2008. 09. 11-14. Enns-völgy

Ej, de sűrűn fényképeztek a szomszédban az éjszaka! – tréfálkozunk reggel kicsit azért is, hogy lelket öntsünk egymásba. Merthogy valójában szeptemberhez képest is kiadós eső ömlött ránk az éjjel, rendkívüli hang és fényhatásokkal téve még kilátástalanabbá a helyzetet. Másfélórás közepes vihar. Első alkalommal használt sátram tekintetében (friss, teszkós beszerzés) csekély vigaszt nyújtott, hogy nem került olyan sokba. Sőt, ez az éjszaka meglehetős kétségeket ébreszt a vásárlás helyességét illetően. Reggel korán kelünk, a sápadt párában is fenséges a Leoplodsteiner-tó fölé magasodó Hocblaser. A reménybeli hódítók elszántságával szemléljük. Vajon merre mehet fel az a Ferenc Jóskáról elnevezett steig, melyet az egyik legbiztonságosabbnak tartanak Ausztriában? Méregetjük az eget, vajon a mai napra mi jön ki ebből? Reggeli álmos bizakodással reggelizünk, és pakolunk össze. A sátorból kiöntjük a vizet. No comment … Mindent bepakolunk a kocsiba, elbúcsúzunk a szállást adó parkolótól, és elindulunk elkövetni a szokásos kapitális hibát (fogadkozom, hogy utoljára!). Kajavásárlás... Ezzel egy csomó idő elmegy.

De kezdjük a legelején! Négyen jöttünk némi magashegyi élményt keresve Ausztriába. Már megszokott társammal – Gabóval – alkotott párosunk ezúttal Tücsökkel és Lacival egészült ki, akikkel a Tisza-tavon lapátolgatva egyeztünk meg abban, hogy közösen töltjük ezt a hétvégét. Csütörtökön a Hohe Wandon szoktattuk magunkat a sziklához, könnyebb kihívásokat keresve. Lacinak ez az első sziklás útja, maga a klettersteig Tücsöknek is új, és egy kis bemelegítés kettőnknek sem árt!A Hohe Wandhoz érve felmegyünk a fal tetejére kocsival. Szerencsénk van, hétköznap nem kell fizetni az úthasználatért. Gyorsan eszünk valamit a Herrgottschnitzerhaus melletti keresztnél, közben gyönyörködünk az alattunk pár száz méterrel elterülő tájban.Lefelé a Leitersteiget választjuk, könnyű ereszkedés, ami egy rövid szakaszra meredekké válik. Nem lenne okvetlen szükség a biztosításra, de pont jó arra, hogy a kezdők ismerkedjenek a mozdulatokkal, és nekünk sem árt a gyakorlás. Már megérint a magashegyek hangulata, hiába vagyunk még 1000 méter alatt.Aztán a fal aljánál némi keresgélés után rálelünk a jelzésekre, amelyek meredek erdei kaptatón a Hanselsteighez vezetnek. Így azért mégiscsak más, mint annakidején – életem első „steigelése” – közepes esőben, gyér kilátást engedő ködben. Megállunk a beszállás feletti párkányon kialakított pihenőnél, írunk az út könyvébe. Meglepve olvasom a visszalapozgatáskor, hogy egy bejegyzés alján két felnőtt mellett egy gyerekes ákombákom aláírás látható, ami a zárójeles megjegyzés szerint egy öt éves gyerek kézjegye.

Tovább kapaszkodunk felfelé. Szembe jön velünk egy korosodó „sziklabetyár” pár. Ezek eltévedtek, vagy szándékosan jönnek le itt biztosítás nélkül?! Ők tudják. A fal tetején a kocsi felé sétálva megnézzük a fal oldalába acéltrepnikkel épített „sétautat”. Ezen akár zakóban is része lehet az embernek a jó száz méter feletti kitettség élményében. Következik a Währingersteig. A kezdő felszökés már kicsit bizserget! Laci jön utánam, és látom rajta, hogy kicsit megcsapja „na, most aztán kapaszkodni kell, emberesen” érzés, de a lába alig varrógépezik. Tücsökben feléled a sziklamászó múlt, Gabó pedig a szokásos lazaságával akasztgat. Megingathatatlan a biztonságérzete. Mindig tud néhány érvet felhozni, amivel alátámasztja, hogy éppen miért nem kell aggódni. Semmiért. A Währinger tetjétől a Drobilsteigen keresztül megyük vissza ismét a Herrgottschnitzer keresztjéhez. Ez voltaképpen nem is igazi steig. Bár vannak vaslétrák, de még simán elmegy az izgalmasabb turistaút kategóriában is.

