Katalinról, akit a környéken mindenki csak Katinak hívott, azt tartották, hogy nála még a mesterséges intelligencia is hamarabb kapna észbe, mint ahogy befejezhetné a mondatát, de én ezt azért nem állítanám ilyen biztosan, mert egyszer bejött hozzá egy informatikus fiú, rendelt egy alkoholmentes sört, aztán húsz percen keresztül magyarázta neki, hogy a jövőben a vendéglátás teljesen automatizált lesz, arcfelismerő rendszer azonosítja majd a törzsvendégeket, az algoritmus előre jelzi a fogyasztási szokásaikat, a hűtő pedig magától megrendeli az árut, mire Katalin megkérdezte, hogy és azt ki fogja kifizetni, a hűtő vagy az algoritmus, mert ha valamelyikük hitelbe is ad sört, akkor szóljon, és megadja neki a könyvelője számát.
A fiú nevetett, bár nem egészen értette, min nevet, aztán elővette a telefonját, és lefényképezte a pultot, mert szerinte az ilyen autentikus helyek hamarosan eltűnnek, és a kép jól mutatna a közösségi oldalán. Katalin megkérdezte, hogy ha már lefényképezte a pultot, nem fényképezné-e le a számlát is, mert azt valahogy mindig elfelejtik az emberek megörökíteni.
A Katica presszó az egyetemi kollégium mellett állt, egy olyan utcában, ahol reggelente a diákok a telefonjukat nézték, délután a munkások a telefonjukat nézték, este pedig azok is a telefonjukat nézték, akiknek egész nap nem volt semmi dolguk. Katalin szerint az emberiség eljutott odáig, hogy mindenki tudja, mi történik a világ másik felén, de azt már nem feltétlenül, hogy a szomszédja miért nem köszön neki.
A presszóban azért még működött a régi rendszer. Krisztián és Jakab minden délután megérkezett, leültek a hosszú asztalhoz, és rendeltek két nagyfröccsöt. Nem kellett hozzá alkalmazás, regisztráció, arcfelismerés vagy kétlépcsős azonosítás. Katalin már a lépteikről tudta, mit akarnak.
– A szokásosat? – kérdezte.
– A szokásosat.
– Akkor legalább ebben fejlődnek.
Misi bácsi az ablak mellett ült, és a telefonját forgatta a kezében. A fia vette neki, egy érintőképernyős okostelefont, amelyen videóhívással lehetett beszélni, fényképeket nézni, időjárást ellenőrizni, sőt még a vérnyomást is fel lehetett jegyezni, ha az ember hajlandó volt megtanulni, hol kell megnyomni a megfelelő ikont. Misi bácsi azonban leginkább arra használta, hogy néha felhívja Katalint, ha már hazament, és megkérdezze, nem hagyta-e ott a szemüvegét.
– Misi bácsi, hát itt ül maga előtt a telefon, és nem látja, hogy én vagyok a kontaktlistáján az első helyen?
– Látom, Kati, csak gondoltam, hátha maga is látja, hogy keresem.
Katalin erre nem tudott mit mondani, pedig általában mindig tudott.
Aztán megjelent az okosotthon is a környéken. A kollégium egyik fiatal tanára korszerűsítette a lakását: hangvezérlésű világítást szereltetett be, okostermosztátot, automatikus redőnyöket, kamerás kapucsengőt és olyan rendszert, amely a telefonjáról még azt is megmutatta, hogy nyitva maradt-e a fürdőszoba ablaka.
A tanár egy este elmesélte Katalinnak, hogy a lakása most már alkalmazkodik hozzá. Reggel magától felkapcsol a fény, a kávéfőző elkészíti a kávét, a termosztát beállítja a megfelelő hőmérsékletet, a redőnyök pedig a napszaknak megfelelően mozognak.
– És maga mit csinál közben? – kérdezte Katalin.
– Hogyhogy mit?
– Hát ha a lakása mindent megcsinál maga helyett, akkor maga mit csinál?
– Dolgozom.
– Azt a lakás nem tudja?
A tanár elmosolyodott.
– Katalin néni, maga nem érti ezt. Ez a kényelemről szól.
– Értem én. Nálunk is van ilyen. Ha Misi bácsi átjön, magától felteszem a kávét, ha pedig nem jön át, akkor is magamtól teszem fel. Csak az a különbség, hogy az enyém nem küld értesítést, ha magányos vagyok.
A tanár ezen már nem nevetett.
Katalinnak volt egy fia, Milán, aki Németországba költözött. Egy logisztikai központban dolgozott, ahol a raktárkészletet algoritmusok figyelték, a targoncák egy része önvezető volt, a szállítmányok útját pedig egyetlen központi rendszer követte. Milán egyszer videóhívásban mutatta meg az anyjának a munkahelyét.
– Nézd, anyu, itt mindent látunk. Azt is, melyik csomag hol van, mikor indul, mikor érkezik, és ha valami elakad, a rendszer azonnal jelez.
Katalin a képernyőt nézte.
– És azt látjátok, hogy ki van rosszul?
Milán elnevette magát.
– Anyu, ne kezdd már megint!
– Nem kezdem, fiam. Csak kérdeztem.
Milán egyre ritkábban jött haza. Először azt mondta, sok a munka, aztán azt, hogy majd karácsonykor, később azt, hogy az ünnepek alatt is beosztották. Katalin megtanulta, hogyan kell videóhívást indítani, hogyan kell fényképet küldeni, és hogyan kell a telefon mikrofonjába beszélni úgy, hogy a másik oldalon ne csak a konyhai páraelszívó hallatszódjon.
