2008. 06. 29., 3 nap a Börzsönyben

Ültünk a vonaton, ittuk a sört, és gyönyörködtünk a tájban, ami végre felváltottak körülöttünk a nagyváros tolakodó forgatagát. Igazán jól kezdődött a hétvége! Vácról Diósjenőre tartottunk éppen azzal a céllal, hogy az időnket a Börzsönyben barangolva töltsük.

Ittlétünket – mint általában, ha nekem is közöm van a szervezéshez – hosszú tervezgetés előzte meg, de erre nem érdemes sok szót fecsérelni. Az elhatározás, hogy elkezdjük bejárni a „Börzsöny csúcsai” és a „Börzsönyi várak és középkori sáncok” túramozgalom pontjait épp passzolt a tervekhez. Tekintve, hogy a későbbiekben remélhetőleg a „Börzsönyi kék” is – úgymond – terítékre kerül majd, szerettem volna olyan útvonalat találni, ami lehetőleg az ezen kívül eső pontokat keresi fel, vonatnál kezdődik és végződik. Így esett a választás a Diósjenőre és Kismarosra, mint a túra végpontjaira.

Társaságunk ezúttal három tagú: Steve, Gabó, és jómagam. Gabó váltig állítja, hogy a szezonzárás okán eltúlzott előző esti borkóstoló kellemetlen utóhatásait megfelelően fogja ellensúlyozni a hideg sör, de kívülről ezt egyáltalán nem látjuk alátámasztva. Időnként egészen a halálán van, de Diósjenő közelében valahogy főnix módjára támadt fel saját hamvaiból. Mikor a vonatról leszállva az állomáson bakancsra cseréljük a szandálokat, már ismét jókedvűen támogatja a közelgő kocsmalátogatásra irányuló terveinket. (Talán kitűnik az eddigiekből: ezen a hétvégén, nem a teljesítmény állt a középpontban.) Így aztán kocsmázós kajavásárlás után feszülünk neki a börzsönyi „lankáknak”. Alig jutunk ki a faluból, mikor ránk ijeszt az eső, de az egész csak annyira elég, hogy előbányásszuk az esőcuccokat, és beleizzadjunk az emelkedőn.Az első állomás a Csehvár. Már a kétharmadot magunk mögött hagyunk az emelkedőből, mikor az újonnan kipróbált túrabotjaim minden támogatása ellenére sikeresen sározom össze a nadrágomat. Majd megszárad… De felállni nem tudok egyedül a zsákkal. (A börzsönyi források bizonytalan vízhozama miatt jelentős vízkészletet cipelünk, ami tovább súlyosítja egyébként sem könnyű zsákjainkat.) Némi baráti támogatás segítségével talpra kerülök, és hamarosan zsákok nélkül nézünk körül a Csehvár sáncai közt. Megkeressük a közelben elrejtett geoládát, aztán az Ételhordó úton ballagunk aznapi táborhelyünk felé, mely az egykori Hárombarát vadászház helyének közelében van. Létszámunkat tekintve stílusos választás. A Hollófészekre tervezett kitérőt másnapra halasztjuk. Kellemes sátorhelyeket találunk a fák között, az elhagyott úton hevenyészett tűzrakó helyet rakunk össze. A szokásos porleveses, teás tábori vacsora sültszalonnával egészül ki. Gabó osztja meg velem a sátrát (holnap majd én cipelem), Steve egy klausztrofóbiás élményt idézően kicsi egyszemélyest használ. Azt állítja, hogy belül nagy.

