PLÁGIUM, PLAGIZÁLÁS:

Plágiumnak vagy plagizálásnak nevezik azt a cselekedetet, ha valaki egy másik ember (az eredeti szerző) munkáját saját publikált munkájában hivatkozás, forrás megjelölés és/vagy szerzői engedély nélkül felhasználja, azt sajátjaként tünteti fel, és ezzel az eredeti szerző jogait sérti.

A plágium nem jár feltétlenül szerzői jog megsértésével (pl. diplomamunkában hivatkozás nélküli idézés olyan műből, aminek a védelmi ideje lejárt, tehát közkincs), és a szerzői jog megsértése sem feltétlenül plágium (pl. jogvédett műből az idézést meghaladó mértékű felhasználás forrásmegjelöléssel).

Régebben főleg irodalmi művek és zeneművek vonatkozásában merült fel, és voltak belőle híres plágium botrányok vagy ügyek. Manapság az Internet adta lehetőségek a plagizálást a mindennapok gyakori eseményévé tették, hiszen számtalan lehetőség van mások írásainak feltűnés nélküli átvételére, amely törvénytelen eszközzel főleg a különböző oktatási intézmények nem szorgalmas de találékony diákjai élnek.

Ezért számos oktatási intézmény irányelvekben foglal állást arról, hogy mit szabad és mit nem szabad mások írásaiból átvenni, illetve mi a helyes módja mások szellemi termékei beépítésének, felhasználásának.

A plagizálás olyan kiterjedt mértékben folyik világszerte, hogy jelentős perek is zajlanak ebben a témában, sőt szoftvereszközök is születtek a plágium felderítésére, kinyomozására. Ezt a tevékenységet plágium keresésnek nevezik. Több szoftver is létezik a piacon, az egyik neves termék az iskolán kívüli oktatással igen széles értelemben foglalkozó Thomson Corporation cég munkája.

Plagizálás:

Latin. Szellemi termék eltulajdonítása. Régebbi korokban ez nem számított bűnnek, egyenesen erénynek tartották, ha a római szerző hasonlít görög elődeire, vagy ha a reneszánsz író klasszikus mintákhoz igazodik. A XVIII-XIX. sz. óta, az egyéniség polgári felfogása óta tekintik személyhez kötődő tulajdonnak a szellemi termékeket. Nálunk 1823-ban zajlott az első plágiumper, amikor Kölcsey Iliász-fordításának egyes részleteit változtatás nélkül átvette és beillesztette saját fordításába a kor kitűnő költője, Vályi Nagy Ferenc. A szerzői jogokat ma már törvények határozzák meg, melynek megsértését büntetik.

----------------------------------------------------------

Plagizál:

Idegen szellemi alkotást magáénak tüntet fel.

Epika

Elbeszélőművészet. Az alapvető műfajok egyike. Az ábrázolt eseményeket és cselekedeteket, szemben a drámával, nem jelenidejűen, hanem mint elmúltakat mondja el, akkor is, ha nyelvtanilag jelen idejű az elbeszélés. Obejektívabb – tárgyilagosabb – a líránál, de szubjektívabb lehet a drámánál, mert a szerzőnek lehetősége van arra, hogy személyes véleményének vagy érzéseinek is hangot adjon. Hőseit a nagyobb lélegzetű műfajok – főleg a regény – fejlődésükben ábrázolják; jellemük a sokoldalúan bemutatott környezetükkel más hősökkel kialakuló viszonylatokban bontakozik ki. Az epikának története van – az élet egy összefüggő, teljességet érzékeltető darabját mondja el. Ez a történet a családregényben több nemzedék történetét öleli fel, a történelmi regény egy egész nemzet, vagy nemzetek sorsfordulóját mutatja be; az életrajzi regény egy ember életét meséli el, a novella egy életmozzanathoz vagy egy kiragadott cselekménysorozathoz, a döntéshelyzethez kapcsolód, lényeges mozzanatokat írja le. Az eposz rendszerint egy nép eredetmondáját dolgozza fel, csodás elemekben gazdagon, a természeti és természetfeletti erőkkel való kapcsolatukban. A mese a képzelet világába viszi a hallgatót vagy olvasót, célja nem a megértés, hanem a csodálkoztatás. A regény, az elbeszélés és a novella párbeszédes formákban is ábrázolhatja a hősök egymáshoz való viszonyát, ezzel a drámához áll közel. És érzelmi töltéssel írhat le lelkiállapotokat, léthelyzeteket, tájakat, embereket, természeti környezetet vagy ember alkotta objektumokat – ennyiben a lírával mutat rokonságot. Az író belémerülhet történelmi fejtegetésekbe, mint Tolsztoj a Háború és Békében, közgazdaságtani problémákba, mint Balzac az Elveszett illúziókban vagy művészetfilozófiai kérdésekbe, mint Thomas Mann a Doktor Faustusban, s ekkor az esszével vagy akár tudományos műfajokkal is érintkezhet. Az elbeszélő művészet formája lehet vers, próza és dramatizált párbeszéd, mint pl. Martin du Gard Egy lélek története című regénye.

