Sándorral szereltük össze a vas keretet. Akkora volt ez a hatalmas virágláda – amibe hamarosan egy méltóságteljes pálmafa fészkeli majd be magát –, hogy odabent, a zártszelvények hálójában magam is elfértem volna. Sándorral jó volt együtt dolgozni. Szívós ember, hallgatag és kitartó, aki a munka aprólékos valóságában nem a szót koptatja, hanem a figyelmét tartja élesen. Olyan csendes, szerény tartás lakozik benne, ami a hétköznapokban is ritka, mint a fehér holló.
Körülöttünk eközben hömpölygött, lüktetett a forgatag. A Kapolcsi Művészeti Napok özönvize sodorta az embereket; jöttek-mentek, nézelődtek, de senki sem figyelt ránk. Mi ketten ott maradtunk a maga szabta, makacs rendben, a vas és a szerszámok szigorú mértékében.
Amikor a görnyedt testtartásból végre felálltam, jólesett egyenesbe hozni elzsibbadt derekamat. Egy mozdulattal átléptem a lemezváz nehéz szelvényén, s miközben ott álltam a keret peremén, hirtelen egy fura gondolat futott át a fejemen: miért is bámulják az emberek az illuzionisták olcsó mutatványait, miközben az igazi varázslat itt van – a kézzelfogható fizika, a derékszögbe vágott acél és a tiszta emberi akarat birodalmában.
Volt mégis valaki, aki megállt a közelemben. Ismertem.
Feltűnő, természetes testtartás állt ott szemben velem, lágy és hibátlan vonalak, az ajkai pedig valami olyasmiről meséltek, ami túl van a szavakon. A lehető legnagyobb, szinte magától értetődő természetességgel hirtelen egymás karjában találtuk magunkat. Hosszasan, némán öleltük egymást. Nem volt ebben semmi fűtött erotika, semmilyen lázas, romboló borzongás; csak az a tiszta, elemi öröm, hogy a testünk felülete egyszerre sok helyen találkozik, mintha a bőrünk határai egy pillanatra, minden különösebb magyarázat nélkül, egybeolvadnának. Bár sportos, feszes volt az alakja, az ölelése mégis hihetetlenül lágy, puha és hajlékony maradt.
Miért, hogyan történhetett ez? – villant át rajtam a kérdés, miközben a vállamra hajtott fej súlyát éreztem.
Körülnéztem a kapolcsi utcán, és a valóság mozaikjai hirtelen különös rendbe szerveződtek: ez egy nyitott, fura workshop volt a mindenség közepén. Ott voltak a távolabb ácsorgó ajkai vastelepi dolgozók, és megjelent a tapolcai szerszámboltból az a figyelmes boltos is, aki tegnap azokat a kadmiumos fúrókat ajánlotta, amikkel az imént még Sándorral lyukakat toltunk az acélba. Hálás voltam neki; ritkán találkozni olyasvalakivel, aki ennyire odafigyel az emberre, ha szerszámot keres a munkához – bár egy pillanatra elgondolkodtatott, vajon azt a kitüntetően kedves kiszolgálást tegnap kizárólag nekem szánta-e, vagy ő mindenkivel ilyen önzetlenül figyelmes?
Ismét megöleltük egymást. Jó volt elmerülni ebben a csendes, megállított percben, miközben a világ többi része zárójelbe került. Mire észbe kaptam, a nyüzsgő tömeg valahogy teljesen eltűnt, elszivárgott a házak sarkai mögött; csak ketten maradtunk a hatalmas, üres pálmaláda árnyékában. Valamit súgott a fülembe, de a szavak értelmét elvitte a szél – csak a hang rezonanciáját éreztem, azt a csalhatatlan bizonyosságot, hogy ő is pontosan ugyanúgy érez ebben a percben, mint én.
De a nap nem állt meg, a sürgető óra ketyegett. Még számos tennivalóm várt rám a műhelyben. Lassan elengedtük egymást, ő pedig elindult, és könnyed léptekkel befordult balra, a szűk, kőfalas kis utca kanyarában.
Magam maradtam a lementett pillanattal. Megálltam a sarokban, és néztem a kőfal mögött eltűnő árnyékot, miközben a szél lassan átfújt az acélszelvények között. A zártszelvények hálója még őrizte a találkozás melegét, de a láda mélyén már csak a megmunkált vas szaga maradt, s a csend, ami az el nem ültetett pálmák helyén terem.