„A keresztény ember elhiszi, hogy ha az igazak útját járja, elkerülheti a poklot. Az ateista ember tudja, hogy a pokol nem a halál után jön el: az itt van a mindennapi szabad döntéseinkben.”
A Tarjáni Borkereskedés irodájának ablaka a füredi mólóra nézett. Június volt, a vitorlások úgy ringatóztak a vízen, mint a jól nevelt vendégek egy VIP-kóstolón: elegánsan, ritmusra, fegyelmezetten.
Tarján úr az asztala mögött ült, és úgy nézett rám, mint aki éppen most fedezte fel a spanyolviaszt.
– Julcsi, édesem – kezdte, és hátradőlt a székében.
Pontosan tudtam, mi következik. Ha így szólított, rendszerint valamilyen újabb motivációs tréninget kaptam, amelyet már milliószor hallottam. Nem különösebben érdekelt, de az „ő is tudja, hogy tudom” játékot mosolyogva végigjátszottam.
– Igazán nem állunk rosszul. Szerintem már a tokaji Csertánékat is megelőztük, de volna még mit bedobnunk. Meg ne ijedj, nem a dekoltázsodra célozgatok. A jövő heti pécsi bemutatón mit szólnál hozzá, ha nemcsak a savgerincről meg a hordós érlelésről beszélnél? Vigyél bele valami tudományosat. Valami olyat, amitől a pesti menedzserek úgy érzik, hogy ha nálunk vesznek kartonszámra bort, azzal nem a májukat pusztítják, hanem a kultúrát építik. Ideológiai maszlag, tudományos hablaty, nekem mindegy, csak hasson. Építs a bemutatóba egy könnyen felszívódó pezsgőbuborékot. Tudom, ez a te műfajod. Írd meg az alkoholfogyasztás szimfóniáját!
Ránéztem. Értettem a feladatot. Harminchat évesen az ember lánya már nemcsak beszéli a férfiak nyelvét, hanem, ha kell, szótárt is ír belőle.
Tarján úr egy elegáns, logikus példázatot akart, amely eljut a szívig, aztán a pénztáraknál csilingel.
– Ó, már van is ötletem! – mosolyogtam rá.
Mélyen a szemébe néztem.
Te vén bolond, a melleimet bámulod. Hát akkor azokat nézd, ne a szemeimet.
A felső gombom éppen annyira volt nyitva, hogy Géza fantáziájának dolgoznia kelljen, de a HR-szabályzat még ne tiltakozzon. Láttam, ahogy egy pillanatra kiesik a szerepéből, nyel egyet, majd úgy tesz, mintha mi sem történt volna.
Imádtam ezt a pillanatot. A férfiak könnyen irányíthatók, csak tudni kell, melyik gombot mikor kell megnyomni rajtuk.
– Julcsi, zseni vagy. Egy tündér! – lelkendezett, majd hirtelen rendkívül elfoglalt lett a tollával.
– Felrobbantjuk a magyar borkereskedelmet – mondtam, és elindultam kifelé.
A sarkam ritmikus kopogása végigkísért a folyosón.
Kopp. Kopp. Kopp. Perfetto.
A parkolóban megcsapott a júniusi forróság. Harmadik hete nem ment harminc fok alá a nappali hőmérséklet, éjszaka pedig húsz alá. Ezt egyszerűen nem lehetett kibírni.
Beültem az Audimba. A légkondicionáló hideg levegője lassan elűzte a bosszúságomat. Olyan autót nem vennék, amelynek a napellenzőjében nincs sminktükör. Micsoda sóherság volna éppen ezt a kis apróságot kispórolni!
Harminchat éves vagyok. Dekoratív? Igen. Nem szorulok rá, hogy úton-útfélen emlékeztessenek rá, de azért jó, ha időnként nyugtázhatom.
A férfiak jöttek és mentek. A tárgyalóasztalnál, a bárok pultjánál, a gyors flörtökben éreztem a hatalmamat. A boldog házaséletről szóló történeteiktől viszont kifordult a gyomrom. Ki vágyik arra, hogy esténként azon vitatkozzon, miért maradt nyitva a hűtő, vagy miért nem figyel a másik? Én az ilyen hétköznapokban megfulladnék.