Részlet Alföldy Jenő: Irodalmi fogalomtár c. könyvéből.

Líra

Görög. Jelentése: lant. A három alapvető műfaj egyike – költészet, más szóval poézis. Tárgya az egyéniség lelkületében végbemenő érzelmi élet, mely visszatükrözi a külvilág, az emberi társadalom és a természet hatásait. Ellentétben a múltat elbeszélő epikával, a líra mindig jelen idejű, akkor is, ha kétezer évvel ezelőtti művet olvasunk vagy hallgatunk. A legszubjektívabb műfaj – bármiről szól a vers, az egyéniségen átszűrődve csapódik le benne. A költői én típussá válik, mely általános emberi tulajdonságokat testesít meg. Eleinte a zenével együtt létezett; idővel függetlenné váltak egymástól, de ritmikus, dallamos formáját, szerkezeti fölépítését részben így is megtartotta. A zenétől örökölt kötöttségből sokat engedett – a szabadvers és prózavers a formai szabályozottságról teszi a hangsúlyt a gondolatritmusra, a költői képre, a verslogikára, a tömörítés, áttételesség különféle módozataira. A lírai mű akkor is személyes hatású, ha szerzőjét nem ismerjük. A népköltészet dalai épp olyan személyesek, mint Villon vagy Ady versei. Ez a dal: “Virágos kenderem kiázott a tóba. Ha haragszol, babám ne jöjj a fonóba. Elejtem az orsóm, Nem lesz, ki feladja; Bánatos a szívemet Ki megvigasztalja.” – meghatározott és egyértelmű érzelmi viszonyt fejez ki egy ismeretlen én és egy másik személy között, s kifejezi azt is, ami ennek a viszonynak nyomán a költői én lelkületében végbemegy. Az objektív líra művelője, Nemes Nagy Ágnes négysorosa a bibliai Lázár feltámadásának keservét mondja ki, mégsem a múltbeli történetet mondja el vele, hanem a saját költősorsát, a tartós, kényszerű hallgatást és az újrakezdés kínját: “Amint lassan felült, balválla-tájt / egy teljes élet minden izma fájt. / Halála úgy letépve, mint a géz. / Mert feltámadni éppolyan nehéz.” (Lázár)

Részlet Alföldy Jenő: Irodalmi fogalomtár c. könyvéből.

