A falusi postakocsi-megálló mögött a kocsmáros már harmadszor törölte le ugyanazt a foltot a cinkpulton, miközben Ivan Ivanovics, a helyi járásbíróság alacsony, örökké fázós írnoka megigazította a nyakán a kopott rókaprémet. Kint, a moszkvai traktus jeges, felgyűrt kátyúi között egy huszonéves Lada szántotta fel az aszfaltot, benne egy gúnyos arcú fiatalemberrel, aki éppen egy ikraárus tartályát tarolta le.
Ivanovics felsóhajtott, rácsapott egy sárga pecsétes aktára, és a mellette ülő falusi tanítónak mormolta:
– Dánia... Hagyjuk már, kérem. Az a dán nép ott északon teljesen megbolondult. Hónapokig számolgatják a vécépapír-rétegeket, mérik a decimétereket, sterilizálják a lelküket, mint valami patikai üveget. Azt hiszik, az élet egy kiszámítható mérnöki rajz. De kérem, hol marad benne az isteni szikra, a halálos, megváltó lüktetés? Nézze meg a mi Oroszországunkat! Itt az adrenalint nem holmi mélyenszántó lelki drámákból nyerjük, nem is wellness-szolgáltatás része, hanem alapfelszereltség. A lét maga egy soha véget nem érő, kíméletlen pofon-orgia.
Az írnok megtöltött egy csorba poharat vodkával, miközben a kinti utca zaja – egy felbőszült kereskedő üvöltése és a lószállító kerekek csattanása – húsbavágóan hatolt be a fűtött szobába.
– Hollywood? Ugyan már, miket beszélek én is – folytatta Ivanovics a fejét rázva, miközben szemeiben ott izzott a fojtogató keleti melankólia. – Milyen filmekről álmodozunk, amikor a valóság itt 8K-s felbontásban, minden szűrő nélkül rúgja be az ajtónkat? Egy péntek este egy nívósabb moszkvai mulatóban az ember nem bámulja a vásznat; ő maga a főszereplő és a kaszkadőr egy személyben. Elég csak egy picit félreérthetően ráköszönni a helyi nehézfiúkra, máris olyan fenséges, improvizatív koreográfiában lehet részünk, amit semmilyen londoni rendező nem tudna megismételni. Nincs itt „csendtérítés”, nincs sminkes, a véraláfutás kékesfeketéje hiteles, a vér pedig meleg és édes.
A tanító némán bólintott, kortyolt a teájából. Ivanovics pedig, mintha csak a saját belső kényszerképzeteit hajtaná, folytatta, miközben ujjával a jegyzetfüzet sarkát gyűrte:
– A nyugati polgár reggel koffeinnel próbálja fellökni a szemhéját, mintha attól ébredne meg a lelke. Micsoda szánalmas időpocsékolás! Itt, Moszkva útjain, mikor az ember beleül a rozsdás Zsigulijába, már készen is van az életérzés: amint egy fekete SUV feni a fogát a sávjára, a vérnyomás azonnal a sztratoszférába szökik. Minden egyes mélyebb kátyú egy hirtelen, kegyetlen feltámadás vagy egy futómű-cserével felérő kataklizma. Mire az ember beér a hivatalba, a szíve úgy zakatol, hogy azzal be lehetne világítani egész Szibériát.
Az írnok elhallgatott, kinézett a jégvirágos ablakon, ahol a ködös alkonyatban éppen egy hivatalnok zuhant ki a harmadik emeleti adóhivatal szürke, kitárt ablakán, miközben papírlapok keltek szárnyra a hideg moszkvai szélben. Ivanovics keserűen, szinte gyengéden elmosolyodott.
– Látja? A gravitáció-alapú karriertervezés... Ez a hatékonyság igazi orosz csúcsa. Minek várni a bürokratikus liftre, minek a papírmunka, a megalázó fegyelmi eljárás? Egyetlen határozott lépés a nyitott ablak felé, és a pillanatnyi szabadságérzet garantált, még ha a földet érés kissé rideg és koppanós is. Ez a világ nem hagyja, hogy a megszokás megöljön minket. Itt minden nap egy kegyelmi ajándék, mert reggelente ott bujkál a bizonytalanság hűvös lehelete. A dánok talán biztonságban ülnek a szigetelt dobozaikban, de halottak, soha, egyetlen pillanatra sem fogják megtudni, milyen az, amikor a vezetői székből csak egyetlen lépés választja el az embert a mindenség tiszta, fojtogató mélyétől.
Rádli Róbert