A Vörös Oroszlán nevű kisvárosi kocsmában, ahol a fröccs szaga örökösen keveredett a leharcolt műbőr székek és a savanyú bor illatával, a péntek esték mindig különös liturgiájával indultak. A lambériás falak mögött ott feszült az a fajta fojtogató, provinciális jólét, amelyben mindenki többet akart mutatni annál, amilyen lyukból actually előmászott.
A sarokasztal mellett ott ült a helyi elit krémje. Főként dr. Molnár ügyvéd, aki a legutolsó ingatlanspekulációs ügyből vette a márkás bajor terepjáróját, meg a nagybani építési vállalkozó, Szabó Dezső, akinek a cége nemrég húzta fel a helyi multifunkciós sportcsarnokot – állami támogatásból, túlárazott betonból.
– Emberek – csapott az asztalra Szabó, és a kisujján a vastag aranygyűrű megcsillant a neonfényben –, nekem ma elszorult a szívem. Egyszerűen nem bírja a lelkem a közönyösséget! Odamentem a vasúti sorompónál a nyomorult hajléktalan öreghez, tudjátok, a sántikáló Pistához, és átadtam neki húszezer forintot meg egy komplett téli kabátot. Nem dicsekszem én, Isten a tanúm, ez szerintem polgári kötelességünk. Ha én nem segítek rajta, nagyon rossz ebbe belegondolni!
Dr. Molnár elégedett arcéllel bólintott, miközben a prémium okostelefonját nyomkodta az asztalon. – Nemes cselekedet, Dezső, nemes. Én meg a hét elején az egyházi karitásznak utaltam át ötvenezer forintot a cég számlájáról. A nevemet persze nem akartam feltüntetni – mert a valódi adomány csendben történik –, de hát a plébános úr ragaszkodott hozzá, hogy a hírlevélben név szerint is megköszönjék. Az ember nem a dicsőségért csinálja, hanem a közösségért kérem szépen.
A kocsma füstös homályában a szavak lassan besűrűsödtek. A hangzatos frázisok mögött ott bujkált az a nyomasztó, ragadós valóság, amit mindenki ismert, de senki sem mert kimondani: hogy Szabó Dezső cége épp múlt héten rakott utcára tizenkét segédmunkást, mert elszámolták a bérkeretet, dr. Molnár pedig a félhivatalos jogi manővereivel épp egy szerencsétlen özvegyasszony földjét játszotta át a pesti ingatlanmaffiának. Az adományok ára a mások bőréből lefejtett zsír volt, a jótékonyságuk pedig csupán egy jól megkomponált marketingplakát, amivel a saját belső ürességüket próbálták elfedni.
A társaság szélén, egy kopott fa sámlin húzódott meg Barna Zsigmond. Zsigmond nem volt nagy beszédes ember; a keze bütykös volt a kemény fizikai munkától, a körmei alól a harmincéves vasesztergályos illata – a vas és a hűtőemulzió szaga – soha nem kopott ki. Ő volt a hely kakukktojása: nem vett fel hitelt, nem pályázott közbeszerzésre, egyszerűen megesztergálta, ha a traktorosnak a kardánkereszt nem illeszkedett a kihajtáshoz.
Szabó Dezső odapillantott Zsigmondra, és gúnyos, leereszkedő mosollyal megkérdezte: – Na, Zsigmond cimborám? Te mit tudsz felmutatni? Mert ugye, a kis műhelyedben nem nagyon csörög a pénz, tudjuk, de azért a kisfröccsöd árát te is felajánlhatnád a szegényeknek, nem esne le nehezedre ugye?
A kocsma asztalánál elcsendesedtek a hangok. Néhányan gúnyosan kuncogtak, várva a csetlő-botló, zavart magyarázkodást.
Zsigmond lassan letette a fröccsös poharát. Nem kapkodott. Nem rántotta össze a szemöldökét, nem akart visszavágni a szavak szintjén.
– Hát, Dezső – szólalt meg mély, nyugodt hangon, és a tenyerét simán az asztalra fektette –, én nem adtam húszezer forintot a Pistának a sorompónál. Meg nem is utaltam a karitásznak. De két hete kedden, amikor zuhogott az eső, annak a sánta Pistának az azonosításához engem hívtak el a rendőrök, mert ti még biztosan nem tudjátok, de elütötte a vonat, legalább egy keresztet vetettem. A plébános urat pedig én vittem a pályaudvarra minden motyójával együtt, éppen aznap, titeket hiába hívott telefonon, ugyanis visszahívta az egyházmegye Esztergomba.
A kocsma asztalánál hirtelen kőkemény, fojtogató csend lett.
Zsigmond barátja a kis Olivér meghökkent az asztal túlsó felén kóláját lenyelte, majd halkan és bánatosan megkérdezte: – Zsigmond bácsi, tényleg meghalt Pista bácsi? – Ugyan fiam, dehogy, csak ennek a két szarházinak akartam letörölni azt a bájvigyort az arcáról.
Rádli Róbert