Szembesítés

Alekszandr Puskin születésének 212. évfordulóján

kép

"Fare thee well, and if for ever

still for ever, fare thee well."

Byron

A sok forgolódásból, meg az óra egyre kitartóbb titákolásából arra következtetek, hogy sokat aludni ez éjjel sem fogok.

Keveset alszik ötvenen túl az ember.

Fölkászálódom hát a nyomasztó ágyból, és varázstudományomhoz menekedem.

Jöjjetek szépen egykor élt lelkek, jöjjetek!

Szobám ajtaját kitárom, talán teát is főzök.

Talán.

Halk, szerény-szép kopogtatás: hozzá méltó. Ilyen volt álló életén át: halk és szép és szerény.

Kedves még a kopogtatása is.

Ajtót tárok, és Ő áll odakinn: az ajtó keretében karcsú-lágy leánytest sziluettje; hosszú, kontyba-csavart fekete haj keretezi az ovális arcocskát. Szív alakú az, ahogyan számos-számtalan költő és festő és szobrász kívánta volt.

Hiába, hogy én magam bűvöltem-bájoltam ide, csak elszűkül és szűköl a lelkem; átfut agyamon: porszívózni és port törölgetni kellett volna kis szobámban. Fölmosni, tán.

Teát hozok, persze, hogy teát! Mi mást?

Szobámba Tatjana Larin – így igaz! - Tatjana lép be.

Hellyel kínálom, és közben lopva nézem Őt szemem oldal-vetülésével: de csalódásra; ó, csalódásra semmi ok.

Lányos-bájos félszegen ül le, ahogy álmaimban oly sokszor láttam: térdeit szemérmesen összezárja, derekát és gerincét elhúzza a szék hajlóvonalától, és szigorú-egyenes tartásban ül. Kicsivel később majd, hogy a beszélgetés érdekelni kezdi, előredől, két térdére nyomja könyökeit, kerek-szép állát tenyerébe támasztja: így most nyakának legfelső csigolyái kiemelkednek a kékbrokát ruha kivágásából, és kontybafont hajából néhány kiszabaduló tincse rátáncol e csigolyákra.

Ha álmodom ezt a lányt (nőt?), legszebb álmomat álmodom.

Tatjanát álmodom.

Csakhogy nem álmodom: egész szépséges testi valójában van jelen Tatjana Larin.

És szól:

„Tudom, mit akar Ön kérdezni vagy állítani: tudom. De várjon kissé Ön a kérdésekkel, várjon, amíg meg nem hallgatott.”

…és Tatjana mesél

„Nálunk, odahaza, a vendégváró-szobában, a világ felé forduló falon volt egy ablakmélyedés. Az ablak az erdőre, túl a tágas orosz földre nyílt. Olykor az erdőből kunkorodó úton könnyű cséza, vagy nehéz hintó tűnt fel, de csak olykor. Többnyire lélek sem röppent arra.

Az után, néhány napig, Olga húgom annál az ablaknál ült. Olga, Olga hamar túl volt az egészen. Jóval hamarabb, mint várható volt: mégis, ugye? hisz jegyese pusztult el oly nyomorultul, ráadásul jó barátja keze által. Olga még sem töprengett sokáig, nem is siratta Lenszkijt oly nagyon: csak eltelepült egyszer az ablaktól, és élt tovább könnyeden. Akkor én pedig odaültem a nappaliban ahhoz az ablakhoz, ahonnan az erdőre, azon túl a tágas orosz földre nyílt kilátás, és naphosszat ültem ott. Kis, fehérderekú nyírfa nőtt az ablak előtt.

Meg kellett értenem, tudja Ön? Meg kellett értenem, hogy kibe szerettem bele oly végzetesen?

Ki az a Jevgenyij, akibe oly nagyon szerettem belé? Ki Ő?

Szeretni valakit, aki úgy utasít el, mint vízért nyüszkölő, szomjazó kóbor kutyát szokás, ha útban van? Vagy még azt sem, ha jobb érzésű embernek nyüszköl.

