átméretezési tanácsok

A láthatatlanság polgári művészetéről

Van az önvédelemnek egy olyan finom, mondhatni polgári formája, amelyről sem a társadalmi lélektan, sem a hivatali káték nem emlékeznek meg. Ez nem a nyílt dac, nem a lázadás, s még csak nem is a megfutamodás vulgáris aktusa. A bölcs ember, mikor a világ harsányan és neveletlenül dörömböl az ajtaján – legyen az a gyermekkori szülői szigormentés vagy a felnőttkor elkerülhetetlen adóellenőre –, nem kiált segítségért, nem is szegül szembe. Csendesen és módszeresen összébb húzza magát.

Mert mi is ez a zsugorodás? Nem egyéb, mint a személyiség belső térfogatcsökkentése a kívülről áradó ostobaság és erőszak arányában.

A gyermek még ösztönösen tudja ezt. Mikor a lekvárosüveg körül elkövetett gyarlóságra fény derül, nem érvel, nem tagad: egyszerűen lélekben kisebbé válik, s elrejtőzik a kredenc alatti porcicák tiszteletreméltó, békés homályában. A felnőtt ember már tudatosítja e reflexet. Ötvenhét esztendő tapasztalata megtanítja az embert arra, hogy a világ nem fog megváltozni a kedvünkért. A paplan mindig rövid marad, a hivatal mindig dörömbölni fog, s az élet nevű zűrzavaros intézmény rendületlenül követeli majd a maga papírjait.

A megoldás tehát nem a külvilág tágítása, hanem a magunk elsimítása.

Mikor a gyaluforgács alatt elhelyezkedve hallgatjuk a távozó adóellenőr lépteit, nem a törvényt játszottuk ki, hanem a mértéket találtuk meg. A láthatatlanság nem csalás, hanem jelenléti forma: annak beismerése, hogy bizonyos helyzetekben a létezés egyetlen méltó módozata a legkisebb közös többszörösre való visszahúzódás. A megmaradás művészete ez egy olyan korban, amely túl sokat követel, s túl keveset ad cserébe.

Ám e csendes túlélési stratégiának megvan a maga sötét, elkerülhetetlen ára.

Mert eljön a pillanat, amikor a hiány feltűnik. Amikor valaki megáll a szoba közepén, körülnéz, s észreveszi, hogy már nem vagyunk ott. S abban a végső, elkerülhetetlen órában – mikor az emberi figyelem rámbukkan a hűlt helyünkre – nem tehetünk mást. Újra csak össze kell húznunk magunkat, még kisebbre, még finomabbra, amíg a hiányunk is észrevétlenné nem simul a mindenségben.

Rádli Róbert