Dráma

A görög eredetű szó jelentése: cselekedni. Az alapvető műfajok egyike. Olyan irodalmi alkotás, mely a szereplők tetteit, jellemét párbeszédes formában jeleníti meg, s a színházi előadásban nyeri el végső formáját. Vannak könyvdrámák, melyek színrevitele nehézségekbe ütközik, de ezek az olvasó képzeletében ugyancsak színpadon játszódnak le. Az epikától eltérően, nem a múltban, hanem a jelenben történik a drámai cselekmény. Emberi sorsokat mutat be, jellemeket ábrázol tetteikben, gondolataikban, összeütközéseikben. A színpad keretei és az előadás időtartama erősen meghatározza a drámaírás formai előírásait. A drámai sűrítés révén törekszik arra, hogy a teljes élet illúzióját felkeltse. A drámai hős valamilyen problémával áll szemben, amelyet meg kell oldania, s konfliktusaiban, győzelmében vagy elbukásában mindnyájunk számára feltárul az az általános emberi gondolat vagy léthelyzet, amellyel a hős birkózik. A drámai ellentétek párbeszédekben és akciókban bontakoznak ki, melyek a drámai szükségszerűség erejével hatnak ránk: a hősök jelleméből és érdekeiből következnek. A klasszikus tragédia öt felvonásból állt, s így tagolódott: expozíció, bonyadalom, válság, sorsfordulat, végkifejlet. A hősöket a nyelvük és a viselkedésük jellemzi. A drámai műnem műfajai: tragédia, komédia, s a kettő közötti árnyalatok – tragikomédia, középfajú dráma vagy színmű, s ide sorolható még a bábjáték vagy a gyerekeknek írt mesedráma is. A dráma lehet verses és prózai formájú – az ókori görög dráma versben szólt, Shakespeare korában a blank vers uralkodott, a francia klasszicizmus – Corneille és Racine – idején a rímes alexandrin; Goethe és Schiller is kötött formában írta drámáit. Legnagyobb XIX. századi drámáink is versben íródtak, Vörösmarty Csongor és Tündéje csakúgy, mint Katona Bánk Bánja vagy Madách Az ember tragédiája. A múlt századvég nagy drámaírója Ibsen és Csehov, századunk nagy vígjátékírója Bernard Shaw, Gorkij, Bertolt Brecht, Ionesco, Samuel Becket. Korunk magyar drámairodalmából Örkény István, Székely János, Páskándi Géza, Eörsi István, Spíró György említendő.

Részlet Alföldy Jenő: Irodalmi fogalomtár c. könyvéből.

Haiku

Japán. Versforma; lírai műfaj. Három sorból, tizenhét szótagból áll, rímtelen, hangsúlyos; az első sor 5, a második 7, a harmadik 5 szótag. Eredete a tanka XIII. századi kialakulásáig nyúlik vissza, de XVII. század végén Matsuo Basho dolgozta ki végleges formáját. Témához kötötte – tartalma természetábrázolás, mely filozófiai gondolatot közvetít. Jelképei között gyakori a vízen tükröződő Hold, mely a dolgok tudati tükröződését szimbolizálja, s általában a fent és lent viszonya, mely ellentét, párhuzam, megfelelés, kölcsönösség egyaránt lehet. A XX. század elején honosodott meg Európában. Kosztolányi a “szép hűtlenség” jegyében rímes, időmértékes formában fordította, a szótagszám megváltoztatásával: “A holdsugár, mint az esüsteső dült / s én hajnalig járáltam künn a tónál, /akár egy őrült.” (Matsuo Baso: Babonás holdfény)

Részlet Alföldy Jenő: Irodalmi fogalomtár c. könyvéből.

Novella

Latin. Eredetileg újdonság. Tágabb értelemben: elbeszélés, mely rövidebb a regénynél, kisregénynél. Szorosabban véve az elbeszélésnél is rövidebb, részletezés nélküli, egységes történet, mely rendszerint meglepetésszerűen, csattanósan zárul, s csak néhány szereplőt vonultat fel. Célratörően, tömören halad a kifejlet felé, szerkezete zárt. Így is pontos jellemképet ad hőséről, hőseiről. Jellemző sajátossága a fordulat, a cselekmény közben bekövetkező, váratlan változás, mely a kifejletet előkészíti. A novella rokonságban áll a kisebb kitérőket megengedő, nagyobb lélegzetű elbeszéléssel, az érdekességre törekvő anekdotával, a humoreszkkel, a karcolattal és az újságtárcával vagy tárcanovellával. Főleg a történetvezetés drámaiságában különbözik tőlük, de a modern novellisztika sokszor megelégszik egy léthelyzet pontos érzékeltetésével, a sejtető atmoszférateremtéssel vagy a jellemábrázolással. Régi eredetű műfaj; a középkori Boccaccio szatírái is novellának tekinthetők. Kibontakozása egyidejű a modern polgári regényével. Két alaptípusát különböztetjük meg, egyik a maupassant-i, cselekményes, fordulatos novella, másik a csehovi, lélektanilag ábrázoló típus. Néhány kiemelkedő novellista: Tolsztoj, Dosztojevszkij, Mérimée, Gorkij, Thomas Mann, Katherine Mansfield, Somerset Maugham, Franz Kafka, Ernest Hemingway; nálunk Mikszáth, Móricz, Krúdy, Kosztolányi, Gelléri Andor Endre, Déry Tibor, Szabó István, Galgóczi Erzsébet, Hajnóczy Péter.

