a fiókjából a kézirat köteget és lázasan írni kezdett: Ajánlom ezen sorokat Amáliának, ihlető múzsámnak, őrangyalomnak aki….

A verseskötet meg is jelent. Megjelent és egy darabig ott porosodott a könyvüzletek kirakataiban, hogy hamarosan átkerüljön méltó helyére a könyvüzlet hátsó traktusának legfelső már -már alig látható, porlepte polcaira, és alámerüljön a többi alanyi költő köteteinek tengerében melyek felett az örök feledés ködös homálya dereng

Hohóóóóó! Nem úgy! De nem ám! Az alanyi költő fáradhatatlanul küldözgette a dedikált példányokat postán minden barátjának, ismerősének, de főként az ismeretleneknek és az ellenségeinek utánvéttel!. Rettegés lett úrrá a városon, és más városokon is, meg az egész országon, az egész világon, mert az alanyi költőnek rengeteg ellensége volt — az összes többi alanyi költők — és ugyebár ki nem az manapság?! Amerre csak megjelent a postás az utánvéttel fizetendő nyomtatvány csomaggal, az emberek bezárkóztak, elmenekültek otthonaikból, letagadták magukat, megverték a postásokat, rájuk uszították ebeiket, mire azok sztrájkba léptek. Nem lehetett kikézbesíteni az adóhátralékról szóló fizetési felszólításokat, a közüzemi számlákat, a parkolási büntetéseket, de a katonai behívókat sem. Béke, nyugalom áradt szét a földön, az egész világon és mindezt nem a politikusok szájtépése, hanem egy verseskötet hozta meg….

Az alanyi költő nem élt, nem szenvedett hiába….