A bolondnak megbélyegzett ember és a normálisnak kikiáltott közötti határvonalat valami szigorú, téglából rakott válaszfalnak képzelik, holott ez egy kapu ami általában tárva nyitva áll. Nyitva reggeltől estig, sőt, éjjel sem lakatolják be, mert a huzatra mindkettőnek szüksége van, hogy friss oxigénhez jusson.
Az úgynevezett normális ember ott toporog a biztonságosnak hitt udvaron, kezében a hitelre vett garzonkulccsal, a kötelező illúzióival, a huszonnégy részletre vásárolt mosolyával meg a menetrend szerinti szorongásával. Azt hiszi, hogy ő meg van mentve, mert reggel felveszi a vasalt inget, beül az ezüstszürke Suzukiba, és pontban ötkor elfordítja a sluszkulcsot. A másik oldalon meg ott áll a falu bolondja, akit kinevetnek a kocsmánál, mert hangosan beszél a fákhoz, és nem érti, miért kellene tisztelegni a mindenkori uraság előtt. De ha az ember jobban megnézi ezt az átjárót, észreveszi, hogy a két világ között nincs őrség. Nincs vámhivatal, nincs belépőjegy, csak egy kopott küszöb, amit naponta ezrek lépnek át és vissza, észrevétlenül, mezítláb.
Vegyük szemügyre a normalitás témakörét! Nem más, mint egy rohadtul jól megszervezett, kollektív elhallgatás. Az a megegyezés, hogy a saját kis magánőrültségünket kulturáltan eldugjuk a gardróbba, miközben a hivatalos papírokkal igazoljuk, hogy minden rendben van. Aki meg véletlenül hangosabban gondolkodik, vagy nem bírja elviselni a rendszer fojtogató szagát, az azonnal megkapja a cédulát, hogy itt valami nincs rendben a toronyban. Pedig a bolond legalább őszinte: ő nyíltan hordozza azt a feszültséget, amit a normálisnak kikiáltott alany éjszakánként, a plafont bámulva, nyugtatókon éget el magában.
Nyitott kapu ez, kérem szépen. Csak épp átmenni rajta nem bátorság kérdése, hanem pusztán a gravitációé. És ha az ember egy este túl hosszan nézi a konyhában a zümmögő hűtőt, rádöbben a csendben, hogy a kapu nyitva van, és a huzat már fújja is le a fejéről a koronát.