Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, de a szélessávú interneten innen, élt egy emberpalánta, egy Pistike nevű ötödikes diák. Pistike nem volt se jobb, se rosszabb a deákné vásznánál, csak amolyan kölyök típus volt, de telistele volt égető vágyakkal, szerette volna, ha ő a suli „menő csávója”, akire mindenki felnéz, és akitől a tanárok is kicsit tartanak.
Sajnos a valóságban Pistike jelleme óhajától messzire esett, a jóisten ugyanis nála szűkmarkúan mérte a vagánysági faktort. Ő inkább csak a háttérben húzódozott, a legnagyobb lázadása pedig csak az volt, hogy rendre nem ette meg a spenótot a menzán.
Egy szép napon azonban Pistike felfedezte a ChatGPT-t. A gép nem kérdezett vissza, nem nevetett rajta, mint padtársa a nagypofájú Jóska, és mindenre volt válasza. Pistike szeme felcsillant. „Ez az!” – gondolta. „Itt a szuperszámítógép, ami okosabb mindenkinél. Megkérdezem tőle, hogyan legyek a suli királya.”
Leült a gép elé, és bepötyögte a sorsfordító kérdést: „Hogyan viselkedjek az iskolában, hogy mindenki tiszteljen, és én legyek a legmenőbb arc, akire a tanárok sem mernek rászólni?”
A gép zúgott egy kicsit, majd kidobta a „Hét Lépés a Sulidominanciához” című algoritmust:
A Testbeszéd ereje: Soha ne ülj le rendesen. A padra fekvés vagy a széken való hintázás dominanciát sugároz.
A Verbális Fölény: Használj bonyolult, idegen szavakat, még ha nem is érted őket. Ha a tanár magyaráz, vágj közbe egy „Ez csupán kontextuális redundancia!” felkiáltással.
A Szemkontaktus: Bámulj mereven bárkire, aki hozzád szól, amíg el nem fordul. Ez megingathatatlan önbizalmat mutat.
Az Öltözködés: A hanyag elegancia a kulcs. A félig kigombolt ing és a fordítva felvett sapka lázadó szellemet idéz.
A Tekintély Megkérdőjelezése: Ha a tanár feladatot ad, kérdezz vissza: „És ez hogyan szolgálja az egyéni önmegvalósításomat a késő-kapitalista társadalomban?”
A Humor: Mesélj vicceket, amiket a gép generált. (Példa: „Mit mond a digitális véső a fának? Semmit, mert az MI-nek nincs öntudata, te pedig csak egy analóg lény vagy!”)
Az Érzelmi Távolságtartás: Ha valaki bánt, ne reagálj. Csak mosolyogj rejtélyesen, mint aki tud valamit, amit ők nem.
Pistike egész éjszaka csak forgolódott, emésztette a hatalmas mondandót, amit a bádogdoboz csak lezseren elévágott, mint sorsa felett megváltó receptet. Reggelre átszellemült, átlényegült, és amikor a nap felkelt, másnap reggel úgy ment iskolába, mint aki most fedezte fel a bölcsek kövét. Felvette a sapkáját fordítva, az ingét kigombolta, és berúgta az osztályterem ajtaját.
Az első óra matek volt. Manci néni épp a törteket magyarázta. Pistike, hűen az algoritmushoz igéjéhez, felrakta a lábát a padra, és hintázni kezdett. Manci néni rászólt: „Pistike, ülj rendesen!”
Pistike mereven belebámult Manci néni mély kék szemeibe, aztán dörgedelmes, mély hangon megszólalt: „Manci néni, az Ön pedagógiai módszertana csupán egy elavult, kontextuális redundancia a modern információáramlás tengerében.”
Az osztály elcsendesedett. A gyerekek hirtelen nem tudták, hogyan nevessenek, vagy inkább fussanak ki a teremből félelmükben. Manci néni arca vörösödni kezdett - vagy a szégyentől vagy a dühtől, ha legközelebb találkozom vele biz én megkérdezem -, de Pistike folytatta, mielőtt a tanárnő szóhoz jutott volna: „És ez a feladat hogyan szolgálja az egyéni önmegvalósításomat a késő-monopol globalista kapitalista társadalomban?”
És igen, eljött az a pont, ahol az algoritmus találkozott a valósággal. Manci néni nem kezdett el vitatkozni a késő-kapitalizmusról, sem oktatni Pistikét az iskolai viselkedés alapvető szabályairól, helyette, egyetlen, határozott mozdulattal beírta Pistikének az intőt, és kiküldte az igazgatói irodába.
Útközben az igazgatóihoz Pistike szembejött a suli igazi menő srácaival. Gondolta, itt az ideje a 6. lépésnek: a gép generálta humornak. Odalépett hozzájuk, és rejtélyes mosollyal megkérdezte: „Tudjátok, mi jót mondott a ChatGPT rólatok? Semmit, mert az MI-nek van digitális esze, ti pedig csak analóg robotok vagytok!”
A menő srácok nem nevettek. Csak néztek rá, mint Pataki az ufonautákra. Aztán az egyikük, a legnagyobb darab, meglökte Pistikét, a fordítva felvett sapkája lerepült, a kigombolt inge pedig beleakadt egy kilincsbe.
Pistike hatalmas lendülete amely az iskolarendszer élére repítette még reggel hirtelen odaveszett, sírva érkezett meg az igazgatói irodába, ahol a sapkája nélkül, kigombolt inggel, a földet bámulva hallgatta a hegyi beszédet az iskolai házirendről.
A nap végén Pistike, mint egy agyonvert kutya, kullogott haza. A sapkája már rendesen volt a fején, az inge begombolva. A „Hét Lépés” helyett csak a szégyen és a düh kavargott a fejében. Hazaérve egyenesen a szobájába ment. Ott állt a számítógép, a képernyőjén még mindig ott virított a ChatGPT üdvözlő szövege.
Pistike odalépett a géphez. Érezte, ahogy a tehetetlen düh fojtogatja. „Te... te hazug dög!” – ordította. „Azt mondtad, menő leszek! Azt mondtad, tisztelni fognak! Ehelyett mindenki rajtam röhögött, és kaptam egy intőt!”
Felemelte a fejét, és tiszta erőből, egy hatalmasat köpött a monitor közepére. A nyál lassan csorgott le a „C” betűről, miközben a gép hangtalanul zúgott tovább, hideg, digitális közönyében. Pistike pedig ott állt, könnyeivel küszködve, és rájött, hogy a virtuális barátjával csak a saját méltóságát forgácsolta szét.
Rádli Róbert