Van az úgy, hogy az ember nem a külvilágot akarja átrendezni, hanem saját magát méretezi le a kelleténél is diszkrétebbre. Gyerekkoromban még nem tudtam ennek nevet adni, de ha ebéd helyett megint feketére ettem magam a házi baracklekvárral, és a szüleim nehezen viselték a kópéságot, egyetlen belső összpontosítással simán összehúztam magam a tizedére, néha a századára is. Olyankor a padlódeszka repedése vagy a kredenc alatti porcicák birodalma felérhetett egy biztonságos várral, ahol apám nehéz léptei csak tompa dobogásként remegtették meg a talajt. Később, nyári táborban Badacsonylábdihegyen ez a képesség kifejezetten gyakorlatias fordulatot vett: a fiúk és a lányok zuhanyzóját ugyanis csak egy silány műanyag paraván választotta el, amely alatt ott tátongott a klasszikus, tízcentis rés. Nem kellett kretén módon törleszkedni meg nyújtogatni a nyakat; egyszerűen csak lekicsinyítettem magam, elegánsan átcsusszantam a nyíláson, és a csempe fugái között olyan perspektíva nyílt meg, amiről a többi srác csak álmodozott a gumimatracokon.
Most, hogy már ötvenhét évesen a műhelyben vagy a tihanyi és kapolcsi portán intézem a dolgaimat, ez a kis trükk tulajdonképpen a leghatékonyabb életbölcsességimmé vált. Ha éjszaka hűvösebbre fordul az idő, és a paplan alól kibámul a lábfejem, nem kezdek el idegeskedni vagy felkelni takaróért: egyszerűen lejjebb csavarom a belső léptékemet, és hirtelen annyira kicsi leszek a saját ágyamban, hogy a legvékonyabb lepedő is hatalmas, meleg sátorként borul fölém.
A méretváltás ráadásul nemcsak a komfortot szolgálja, hanem a világ zajától is tökéletesen megvédi az embert. A múltkor például kifogtam egy olyat, amiért más sírva fakadna: az adóellenőr személyesen méltatott a jelenlétével, mert valahogy megint elfelejtettem időben beadni a papírokat. Ott állt az udvaron a hivatalos aktatáskájával, csengetett, dörömbölt, nézett jobbra-balra, hogy hol lehet a morcos iparos. Én meg egyetlen határozott akarattal összezsugorodtam, behúzódtam a műhely sarkában egy régi gyaluforgács-kupac aljába, és békésen szemléltem a porcicák szemszögéből, amint az úriember tíz perc mérgelődés után megunta a magányos szereplést, visszaült a szolgálati kocsijába, és gázt adott. Nem maradtam kis senki, csak éppen a kellemetlen dolgok mentek el mellettem, mint egy huzat a nyitott ablak alatt.