A legendás hírű báró, mesék, könyvek és filmek világszerte ismert hőse, akinek alakja köré kitalált történetek szövődtek, nem csupán az író képzeletének szülötte, hanem valóban élt, létezett.

Hosszú ideje annak, hogy örökre lehunyta szemét, és nem meséli vidám kalandjait. Több mint 170 esztendő telt el azóta, hogy barátai el-eljárogattak vendégszerető házába, borát iszogatták, birtokán vadásztak, és hallgatták harsány történeteit.

Münchhausen báró vidám történetei szájról szájra szálltak, egyre jobban és egyre messzebb terjedtek el a világon.

Dús képzelőerővel megáldott ember volt, vén obsitos, aki csúfondáros szavaival ostorozni tudott. Az idő múlásával az emberek képzeletében ártalmatlan nagyotmondóvá alakult át, aki a csillagokat is lehazudja az égről.

Hazájában, Németországban többnyire Hazug bárónak nevezték, Csehországban pedig már több mint száz éve csak Füllent báróként emlegetik Háry Jánosszerű történeteiért. 1871-ben jelentek meg először szlovák nyelven Münchhausen kalandjai. A kitűnő humorista, Andrej Černiansky Bocskor bárónak nevezte el. (Bocskor báró csodálatos és igaz történetei, ahogyan azokat saját maga mesélte el.)

Sajnos a münchhauseni harsány kacaj és maró gúny néhány évtized alatt vesztett erejéből, s a bárót csak hihetetlen dolgokkal kérkedő fantasztikus különcként emlegették.

Holott Münchhausen jobb sorsot érdemelt.

Meg akarjátok ismerni az igazi Münchhausent?

A bátor férfiút, aki vitézül állta a sarat a harcban, vadászaton és szócsatákban? Akinek messze földön nem akadt párja, ha egy felfuvalkodott, képmutató, hencegő nemest kellett nevetségessé tenni?

Harc, vadászat és mesemondás - Münchhausen mindháromnak mestere volt. Egyben azonban nem tudta valóban senki felülmúlni: ahogyan nagyképű, kérkedő kortársait fantasztikus füllentéseivel nevetségessé tette. Jaj volt annak, akit Münchhausen egyszer a nyelvére vett!

1720-ban Hannoverben, szüleinek bodenwederi birtokán született, és ott is halt meg hetvenhét éves korában. Az ifjú Münchhausennek semmiben sem különbözött sorsa a hozzá hasonló, nem túl gazdag nemesi családból származó kortársainál. Katona lett, de nem hazájáért harcolt. A hannoveri fejedelem abban az időben áruba bocsátotta katonáit, akik sokfelé harcoltak a világban, hol Angliában, hol Oroszországban, mindig ott, ahol többet fizettek. Éppúgy, ahogyan Münchhausen törzsfőnöke is megcselekedte a Ceyloni utazás c. epizódban.

Az ifjú Jeromos Oroszországba ment, hogy a török ellen harcoljon, két háborúban is részt vett, vitézségéért többször kitüntették, és elnyerte a kapitányi rangot. Majd hazatérve birtokán vadászkutyákat és hátaslovakat tenyésztett.

Barátai messze földről látogatták. Közéjük tartozott Rudolf Erich Raspe is, a fiatal tudós, akinek később Angliába kellett menekülnie hazájából.

A száműzetésben honvágya támadt, eszébe jutottak a baráti körben eltöltött órák. Eszébe jutott Münchhausen báró is, ama eredeti szokása miatt, ahogy egy kis észt akart csöpögtetni a zavaros fejekbe, s így akarta átalakítani az emberek gondolkozását. Raspe emlegeti, hogy Münchhausen látszólag elhitte egy-egy szemtelen alak hazugságait, aki az egész társaságot túlharsogta, s eltompította a józan ítélőképességet. Nem szállt vele vitába, nem árulta el, hogy rájött a fecsegő lódításaira. Inkább néhány udvarias megjegyzést tett, aztán úgy irányította a beszélgetést, hogy hamarosan saját utazásairól és háborús kalandjairól szóló mesék kerültek sorra. S utánozhatatlan, egyedülálló mesélő módjával leleplezett és kigúnyolt minden hazugságot.

Münchhausen előtt nem lehetett ostobaságot fecsegni, s úgy tenni, mintha minden szó igaz lenne. A vakmerő vállalkozó erre hamar ráfizetett. Münchhausen nem volt felfuvalkodott erénycsősz. Bizonyára ő maga is kitűnően szórakozott közben, és jót mosolygott zamatos történetein, amelyeket gazdag fantáziája teremtett.