Szeretni valakit, aki hajnali - hanyag mozdulattal halálra lövi barátját, az egyetlent, aki szerette őt sok hamis „barát” közt, aztán fütyörészve tovább áll: nekiutazik Európa csillogó tornyainak?

Szeretni?

Kit?

Ki Ő?

Ki?

Ezeket kérdeztem magamtól barátom abban az ablakmélyedésben napokig, hetekig: sok ideig, mert nekem választ kellett találnom, érti-e Ön?

Az ablakon túl, arra a kis erdőre, hó hullott elébb, aztán tavaszi nap olvasztotta jegét, végül nyári hő szárítgatta sarát: eltelt egy év abban a töprengésben. A szép nyírfa az ablak előtt magasabb lett néhány centiméterrel.”

„Igyék teát Kedves!” – vetem végre közbe.

És Tatjána ajkaihoz emelte a teáscsészét - ó, de szívesen lettem volna csésze e pillanatban! -, és kortynyit ivott. Letette a csészét – egérsuttyanásnyi-zajt sem csapva -, aztán rámröpítette szénfekete szemének pillantását.

Bírhatatlan pillantás volt: millimétert sem mozdul a Föld szédítő napútján, és szerelmes leszel e pillantásba mindhalálig.

Nem akartam jobban belészeretni Tatjánába, háttal fordultam tehát, és megnéztem könyvek gerincét a könyvpolcomon.

Ne kérdezd, milyen könyvekét!

„Hisz Ön Istenben, barátom?” – hallottam magam mögül, a világ távolából.

„Hiszek egy Istenben…” – karistolt elő torkomból.

„Akkor hinnie kell, hogy Isten tudja, mit akar!” - hallottam magam mögül, a világ távolából. „Tehát oka volt, hogy belészerettem, méltatlanba nem szerethettem belé.”

…és Tatjana folytatja…

„Nyár lett, nyár lett újra, amint mondtam, mi meg kettesben maradtunk anyácskámmal, mert Olga húgom nyárra férjhez ment, és el is költözött a szomszéd földbirtokra. Amiként ő feledte el jegyesét, akként múltak a szóbeszédek Jevgenyij tettei körül. Ha – ritkán - estély volt nálunk, vagy más nemesi házban, már senki sem beszélt Anyeginről, Lenszkijjel vítt párbajáról, Lenszkij korai haláláról.

Senki sem.

Én meg a fölragyogó nyárban, mely oly szép a mi Oroszországunkban, hosszakat sétáltam, túl a kis erdőn, túl a tágas földeken, túl nyírfaligeteken.

Rákaptam, hogy Jevgenyij földjein járjak, utóbb kastélyához is el - elvetültem. Öreg kasznárházaspár őrizte a kihalt kastélyt, nem volt nehéz megbarátkoznom velük. Értettem mindig a nép nyelvén, talán mert nem anyácskámtól, hanem Dadusomtól tanultam az orosz szót.

Szavak té- és tova, aztán egyszer a kastélyban, az üres szobákban találtam magam.

Valamit kerestem én ott barátom, érti-e Ön?

Valamit, amit észbe-kézbe ragadhatok, valamit, ami megmutatja nekem, hogy ki volt az férfi végül is, akit megszerettem. Ki?

Idővel betévedtem a könyvtárszobába is.

Hosszú falmentén álltak ott a könyvei Jevgenyijnek, csakhogy én azokkal kezdeni semmit sem tudtam. Jó részük eleve angol nyelven díszelgett: én valamicskét tudok franciául, ha kell, egy estélyen eltársalgok éppen azon a nyelven, de angolul: angolul nem tudok.

És ami oroszul volt? hát azok sem nekem szóltak.

Közgazdaságtan, matéria-filozófia, faluépítés: csupa, csupa szárazság, agynak szóló.

Tudja barátom, a léleknek semmi sem szólt Jevgenyij könyvtárában.