Szabadságra, hatalomra, életre volt szükségem. Nem aggódó pótszülőkre.
Végighúztam az ujjam a kormányon, miközben kigördültem a parkolóból.
Tarján úr tudományos hablatyot akart. Hát megkapja.
Már össze is állt a fejemben a pécsi prezentáció. Látványos, letisztult diák, semmi unalmas szárazság, és főleg semmi megszokott közhely a biogazdálkodásról, a hagyományokról meg a kézművességről.
Gondolkoztak már azon, miért halt ki a neandervölgyi ember?
Ezzel kezdek. Magam előtt láttam a menedzserek arcát, ahogy megáll a kezükben a pohár.
Nagyobb volt az agytérfogatuk. Talán okosabbak is voltak nálunk, a Homo sapiensnél. Az őskor Einsteinjei. És mégis kihaltak. Miért? Mert nem tudtak közösséget építeni. Magányosak maradtak a saját elefántcsonttornyukban. Mi viszont túléltük, mert képesek voltunk együttműködni, közös rítusokat teremteni. De mi segít abban, hogy átlépjük a gátlásainkat, hogy a tudattalan énünk hullámai összekössenek minket?
Itt tartok egy rövid szünetet.
Gondoljunk csak a közös éneklésre, a táncra, a kántálásra! A közösségnek szüksége van arra, hogy tagjai egyszerre érezzenek valamit. Persze, ha én most a metróaluljáróban örömömben ugrálni kezdenék, aligha csatlakoznának hozzám. Valószínűbb, hogy kihívnák a mentőket, mondván, ennek a tyúknak kiesett az egyik kereke.
A hallgatóság nevetni fog. Aztán felemelem a poharam.
Valljuk be, mindannyiunknak szüksége van arra, hogy néha feloldódjunk. Miért ne tehetnénk ezt kulturált körülmények között, jó társaságban, egy pohár villányi mellett? Hiszen a közösségi élmény iránti vágy evolúciós örökségünk része.
Ezután jöhet a nagy finálé.
Mit tudunk tenni azért, hogy szorosabbá tegyük a kapcsolatainkat? Itt van előttünk a palackokban. A bor kötőanyag, biológiai szoftver, amely segít átlépni a gátlásainkon. Profánul fogalmazva: aki túl okos, talán jobban teszi, ha időnként lejjebb tekeri az agyát, hogy végre beilleszkedjen a környezetébe. Ne maradjon egyedül az elefántcsonttornyában.
Zseniális.
Ha ez nem jön be, fejbe vágom a süketeket egy bordói palackkal.
Hazafelé megálltam a kisboltnál. Nem a főnökömnek vittem haza bort. Otthonra valami személyesebb kellett, valami, amihez nem tapad a marketing és a munka szaga. Egy nehéz, testes villányi vöröset választottam.
Beléptem a csendes lakásomba, lerúgtam a magassarkút, és végre egyedül lehettem.
Kitöltöttem a bort egy öblös pohárba, és mélyen beleszagoltam. Fanyar, sűrű illat. Tölgyfa, aszalt gyümölcsök, hordóérlelés.
– Egészségedre, Julcsi! – emeltem a poharat a tükörképem felé.
A nappali lassan elsötétült.
– Te túl okos vagy a józansághoz. Csak megvéded magad a neandervölgyi sorstól.
Az első kortyot nem szabad elkapkodni. Hagyom, hogy az ízek végigjárják a számat. A másodikban már kevesebb a fanyarság, előjönnek a lágyabb, karamelles jegyek. A feszültség lassan elenged.
A rítus része.
Öt éve, a moziban, Julcsi még nem a Tarjáni Borkereskedés kíméletlen ragadozója volt. Csak egy lány, aki önfeledten nevetett egy sekélyes skandináv vígjátékon, és időnként belenyúlt a pattogatott kukoricámba.
A vetítőgép fénye meg-megvillant az arcán. A szeme, a haja, a nevetése. Két órán át úgy éreztem, többet élek, mint addig egész életemben.