Részlet Alföldy Jenő: Irodalmi fogalomtár c. könyvéből.

Absztrakció

Latin. Elvonatkoztatás, a természetes formáktól a geometriai formák irányában (festészet, szobrászat), a valószerű dolgoktól, személyektől és tárgyaktól a fogalmak egyik legfontosabb mozzanata. Az alkotó a rendezetlen, kaotikus valóságból elhagyja a műbe nem illő, fölösleges részleteket, s csak a lényegeset mutatja fel, melyben az általános érvényű gondolat, elv formaként szemlélhetővé válik. „Az igazat mondd, ne csak a valódit”- mondja József Attila a Thomas Mann üdvözlésében; az „igaz” a „való” -ból elvonatkoztatott lényegi tartalomként fogható fel. „Vödörnyi óceánt kerítek el a semmi ellen” - mondja Nemes Nagy Ágnes, képszerűen fogalmazva meg az absztrahálás módszerét. Az absztakt művészet arra törekszik, hogy a műben semmi konkrétum ne maradjon a valóságból, csupán valamely geometrikus alakzat, színfolt a festészetben, s valamely fogalmilag meghatározott képzet vagy gondolat a költészetben.

Mi a szociálpszichológia?

Az emberi társas viselkedés rejtelmeivel emberemlékezet óta foglalkoznak a filozófusok, a művészek és a mindennapi emberek. Az ókori klasszikus filozófusok, például Platón és Arisztotelész sok figyelmet szenteltek az olyan kérdéseknek, mint például: “Hogyan válik lehetővé a társas élet?” “Hogyan képesek az egymástól különböző egyének sikeresen együtt élni a társadalomban?” “ Milyen kormányzási forma felel meg a legjobban az <> >, azaz a legalkalmasabb a társadalmi együttélésre?” Az ilyen kérdések ma is nyitva állnak, azonban a válaszokat ma már nem a filozófiában keressük, és kevesen gondolják, hogy létezik az emberi természetnek egy olyan örök érvényű szemlélete, amelyet ha egyszer megértünk, kulcsául szolgál majd az egész társadalmi élet megértésének.

Napjainkban megpróbálunk tudományos módszerekkel közeledni ezekhez a problémákhoz. A pszichológián belül önálló tudományág – a szociálpszichológia – jött létre a társadalmi viselkedés tanulmányozására. Egy Alporttól (1968) származó meghatározás szerint a szociálpszichológia azt vizsgálja, hogyan zajlanak le az emberi interakciók, és hogyan befolyásolja a társak tényleges vagy implikált jelenléte az emberek gondolatait, érzéseit, viselkedését vagy szándékait. Ebben a könyvben figyelmünket elsősorban a szociálpszichológiai kutatás azon eredményeire fogjuk fordítani, amelyek segítenek megmagyarázni, hogyan játszódnak le az emberi interakciók.