A fia néha küldött neki képeket. A rendezett lakásáról, a munkahelyéről, egy hegyi kirándulásról, a karácsonyi vásárról. Katalin mindegyikre azt írta, hogy szép, fiam, vigyázz magadra.
Aztán egyszer Milán nem jelentkezett többé.
A hír egy telefonhívásban érkezett. Katalin először nem értette a német szavakat, ezért megkérte a beszélőt, hogy mondja el még egyszer lassabban. Amikor végül megértette, letette a telefont, és sokáig nézte a kijelzőt.
A készülék néhány perc múlva elsötétült.
Katalin megnyomta az oldalsó gombot, és újra világítani kezdett.
– Hát persze – mondta. – Te legalább visszakapcsolsz.
Másnap elment a temetésre, utána hazajött, és főzött egy nagy fazék húslevest. Kriszta, a barátnője átjött hozzá, és megkérdezte, hogy most mit fog csinálni.
– Mit csinálnék? – felelte Katalin. – Megfőztem a levest.
Kriszta sírni kezdett.
– Kati, hát nem érted, mi történt?
– Értem én.
– Akkor miért beszélsz a levesről?
Katalin a fazékra nézett.
– Mert az legalább elkészül.
A Katica presszó néhány év múlva bezárt. A bérleti díj emelkedett, a vendégek fogytak, a számlák gyűltek. A tulajdonos azt mondta, a helyiségből modern kávézót lehetne csinálni, önkiszolgáló terminállal, digitális étlappal és alkalmazásból rendelhető italokkal. Katalin megkérdezte, hogy a terminál tud-e hitelbe adni Krisztiánnak, a digitális étlap meg tudja-e mondani, hogy Jakab miért iszik már délben, mire a tulajdonos azt felelte, hogy ezek nem üzleti szempontok.
– Akkor maga nem is vendéglátóipart akar, hanem italautomatát – mondta Katalin.
A redőnyt végül lehúzták. A pultot elvitték, a hűtőt elárverezték, a régi asztalok egy részét kidobták. A Katica helyén néhány hónap múlva új kávézó nyílt, ahol a vendég a telefonjával olvasta le a QR-kódot, kiválasztotta az italt, kifizette, majd kapott egy üzenetet, hogy rendelését rögzítették.
Katalin egyszer bement oda.
Leült az egyik asztalhoz, és megpróbált rendelni. A pincér a telefonjára mutatott.
– Tessék beolvasni a kódot.
– És ha én magát szeretném megkérdezni?
– Miben segíthetek?
– Egy kávét kérek.
– Azt az alkalmazásban kell megrendelni.
Katalin felállt, és hazament.
Otthon ott feküdt Detti, az öreg pitbull, akinek már a lépcsőzés is nehezére esett. Katalin megsimogatta a fejét, aztán a konyhában elővette a régi telefonját. A készüléken még ott volt Milán neve, mellette a kis fényképe, amelyen a fia egy tóparton állt, és úgy mosolygott, ahogy Katalin már évek óta nem látta mosolyogni.
A telefon azt írta ki, hogy a névjegyhez nincs beállítva profilkép-szinkronizálás. Katalin nem tudta, mit jelent, de nem is érdekelte. Megnyitotta a fényképet, és sokáig nézte.
Aztán Misi bácsi átjött hozzá. Kenyeret hozott, tejet, és egy kis dobozt, amelyben valami sütemény volt.
– Kati, a telefonod megint lemerült – mondta.
– Nem baj. Majd feltöltöm.
– Segítek beállítani, hogy jelezzen, ha alacsony az akkumulátor töltöttsége.
– Misi bácsi, nekem az kellene, hogy akkor jelezzen, ha valaki nem jön haza.
Az öreg nem válaszolt. Letette a kenyeret az asztalra, és főzött két kávét.
Aztán Katalin egyszer csak elkezdte mondani, hogy a Katica még mindig nyitva van, Krisztián és Jakab mindjárt megérkezik, a fiúk biztosan szomjasak, és ma korábban kellene kezdeni, mert délutánra sokan lesznek.
Misi bácsi hallgatta.
– Kati, nincs már presszó.
Katalin ránézett.
– Tudom én azt, Misi bácsi. De azért az ember nem hagyhatja cserben a vendégeit.
Másnap reggel Katalin felöltözött, megfésülködött, és kiült a verandára. Maga elé tette a telefonját, amelyen megnyitotta a régi fényképeket. Aztán úgy fordult a kert felé, mintha a pult mögött állna.
– Na, uraim, ki mit kér?
A telefon kijelzője felvillant.
Értesítés: Az alkalmazás frissítése elérhető.
Katalin elolvasta, aztán megnyomta a törlés gombot.
– Majd holnap – mondta. – Ma még dolgozunk.
Misi bácsi a konyhaajtóból nézte. Odakint a kertben mozdulatlanul feküdt Detti, a szomszéd házban pedig megszólalt egy okoshangszóró, és udvarias női hangon közölte, hogy kellemes reggelt kíván.
Katalin felemelte a fejét.
– Hallja, Misi bácsi? Ez legalább köszön.
Az öreg odament hozzá, és letette elé a kávét.
– Kati, maga megint nem fizetett.
Katalin elmosolyodott.
– Majd holnap, Misi bácsi.
A telefon kijelzője lassan elsötétült.
A Katica pedig továbbra is nyitva tartott.
Legalábbis a rendszer szerint.