A film után valami idióta beszélgetésbe kezdtem. Nevetgéltünk, komoly dolgokról beszéltünk, aztán egyszer csak megcsókolt. Nem tudtam, hogyan jutottunk el odáig, de nem is érdekelt.
A moziban felgyújtották a lámpákat.
Most a lakásában ülök, a lábamat a dohányzóasztal élének támasztom, és a söröskorsót forgatom a kezemben. Julcsi a konyhában van. Hallom a jégkockák csilingelését: már a harmadik pohár vörösbornál tart.
Én még az első sörömet sem ittam meg.
Ma nincs kedvem inni. Valami fojtogat.
A napokban megint megkötött egy milliós üzletet. Örültem neki, persze. Tudtam, mennyit dolgozik, mennyi energiát tesz bele. De valami nincs rendben.
Házakat tervezek. Minden milliméternek megvan a helye a rajzaimon, és ha egy család beköltözik valamelyikbe, szeretném azt hinni, hogy nem csupán falakat adtam nekik. Hogy lesz egy hely, ahol reggel kávét főznek, ahol összevesznek, kibékülnek, ahol a gyerekek a folyosón rohangálnak.
A fizetésem a fasorban sincs Julcsiéhoz képest. Frusztrál? Persze. De nem csak a pénz miatt. Néha úgy érzem, miközben ő egyre magasabbra jut, egyre kevésbé tudom, miért csinálja az egészet.
– Dani, ne légy már ilyen kishitű! Igyunk egy vodka martinit! – szólt ki a konyhából. – Rázva, nem keverve!
Elmosolyodtam, de csak magamban.
Túl sok James Bondot nézett.
– Tudod, mi a bajod? – kérdezte, amikor visszajött, kezében a pohárral.
A szeme idegenül csillogott.
– Hogy túl sokat gondolkozol. Unalmas, kiszámítható mérnök vagy. Mindent be akarsz dobozolni. Házat akarsz, családot, esküvőt. Minek? Megöl minket a dögunalom. Nem érzed, hogy ez az egész nem vezet sehová?
A poharamra néztem. A sör habja már eltűnt.
Én valóban házat akartam. Nem palotát. Csak egy helyet, ahol nem kell állandóan bizonyítanunk, hogy érdemesek vagyunk egymásra.
De ezt nem mondtam ki.
– Elmész te a büdös picsába!
Röpke három év elég volt ahhoz, hogy a magyar borkereskedelem nagy része neandervölgyiként maradjon le mellettünk. A pécsi prezentáció után a Sapiens-elmélet úgy terjedt el a szakmában, mint a pestis, azzal a különbséggel, hogy mindenki örömmel fogadta.
Hirtelen sikk lett nálunk vásárolni. Ki ne akarná tudományos érvekkel alátámasztani azt, amit amúgy is szeret csinálni?
Dőlt a pénz.
Tarján úr a múlt héten magához hívatott. Nem volt szokásos jópofizás, nem volt hosszú beszéd. Csak letett elém egy kulcsot az asztalra. Rajta a Maserati szigonya.
A szürke A6-osnak vége. Helyette egy sötétkék Maserati.
Beindítottam Füreden, a kikötő mellett. Megremegett a levegő. A motor hangja egyszerre volt ordítás és suttogás. Amikor ráléptem a gázra a 71-es úton, megértettem, miért tartják ezt a gépet a nyers erő és a finomság különös keverékének.
Imádtam.
A tempót én diktáltam. Legalábbis így éreztem.
Harminckilenc évesen elértem mindent, amit ebben a szakmában el lehetett érni. A konkurenciát néha tűsarkúval tapostam meg, és ha csettintettem, az ország legjobb borászai figyeltek.
A telefon kihangosítóján felvillant egy név.
Tarján Géza, vén kujon.
– Julcsi, drága – szólalt meg a hangja a bőrkárpitozott térben. Kicsit kásásan beszélt. Biztosan bent maradt a VIP-teremben, és magához vette a jövő heti mosolygót. – Csak gratulálni akartam még egyszer. A mai előadásod… az a gyenyiszovai rész az elején… zseniális volt. Istennőm vagy.
