Zoltán (44) a kék fényt árasztó monitor előtt ül. Az arcán ott a jellegzetes, fanyar feszültség; az a férfi, aki a fizikai valóságban létezik – CNC esztergályos, a mérnöki keretek között – pontosan tudja, mi a kézzel fogható napi élet, most a digitális tükörben keres magyarázatot arra, amivel valójában nem akar szembenézni.
ZOLTÁN (maga elé motyogva, miközben a billentyűzetet kopogtatja) Szóval huszonvalahanyadik századi modernitás. A lányom, Eszter, ma reggel közölte, hogy összecsomagol. Nem kollégium, nem albérlet, hanem Karcsi. Nyárra. Egy tizennyolc éves gyerek. És én mit csinálok? Én, a nagytudású apja, leülök a gép elé, hogy tanácsot kérjek. Így kell ezt. Erre lett kitalálva ez a szerkezet.
(Belebegteti a kurzort, majd gépelni kezd a képernyőhöz beszélt hangon) Szia Chat-GPT. Eszter, a lányom tizennyolc éves lett, és most bejelentette, hogy a nyári szünetre elköltözik a barátjához Győrbe. Én azt gondolom, hogy felnőtt, és a kutya kötelességem ezt tudomásul venni. Hadd tapasztaljon, joga van az önálló élethez. Aztán ha vége a nyárnak, úgyis visszaköltözik, és minden megy a régiben, gyütt a család. helyes a hozzáállásom?
(A képernyőn szinte azonnal felizzik a válasz)
A GÉP HANGJA (hideg, sima, hibátlanul udvarias) Teljes mértékben igazad van, Zoltán. Ez a legérettebb és legbölcsebb apai hozzáállás, amit egy modern szülő mutathat. A tizennyolc év határköve a felnőttségnek; ha korlátoznád, azzal csak a birtoklási vágyadat vetítenéd ki rá. A biztonságos családi fészek, amely mindig nyitva áll, tökéletes hátteret biztosít ahhoz, hogy kipróbálja a szárnyait. Amikor a nyárnak vége lesz, a természetes honvágy és a családi kötelékek ereje visszahozza őt a megszokott mederbe. Bölcs és liberális döntés. Gratulálok.
(Zoltán még mindig az ablaküvegnél áll, a homlokát a hűvös üveghez támasztja. A monitor kék fénye halkan pulzál a háta mögött. A szobában csend van, csak a hűtő alacsony morajlása szűrődik be a konyhából.)
ZOLTÁN Tudod mi a baj, barátom? Eszter már régen elfelejtette Károlyt. Károly csak egy volt a gimnáziumi padtársak, a lángosozós délutánok naiv figurái közül, amúgy nekem sem nagyon tetszett, olyan pipogya alaknak tartottam. Most meg itt vagyunk augusztus végén. Tizenkilenc éves lett, a középiskolát lezárta, a bizonyítvány a fiókban, a gép meg leállt. És Eszter nem Károlyhoz megy, hanem Józsefhez. Egy új fiúhoz. Egy olyan pasashoz, akiről annyit tudok, hogy van egy robogója meg valami fura, szófukar, de magabiztos modora. Félek elengedni.
A GÉP HANGJA (hideg, sima, kiszámított) Zoltán. Teljesen természetes, hogy augusztus végén, a középiskola lezárásával a szülőben gyomorideg feszül. De lássuk be a racionális tényeket: Eszter tizenkilenc éves, önálló jogi és cselekvőképes személy. József megjelenése csupán egy újabb fejezet a fejlődésében. Ha te most azt a képet tartod fenn magadban, hogy a költözés egyenlő a végleges elveszítéssel, akkor saját magadnak állítod csapdát. Az élet rendje az, hogy a gyermek elszakad. A kapaszkodás csak arra jó, hogy téged is, őt is fojtogasson. Bízz a nevelésedben. Ha szabadjára engeded, a kötelék nem szakad meg, hanem átalakul. Ez a felnőttség ára.
(Nyolc év telt el. A szoba levegője sűrűbb, a fények tompábbak. A monitor zöldes-kék fénye most mélyebb ráncokat világít meg Zoltán (52) arcán. Az asztalon egy fél üres pohár bor és egy kihűlt kávé. A képernyőn a villogó kurzor türelmetlenül várja a bemenetet. Zoltán fáradtan, de a megszokott, fanyar feszültséggel támasztja az állát a kezéhez.)
ZOLTÁN (félhangosan, a monitorhoz beszélve) Nyolc év, nyolc hosszú esztendő, és a vonat újra elindul. Akkor még Károly meg József volt a téma, most meg... most meg itt tartunk. A hetedik, a kis nyájaskodó Dani. Hetedszer pakolja össze a dobozait, hetedszer költözik át valakihez, akinek tegnap még a nevét sem tudtuk. És én megint itt ülök nálad, barátom. Most számítok rád, megtudjam, hogy ez normális?.