Reggel elalszunk. Mindenki arra vár, hogy valaki más keljen előbb, aztán visszaalszik. Legközelebb megbeszéljük az ébresztő idejét…Reggelire kutyafuttában tea, miegymás, aztán táborbontás után cucc nélkül kisétálunk a Hollófészekre. Tényleg „hollófészek szerű”, kár, hogy korlátozott a kilátás a növényzet miatt. Azért a Závoz és a Csehvár nagyjából látszik. Ezután a Musli-forrás felé felkapjuk a cuccokat, és a viszonylag szintben haladó úton kicsit elfelejthetjük a Börzsöny jellemző domborzati elemét: a meredek emelkedőt. A Musli-forrás működik. Szorgos kezek favályút készítettek a forrástól az útig, mellette faoszlop hirdeti forrás nevét. Esztétikus frissítőpont, bár a vízhozam kicsi. A mellette lévő Musli-barakk viszont – sajnos – szánalmas. Pedig jó kis hely lehetne, de jelen állapotában alkalmatlan a lakásra. Én inkább sátorban aludnék, ha választanom kellene… Veszünk egy kis vizet, de nem sokat, mert tervezve van mára a Nagy-Hideg-hegy is.

Odébb egy meredek völgyben kellene a tervek szerint felkapaszkodni, de az út nagyon gazos. Közben észreveszünk egy őzet is egy fényfoltos oldalban, egy darabig nézzük. Aztán ő is észrevesz, és ezzel vége a bámészkodásnak. Viszont a kedvünket meghozta, hogy abba az irányba menjünk fel. Nincs út, de legalább tiszta az erdő, a Csóványosig meg ugyannyit kell még kapaszkodni bármerre megyünk is. Odafent megvan a piros X, aztán az országos kék, és idővel a magas betonoszlop is előbukkan a fák közül. Előbb ebédeljünk! Ebben teljes az egyetértés, tekintve a kapkodós reggelit. Kicsit fúj a szél, milyen lehet a kilátó tetején?Degeszre tömött hassal csodáljuk a megunhatatlan kilátást odaföntről. Tép a szél. Két idegen srác jóízűen háztartási kekszet lekvárba mártogat a padlón ülve. Jó étvágyat! Én inkább étkezés helyett kapaszkodnék, ha nem baj.A torony aljában iskolás csoport. Megbízhatatlan külsejű útitársaim helyett a tanárnőjük engem kérdez a fenti lehetőségekről a gyerekek viszonylatában. Nem nagyon biztatom őket, bár a kilátás valóban szép, azért a szél miatt kicsit necces. Majd eldöntik…Nyomasztó érzés ekkora zsákkal ilyen lejtőn ereszkedni. A Szabó-köveknél kötelező bámészkodós megálló. Látszik a Csóványos kilátója is. Úgy tűnik, a tanárnő bevállalta. Bátor.

Kicsit még a kéken megyünk a Nagy-Hideg-hegy felé, de a sokszor járt utat ezúttal a Hangyás-bérc felé kitérő piros háromszögre cseréljük. Megéri! Másnak is ajánlani tudom!Nagy-Hideg-hegy előtt izzasztó emelkedő, annyi itt az út, hogy azt sem tudjuk, melyiken megyünk. Nem is számít. Csak felfelé! Ettől esik majd olyan jól a sör… Én megelégszem eggyel, de a többiek dupláznak. Vizet veszünk a turista házban, és pihi közben nézzük, ahogy a DH-s srácok veszegetik fel a védőfelszerelést, aztán felpattannak a bringákra. Lassan nekünk is menni kell. A következő pont a Nagy-Inóc, amire nem vezet turistaút. Most már tudjuk, hogy jelzetlen sem. Lassanként csak megvan. Igazolófüzet, fotók. Aztán brutális ereszkedés kb. az Érsek-tisztás irányába. Elkapjuk a sárga keresztet, és innen majdnem szintben haladó dózer út visz egész a tisztásig. Unalmas, de legalább nem fárasztó, beszélgetünk.

Az Érsek-tisztás után ismét ösvény. Kicsit meredek, kicsit szűk, aztán meredekebb és szűkebb. Kiugrunk a Nagy-Sas-hegyre is. Én kicsit későn kapok észbe a zsákomat illetően. A többiek korábban letették. A feljutás közepes dzsungelharc, de a kilátás kelet felé fenséges. Más irányban viszont nincs, mert akkora a bozót, hogy moccanni is alig lehet.