A mai napba ezen kívül nem fér bele más csak még egy gyors mászás a Ganghoffersteig 30 méterén, ami közvetlen a kereszt alatt van. Aztán irány az Enns völgye. Eredetileg Ardnind felett szerettünk volna sátorozni – mivel az első éjszakára nem volt hely a mooswirti faházakban – hogy a következő napi program közel legyen, de olyan későn értünk oda, hogy már nem akartunk az ottani táborhely kereséssel vesződi. Így választottuk a már ismert Leopoldsteiner-tó melletti parkolót.A második napi program a Bosruck gerincének végigjárása lenne, de csak 11 óra után néhány perccel indulunk el a kocsitól. Alig indulunk útnak, a parkoló melletti hüttéből már szaladnak is utánunk. A fickó élénken magyaráz, de mi nem nagyon értjük, aztán bent a házban felesége angolul megérteti velünk, hogy bizony sietni kell, ha tényleg menni akarunk, mert délután 3 körül itt szörnyű vihar lesz. Mennydörgés, istennyila satöbbi. Megköszönjük, és némi tanakodás után – figyelembe véve a kalauzidőt és azt a tényt, hogy vélhetőleg a gerincen végighúzódó acélkábel is kitűnően vezeti az áramot – úgy döntünk, hogy a viharból elég volt az éjszakai. De akkor hová? Legyen a Gseng-scharte!Könnyű túra, kevesebb mint 5 km, és a szint is 700 m alatt van, de figyelembe véve a dél körüli indulást, pont elég lesz. A kocsit az Ennstől Johnsbachba vezető út mellett hagyjuk, és nekilódulunk a bányaként is működő sziklás völgynek. Csodáljuk a víz erejét, amely szemmel láthatóan folyamatosan alakítja a környéket. A sziklák közt cikázó ösvényen elég gyorsan nyerjük a magasságot, és a szikrázó napsütésben hihetetlennek tűnik a délutánra ígért vihar. Az út nem kifejezetten nehéz. Nem technikás, inkább érdekes. Egy helyen a sziklafelszínen vékonyan víz csörgedezik lefelé. Szinte nem is lehet látni a világos sziklán. Bízva a tisztaságában nekihasalunk. Érdekes íze van. Talán úgy másfél óra kellett, hogy elérjük utunk legmagasabb pontját a Gseng-nyerget (1219 m), mögötte pedig láthatóvá válik a Hochtor 2369 m magas tömbje. A magasság azért annyira nem egyértelmű innen nézve, ugyanis a teteje már felhőben van.

Végig belátható az út, ahol jöttünk, és a völgy aljában apró, elszórt játéknak tűnik a bánya markolója. Nézünk eredeti célunk felé is, de elég messze vagyunk ahhoz, hogy csak találgatni lehessen, vajon milyen ott most az időjárás. Mindenesetre jönnek a sötét felhők. Kötelező fényképek után indulunk tovább. Tücsök másik utat választ, inkább a morénás oldalban szökdel lefelé, amíg mi a komótosabb haladást választjuk emitt az ösvényeken. A Handlkar hütténél megállunk némi folyadékpótlásra és kajálásra. Épp indulnánk, mikor esni kezd. Az előtérben felvesszük az esőkabátokat.Épp elindulnánk, mikor eláll. Bizony el lennék keseredve nagyon, ha tudnám, hogy ez a hétvégi időjárás játékának csak a kezdete. De nem tudom, így nem csüggedek, csak bosszankodom kissé. Néhányszor vetkőzni kell, meg öltözni az eső miatt, aminek az a vége, hogy le is izzadunk, meg egy kicsit el is ázunk, mire a kocsihoz értünk. A Mooswirt kempingben romlott a színvonal. Na nem az elhelyezést illetően, azzal minden rendben! Viszont nincs velkamdrink, pedig nagyon vártuk. Én mindenképp. Soha nem fogom elfelejteni, hogy tavaly egy átfázott éjszaka, és egy túl hosszúra nyúlt túra után félig betegen milyen jól esett az itt kapott pálinka.A pálinka hiányától eltekintve minden olyan, mint tavaly. A faház rendben, van fűtés is, bár a fűtőtest ventilátora kicsit betegeskedik. A WC és zuhanyzó közös helyiségében a villanykapcsoló még mindig mozgásérzékelős. A mozgásérzékelő kizárólag az előtérre van állítva, a zuhany- és toalettfülkék belsejét nem figyeli. Zavartalan, hosszan tartó zuhanyzás, valamint a WC használat unalmas perceinek olvasással való színesítése kizárt! A zuhany alól néha ki kell sétálni, a WC-ből a papírgalacsinok dobálása az ajánlott... Komoly veszély a WC-n való elalvás lehetősége, amire ezúttal mégsem térnék ki.