A szociálpszichológia nem az egyetlen tudomány, amely emberi interakciókkal foglalkozik. A szociológusok évtizedek óta foglalkoznak hasonló problémákkal annak érdekében, hogy megértsék a nagyobb léptékű társadalmi rendszerek működését. Mások, például a szociálantropológusok általában kisebb társadalmak struktúráját, szokásait és kultúráját tanulmányozzák. Utóbbiak a kultúra és az interakciós folyamatok közötti érdekes kapcsolatokra hívták föl figyelmüket. Ezek a kapcsolatok a kulturális összehasonlító pszichológia érdeklődésére is számot tartanak (Bochner, 1981). A szociálpszichológia azonban legalábbis két vonatkozásban különbözik a szomszédos tudományterületektől.

Először is, a szociálpszichológia módszertana sokkal nagyobb hangsúlyt helyez a mennyiségileg is kifejezett leírásokra és az ellenőrzött feltételek között folytatott kísérletezésre, mint az akár a szociológiában, akár a társadalmi antropológiában szokásos. Másodszor, az emberi érintkezés szociálpszichológiai, nem pedig társadalmi vagy kulturális irányultságú. Érdeklődésünk az emberi interakciókban szerepet játszó pszichológiai folyamatokra és változókra irányul, nem pedig annak a nagyobb kultúrának a megértésére, amelyben az emberek élnek. A szociálpszichológiát azonban aligha lehet mereven elválasztani a szomszédos tudományterületektől. Nemcsak különbözőség, de hasonlóság is sok van közöttük, és sok szociálpszichológus nagyon kívánatosnak tartja a szociológiai és szociálantropológiai kutatások eredményeinek fokozottabb figyelembevételét. Ebben a könyvben különleges figyelmet fogunk szentelni azoknak a hatásoknak, amelyeket a kultúra és a társadalom gyakorol az emberek interakciójára.

Forgács József (Joseph P. Forgas) A társas érintkezés pszichológiája

Műfordító

A szépirodalom olyan művelője, aki idegen nyelvű műveket ültet át anyanyelvére azzal az igénnyel, hogy visszaadja annak minél pontosabb jelentését és esztétikai értékeit. A műfordító a műfaj kezdeti stádiumában nem vált külön a művek eredeti szerzőjétől: az idegen művek alkalmazása, szabad fordítása önálló alkotásnak számított, s a szerző személye sokszor rejtve maradt. A római irodalom számos műve szabad "fordítás" görögből. Nálunk az első jelentős műfordítók a Biblia magyar nyelvű megszólaltatói - Sylvester János, Károli Gáspár, Káldi György, s a zsoltárátdolgozó Szenczi Molnár Albert. A műfordító rendszerint a irodalom kiemelkedő művelője - Vörösmarty, Petőfi, Arany a műfordításban klasszikus. A Nyugat költői közt kiemelkedő műfordító az első nemzedékből Babits, Tóth Árpád, Kosztolányi, a másodikból Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, a harmadikból Radnóti, Jékely Zoltán, Weöres Sándor, Rónay György, Kálnoky László, Vas István, Devecseri Gábor, a negyedikből Somlyó György, Nemes Nagy Ágnes, Jánosy István, Rákos Sándor, Lakatos István, Rába György - a Nyugat nemzedékeibe besorolhatatlan költők közül Áprily Lajos, Csorba Győző, Nagy László, Fodor András, Lator László, Rab Zsuzsa, majd Bede Anna, Eörsi István, Orbán Ottó, Tandori Dezső, Várady Szabolcs. Szabó Lőrinctől származik a mondás, hogy senki sem fordíthat a saját költőrangján felül, mégis vannak, akik saját műveiket nem írták meg, csak műfordítóként bontakoztak ki. Ilyen pl. Puskin Anyeginjének műfordítója, Bérczy Károly, a Kalevala magyarra ültetője, Vikár Béla, a görög klasszikusokat fordító Trencsényi-Waldapfel Imre, vagy a több nyelvből fordító Kardos László. A Nyugat első nemzedékének költői főleg a formai szépséget akarták visszaadni, szükség esetén a tartalom rovására - ezért "szép hűtleneknek" mondták őket. Szabó Lőrinc a tartalmi hűséget a formai megoldásoknál is fontosnak tartotta, a harmadik nemzedék a tartalmi-formai hűség egységét tartotta szem előtt. A prózafordításban kiválót nyújt pl. Németh László, Ottlik Géza, Szőllősy Klára, Makai Imre, Göncz Árpád.