– Tudom, persze hogy tudom – mosolyogtam, és ráfontam az ujjaimat a kormányra. – Csak szállítom a biológiát. Pihenjen rá a holnapra, nagy napunk lesz.
– Úgy lesz, úgy lesz. Egészségedre!
Hallottam, ahogy a háttérben összekoccan két pohár.
Letettem.
Tihanyban laktam. A füredi lakás jó volt, de középszerű. Ez viszont panorámás, minimalista penthouse volt, hatalmas terasszal, kilátással a Balatonra. Egyszerűen tökéletes. Nem is értettem, aki ennél többre vágyik.
Kinyitottam a hűtőt, és kivettem egy palack 2020-as villányi Kopárt. A hétdecis, öblös pohárba töltöttem. A sötétvörös folyadék lassan terült szét az üvegben.
Íme, az én vérem.
Kimentem a teraszra. Alattam a Balaton zöldeskék víztükre, a móló fényei messziről vibráltak. Csend volt. Mély, süket csend.
Beleszagoltam a borba. A tölgy és az aszalt szilva illata betöltötte az orromat.
Megemeltem a poharat a sötétség felé.
Budapest, a Korona Szálló nagyterme. Június közepe. Odakint az aszfaltból dőlt a meleg, bent a légkondicionálók hűvös zümmögése tartotta életben a vendégeket.
A Tarjáni Borkereskedés hivatalosan is elfoglalta a trónt. Nemcsak a hazai borpiacot uraltuk, hanem Magyarország vezető prémiumalkohol-importőrei lettünk.
Az este a legújabb büszkeségeinkről szólt: francia champagne-okról és burgundi nagyágyúkról.
Testhezálló, smaragdzöld selyemruhát viseltem. Elegáns volt, de minden lépésnél jelezte a kontúrokat. Méregdrága darab, és a szemem sarkából láttam, hogy megérte az árát.
Perverz módon figyeltem, ki hogyan próbálja leplezni az érdeklődését. Eszembe jutott a középiskola: ugyanígy megbámultak, én pedig akkor még elpirultam, izzadtam, legszívesebben kifutottam volna a világból.
Ó, de balga voltam!
Hagyjuk, Julcsi. Most az enyém a színpad.
Az előadásom után tucatnyi pohár emelkedett a magasba. Fürödtem az elismerésben. Lüktetett bennem az adrenalin, a hatalom és a francia pezsgő buborékai. A Sapiens a csúcson volt, a világ pedig engedelmesen feküdt a tűsarkaim alatt.
Aztán megjelent.
Harmincas évei közepén járhatott, sötét, hanyagul elegáns öltönyben. A felső gombjai éppen annyira voltak nyitva, hogy látni lehessen napbarnított kulcscsontját. Az a fajta magabiztos, nemzetközi figura volt, aki pontosan tudja, milyen hatással van a nőkre.
Fredónak hívták. Valamilyen külföldi befektetőcsoport képviselőjeként mutatták be, de a harmadik pohár Taittinger után már nem érdekelt, ki fia-borja. Csak a féloldalas mosolya, meg ahogy a pohara szélét simogatta, miközben engem nézett.
– Maga veszélyes, Julcsi – súgta a fülembe a zsibongásban. A kezünk véletlenül összeért az asztal fölött. – Túl sokat tud az emberek gyengeségeiről.
– Én csak kiszolgálom őket, Fredo – feleltem, és mélyen a szemébe néztem.
A borkóstoló hivatalos része lassan elmosódott. Hangos nevetések, újratöltött poharak, nehéz vörösborok és könnyű habzóborok váltották egymást. A feszültség, amely hetek óta gyűlt bennem a tihanyi penthouse csendjében, most végre talált egy szelepet.
Fredo közelsége, az alkohol melege és a siker mámora egyetlen forró köddé állt össze a fejemben.
A következő tiszta képem már az volt, hogy a Korona Szálló egyik emeleti lakosztályának ajtajában állunk. Fredo nevetve próbálta beilleszteni a mágneskártyát a zárba, én pedig a falnak támaszkodtam, és lerúgtam a cipőmet.