Gyorsan birtokba vesszük a faházat, és hamarosan készétel konzervek, valamint levesnek szánt vizek kerülnek a főzőkre. Szállásunk és ellátásunk remek, csak az időjárás aggasztó. Esik. Nem nagyon, de kitartóan. A vizes szikla pedig barátságtalan, és csúszós. Pakolgatás és az esti sör közben kicsit sem vagyunk benne biztosak, hogy másnap a terveknek megfelelően a Ferenc Jóskán fogunk mászni.Reggel esik. És köd van. Új célpont kell! Olyasmi, amit el lehat érni mászás nélkül is.Itt sajnos egy komolyabb kiesés történt a beszámóló elkészítésben. Úgy egy évet kihagytam, így a következő sorok már nem lesznek élményszerűek, inkább csak felvázolnám a 3. és 4. nap eseményeit.A választásunk a Tamischbachturm-ra esett. Ez egy 2035 m magas csúcs Gstatterbodentől északkeletre, melyet a település felől mászás nélkül is meg lehet közelíteni. Mi is innen indultunk neki. Eleinte csak esett-elállt-esett, de később beértünk a felhőkbe, és már óriási volt a köd is. A csúcsot nem is láttuk odafelé. Összesen majd’ 1500 m szintet kellett leküzdeni. 1000 m szint után fáradtan estünk be az Ennstaler Hüttébe, ahol snapsz, sör, májgombóc leves és a fűtött helyiség segítségével ismét erőt gyűjtöttünk a hátralévő nehézségek ellen.

A cuccainkat hüttében hagytuk, alig valamit vittünk magunkkal a csúcsra. Sajnos odafent csak a teljesítés tudata volt a jutalom, meg egy kis csoki, mert nem sikerült a felhők fölé kerülnünk. (Pedig az lett volna az igazi öröm!) Aztán vissza hüttébe: ismét sör, snapsz, tea. Kinek mi tetszett...A hüttéről annyit, hogy egy nyeregben található a Tamischbachturm és az 1820 m magas Tieflimauer között (ide klettersteig is vezet). Az elhelyezkedésből adódóan gyönyörű lehet a panoráma (ebből mi semmit nem láttunk…), ugyanis a nyereg mindkét oldalán szabad a kilátás. Megérné egyszer itt éjszakázni! Lefelé induláskor már tisztult az idő, lehetett néhányat fotózni is. Mikor aztán már eléggé lent jártunk teljesen eltűntek a kilátást akadályozó alacsonyabb felhők, és megnézhettük a csúcsot is, ahol jártunk. Kicsit magasnak tűnt, talán nem is baj, hogy felmenetben nem láttunk...Az este a szokásos vacsorázós, sörözős, másnapi jóidőt várós hangulatban telt.Vasárnap sem volt szerencsénk. Esett. Mászás kizárva. Ismét egy túrázós programot kerestünk, olyat ami nem lesz túl hosszú, mert még haza is kellet autóznunk. Ezúttal az Obers-Klinke-Hütte tűnt megfelelő kiinduló pontnak. Ezt egy fizetős úton lehetett megközelíteni. Leszurkoltuk a pénzt, és felautóztunk az 1486 m magasan fekvő házhoz. A célunk az volt, hogy a Kalbling (2196 m) és a Sparafeld (2247 m) felé vesszük az irányt, aztán a két csúcshoz vezető útelágazásnál választjuk ki, hogy melyik legyen a „miénk”. Az időjárás ezúttal sem kedvezett. A felhők alja kb. 1800 m magasan volt. Az út meredek volt, elég gyorsan nyertük a magasságot, hamar beértünk a ködös sziklák közé. Ráadásul a szél is erősen fújt. Szeptemberben mi nem voltunk felkészülve ilyen hidegre, minden