Kezd esteledni, kellene már egy táborhely, mert a tervezettről tutira lemaradtunk a késői indulás miatt. Lehetséges alternatíva lenne egy oldalsó csúcson elterülő – a térkép szerint a Só-hegyi-rét(?) – de ott már sátorozik egy család. Társasághoz nincs kedvünk, a rétre fel sem megyünk, pedig az is szép kilátást ígér. A megfelelő hely kb. 1 km távolságban a Só-hegy. Talán nem is baj, hogy ide kényszerülünk. Innen még Esztergom is látszik! Erre a vidékre minden természetet kedvelőnek el kellene jönnie egyszer! Naplementés szalonnasütés. A sátorban azzal múlattuk az időt, hogy a sátor csúcsa alá kifeszített polcra felrakott késleltetésre állított fényképezőkép látómezejébe kerüljünk. Olcsó játék… khmm… szóval nekünk. Nem kapkodjuk el ezt a reggelt sem, ha már eddig nem erőltettük meg magunkat, kb. kilenc óra mire útnak indulunk. Az ereszkedő ösvény elkeserítően sűrű bozóton vezet keresztül. Még jó, hogy nem több egy km-nél. Ellenkező irányban, mikor még a lejtő is ellenünk dolgozik, azért húzós lehet. Szerencsétlenségemre valami megcsípi a lábamat, de a bozót miatt nem is látom, hogy miféle élőlény. A Kopasz-hegyre vezető zöld háromszög elején levesszük a zsákokat, és csak fényképezőgéppel mászunk fel a csúcsra. A csúcson feszület, mellőle szép kilátás nyílik Márianosztrára, látszanak a Visegrádi-hegység részei is. Csak kicsit csúfítja a tájat a Szobi kőbánya. Nosztrára beérve ránk kiáltanak: „Hányan vagytok?”. Kis létszámú társaságunk még belefér egy szívélyes invitálásba. A pincesoron lévő „Sugyi Hiskó” gazdája a vendéglátónk. Sugyi Gyuriként mutatkozik be, és így vasárnap délelőtt két szintén közepesen „jókedvű” cimborájával múlatják az időt. Nem eresztenek míg három pohárnyira mi is fel nem frissülnünk az egyébként kellemes borból. Nem mehetek el szó nélkül e mellett a rendkívül kedves gesztus mellett. Mert milyen jó dolga is van annak a turistának, aki ilyen közvetlen emberek lakta vidéket jár be! Bár sokszor találkozhatnánk hazánkban hasonlókkal! A kis pince feletti présházban régi (elfelejtettem, hogy hány éves, de tiszteletet ébresztő szám volt), máig működőképes prést nézhetünk meg, melynek fából faragott tengelye kőtálcára préseli szőlőt.Márianosztrán betérünk még az egykori Pálos kolostor részét képező templomba is, közvetlen a fegyház mellett. Szépen felújított és rendben tartott, de barátaim ízlésének túlságosan díszes. Aztán kisétálunk a kálvária aljához, ahol roskatag, öreg hársok alatt ebédeltünk. A borozgatás és a templom meglátogatása alatt bizony eljárt az idő! Érezzük már a hétvége közelgő végét… Tisztes táv lenne még előttünk, de inkább nem ragaszkodunk az eredeti tervhez. Hosszasan heverészünk, és csak komótosan ballagunk ki a faluból a piros sávon Kóspallag felé. Ismét kellemetlen bozóton vagyunk kénytelenek átkelni. Nem olyan sűrű, mint a nap elején, de itt felfelé kell menni, a nap is tűz. Aztán mikor túl vagyunk rajta, kellemes, hűs erdőben visz az út.

Kóspallagra beérve eldöntjük: itt a vége! Pont van laza háromnegyed óránk a Vácra induló buszig. Én a vezetés miatt most már maradok az üdítőnél, de srácok még sört isznak a helyi „Sörbár”-ban. Igazi kellemes tekergés volt, pont annyi kilométerrel, szinttel, szalonnával és sörrel, amennyi kellett! Lemaradt ugyan Pusztatorony és a Gál-hegy, de remélhetőleg ott lesznek még néhány évig, így lesz alkalmunk felkeresni őket!Képek (az albumhoz katt a diavetítésre):