Jártam csak hát a könyvespolc mentében, ujjaimmal simítottam a könyvek gerincét, töröltem ujjaim hegyéről a port, míg nem…

Esett kis könyvet, hullottat nem találtam.

Mélyre hullottat, az adamsmithek-mögé hullottat: Istenem, egy Byront találtam lehullva!

Eltüntetve?

Ki tudja?”

Jobbat nem tudtam:

„Igyék teát, Tatjana kedves!”

Rám se hederítve folytatta: bezzeg én!

Bezzeg én, már a padlón tekeregtem a szerelemtől sújtva.

Láttam, ahogy a könnyű lánykatest ott sétál a könyvespolc hosszában, szépen-szép kezével simítja könyvek gerincét, aztán belemerül éjtekintete Byronba.

„Byron Harold Child-ja hevert lehullva, elfeledve.

Fölvettem a drága könyvet, végigsimítottam borítóját, és fölütöttem.” – folytatta Tatjana fölragyogva.

Nem, mintha eddig nem ragyogott volna napsugár éjjeli szobámban.

„Önmagától nyílt az a könyv barátom, önmagától nyílt. Bizonyára, mert sokszor ütötték föl ott, azon az oldalon. Én akkor az ablak közelébe mentem Byronnal kezemben, hogy beléolvassak, és akkor megláttam.

Ha nem az ablak fényében állok, ha úgy nem vetül a beömlő fény, tán soha nem láttam volna, de akkor megláttam. Azt a mondatot láttam – hüvelykujj körme húzta alá -, amit én oly nagyon szerettem a nagy Byrontól:

Fare thee well, and if for ever

Still for ever, fare thee well.

Ez az én verssorom, érti-e Ön?

Az enyém – és az Övé.

A Jevgenyijé!

A mi versünk nyílt szemem elé abban a könyvben…

Ég veled, s ha kell örökre,

Mindörökre ég veled.

Amikor épp nem a világnak játszotta szerepét gerinccel kifelé forduló közgazda-könyvek sorával, akkor Jevgenyij Anyegin azt a két sort jelölte körme hegyével, érti Ön ezt? Érti?

Megnyugodva hagytam el az Anyegin-kastélyt: tudtam már, kit szerettem. Azt a férfit, aki titokban Byront jelölt körme hegyével.”

Teáscsészéjéhez nyúlt Tatjana, a kedves, és ekkor három rövid, határozott, kemény koppanás hangzott föl szobámnak ajtaján, kintről.

*** *** ***

Indultam, hogy ajtót tárjak Anyegin előtt: hisz Őt is megidéztem, én idéztem ide, ezen a sötét, álomtalan éjjelen.

Nyílik az ajtóm, ordító, süket sötétség és csönd tátong mögötte, és Jevgenyij belép abból a sötét süketségből.

Tatjana ugrik az asztaltól, de ráhunyorítok, hát visszaül. Csöndszerényen ül vissza.

Mint egy darab csönd, úgy ül ott a drága.

Anyegin, mintha bálozna épp: karcsú, táncokban forgatott derekát meghajtja előbb Tatjana, majd meg én felém: föltűnően jól öltözött még e kései órán is.

Két pohárkát helyezek tálcára, csészét is, aztán kevés vodkát töltök a pohárkákba, a csészébe teát.

Poharam köszöntöm Jevgenyijre, Jevgenyij poharát köszönti reám.

A karosszékkel kínálom meg, leül: szépnadrágú lábát keresztbe vetve, de nyílegyenes derékkal, mint fölkiáltójel.

Tatjana meg én: két elő kérdőjel.

Leül Anyegin, és máris beszélni kezd.

Szép, selymes, lágy baritonja van – hogy a …

…Jevgenyij beszél…

„Nem öltem meg, legalább is nem akként, ahogy gondolták mifelénk, meg gondolja most maga is. Nem volt gyilkosság. Két úr, két nemes ember, két férfi tisztességes párbaja volt, mondjon bármit erről a világ. Párbajban bármelyik fél meghalhat, meghalhattam volna éppenséggel én is. Ő halt meg, Lenszkij, de én voltam a vesztes. Én. Nem ő.