R. E. Raspe 1785-ben Angliában kiadta Münchhausen tréfás kalandjairól szóló könyvét, azzal a céllal, hogy Münchhausen példáján okulva mások is hasonló módon bánhassanak el a hazudozókkal. A könyvnek hatalmas sikere volt, egyik kiadás a másikat követte, és megnevettette az olvasókat. Raspe könyve nemcsak Angliában talált lelkes olvasókra, megnyerte német barátainak szívét is.

Gottfried August Bürger német költő (1747-1794), akit hazájában a hatóságok lázítónak és a nép költőjének neveztek, pártfogásába vette a könyvet, és német nyelven újraírta a történeteket. Mesteri szatírát írt a hűbéri viszonyok ellen, s ezért a művet egészében neki szokták tulajdonítani, bár Bürger maga e könyvét nem sorolta saját művei közé.

Bürger könyve bevezetőjében Münchhausen kalandjairól a színigazat írta: "...Ez az egyszerű kis könyvecske igazán többet ér, mint egy egész rakás könyv, amely se meg nem ríkat, se meg nem nevettet..."

A könyv Németországban is több kiadást ért meg. De idővel az ifjúság számára készült, lerövidített kiadásai elvesztették élüket, elsikkadt a gúny, s a hihetetlen történeteknek csak nevetséges és groteszk vonásai maradtak meg.

Pedig az eredeti mű valódi gyöngyszem. Varázsát majd kétszáz év elteltével sem vesztette el, csak a rárakódott port kellett óvatosan letörölni, hogy újra felragyogjon a műből áradó képzelőerő, a szellemes csipkelődés és a férfias vidámság.

Magyarországon több mint száz éve, 1864-ben jelent meg először Münchhausen báró kalandjai címmel, Lauka Gábor fordításában. A könyv Magyarországon is népszerű lett. Azóta se szeri, se száma kiadásainak. Most újra a teljes szöveg magyar fordítása lát napvilágot.

Jó mulatást kívánunk az olvasónak a szárazföldi és tengeri utazáshoz, a csatákhoz és Münchhausen báró vidám kalandjaihoz.

Átesem a világ túlsó felére

Mérhetetlenül hosszú ideig s egyre gyorsabban zuhantam. A félelemtől elveszítettem eszméletemet, és csak akkor tértem magamhoz, amikor testem jéghideg vízbe csapódott. Óvatosan kinyitottam a szemem, hát látom, a vízen áthatol a napfény, tehát nem lehet túlságosan mély. Ifjúkorom óta kitűnően úszom, még a víz alatt is, így félelmem elmúlt, ámbár a víz, mint már mondottam, jéghideg volt. Könnyedén úsztam a felszínre. A Vulcanusnál átélt borzalmak után mostani helyzetem paradicsomi állapotnak tűnt, a jeges vizet már csak kellemesen hűvösnek éreztem.

Alig bukkant ki fejem a habokból, már körül is néztem, de mindenütt csak vizet láttam, vizet, vagyis - tengert. Erre - Vulcanus mester föld alatti kovácsműhelyének jóleső melege után - egyszeriben hideglelést kaptam.

Végre-valahára a messzeségben megláttam valamit, amit hatalmas sziklának véltem. Teljes erőmből arrafelé úsztam, de a szikla is gyors iramban sodródott felém. Egykettőre kiderült, hogy egy úszó jéghegy akadt az utamba. Nagy nehezen megleltem rajta a felkapaszkodásra alkalmas helyet. Felérve még fokozódott kétségbeesésem, mert a látóhatár peremén mindenütt csak a tengerrel ölelkezett az ég: szárazföld semerre sem látszott.

A jéghegyen gyötrelmes kínokat álltam ki. Testemet a hideg dermesztette meg, agyvelőmet a legsötétebb gondolatok égették. Kétségbeesésem nőttön-nőtt, amikor végre, röviddel a sötétedés előtt, egy közeledő hajót pillantottam meg. Amint közelebb ért, integetni és kiabálni kezdtem. Nemsokára hollandusul válaszoltak a hajóról. Nem tétováztam, fejest ugrottam a tengerbe, és odaúsztam. A matrózok felvettek a fedélzetre. Segítségüket megköszöntem, és megkérdeztem, hol vagyunk. Válaszuk hallatán meghökkentem: a Csendes-óceánon voltunk.

