2010. 02. 14., Nagy-Kopasz

Szépnek ígérkező nap délelőttjén találkoztunk Nagykovácsiban. A mindent elborító hó igazi téli túrát ígért, ugyanakkor a melengető napsütés már a közelgő tavasz előjele volt. A zöld jelzésen indultunk a Nagy-Kopasz felé, de a település szélén egy "Magánterület" tábla hamarosan a keményre fagyott hóval borított rétre (vagy szántóföldre?) kényszerített minket. Szerencsére a hó annyira össze volt állva, hogy alig-alig süllyedtünk bele, ezért nem volt túl megerőltető ez a rövid szakasz. Igaz, itt némi hideg szellő azért igyekezett emlékeztetni: a tavasz ideje még nincs olyan közel. Miután visszatértünk a szekérútra ismét szélesen kijárt nyomon mehettünk tovább, a zöld jelzésen még komoly emelkedő sem volt. A zöld háromszögre térve aztán egy ideig már csak egy szűk ösvény volt taposva a több tíz centis hóban. Az erdő fái vastagon behavazva kísértek minket, olyan kellemes hangulatot árasztva, hogy még az emelkedő sem tűnt annyira meredeknek. A túra első 4 kilóméterére alig több mint 200 méter szint jutott, és már megpillantottuk a Csergezán Pál kilátó hóval befújt gerendázatát. A kilátó közeli pihenőhelyek bútorait vastagon borította a hó, ezért a kilátó alatti padhoz húzódtunk. Pihi, kaja, tea, ki mint kívánt, aztán pedig fellépcsőztünk a torony tetejére, hogy szemügyre vegyük a kilátást. Sajnos kicsit csalódnunk kellet, mert a párásság miatt az egyébként remek időben sem lehetett a "végtelenségig" ellátni, a fenti metsző szél pedig szintúgy nem csábított hosszabb nézelődésre. A kilátótól elbúcsúzva a Tarnai-pihenő fölé ereszkedtünk le, hogy megkeressük a Fekete-hegyek geoládát. A találat után ismét némi kaptató árán buktunk át a Vörös-pocsolyás-hát lapos gerincén, hogy az addig követett piros háromszöget a piros jelzésre cseréljük. Néhány félórára valódi télutó hangulat uralkodott el, mert utunk során meg-meg pihenve az olvadás hangjait hallottuk szerte az erdőben. A kövérre hízott olvadék cseppek halk, tompa puffanásokkal pottyantak az egyre nedvesedő hóra. A növényeken ágvilláiban pedig mind több helyen zsugorodott miniatűr jégszoborrá a hó. Sok helyen találkoztunk vaddisznó túrásokkal is, ahol az éhes állatok élelem után kutatva felforgatták a talajt. A Vörös-pocsolyához közelítve aztán már a fákon lévő sárfoltok is a vadak jelenlétéről tanúskodtak. Persze a mostani fagyban nem lehetett dagonyázni, de a jelek alapján tagadhatatlan, hogy igen kedvelt sárfürdőző hely ez, és arra alkalmas időben a környékbeli fák mindegyike akarva-akaratlan dörgölődző fává változik. Itt is van geoláda, de hogy pontosan hol, azt sajnos még most sem tudom. Néhány perces keresgélés után felhagytam a további kutakodással, majd egyszer visszajövünk, mikor nincs ekkora hó. Mondjuk nyáron… Mielőtt a piros kereszten balra térve kényelmes ereszkedésbe kezdhettünk volna, hogy elérjük a végcélul kitűzött buszmegállót, még át kellett haladnunk egy tréfás szakaszon. A szél kb. 70 centisre hordta össze havat a mező szélén, ahol a jelzés vezetett. A vastag hóréteg teteje megkeményedett, de nem annyira, mint a reggel leküzdött részen. Beszakad…? vagy nem…? ismétlődött a kérdés lépésről-lépésre, a válaszok pedig kiszámíthatatlanul követték egymást. Ha egész nap ilyen havon haladtunk volna, most biztosan nem ilyen vidáman emlékeznék vissza, de ez a néhány száz méter csak kellemesen fűszerezte társaságunk jó hangulatát a túra befejezése előtti percekben.A felhasznált fotókért köszönet túratársaimnak!

Képek (az albumhoz katt a diavetítésre):