A „Kossuth Lajos azt üzente” kezdetű dal talán a magyar kollektív emlékezet legmegtévesztőbb remekműve: egy olyan gyönyörű, dallamos halotti beszéd, amely a legfinomabb romantikus mázzal vonja be a nyers, könyörtelen pusztulást. Ha az ember a sorok mögé néz, azonnal kibukkan a rendszer működési mechanizmusa, amely a mai napig kísért a társadalomban: az a fajta kollektív öngyilkossági reflex, ahol a halálos áldozatot dicső hősiességként, a katasztrófát pedig felsőbb parancsként ünneplik.
A legfőbb, szinte groteszk ellentmondás azonban ott feszül, hogy Kossuth Lajos nemhogy a fronton nem volt, de életében nem viselt kardot éles helyzetben, nem ázott a csantavéri sárban, és nem hallgatta a gránátok süvítését.
A történet valóságalapja ugyanis az 1848-as alföldi toborzás köré épül. Kossuth körbe utazta az országot, a szónoki pult mögül, félelmetes retorikai erővel, zenedobozként szólította meg a parasztságot. Elmondta, hogy a haza veszélyben van, a zászló alatt helye van minden igaz magyarnak, és a regimenteknek indulniuk kell. Az embereket látványosan, népdalokba csomagolt pátosszal terelték fel arra a bizonyos vonatra – vagy akkor még szekérre –, amely egyenesen a mészárszékre tartott.
De a vezér, a hős, az üzenet küldője ott maradt a biztonságos tárgyalótermekben, a fűtött irodákban, vagy később a biztonságos emigrációban. A dalban mégis úgy szerepel, mintha Kossuth személyesen számolná a sebesülteket, vagy mintha a főparancsnok ott állna a lövészárkokban a katonáival:
„Kossuth Lajos azt üzente: / Valamennyi regimentje / Még egyszer induljon ki, / A szabadság veszendőben, / Ne hagyjuk a rab nőknek, / A magyar becsületet!”
Ez a klasszikus táv vezérelt mártíromság. Az intellektuális elit vagy a politika megfogalmazza az elvont, fenséges célt – a szabadságot, a hazát, a becsületet –, majd a fizikai árat a végrehajtó állomány, a kisstílű bakák fizetik meg a saját vérükkel. Amikor pedig elfogy a regiment, Kossuth nem a frontról üzen a fellevelek hátulján, hanem a távolból generálja a következő hullámot.
A dal zsenialitása (és egyben mérge) abban rejlik, hogy ezt a cserbenhagyást átkereszteli isteni akaratnak. A katona nem azért pusztul el, mert a logisztika csődöt mondott, a hadvezetés alkalmatlan volt, vagy mert a főnök nem a valóságban él; nem, ő „szabadságharcot vív”, és ha meghal, hát „a jó Isten a két kezével áldja meg”. Pontosan ez a kollektív öngyilkosság lényege: elhitetni az áldozattal, hogy a saját feláldozása a legnemesebb dolog a világon, miközben a döntéshozó már a következő beszédet írja.