Nos, ha jól meggondolom a dolgot, ismét a véletlen sietett segítségemre, hogy megfejthessek egy talányt, amelyen sokáig törtem a fejem. Vulcanus nyilvánvalóan a Föld középpontján át hajította szerény személyemet a Csendes-óceánba. Ezzel rengeteg időt és utat takarítottam meg, mert nem kellett körülhajóznom a Földet. Egy biztos: e kurta utacskát rajtam kívül utazó még nem tette meg. Így akaratlanul ismét felfedezővé váltam. Ha egyszer még módomban lesz ezt az utat megismételni, ígérem, sokkal gondosabb és pontosabb megfigyeléseket végzek majd.

Első estémen nem sokat ettem a hajón, hamar nyugodni tértem. Egyrészt mert nagyon fáradt voltam, másrészt pedig mert a hollandok faragatlan fickók. A vacsoránál természetesen elmeséltem a tiszteknek, hogyan kerültem az úszó jéghegy tetejére. Szokásomhoz híven tárgyilagosan és őszintén adtam elő a tényeket, akárcsak most nektek. És gondoljátok csak el, egyesek, de kivált a kapitány, kétségbe merték vonni szavaimat!

Ha alacsony az ajtófélfa, húzd be a nyakad! Megmentették az életemet, és barátságosan fogadtak, tehettem-e egyebet - zsebre vágtam a sértésüket.

Később megtudtam, hogy felfedező úton vannak. A kapitány hosszas latolgatás után elismerte, hogy ha mindaz, amit a Föld középpontján át megtett utamról elmondtam, igaz - úgy már el is érték céljukat.

Hajónk azon az útvonalon haladt, amelyen egykor a híres Cook kapitány hajózott, s másnap reggel Botany-öbölben kötöttünk ki. Szavamra, az angol kormány vétket követ el, amiért ide deportálja csirkefogóit és címeres gazembereit! Bűnözők helyett inkább érdemes honpolgárait küldhetné ide jutalomüdülésre, mert e hely annyira bővelkedik a természeti szépségekben, hogy talán nincs is hozzá fogható a világon.

Sajnos csak három napig maradtunk ott. A negyediken felszedtük a horgonyt, és kifutottunk a nyílt tengerre, ahol nyomban borzalmas vihar zúdult ránk: vitorláinkat foszlányokká tépte, árbocainkat összetörte, és iránytűnket szekrényestül a tengerbe sodorta. Aki valaha utazott tengeren, az tudja, milyen végzetes következményekkel járhat az ilyen veszteség.

Tehetetlenül hányódtunk egy idegen tengeren, idegen csillagok alatt. Aztán egyszer csak elült a vihar, nagyjából kijavítottuk a hajót, s a friss szél dagasztani kezdte a megfoltozott vitorlákat. Csak a szél tudta, hová hajt bennünket.

MAXIM GORKIJ

AZ IGAZI KULTÚRA

- ÚJSÁGCIKKEK ÉS SZATÍRÁK -

A könyvet sajtó alá rendezte:

B. I. BURSZOV

A KÖVÉREK MUZSIKÁJA

Éjszaka. De mégsem találó, ha Délolaszország e csodálatos látványosságát éjszakai égboltnak nevezzük. A levegőt sötétkék ragyogás tölti be és elárasztja a barátságos föld meleg illata. Mintha a fény nem az aranyos holdon visszaverődő sugár volna, hanem a dolgos emberi kezektől megművelt, termékeny földnek a visszfénye. Mohón beisszák az olajfák ezüstveretű lombjai és a hegyek lejtőin húzódó kőfalak. Ezeket a falakat a hegycsuszamlások megelőzése végett emelték. Apró, sík földeket támasztanak alá, amelyeken búzát vetnek, babot, burgonyát és káposztát termesztenek. Szőlőskertek, narancs- és citromfaligetek tenyésznek rajtuk. Mennyi szívós és okos munkát kellett itt végezni! A sárga- és narancsszínű gyümölcsök ragyognak az átlátszó, ezüstös ködben és ezért olyan a föld, mint a csillagos ég. Az ember azt gondolná, hogy a munkások gondosan feldíszítették a földet valami nagy ünnepre... ezen az éjszakán jól kipihenik magukat, hogy holnap napkeltekor "örvendezzenek és vigadjanak".

