A Malom Bár mögötti domboldalon még tartotta magát a délutáni hőség. Karcsi és Edit a fűben ültek, egymásnak dőlve. Öt napra kiszakadtak a hétköznapokból, és most először úgy érezték, hogy az életük végre a helyére került.
Hat évig dolgoztak ezért a pillanatért. Karcsi túlórázott a gépészmérnöki irodában, Edit félretette, amit tudott. A nagymama józsefvárosi lakásának árával és a megtakarításaikkal a múlt héten kifizették a terézvárosi lakás első részletét. Hamarosan összeköltöznek. Nem kell többé két albérlet között ingázniuk, és az éjszakai buszon tervezgetniük a közös jövőt.
A színpadon Kozák Éva a következő dal előtt a mikrofonhoz lépett. A közönség elcsendesedett.
– Kedveseim! Ebben a rohanó, elidegenedett világban, a háborúk és a gyűlölet árnyékában nekünk itt, a Völgyben még van lehetőségünk arra, hogy megőrizzünk valamit az emberségünkből. A béke nem csupán a fegyverek hallgatása. A béke bennünk kezdődik, a szívünkben, abban, ahogyan egymásra nézünk. Keleti testvéreinknek ez most nem adatik meg. Egy agresszor tört országukra. Mi azzal segíthetünk, amivel tudunk. Én a hangommal.
A közönség tapsolt. A zenekar lágy akkordokkal kezdte a dalt.
A telefonok egymás után emelkedtek a magasba. A domboldal megtelt apró fényekkel, amelyek úgy imbolyogtak az esti szürkületben, mintha a földön is megjelent volna a csillagos ég.
Edit Karcsi vállára hajtotta a fejét.
– Hallod? – suttogta. – Ez az, amire a világnak szüksége van.
Karcsi nem felelt. A dal a szeretetről, a megbocsátásról és a sebek gyógyulásáról szólt. Valami megmozdult benne. Eszébe jutott a sok túlóra, a szűkös albérletek, a hónap végi számolgatás. Most mindez távolinak tűnt. A zene alatt nem voltak illetékek, törlesztőrészletek és felújításra váró vezetékek. Csak ők voltak, a több ezer ember, a fények és a közös hit, hogy a világ még megváltható.
Edit szeméből könny gördült végig az arcán.
– Milyen gyönyörű – mondta.
Karcsi megszorította a kezét.
A dal végén sokáig tapsoltak. A tömeg lassan elindult a faluba, de Karcsi és Edit még maradtak egy kicsit. Nem akarták, hogy véget érjen az este. Aztán kézen fogva lesétáltak a Klastrom kocsmához, rendeltek két kézműves sört, és leültek egy diófa alá.
Fölöttük csillagok ragyogtak. Edit Karcsi vállára simult.
Úgy érezték, ezen az estén közelebb kerültek egymáshoz, az emberekhez és valamihez, amit egyikük sem tudott volna pontosan megnevezni. Talán a békéhez. Talán ahhoz a világhoz, amelyben egyszer majd nem kell félniük egymásért.
Egy évvel később Karcsi és Edit a Népliget buszpályaudvarán várakozott. A hátizsákjukban sör, szendvics és néhány napra elegendő ruha lapult.
A pad mellett egy fiatal ukrán katona ült terepszínű gyakorlóruhában. Jobb karja hiányzott. A külügyi rehabilitációs program keretében művégtag-mérésre várt.
Karcsi végignézett rajta, majd megigazította a hátizsákját.
– Ezeket is a mi befizetett adónkból kell pátyolgatni?
Edit levette a napszemüvegét.
– Nem tudom, mi közünk hozzá. Hiszen nem mi támadtuk meg őket.
Rádli Róbert