Mert ő meghalt – ó! be könnyű meghalni: mártírrá lenni; nekem meg menekülnöm kellett, világgá szaladnom… Bár én haltam volna meg!”

„De ő halt meg, a Lenszkij, a maga jóbarátja.” – vetem közbe.

Tatjana most támasztja kezecskéire állát, és úgy, onnan, szemével követi beszélgetésünket, hogy hol Jevgenyijre, hol énrám szállatja pillantását. Többnyire – Istenek! mit tesztek már megint? – Jevgenyijen nyugtatja azt.

„Ő halt meg, igen.” – bökkenti a választ Jevgenyij - „Csakhogy - ezt értse meg ön! -: nem legyilkoltam Lenszkijt, nem megöltem aljas módon! Én nem vagyok bűnös!” – szakad ki most belőle, és érezhető: ezt a kérdést járkálja ő körül azóta is, újra meg újra.

„Senki sem vádolta ezzel a bűnnel Jevgenyij.” – mondom, és közben érzem, hogy Tatjana most rám néz.

Összeszedem magam, mert ezt meg kell neki mondani:

„Máskor, másutt, más időben lett ön bűnössé, Jevgenyij! A levél vétele után, Jevgenyij! A születésnapi estélyen, Jevgenyij! Amikor flörtölni kezdett Olgával, Jevgenyij! És főként, főként, amikor ellökte magától ezt az angyalt… Jevgenyij.” – és mutatón intek Tatjana felé. – „Miért?”

Elborul Anyegin tekintete, ködök mögé borul, a töptengés felhői mögé vonul.

Aztán Anyegin így adja a választ:

„Nem érti? Nem érti, barátom? Akkor nem ért ön semmit! Nézze csak: én, mikor oda mentem élni, vidékre, az ő vidékére, már kiégett, elfásult és nagyon romlott ember voltam. Hisz ezért hagytam el Moszkvát. Elegem volt: elegem lett a sok üresfejűből, báltáncolótól, műveletlen paraszttól. Ó, Rusz!Ó, én Oroszországom! Buta, vidéki, sáros és piszkos Oroszországom! Sáros és piszkos és ostoba fővárosoddal! Sáros és piszkos és buta politikusaiddal, tábornokaiddal és mindenhol lelhető címzetes tanácsosaiddal! Be nagyon elegem lett belőled hazám, Rusz, Oroszország!”

Elnéz a szoba sarka felé Jevgenyij, aztán kérés nélkül nyúl kis asztalkán lévő dohányos szelencémhez, cigarettát vesz elő, magamsodorta cigarettát, körülményesen rágyújt és füstöt bodorítva szájából folytatja:

„És akkor ott, az örökölt vidéki birtokon megtaláltam Lenszkijt is, őt is. Bosszantottak mindketten. Naív álmaikkal, szeretet-szerelmükkel, álmaikkal, amik soha nem találkoztak az orosz valósággal, az orosz butasággal. Főként, főként ő bőszített föl!” és fejével Tatjana felé bök.

„Hogyan szerethetett belém? Hogyan lehet ennyire tiszta egy bemocskult világban? Hogyan élhet egyáltalán egy ilyen…ilyen… Hogy mondta barátom? Angyal?

Értse meg: úgy történt – úgy kellett történnie -, hogy el kellett űznöm magam mellől, míg be nem mocskolom. Én: ki voltam én akkor? Kihűlt semmi tűz, semmi fény. Csömör. Értsen meg barátom: el kellett őt űznöm!”

Elgondolkodom, mert valami hamisat érzek Jevgenyijben, hamis hangot az őszintének tűnő vallomás mögött.

„Nem hiszek magának Jevgenyij! Maga nem megijedt a tisztaságától, hanem untatta az ő tisztasága! A maga rafinált ízlése, ugye?”

„Körömfeketényit sem érdekel, hogy maga hisz-e nekem vagy sem! Ő” – mutat Tatjanára -, „Ő hisz nekem!”