A csend tökéletes. Minden olyan mozdulatlan a földön, mintha nagy művész keze véste volna ki, öntötte volna bronzba és kékes ezüstbe. A nyugalom és szépség ünnepélyes gondolatokat sugall a munka kimeríthetetlen erejéről, amely világunkban minden csoda megteremtője. Azt a hitet sugallja, hogy ez a győzelmes erő valamikor még a távoli Észak tájain is megtanítja majd a földet arra, hogy évenkint tizenkét hónapig szolgálja az embert. Meg fogja nevelni a földet, ahogyan megnevelte a háziállatokat is. Örvendezve és - "engedjétek meg a szót", ahogyan a franciák mondják - imádattal gondolunk az emberre, erre a nagy csodatevőre és a gyönyörű jövendőre, amelyet gyermekei számára készít.

Emlékezetemben feltámadnak a tudomány munkásainak alakjai és arculatai. Emlékszem, hogyan mesélt a naptól izzó kőzetekről a Káma folyó felső folyásánál D. J. Prjanyisnyikov. Szemem előtt feltámad minden, amit látnom adatott: I. P. Pavlov, a nagy ember; Rutherford és laboratóriuma Montrealban, 1906-ban; feltámadnak a többiek is, tízesével látom magam előtt a tudomány orosz bajnokait. Eszembe jutnak könyveik és feltámad bennem a tudományos dolgozók meglepően gyümölcsöző és mind eredményesebb munkásságának a képe. Olyan korszakban élünk, amikor egyre hihetetlenebb gyorsasággal fogy a távolság a fantázia legeszeveszettebb szüleményei és a tökéletesen reális tudományos eredmények között!

A minap egyik kerületi vezetőnk, Andrej Baharev elvtárs Kozlovból, levelében emlékezetembe idézett két csodatevő embert, Luther Burbank-ot, az amerikai autodidaktát és a mi lángeszű Iván Vlagyimirovics Micsurinunkat. Engedtessék meg, hogy Baharev elvtárs levelének egy részét közöljem. Remélem, nem haragszik meg érte.

"Mint ismeretes, Luther Burbank a természet titkainak egész sorát fedte fel. Gyümölcsös növények különféle fajtáit keresztezte és nemcsak figyelemreméltó, de egyenesen csodálatos növényfajokat hozott létre, termékenység, alkalmazkodóképesség, ízletesség, élősködőkkel és betegségekkel szemben tanúsított ellenállás tekintetében. Ezzel Dél-Amerika egész kontinensét gazdagabbá tette. Elég rámutatni a tüskéit vesztett ehető kaktuszra és a dióra, amelynek kőkemény héját Burbank papírvékonyságú burokká változtatta. Ez a két példa is elég ahhoz, hogy el tudjuk képzelni ennek a nagy embernek a sikereit a gyümölcstermesztés terén.

Nálunk a Szovjetunióban, Kozlov városa mellett, a tambovi kormányzóságban, régi folyami üledék sovány talaján, vadon nőtt füzek, topolyafák és jávorfák rejtekében terül el szűk területen Iván Vlagyimirovics Micsurin mind híresebbé váló faiskolája.

Luther Burbank Kalifornia áldott szubtropikus éghajlata alatt dolgozott, Micsurin pedig Oroszország középső övezetének zord éghajlata alatt.

Luther Burbank sok új gyümölcsös növényt hozott létre a gazdagok élvezetére. Micsurin több mint száz új gyümölcsfafajtát tenyésztett ki. Ezek között van olyan körte, amely csak karácsonykor érik a pincében, a ládában és a legegyszerűbb feltételek mellett is áprilisig tartós marad.

Azóta a zord Tambovscsinában is megél és pompás gyümölcsöt terem a kajszibarack, a négyféle szőlő, a mandula, az édes dió, a szederfa, az olajtermő rózsa, a birs, a rizs, a kenáf stb., stb. Mindez a dolgozókat szolgálja; falvainkat, kevés tapasztalattal, korlátozott ismeretekkel kertészkedő parasztjainkat.

Luther Burbank becézhette a facsemetéit. Micsurin spártai módra nevelte őket, hogy bármilyen feltételek között megállják helyüket és mindenütt jó gazdasági eredményt adjanak.

Luther Burbank, mikor dolgozni kezdett, szegény ember volt. De amikor teremtő művész lett belőle, rendelkezésére álltak az amerikai kultúra dús eszközei. Micsurinnak a régi orosz világ szomorú körülményei között olyan szegénységben kellett élnie, amely már a nyomorral határos. Küzdelemmel, gonddal, balszerencsével, csalódással, vereséggel és győzelemmel teljes, hosszú életében Micsurin mindent létrehozott, ami nemcsak Oroszország középső övezetét, de az egész földkerekség mérsékelt övezetét gazdagíthatja. Más szóval: Micsurin a délt átültette északra.