Részlet Alföldy Jenő: Irodalmi fogalomtár c. könyvéből.

Esztétika

a széppel és a művészetek elméletével foglalkozó tudományág. Eredetileg érzékeléstan. Meghatározása a német Baumgartentől ered, a XVIII. század közepéről. Művészetelmélet. A filozófiának az az ága, mely a művek és jelenségek esztétikumát vizsgálja – a dolgoknak azt a tulajdonságát, mely esztétikai hatást gyakorol az emberre, szépség, rútság, groteszkség, tragikusság, komikusság, stb. formájában.

Esztétikum:

• Műalkotásoknak és természeti vagy ember-alkotta tárgyaknak az a tulajdonsága, mely bennünk esztétikai hatást – a szépség, rútság, groteszkség, tragikusság, komikusság stb. érzetét-kelti föl.
  
  

• Látható-hallható érzéki formában megjelenő emberi lényeg. Értékben különböző válfajai az esztétikai minőségek: szépség, rútság, fenség, tragikum, komikum. Minden olyanfajta jelenség, amely ilyen minőségekkel rendelkezik, esztétikai tárgy. Az esztétikum sajátos szférájába, az autonóm művek körébe tartozó műalkotások az adott kor emberi lényegének intenzív totalitását mutatják be.

Művészet:

Valamely műalkotás létrehozására irányuló emberi tevékenység, illetve a műalkotások összessége.

Fő jellemzője, hogy termékeinek értékstruktúrájában az esztétikai értékek kizárólagos vagy meghatározó helyzetben vannak.

• alkalmazott művészetek || autonóm művészet (önálló, öntörvényű)
  
  

• alkotó művészet (produktív) || előadó-művészet (reproduktív)
  
  

• hivatásos művészet || folklórművészetek (népművészet)
  
  

• egyéni művészet || kollektív művészetek
  

Szépirodalom

• az autonóm művészeti ágak egyike. Legalapvetőbb sajátossága az, hogy anyaga a nyelv, műveiket tehát a nyelv segítségével kell rögzítenie; ezért is szokták a szó művészetének, nyelvművészetnek is tekinteni.
  
  

• A művészet körébe tartozó irodalmi alkotások összefoglaló elnevezése, értékstruktúrájukban az esztétikai érték ( a művészi igazság vagy a szépség) az uralkodó.

Műnem:

Az irodalmi műfajelméletben a líra, dráma, epika megjelölésére szolgáló fogalom.

Epika

Elbeszélőművészet. Elbeszélés, elbeszélő költemény, novella, regény. Gyűjtőnévvel epikának nevezzük az elbeszélő irodalom alkotásait. Ezek lehetnek prózai vagy verses formájú írásművek. Az eseménysort, történetet elbeszélő műfajok csoportja. Terjedelmi szempontból megkülönböztetünk nagy (eposz, regény), közepes (kisregény, nagyobb elbeszélés), és kisepikát (novella, mese, monda, karcolat, anekdota, stb.). Ritmikai tekintetben: verses és prózaepikát. A központot a külvilág ábrázolása jelenti. Cselekményes műnem. Lényeges formája a környezetrajz. Közlési formája: elbeszélő rész (elbeszélés), leírás. Jellemző rá a szereplők egyenes beszéde (párbeszéd), valamint az elbeszélői függőbeszéd, amikor az író nem direktben közli a mondanivalót.