Aztán sötétség és zuhanás.
Azt hiszem, vadul szeretkeztünk. Semmi sem maradt meg belőle, csak töredékek: a selyemruha reccsenése, a drága parfüm, Fredo kapkodó lélegzete. Nem volt benne gyengédség, de nem is azt kerestem.
Aztán a mély, nehéz, kómás alvás.
Éjszaka, talán három-négy óra körül, fojtogató szomjúságra és kibírhatatlan vizelési ingerre ébredtem. A szoba vaksötét volt. A nehéz függönyök egyetlen fénysugarat sem engedtek be.
Felültem. A fejem úgy hasogatott, mintha vasgolyó gurulna benne.
Megpróbáltam felállni. A lábam bizonytalanul ingott a vastag szőnyegen. Elindultam a fal mellett, tapogatózva, keresve a fürdőszoba ajtaját. A lakosztály túl nagy volt, a terek idegenek. Minden fal hidegnek és zártnak tűnt. Nem találtam a kilincset, sem a kapcsolót.
A nyomás a hasamban elviselhetetlenné vált. Az alkohol tompította az agyamat, a pánik pedig átvette a vezetést.
Mindegy. Egyszerűen mindegy.
Végül találtam egy sarkot, a legtávolabbit az ágytól, ahol Fredo egyenletesen szuszogott. Leguggoltam, és megadtam magam a természet erejének. A megkönnyebbülés meleg hullámként söpört végig rajtam, miközben a sötétítőfüggöny mellett guggoltam a selyemruhámban.
Aztán visszatámolyogtam az ágyba, és újra elnyelt a fekete semmi.
Reggel úgy ébredtem, mint akit fejbe vágtak.
Fredo már nem volt az ágyban. A fürdőszobából hallatszott a zuhany csobogása. Felültem, torkom száraz volt, a számban a tegnapi italok íze.
Két kézzel húztam félre a takarót, és a szoba távolabbi sarkára néztem. Oda, ahol a nehéz, sötétkék brokátfüggöny omlott a padlóra.
Odamentem. Leguggoltam, és alaposan szemügyre vettem a szállodai szőnyeget. A bézs, sűrű szövésű gyapjú teljesen száraz volt. Megtapintottam. Semmi nedvesség. Megszagoltam a levegőt. Csak a tisztítószert és a szoba illatosítóját éreztem.
Felálltam, és a tükörbe néztem. Az arcom nyúzott volt, a sminkem elkenődött az egyik szemem alatt.
Valóban bepisiltem a szobába? Vagy a pezsgő, a burgundi és a tompa bűntudat játszott velem a sötétben?
Kinyílt a fürdőszoba ajtaja. Fredo lépett ki rajta, egy szál törölközőben, vizes hajjal, frissen és tökéletesen.
– Jó reggelt, istennőm – mondta, és odalépett, hogy megcsókolja a vállamat.
– Jó reggelt – feleltem rekedten.
A szemem sarkából még egyszer rápillantottam a makulátlan szőnyegre.
Istennőm? Micsoda duma! Lehet, hogy még a keresztnevemet sem jegyezte meg ez a bunkó.
Jó, tudom, a csajok már rég összeboronáltak minket. Legalább ennyi hasznom lesz az egészből.
Itt voltam a csúcson. Fredo átkarolt, a Tarjáni cég az ország ura volt, én pedig egy ötcsillagos lakosztályban álltam.
A reggeli napfény áthatolt a Korona Szálló hatalmas üvegportáljain, megvilágította a márványpadlót és a távozó vendégek fáradt arcát.
Julcsi a recepció mellett állt. Már visszavedlett a megszokott, éles szabású, sötétszürke üzleti kosztümbe. A smaragdzöld ruha az éjszakát idézte, a szőnyeg képe pedig makacsul ott égett az emlékezetében.
Fredo a liftig kísérte, aztán hűvös, professzionális félmosollyal búcsúztak el egymástól. A játék reggelre ízetlenné vált.
Ekkor egy férfi lépett Julcsi elé.