Luther Burbank és Iván Vlagyimirovics Micsurin - a kertművelés e két ellentétes pólusa - arculatban erősen hasonlítanak egymásra.

Mind a ketten már kora ifjúságukban alkotó tevékenységet fejtettek ki. Mind a kettő szegény volt. Mind a kettő nagy gondolkodó, művész és feltaláló volt. Mind a kettő korszakalkotó felfedezéseket tett a növénytermesztés terén.

Különösképpen Micsurin nagy érdeme, hogy a gyümölcstermesztés terén olyan módszereket fedezett fel, melyeknek segítségével az ember valószínűleg már a közeljövőben megteremtheti a gyümölcsös növényeknek nemcsak új fajtáit, de új fajait is.

Ezek az új fajok mindenben megfelelnek majd az ember követelményeinek és jobban tudnak alkalmazkodni az éghajlati feltételek elkerülhetetlen változásaihoz. Micsurin a K. P. Tudományos Intézeteinek Főigazgatósága alá tartozó Természetbúvárok Egyesületének tiszteletbeli tagja stb., stb.

Micsurin öreg ember. Most hetvenkét esztendős, de még alkotó munkát végez. Sorra megfejti a növényvilág titkait, egyiket a másik után."

Ennek az éjszakának a csendje balzsam az emberi kedélyre. Segítségére van, hogy kipihenje a munkanap sok apró bántalmát. Mintha ünnepélyes zenét susogna szívünkbe a nagy- és kisemberek világot betöltő munkájáról. Az új történelem csodálatos dala ez - a nagyszerű himnusz, amelyre nemrég zendített rá hazám dolgos népe.

Az üdítő csendet hirtelen valami kellemetlen kopácsolás szakítja meg - egy, kettő, három, tíz, húsz ütés és közvetlenül utána, mint iszap a tiszta, áttetsző vízbe, ömlik a vad nyivákolás, fütyülés, ropogás, üvöltés, ordítás, kattogás. Nem emberi hang ez: inkább a ló nyerítéséhez hasonlít, disznóröfögés és szamárordítás vegyüléke, óriási békák szerelmes brekegése. Az esztelen hangoknak ez a fülsértő káosza alig felfogható ritmusban lüktet. Ha egy-két percig hallgatjuk ezt a macskazenét, akaratlanul is azt kell gondolnunk, hogy őrültek zenekara játsza. Ez a zene az értelmet a durva nemiség mély fertőjébe rántja le. Bizonyára valami ember-csődör vezényli, óriási falluszát lengetve.

Ez a rádió. A tudománynak egyik legnagyobb felfedezése. Egyike a titkoknak, amiket a tudomány a rejtelmes, vak természettől elragadott. A rádió a szomszédos szállóban vidítgatja a kövér ember világát, a zsiványokét. Hozza nekik a levegőn át a legújabb foxtrottot, egy néger zenekar tolmácsolásában. Ez a kövér emberek muzsikája. Ritmusára cinikusan mozgatják combjukat a "kultúrországok" luxuskocsmáiban a kövér emberek. Ritmusára disznólkodnak, nyilvánosan megjátszák a férfi és nő egyesülésének aktusát.

Minden népnek, minden korszaknak nagy költői ősidőktől fogva alkotó-tehetségük java erejét arra fordították, hogy ezt az aktust megnemesítsék és emberi méltóságát kidomborítsák. Hogy ne legyen az ember egy szinten a kecskebakkal, a bikával, a vadkannal. Ezer meg ezer gyönyörű költemény keletkezett, amely a szerelmet magasztalja. Ez az érzelem a férfiak és nők teremtő erejét meghatványozta. A szerelem tette az embert szociálisabbá a legokosabb állatnál is. A nemek viszonyára vonatkozó egészséges, aktív romantikának óriási társadalmi és nevelő fontossága van.

"A szerelem és az éhség kormányozza a világot" - mondta Schiller. A kultúra alapja: a szerelem, a civilizációé: az éhség.

De jön a kövér zsivány, a mások munkáján élősködő félember, akinek a jelszava: "Utánam az özönvíz!" Jön és otromba talpával eltapos minden szépséget, amit a nagy művészek, a dolgozó nép felvilágosítói a legfinomabb szálakkal szőttek.