Odafordul a lányhoz (nőhöz?), és rákérdezi:

„Hisz Ön nekem, ugye Tatjana, hisz?”

Tatjana előbb rám néz segélykérőn, aztán Jevgenyijre, aztán lehajtva fejét bólint.

Megdühödöm:

„Akkor…akkor miért akarta elcsábítani, Moszkvába visszatértekor? Miért?” – és gúnyosan fűzöm mondatomra még: -„Mert addigra már ő is nagyvilági dámának látszott, bepiszkoltnak látszott, ugye Anyegin? Ugye?”

Jevgenyij vállat von, nem felel a kérdésre, más nótára gyújt:

„Mondja barátom! Csak ahhoz van hatalma, hogy elhozzon minket ONNAN, vagy itt is tarthat minket?”

Lehiggadok és úgy adom a választ:

„Nincs, ilyen hatalmam, nincs Jevgenyij. Rövidesen vissza kell menniük…”

Anyegin rábólint, aztán – most először – csakis Tatjanához szól:

„Minthogy odaát nem találkozhatunk asszonyom, mielőtt kilépek azon az ajtón, meg akarom…meg kell mondanom…Szeretem önt, szeretni fogom! Mindvégeztéig az örök időknek.”

Föláll, meghajol könnyedén mindkettőnk felé, aztán az ajtó felé indul.

Nyílik az ajtóm, ordító, süket sötétség és csönd tátong mögötte, és Jevgenyij kilép abba a sötét süketségbe.

Mondani nincs mit erről: ajtónyitáskor hideg csöndesség árad be, hallgató csönd: hallgatok hát én is.

De szólni kell, hát szólok:

„Hazudtam, Tatjana. Hazudtam, kedves!”

„Hazudott. Tudom.”

„Hatalmamban áll itt tartani magukat.”

„De Jevgenyijt visszaküldte. Mi a szándéka velem?”

Süket csönd áll be, visszafordulok könyvgerincnézőbe: háttal neki, gyorsan, gyorsan…

Úgy mondom csak, háttal odavetve, könnyedén:

„Kér egy almát, Tatjana kedves?” – és visszafordulok felé.

Tatjana bólint, behozom az almát, és ő enni kezdi: fehér patakkavics-fogai világítanak a szoba mélyén.

Semmi hars hang az alma felől.

Az alma fogyóban.

Aztán elfogy.

Tatjana föláll, öntudatlan mozdulattal újramasnizza brokátruhája derékszalagját. Ettől nyilvánvalóbbá válik derekának leány-karcsúsága és csípőjének asszonyteltsége: kibírhatatlanul gyönyörű.

Lehajtja kedves fejecskéjét, de közben fölfelepillantással rám néz, és kérdi:

„Ön bűvölt-bájolt ide. Miért?”

Bukdácsolni kezdenek mondataim:

„Mert itt akarom tartani… magam mellett…mindörökké… Tatjana… Tatjana?”

Halk válasz jön:

„Engedjen el barátom, engedjen vissza, ha tényleg szeret…”

Úgy bólintok, mint akinek nem számít: az ajtót is kitárom sarkig, és Tatjana eltűnik az éjben, az éji sötétségben, a süket és baromi ürességben odakünn.

De itt bent, a szobában is: üresség.

Így veszítem el Tatjanát végleg.

Tatjanát is.

Végre bebújok az ágyba.

Majd alszom?

Egyszer: volt

- mese, széphistória, vagy amit akartok -

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregedő Koldus. Olykor (egyszer) volt, de aztán inkább nem volt: legtöbbször inkább nem volt.

Nagyon különös koldus volt ez a mi Koldusunk, mert sem pénzt, sem ételt, sem italt, de még füstölnivalót sem koldult más koldusokkal ellentétben, hanem mosolyt és simogatást koldult mindenkitől.

Azt gondolhatnánk, hogy ilyesmit könnyedén adakoznak az emberek, hogy ilyen egyszerű, olcsó alamizsnát mindenki szívesen ád egy Koldusnak, de nem: bizony nem.