Tökéletesen szabott antracit öltönyt viselt, rövidre nyírt, ezüstös hajjal. A tekintete úgy mérte fel az embert, mintha már azt is tudná, mennyit ér a nemzetközi piacon.
– Csongrádi kisasszony – szólította meg mély, angol akcentussal. – Jacob Wintermann vagyok, a Philip Louise-tól.
Julcsi megtorpant. A név hallatán a fejében lévő köd gyorsan oszlani kezdett.
A Philip Louise. A nemzetközi borvilágban mindenki ismerte a nevét. Az 1960-as években indultak dél-amerikai borvidékekről, egy agresszív, tehetséges holland tulajdonos vezetésével. Ott vásároltak földet, ahol olcsó volt a munkaerő, és ott értékesítettek, ahol a legnagyobb volt a profit. Kanada, az Egyesült Államok, Európa, majd a Távol-Kelet. A vállalat kontinenseken átívelő logisztikai hálózata sorra nyelte el a versenytársakat.
– Wintermann úr – felelte Julcsi, és magára öltötte tárgyalóképes mosolyát. – Nem tudtam, hogy Budapesten tartózkodik.
– Maga miatt vagyok itt.
A férfi a terem csendesebb sarkában álló bőrfotelek felé intett.
– Régóta figyeljük a tevékenységét, Julcsi. Nemcsak az eredményeit, hanem a módszereit is. Kivételes érzéke van az emberek befolyásolásához. A tehetsége olyan érték, amelyre a globális piacnak most nagy szüksége van.
Julcsi hiúsága megkapta az első falatot.
Tudják. Látják.
A szőnyeg és a bizonytalan éjszaka egy pillanatra háttérbe szorult.
– A Philip Louise európai képviselete terjeszkedik – folytatta Wintermann, miközben leültek. Egy pincér két pohár ásványvizet tett eléjük. – Olyan embert keresünk az európai divízió élére, akiben megvan az intellektuális fölény és a dinamizmus. Nem akarom rabolni az idejét. Ezért inkább megmutatom, mit ajánlunk.
Elővett egy vékony, elegáns bőrmappát. Nem nyitotta ki. Ujjait a fedelére helyezte, aztán Julcsi elé csúsztatta.
– Kérem, olvassa át figyelmesen. Az ajánlatunkat csak egyszer tesszük meg.
Julcsi kinyitotta a mappát.
– London. Hat szobás, kétszintes lakás a Chelsea rakparton, közvetlen kilátással a Temzére. Természetesen a cég tulajdona, de az ön kizárólagos használatában állna. A jelenlegi magyarországi fizetésének és prémiumának pontosan a tízszerese alapbérként. Korlátlan hitelkeret reprezentációs célokra, részesedés az európai értékesítés növekményéből, és olyan nemzetközi státusz, amellyel a világ bármelyik borvidékén ajtókat nyithat meg.
Wintermann elhallgatott.
– Nem kereskedő lenne, Julcsi. A birodalom arca lenne Európában.
A csend súlyossá vált.
Julcsi a pohár víz után nyúlt. A jégkockák halkan összekoccantak az üveg falán.
Tízszeres fizetés. London. A Temze.
A csúcsok csúcsa. Az abszolút győzelem.
Ha aláírja, többé senki sem kérdőjelezheti meg a létezését.
Wintermann merev, tökéletes arccal ült vele szemben. Várta a választ.
„Volt egyszer, hol nem volt, egy tanyasi világ, ahol a rendet nem a bölcsesség, hanem a pillanatnyi sörköd irányította. Ott élt két vadmalac, Gerzson és Gedeon, akiket nem az erdő mélye, hanem egy jóléti ketrec kényelme fogadott be, s ahol a tiszta forrásvíz helyett sörrel locsolták a jövőjüket. Ez a mese nem az erdő csodáiról szól, hanem arról, hogyan zabálja fel a hálátlan, sörbe fojtott agresszió a józanság maradékát is. Gerzson, a követelőző élősködő és Gedeon, a szebb jövőre vágyó, de megnyomorított testvér tragédiája az a tükör, amelybe János bácsi – a falu ombudsmanja – belenézve végül csak a kése éles csillogását láthatja. Ez a történet a kíméletlen könyörület meséje: arról, hogy mi történik, ha a gondoskodás nem az életet, hanem a pusztulást táplálja, s a végén, amikor már minden tisztaság elveszett, az egyetlen humánus cselekedet nem több, mint egyetlen, fájdalmas vágás a csendben.”
