A szicíliai nap égető tüzében, a falu poros főterén álló árnyas kisbolt hűvösében a kötelékekről elmélkedni nem puszta filozófia volt, hanem az élet törvénye. Don Ciccio, a kereskedő, és a koros szénégető, Alfio, a pultra terített zsinegek felett hajolva épp a lét és a birtoklás metafizikájáról vitatkozott. Mert mi is a kötél? Az ember születésétől a haláláig láthatatlan, mégis vaskos szálakkal köti magát a mindenséghez. A köldökzsinór még az élet tiszta, áramló ajándéka volt, de a felnőttkor sötét folyosóin a kötelékek már vasrácsokká, hitelkeretekké, kamatos kamatokká és kibírhatatlan családi elvárásokká sűrűsödnek. Az ember húzza a terhét, a boltos mér, a vevő fizet, és a hurok – legyen az egy törvény, egy örökös bűntudat vagy egy elcseszett életút – napról napra szorosabbra zárul a nyakon. A társadalom gépezete pontosan megköveteli a feszességet; ha egy szál elszakad, borul a negyedéves mérleg, romba dől a kényelmesen felépített illúzió.
A bolt sötétlő sarkában, a portalanított áruk mögött azonban a zsinór mélyebb, baljóslatúbb jelentést nyert. A kenderrostok nemcsak az árut tartják együtt, hanem a csendes eltévedést is szolgálják. Mert eljön az a pillanat, amikor a fojtogató hőségben, a magányba belefáradt embernek elég lesz a terhekből. Amikor a feleslegesen felhalmozott vackok, a meg nem élt álmok és a kényszerű mosolyok súlya alatt a gerenda felkínálja a maga utolsó, tökéletes kiútját. Egy méretre vágott, hófehér, prémium kategóriás ipari műanyag kötél – ez a legmagasabb rendű szintézis. Az a hurok, amely hivatott magára venni a túlkompenzáló, eladósodott test teljes súlyát, hogy ne zuhanjon alaptalanul a szálkás padlóra, hanem szabályosan, a statisztikákhoz méltóan lógjon a rendszerben, miközben a falu népe csendben tudomásul veszi a végzetszerű lezárást.
A feszültség a bolt levegőjében szinte kézzel tapinthatóvá vált; Don Ciccio ujjai megmerevedtek a pulton, a délutáni fény pedig éles, hideg sávban vágott át a félhomályon, amikor a kopott faajtó nyikorogva feltárult. A sűrű porban megjelent Giuseppe, a falu legmagányosabb, legmegtörtebb embere. A tekintete egyszerre kereste a menekülést és a végső, elkerülhetetlen kapaszkodót, a mozdulatai pedig olyan feszültek voltak, mint egy túlhúzott íj húrja. Odalépett a pulthoz, a torkát köszörülte, majd rekedt, suttogó hangon kérte a megsemmisítő eszközt: – Don Ciccio... Olyan kötelet adjon, ami legalább száz kilós rángatódzó mozgást kibír. Nem szakadhat el. A boltban a levegő megfagyott, a halál hűvös lehelet mélyen belemart a csendbe, mert mindenki tudta, hogy ez a kérés már nem a mindennapi munkáról szól, hanem a végítéletről, a megváltást ígérő, utolsó zuhanásról.
Giuseppe fogta a méretes kötelet, hazament, s a házában kiválasztotta a legvastagabb fagerendát. Átdobta rajta a kötelet, majd tiszta erőből megrángatta. – Jó lesz – mondta halkan. Aztán a kötéllel összekötözte a lopott bevásárlókocsikat meg a saját maga ácsolta hámot, és a délutáni napfényben énekelve húzta körbe a nyolc vigyorgó unokáját az udvaron.