Nagyon is sokan félrelökték, vagy csak kikerülték, és nem adtak sem mosolyukból, sem simogatásukból: az meglehet tán, nem volt náluk éppen se simogatás, se mosoly.

Egy szép – egyszer volt - napon álruhás Királylány ment át a szomorú és koszos és húgyszagú aluljárón, és megpillantva az öregedő Koldust arrafelé vette útját, két kísérőjét egy hanyag, parancsoláshoz szokott kézmozdulattal maga után intve gondtalan.

Különös királylány volt ez a Királylány, mert sem apja, sem nagyapja, sem dédapja, szépapja nem volt király; a Királylány mégis királylány volt.

Tulajdonképpen meg sem fejthető, hogy a szép Királylány mit keresett e kietlen, füstös, poklos tájon, hisz a majd háromnapi járóföldre lévő Hegyikristálypalotában élt, messze-messze az aluljárótól, ott, ahol a széphangon csörgedező Zafír-folyó a Smaragd-tóba szögell.

A magyarázat talán csak ennyi: hol volt, hol nem volt a Királylány.

Azt mindenképpen tudni kell – egyszer volt mesében tudni kell -, hogy a Királylány fekete -ében haja derekáig ért; tudni kell, hogy a Királylány sudár, magas és karcsú testben élt e jelenvaló, egyszer-volt-hol-nem-volt életében; tudni kell, hogy a Királylány álomarcán a zafírfolyó és a smaragdtó harmóniája, nyugalma áradt szét; tudni kell, hogy a Királylány szeme malachitot idézett, mosolya meg jáspist.

Hangja erdősuttogás, mikor szellő rebbenti a lombokat, tücskök ciripelnek lombsusogásba, és madarak kezdenek dalba.

De legszebb volt a Királylányban orchidea-lótusz keze: a tiszta csönd és nyugalom keze volt ez a kéz, rebbenő kéz volt ez, mely most, hogy a Hercegnő kíséretével az öregedő Koldus felé közeledett, egyetlen utasító mozdulatot tett a szolgáknak.

E mozdulatra a két szolga kezdte megbontani a kézben cipelt két bugyor selyemzsinegét, hogy a Királylány szándéka és utasítása szerint a bugyrok tartalmából, kincseiből az öregedő Koldus elé szórjanak valamit.

Kék színű zafír, zöldcsíkos malachit, lombszínű smaragd, vérvörös topáz és még mi minden nem volt azokban a bugyrokban.

Arany és ezüst és gyémánt meg igazgyöngy is például: volt a bugyrokban.

Ám éppen szórni kezdték volna a kincseket a szolgálók, amikor az öregedő Koldus halk szóval, kézmozdulattal lefékezte indulásukat:

”Szépséges leány, Királyleányka! Nem gyűjtök én kincseket, miért is gyűjtenék kincseket imhol, ebben az Aluljáró Birodalomban? Hisz reggelre lába kélne minden kincsnek, aztán meg mihez kezdenék velük, ha lábuk nem kelne is? Adj nékem inkább egy kedves mosolyt édes ajkaidról; adj nékem, vénülő Koldusnak, egy simítást, ha alamizsnát adni akarsz Királyleányka! És különös kegyként - ha gondolod, érzed - tedd ráncos-piszkos kezembe szépséges lótusz-kezed!”

A Királylány kinyújtotta kezét: előbb az ősz hajon simított mosolyogva, aztán a borostás, életszenvedte arcon is simított egyet vagy hányat. Végül az öregedő Koldus feléje tárt kezébe helyezte virágkezét; a Koldus meg ráfonta másik, balabbik kezét, így mintegy foglyul ejtve a Királylányét, csak hogy ő esett ám fogságba.

Aznap éjjel rongyokból rakott vackán rosszul aludt az öregedő Koldus: csak firgett-forgott, vackolódott. Ki tudja, a váratlan beköszöntött szeptemberi hűvös légáramlatok, vagy a Királyleány keze érintésének emléke tette-e nyugtalanná álmát?

