Apám szerint az embernek tudnia kell, mikor kell kisebbnek lennie önmagánál.
Ezt először hatéves koromban értettem meg, amikor anyám felfedezte, hogy a lekvárosüveg tartalma feltűnően megfogyatkozott. Apám nem kérdezte, ki volt a tettes. Körülnézett, és megállapította, hogy a kredenc alatt van egy üres hely.
– Bújj oda – mondta.
Engedelmeskedtem. Anyám megtalálta a lekvárosüveget, apám megtalálta a kalapját, én pedig estig a kredenc alatt maradtam. Mire előjöttem, a család már megvacsorázott.
Később rájöttem, hogy apám nem büntetett. Tanított.
Az ember életében ugyanis eljön az idő, amikor a világ követelni kezd tőle. Először a szülei, aztán a tanárai, később a főnökei, végül a hivatalok. Mindegyiknek van valamilyen elképzelése arról, hogy mekkorának kellene lennünk.
Én ötvenhét éves koromra jutottam el a megfelelő méretig.
A folyamat kezdetben alig volt észrevehető. Ha a főnököm felemelte a hangját, kissé behúztam a nyakam. Ha a szomszéd a lépcsőházban számon kérte a közös költséget, lejjebb eresztettem a vállamat. Az adóellenőr érkezésekor pedig már ösztönösen a függöny mögé húzódtam.
Egy alkalommal azonban a függöny nem bizonyult elegendőnek.
Az ellenőr becsöngetett, belépett, és közölte, hogy a nyilvántartás szerint tartozásom van.
– Ez lehetetlen – mondtam.
– A nyilvántartás nem téved.
Ekkor összehúztam magam.
Az ellenőr a papírjaira nézett.
– Itthon van?
Nem válaszoltam.
– A szomszéd szerint itthon van.
Még kisebb lettem.
Az ellenőr benézett a függöny mögé. Egy pillanatig úgy tűnt, meglát, de ekkor a tekintete átsiklott rajtam.
– Akkor bizonyára nincs itthon – mondta, és elment.
Aznap este megmértem magam. Három centiméterrel voltam alacsonyabb, mint reggel.
Másnap vettem egy kisebb széket.
A feleségem észrevette a változást.
– Te mintha összementél volna.
– Rosszul látod – feleltem.
– A nadrágod is hosszú.
– Kiment a divatból.
Nem vitatkozott tovább. A házasságban is vannak dolgok, amelyeket az embernek méretre kell igazítania.
Néhány hónappal később már nem értem el a felső polcot. A létrát eladtam, a könyveket lehúztam az alsó polcra, a tükröt pedig leszereltem. Nem láttam értelmét annak, hogy naponta ellenőrizzem, mennyit veszítettem magamból.
Ekkor érkezett a második hivatalos levél.
Személyes megjelenésre szólítottak fel.
A levélben megjelölt időpontban megjelentem az adóhivatalban. A portás megkérdezte, kit keresek.
– Engem – mondtam.
– Az nem lehet. Ön nincs a listán.
Átnyújtottam a személyi igazolványomat. A portás sokáig nézte, aztán a pult fölé hajolt.
– Maga biztos benne, hogy létezik?
Erre nem tudtam mit felelni. Otthon még léteztem valamennyire. A feleségem néha nekem adta a sót, bár előfordult, hogy közben a levegőbe nézett. A postás továbbra is bedobta a leveleimet, de egyre gyakrabban a szomszéd postaládájába.
Az adóhivatalban azonban nem léteztem.
Hazamentem, és elővettem apám régi tanácsát. Az embernek tudnia kell, mikor kell kisebbnek lennie önmagánál.
A kredenc alá már nem fértem be. A bútor túl alacsony volt, én pedig túl nagy ahhoz, hogy teljesen eltűnjek.
Ezért más megoldást választottam.
Egy hétig nem mentem ki az utcára. A következő héten már a lakásban is csak a fal mellett közlekedtem. A hónap végére a feleségem nem kérdezte meg, mikor jövök haza, ha elmentem bevásárolni.
Egy reggel a tükör helyén megmaradt világos foltot néztem a falon.
Nem volt benne semmi különös.
Aztán megérkezett a harmadik levél.
Az adóhivatal értesített, hogy a nyilvántartásból töröltek.
A feleségem elolvasta, és megkönnyebbülten sóhajtott.
– Legalább ezt elintézték.
Aznap este megterítettem két személyre.
Reggelre az egyik tányér eltűnt az asztalról.
Rádli Róbert