Műfajok:

• nagyepikai műfajok
  

• kisepikai műfajok
  

1. Nagyepikai műfajok: eposz, regény, életrajz, önéletrajz, memoár, útirajz
   

2. Kisepikai műfajok: karcolat, mese, monda, legenda, novella
   

Humor

“A latin humor szó nedvet jelent: / nem csak az első fiziologisták, de lám magyar nyelvünk véletlenül / összekacsintó szavai szerint / rossz nedveink hozzák rossz kedveink” – írja Illyés Gyula Az orsók ürügyén című versében. Ennek alapján kimondhatjuk: a humor bajok megemésztésére hivatott szellemi enzim. Az alkotói humor éppolyan fontos a komikus ábrázolásban, mint a befogadói humor az ilyen mű olvasásában. A humor a fonák, a visszás és ellentmondásos dolgok által keltett érzelem, s Hegel szerint annak a jó érzése, hogy mindezek a fonákságok nem avatkozhatnak bele életünkbe. Schopenhauertől ered a gondolat, hogy a humor a kedély sajátos szemléletmódja komoly dolgoknak – ezzel hangzik egybe Karinthy Frigyes mondása: “Humorban nem ismerem a tréfát.” Kiemelkedő esszét írt a humorról a francia filozófus, Bergson A nevetés címmel. A magyar irodalom gazdag humorban – Csokonai, Petőfi, Arany, sőt a Csongor és Tündében Vörösmarty is kitűnő humorú szerző, Mikszáth, Tersánszky, Tamási Áron, Örkény István és még sokan mások kitűnő humoristák, a költészetben Weöres Sándor, Kálnoky László, a meseirodalomban Lázár Ervin és Csukás István kiemelkedő ezen a téren.

Alföldy Jenő: Irodalmi fogalomtár

Gondolatritmus

• a mondat tagjainak párhuzamosságát, a gondolatok szabályozott ismétlődését jelenti
  
  

• a gondolatok ismétlődéséből, párhuzamosságából, ellentétéből adódó ritmus
  
  

• az egynemű és a különnemű szavak ritmikus váltakozása, a mondatok ismétlődő hanglatú vagy fokozást éreztető sorjázása

Tragikum

Esztétikai minőség. Az az értékszerkezet, melyben hirtelen bekövetkezett, visszafordíthatatlan értékveszteség történik.

Időmértékes verselés

A szöveg kötöttségét, ritmusát a rövid és hosszú szótagok szabályos váltakozása, ismétlődő visszatérése állítja elő. Az időmértékes verselés lehet antik mintájú, és modern időmértékes verselés. Eredeti időmértékes verselésre alkalmas: ókori görög, latin, magyar (Sylvester János), finn. Az időmértékes verselés időegysége a mora (U ) : egy rövid szótag kiejtésének idejével egyenlő; a hosszú szótag ( ̶ ) értéke általában két mora.

Versláb

A szótagok kiejtési időtartamán alapuló verselés ritmikai alapegysége. Az időmértékes verselés ütemegysége, mely legalább 2 szótagból és legalább két morából áll.

A következő verslábak ismeretesek:

jambus : U ̶

trocheus: ̶ U

spondeus: ̶ ̶

pirrichius: U U

anapestus: U U ̶

daktilus: ̶ U U

choriambus: ̶̶ U U ̶

ionikus a minore: U U ̶ ̶

ionikus a maiore: ̶ ̶ U U

Hexameter

Az eposzok hagyományos sorfaja, daktilusokból és spondeusokból épül fel, hat verslábból áll. Az első 4 versláb lehet daktilus vagy spondeus, az ötödiknek mindig daktilusnak kell lennie, az utolsó versláb rendszerint spondeus (sohasem daktilus!), esetleg trocheus. Szótagszámuk kötetlen! Nálunk a XVI. században Sylvester János alkalmazta először disztihonjaiban.

Pentameter

'öt mértékű sor' 6 verslábból álló daktilikus sorfaj, a 3. és a 6. versláb csonka, egyetlen szótag.

Cezúra

szünet, sormetszet: két félsorra töri a hexametert.

Disztichon

'párvers'

Kétféle görög időmértékes sor váltakozik benne; egy hexameterből és egy pentameterből áll – mindkettő daktilikus lejtésű. A daktilus spondeusszal is fölcserélhető, kivéve a hexameter utolsó előtti verslábát, iletve a pentameter sormetszet utáni két daktilusát.