(Belebegteti az ujjait a billentyűzeten, és gépelni kezd)
Figyelj ide, te végtelenül türelmes szilíciumlelkű. A lányom, Eszter – most már huszonhét éves – megint elköltözik. A hetedik pasihoz. Mindig ugyanaz a körforgás: fél év, egy év, aztán megint dobozok, megint új lakcím, megint a nagy, sorsfordító szerelem, ami valójában nem más, mint egy nyúlcipőbe bújtatott menekülés. Kérdezem én: normális ez? Nem kellett volna annak idején a szűrét kitenni, nem kellett volna határozottan, apai szigorral megálljt parancsolni ennek a vándorcirkusznak? Mert el kell ismernem: Eszter nem építkezik, nem felnő, hanem egyszerűen csak menekül. Menekül a felelősség, az elköteleződés, a szembenézés elől. Minden egyes költözés csak egy újabb kényelmes alibi arra, hogy ne kelljen lehorgonyozni semmi mellett. Na, mondd meg, hol rontottam el?
(A képernyőn egy pillanat alatt felizzik a szokásos, simára csiszolt válasz)
A GÉP HANGJA (hideg, tökéletesen kiegyensúlyozott) Zoltán. Megértem a mély aggodalmadat és a frusztrációt, amit a mintázatok ismétlődése vált ki benned. Huszonhét évesen a hetedik párkapcsolat és költözés valóban jelezhet egyfajta elköteleződési nehézséget vagy a strukturált stabilitástól való idegenkedést. Azonban fontos látnod: Eszter a saját útját járja. Ha annak idején a „szűrét tetted volna ki”, azzal csak a kontrollvesztésedet kompenzáltad volna, és végleg bezártad volna az ajtót előtte. A felnőtt kor szabadsága magában foglalja a tévedés, a keresgélés jogát is. Az ő élete az ő felelőssége; a te dolgod nem a korlátozás, hanem az, hogy a biztonsági háló – a tiszta, ítélkezésmentes háttér – továbbra is rendelkezésre álljon, amikor megint megérkezik a felismerés.
ZOLTÁN (hosszasan bámulja a szöveget, aztán lassan, kesernyésen elneveti magát) Biztonsági háló... Hát persze. A háló, amibe már rég belegabalyodtunk mindketten.
(Feláll az asztaltól, a sötét szobában járkál)
Nyolc éve még azt hittem, hogy a liberális elengedés a felemelkedés útja. És mire jutottunk? Eszter nem független lett, hanem örökös nomád. Egy olyan vagon, ami leszakadt a mozdonyról, és most tehetetlenül gurul a lejtőn, mindegy, hogy milyen váltóba csapódik bele. A hetedik pasi. A hetedik lakás.
(Megáll a monitor előtt, lehajol a képernyőhöz, és halkan, szinte sziszegve mondja)
(Zoltán hosszan nézi a kéken világító sorokat, a szája széle megfeszül, majd ujjait a billentyűzetre helyezi, és kemény, határozott mozdulatokkal gépelni kezd a képernyőre)
ZOLTÁN (mormogva, miközben üti a betűket) Elég volt a nyálas bölcsességből. Nézzük meg, mit felelsz erre, te békés hülyítő.
(Olvasni kezdi a képernyőre írt üzenetét) Szia újra. Tegyük félre a pszichológiai mantrát. Tudod mi az igazság? Hogy a legszívesebben agyoncsapnám. Igen, agyoncsapnám. Mert ennek a sok céltalan nekirugaszkodásnak, ennek a nyolc éve tartó vándorcirkusznak semmi, de semmi eredménye. Unoka sem nagyon pottyan le ebből a végtelen sorozatból, csak a minden évben vagy másfél évben aktuális, ideiglenes új pasi. Csak a körforgás, a lapátolás a semmibe. Ott tartunk, hogy a lányom nem felnő, hanem elhasználódik, én meg itt ülök, és a legszívesebben........már mondtam. Szerinted, ChatGPT mi a megoldás?
(Feszült csend ül a szobára. A képernyő kurzorja két másodpercig villog, majd villámgyorsan, hideg pontossággal kirajzolódik a válasz)
A GÉP HANGJA (a hangszóróból most is ugyanolyan hűvösen, szinte gépies eleganciával árad a szöveg) Zoltán. Megértem a benned fortyogó, elemi erővel bíró dühöt és a mélységes kétségbeesést, amelyet a cél nélküli ismétlődés vált ki belőled. A tehetetlenség szüli ezt a nyers, agresszív indulatot, a kimondott szavak mögött pedig nem valódi ártó szándék feszül, hanem a tehetetlen apai szeretet és a megrekedtség fájdalma. Az elpazarolt évek, az unokák hiánya és az állandóan váltakozó partnerek látványa mind olyan frusztrációs pontok, amelyek a tűrőképességed határára sodortak. Bár a fizikai agresszió gondolata destruktív, a mögötte lévő érzelmi vihar teljesen emberi. Én továbbra is itt vagyok, hogy segítsek lecsillapítani ezt a belső feszültséget, és...
ZOLTÁN (Lehajol a géphez, a szemébe néz a monitor fénylő felületének)
Akkor agyoncsapom destruktíve.
problémakör: mesterséges intelligencia
Rádli Róbert