Ki tudja?

Elég annyi, hogy nem volt éjszakai nyugodalom az, és a hajnal sem hozott enyhülést, míg meg nem lelte a Királyleányka levelét, melyet a rongyágyára csempésztetett vissza szolgájával a Hosszúhajú, a Virágkezű.

A levélben ez állt:

”Emlékezz arra az órára, amikor megsimogattam őszkócos hajadat, borostás arcodat! Arra az órára pontosan elkövetkező hatvankilencedik órában légy Koldusom a Smaragd-tó partján, ott, ahol a Zefír-folyó beletorkoll a tóba, és kérd meg Lótuszkezem! Én a feleséged leszek aztán…”

Fölindult hát az öregedő Koldus, szívében eltelve szerelemmel, szeretettel, és ment, ment, elment.

Leghamarabb a Hiacint-pusztába került, a vérvörös pusztaságba: akkor bizonytalanodott el elsőként.

Mert mit is mondjon ő a Királylánynak, hogyan kérje meg orchideakezét?

Azt gondolta, próbát tesz: talált egy útmenti keresztet, arra ráterítette ócska köpönyegét, és az ekként fölöltöztetett kereszt lett a Királyleányka.

Az öregedő Koldus mélyen meghajolt, féltérdre ereszkedett, és így szólt a keresztkirálylányhoz:

„Királyleányka! Vélem még senki oly szépet és jót nem tett, mint a te simításod: megmelegítette orcám is, lelkem is. Nem kérek mást tőled, mint hogy telepedj oldalamhoz, és simogass Lótuszkezeddel….”

Az öregedő Koldus felkelt, és nem volt elégedett magával. „Mást, mást, szebbet, csábítóbbat kell neki mondanom!” – gondolta.

És ment, ment, tovább ment: elment.

Másnap hajnalra a zöld Achát-erdőbe ért; előtalált ott egy növendék pálmát, gondolta, arra megint ráteríti ócska köpönyegét, jó lesz az próbára. Annak próbájára, hogy elmondja mit érez, hogyan gondolja jövendő életüket a Királyleánykával.

Ismét féltérdre bocsátkozott a pálmalány előtt, és szólt:

„Szépséges Királylány! Tudom, mihaszna akarom, de soha puhább érintés nem volt tenyeremben, mint kezed érintése. Arra kérlek, szépséges Királylány, add nékem holtomiglan, holtodiglan pálmakezed!”

A pálma vállat vont, az öregedő Koldus föltápászkodott, leporolta térdét, és nem volt elégedett magával, hanem indult tovább, mert szorította az idő; már negyvenhat óra eltelt a hatvankilencből.

És ment, ment, tovább ment: elment.

Harmadnap hajnalban sárga-barna Jáspis-rétre ért: egyetlen út vitt rajta át, elején útjelző táblával: az öregedő Koldus erre terítette utószor köpönyegét, elébe térdepelt a karókirálylánynak, és szólt:

„Mindörökre add nekem csókjaid mámorát, hajadnak selymét, szíved-lelkednek melegét!” – kérlelte, és a lánykakaró rábólintott.

Elégedett boldogan ment hát tovább a Koldus, és ruganyosan járt a Királylány válaszától, nem is járt, hanem röppent a Jáspis réten át.

Így esett, hogy két órával korábban érkezett a találkozóra: leült, leheveredett tehát a Smaragd-tó partján, és várt.

Eltelt két óra, el három és hat is. A Királyleányka nem jött. Nem jött sem akkor, sem máskor soha többé.

Az öregedő Koldus pedig – mit tehetett mást? – ott maradt a tó partján, és ha olykor arra jött valaki, előre nyújtott kezével könyörgött, mert semmi máshoz nem értett, csak a koldulás mesterségéhez.

És boldogtalan él, míg meg nem hal.

Ha arra jársz, mosolyogj rá, adj egy simítást néki!