̶ U ῡ | ̶ U ῡ | ̶ U ῡ | ̶ U ῡ | ̶ U ῡ | ̶ U ( vagy ̶ ̶ )

̶ U ῡ | ̶ U ῡ | ̶ || ̶ U U | ̶ U U | ̶

Elégia

A görögök eleinte minden hosszabb, disztichonban írt költeményt tartalmától függetlenül elégiának neveztek. Ma: fájdalmas tárgyról kiengesztelődött hangon szóló költeményt jelent. Fájdalmas hangulatú lírai költemény.

Türtaiosz: / Kr.e. 7.sz./ harci elégiával buzdította a spártaiakat győzelemre.

Szolón: /Kr.e. 7-6.sz./ bölcs mondások, élettapasztalatok

Mimnermosz: / Kr.e. 6.sz. eleje / egyéni érzések kifejezője, a szerelmi elégia megteremtője.

Epigramma

az elégiával közös származás és forma, sőt tartalom jellemzi. Eredetileg sírkövekre, műemlékere, isteneknek szánt tárgyakra, épületekre vésték. Innen a neve: epigamma, azaz 'felirat', s ezért tartalmában igen tömör, terjedelmében rövid volt. Később mint könyvepigramma veszített tömörségéből, rövidségéből is. Ma a bölcs gondolatot, szellemes gúnyt, fontos igazságot tömören összefoglaló, gyakran csattanóval végződő, viszonylag rövid versek neve, a disztichonforma már nem feltétlen követelmény. Az ókor legjelesebb epigrammaköltőjének Szimonidészt tartották (Kr.e. 556-468)

„Itt fekszünk vándor, vidd hírül a spártaiaknak:

megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”

aszisz: 'nyomatékos elem'

theszisz : nyomaték nélküli időtartam

Óda

A modern irodalomban az óda műfaja fenséges tárgyról szóló, emelkedett hangnemű lírai költemény tartalmi köre sokkal szűkebb, mint a görög ódáé vagy a latin carmené. Ez utóbbiakat nagymértékű eszmei, tartalmi hangnembeli, formai változatosság jellemzi, de megtartják a görög lírában kialakult dalformákat.

Rím

• a verssorok végének hangzásbeli összecsengése
  
  

• a sorvégek rokon- vagy azonos hangzású szavainak, szótagjainak összecsendülése
  
  

• belső rím, önrím, ragrím

Rímképlet

a rímek elhelyezkedésének sorrendje a verssorok láncolatában

Lehet: páros rím ( a a b b )

csoportrím ( a a a a )

keresztrím ( a b a b)

ölelkező rím ( a b b a)

félrím ( x a x a ), stb.

Antikizáló hangsúlyos verselés

átalakult, módosult a klasszikus időmérték, megnőtt a hangsúly ritmuskeltő szerepe. A középkori latin költészet verssorai úgy utánozták a klasszikus verselés egy-egy verslábát, hogy a hosszú szótag helyén hangsúlyos, a rövid szótag helyén pedig hangsúlytalan szótag áll.

Figura etymologica

a szó tövének ismétlésén alapuló stilisztikai alakzat

Szonett

14 sorból álló, 4 szakaszos vers: az első két versszak 4-4, a harmadik és a negyedik 3-3 soros. Az első két versszak egy rímrendszert alkot, illetve a második két versszak egy másik rímrendszert. Eredeti rímképlete a következő volt: abba-abba-cdc-dcd. A szonett formailag egymástól elütő, két különböző szerkezeti egységet alkotott: rendszerint ellentétet, szemben álló motívumokat tartalmazott.

Elégia

A reneszánsz középkori elégia nem azonos az ógörög műfajjal. Az elnevezést az újkori reneszánsz irodalomban csak olyan költeményre alkalmazták, amely csendes szomorúságot, bánatot, fájdalmat fejezett ki.

Sentencia

Az antik költők bölcs mondásainak, tanításainak részletező kifejezése a retorika szabályai szerint.