Hány rétege van egy emberi életnek, mire a falu végén, a vén diófa alatt összecsukható sörpaddá szelídül a legendája? Rádli Róbert új novellája nem csupán egy alföldi tájba ágyazott karaktertanulmány, hanem kíméletlen pontosságú leltár arról, hogyan építjük fel a saját magunk által is elhitt tévedéseket, és hogyan lesz a bűntudatból kikezdhetetlennek hitt szobor.
A történet főhőse, Jóska bácsi a falu szemében a megmásíthatatlan rend, a nehéz sorsú, tiszteletre méltó földműves megtestesítője, akinek minden szava aranyat ér az ifjú titánok számára. Ám a felszín alatt – a kólásüvegek és a frissen csapolt sörök mögött – egy pesti üvegpalotából induló, svájci bankszámlákkal, uniós kiskapukkal és patyolattiszta hamisítványokkal kikövezett múlt árnyai kísértenek. A birodalom, amelyet a két kezével építettnek hitt, nem a föld alázatos szeretetéből, hanem egy idegi alapon elbukott, gyomorvérzésekkel és titkolt vodkázással teli rohanásból táplálkozik.
A novella igazi mesterfogása mégsem ez a kettősség, hanem a katarzis utáni üresség: az a pillanat, amikor a fenségesnek hitt életmű a falu kollektív emlékezetében végleg mítosszá merevedik. Az utókor – Ambrus és Teri hangján – már nem a roncsolt májú, magányos túlélőt látja Jóska bácsiban, hanem a szent példaképet, akinek a hazugságai is igazsággá nemesültek.
Rádli Róbert írása nem simogatja az olvasót. Konfrontál, miközben felelősségre vonja mindazokat a szerepeket, amelyeket a túlélés érdekében magunkra öltünk. Kötelező olvasmány mindazoknak, akik érteni akarják a vidéki valóság mögött feszülő pszichológiai drámákat – és azt, hogy az idő múlása végül mindannyiunkból leforrázott, keserű vagy éppen nemes nedűt formál.
Ajánló egy hamisítatlan karakószörcsöli novellához
Mi történik, ha a szülők színházba mennek, s a szent családi birodalom egyetlen délutánra egy hetedikes kiskamasz nyakába szakad? A válasz: világrend-felfordulás, csillogó bárszekrény-filozófia és egy gigantikus karakószörcsöli „földrengés”.
Ez a lebilincselő, finom humorral és nosztalgikus bájjal megírt novella a magyar vidék és a kamaszkor felejthetetlen krónikája. A történetben minden benne van, ami egy igazi klasszikushoz kell:
Szakértő rádiószerelés, ami természetesen áramköri leégéssel végződik.
Önjelölt díjugrató bajnokok, akiket a lovászok rövid úton hazazavarnak.
Egy márkás konyak iránti szent küldetés, amely a családi bárszekrény kristálypoharain keresztül vezet a Vilmos körtepálinka katasztrofális felfedezéséig.
És persze a színházból hazatérő szülők, ahol az anyai aggodalom egyetlen sztoikus apai mondat hatására vált át szikrákat szóró dühbe.
A novella fanyar humora, ízes nyelvezete és tűéles karakterábrázolása – a bútorokat sorra lehányó Ruditól az angyali nyugalommal alvó Miklósig – garantáltan nosztalgikus mosolyt és harsány nevetést csal az olvasó arcára.
Kinek ajánljuk? Mindazoknak, akik voltak fiatalok, akik próbáltak már felnőttesen viselkedni a szüleik háta mögött, és akik pontosan tudják, hogy a színházba járásnak néha a gyerekszobában vannak a legsúlyosabb mellékhatásai.