lételemi kérdések, hiábavalóságunk negatív és pozitív oldalai

A kortárs magyar irodalom, amely köztudottan abból él, hogy pesti kávéházak mélyén, fűtött szobákban, negyvenéves írógépek és steril laptopok felett szorong a posztmodern ember identitásválságán, hirtelen zavarba ejtő jelenséggel szembesült. Feltűnt ugyanis egy ember, aki nemcsak elvont metaformákban beszél a faágak suhogásáról, hanem hétfő reggel hat órakor konkrétan beindítja a gyalugépet, és fűrészport termel a Veszprém megyei rögvalóság dűlőútjain. Rádli Róbert írásai – amelyeket a szerző a rá jellemző fanyar szerénységgel csupán Labdák és örvények címmel illet – nem mások, mint a kárpát-medencei bürokrácia és a nyers anyag találkozásának klinikai pontosságú látleletei.

Ha az ember kellő mennyiségű türelemmel – és mondjuk ki, némi kesernyés iróniával – közeledik ezen irományokhoz, hamar rájön, hogy itt a metafizika nem a könyvtárak dohos polcain lakik, hanem a hatos facsavarok és az akácléc-átszögelések koordináta-rendszerében.

Rádli prózájának lényegét három jól elkülöníthető, ám egyformán lesújtó igazság mentén foglalhatjuk össze:

• A hivatali elmebaj mint egyetemes konstans: Rádli világa az a hely, ahol az ember hiába akar csupán egy becsületes parasztfödémet összeácsolni, a Vármegyei Kormányhivatal vagy a banki kibertér azonnal lecsap rá az „Adataidat archiváltuk” típusú, digitális terrorizmussal felérő mondatokkal. Írásaiban a bürokrácia nem hiba a rendszerben, hanem maga a rendszer; egy olyan mitikus sárkány, amellyel szemben az asztaloskesztyűs hősnek nem kard, hanem legfeljebb egy nehéz kalapács és egy Lajos utcai söröző kétujjnyi habja jut osztályrészül.

• A Dolfi bácsik és a kollektív skizofrénia: Az Adolf a faluban vagy a dörögdi konyhaasztal esete tűpontosan mutatja be azt a kelet-európai embertípust, aki a történelmi kataklizmák után mosóport reklámoz, majd a zalakarosi gyógyvízben ázva is harckocsi-rögzítőfüleket követel a tölgyfára. Rádli zsenialitása abban rejlik, hogy nem vitatkozik a tébollyal. Ha a megrendelő negyven euróval kevesebbet fizet, mert az asztal nem felel meg a hadműveleti követelményeknek, ő megadóan legyártja a rögzítőfüleket, miközben fásultan várja a békeidőre vonatkozó, soha meg nem érkező minisztériumi előírásokat.

• A munkaiszony egzisztenciális anatómiája: Míg a Munka Törvénykönyve bonyolult jogi passzusokkal próbálja szabályozni azt a sajnálatos kényszert, amit az ember a megélhetésért végez, Rádli bevezeti a munkaiszony fogalmát. Ez az az állapot, amikor a valóság makacsul nyikorog, a gép köhög, és a lélek egyszerűen áramtalanítja magát a cserépkályha parazsa mellett. Rádli novellái tulajdonképpen ennek a munkaiszonynak a hivatalos megszüntetési kísérletei, ahol a végső menedéket nem a HR-osztály, hanem a Katica kocsma barátságos csendje jelenti.

A Svéd Akadémia persze – ha valóban elolvasná ezeket a műveket ahelyett, hogy huszadik századi szociológiai tanulmányokat díjazna – azonnal rájönne, hogy Rádli írásaiban az emberi létezés apró, sokszor észrevétlen mozzanatai (mint egy fél pár zokni a lepedőn vagy a gyalupad elhagyása) sokkal többet mondanak el rólunk, mint a pesti szalonok teljes intellektuális okoskodása.

De a Svéd Akadémia messze van, Stockholmban hideg a szél, Veszprémben viszont hétfőn újra be kell indítani a gépet. Mert a törvény ugyanis törvény. A többi pedig – mint azt dr. Kovács Géza büntetőbírónál jobban senki sem tudja – csupán adminisztráció kérdése.

társszerző: Rádli Róbert