Neki, a kövérnek, nincs szüksége a nőre, mint barátra és emberre. Neki a nő csak élvezeti cikk, hacsak nem olyan fajta nőről van szó, amilyen ő maga. Nincs szüksége a nőre, mint anyára sem, mert szeret ugyan hatalmaskodni, de a gyermekek már feszélyezik, kényelmetlenséget okoznak neki. A hatalmaskodáshoz jobb neki a foxtrott. Számára a foxtrott egyenesen nélkülözhetetlen, mert a kövér ember még hímnek is rossz. A szerelem neki csak fajtalankodás, sőt mindinkább képzeletbeli kicsapongássá válik, mely az eredeti testi bujálkodás helyébe lép. A kövérek világában járványszerűen terjed az "egynemű" szerelem. A "fejlődés", amelyen ezek a kövérek átesnek, nem más, mint: elfajulás.

Ez hát a "fejlődés" útja, amely a menüett szépségétől és a keringő elevenségétől a cinikus foxtrotthoz és a görcsszerű csárlsztonhoz, Mozarttól és Beethoventől a néger jazzhez vezet. A négerek titokban bizonyára mosolyognak azon, hogy uraik, a fehérek milyen szépen "belefejlődnek" abba a vademberi állapotba, amelyből az amerikai négerek már kiemelkedtek - amelytől mind eredményesebben eltávolodnak.

Elpusztul a kultúra! - síránkoznak azok, akik helyeslik a kövérek uralmát a dolgozó világ felett. - A proletariátus a kultúra elpusztításával fenyeget! - panaszkodnak. Mondanom sem kell, hogy hazudnak. Hiszen szemmel látható, hogy a kövérek csordája az egész világon lábbal tapodja a kultúrát. Nem kétséges, hogy a proletariátus az egyetlen erő, amely meg tudja menteni, ki tudja mélyíteni, ki tudja szélesíteni a kultúrát.

Embertelen basszus angol szavakat bőg. Vad trombita hangja mindent túlharsog - a púposteve ordítására emlékeztet, amelytől elvették a táplálékát. Pereg a dob, élesen sipít egy átható dudácska, fülsiketítően csattog és csúnyán recseg a szaxofon. Hájas combjait himbálva ezer meg ezer, tízezer meg tízezer kövér láb csoszog és topog a táncparketteken.

Aztán a kövérek muzsikája fülsiketítő robajjal végre megszakad. Olyan robbajjal, mintha az égből a földre zuhanna egy konyhaedénnyel megrakott fiók. Újra beáll a kristálytiszta csend. Gondolataim hazakalandoznak, ahonnan Vaszilij Kucserjavenko levelében a következőket írja nekem:

"Azelőtt rosszosini telepünkön háromszáz parasztudvarra csak egy iskola jutott. Ma három iskolánk van, egy szövetkezetünk, három Vörös Sarkunk, kultúrházunk, könyvtárunk, tanyai olvasószobánk, párt- és komszomolsejtünk, mezőgazdasági és tehenészeti továbbképző körünk. Van saját faliujságunk. Sok újságot, folyóiratot, könyvet vásárolunk. Esténkint a klub megtelik minden korosztállyal, a fehérszakállas öregektől a pirospozsgás úttörőkig. A parasztok szívesen vásárolják az állami kölcsönkötvényeket. Ezt teszik már a kis iskolásgyermekek is. Nálunk nemrég meghalt egy hetvenkét esztendős öregasszony, halála előtt ezt mondta: »Beiratkoznék komszomolkának, csak az a baj, hogy öreg vagyok. Miért jött mindez olyan későn?« Közvetlenül a halála előtt még azt mondta, hogy temessék el zászlókkal, szovjetmódra. Ez az öregasszony több versztnyi távolságból rendesen látogatta a falusi szovjet összejöveteleit, a klubot, az olvasószobát. Olyan fürge volt, mint egy fiatal lány."

Nemrég az Asia nevű amerikai folyóirat cikket közölt erről az esetről, fényképekkel.

Figyelemreméltó jelenség ez a furcsa öreg nénike. Egy öreg nénike természetesen nem csinál egymagában kultúrát, de hát hány hasonló - mondjuk: "mulatságos" - esetről tudok, melyek az öreg falusi emberek "megifjodását" mutatják. Ezek az esetek mind egyetlen tényt bizonyítanak: az orosz nép megfiatalodik. Jó dolog a mi korszakunkban élni és dolgozni!

(1928.)

Fordította Rényi Ervin

Vissza a Főoldalra

Page updated

Google Sites

Report abuse