„A keresztény ember elhiszi, hogy ha az igazak útját járja, elkerülheti a poklot. Az ateista ember tudja, hogy a pokol nem a halál után jön el: az itt van a mindennapi szabad döntéseinkben.”
A Tarjáni Borkereskedés modern, elegáns irodájának ablaka pont a füredi mólóra néz. Június van, a vitorlások úgy ringatóznak a vízen, mint a jól nevelt kliensek egy VIP kóstolón: elegánsan, ritmusra, fegyelmezetten. Nem más ez, mint egy élettel teli, végtelen harmónia.
Tarján úr – a Főnök, akinek a neve előtt a szakmában mindenkinek megremeg a lába – az asztala mögött ült, és úgy nézett rám, mint aki most fedezte fel a spanyolviaszt.
– Julcsi, édesem – kezdte, és azzal a tipikus, hatvanas, dörzsölt borbáró-mosollyal hátradőlt.
Pontosan tudom, ha így kezdi, akkor most a szokásos motivációs tréning jön, amit már millió alkalommal előadott. Éppen leszarom, de azért az „ő is tudja, hogy tudom” játékot mosolyogva szállítom.
– Igazán nem állunk rosszul, szerintem már a tokaji Csertánékat is megelőztük, de hiszem, lenne még mit bedobnunk. Meg ne ijedj, nem a dekoltázsodra célozgatok. A jövő heti pécsi bemutatón... mit szólnál, ha nemcsak a savgerincről meg a hordós érlelésről beszélnél? Vigyél bele valami tudományosat. Valami olyat, amitől a pesti menedzserek úgy érzik, hogy ha nálunk vesznek kartonszámra, azzal nem a májukat pusztítják, hanem a kultúrát építik. Érted, ugye? Ideológiai maszlag, tudományos hablaty, nekem mindegy, csak hasson. Építs a bemutató szövegébe egy olyan könnyen felszívódó pezsgőbuborékot. Tudom, ez a te műfajod, írd meg az alkoholfogyasztás szimfóniáját!
Ránéztem. Pontosan tudtam, mit akar. Értem én a férfiak nyelvét; harminchat évesen az ember lánya már nemcsak beszéli ezt a nyelvet, de ha kell, szótárt is ír belőle. Tarján úr azt akarta, hogy alkossak nekik egy elegáns, logikus példázatot, ami egészen a szívig hatol, aztán a pénztárainknál csilingel.
– Ó, már van ötletem! – mosolyogtam rá, hogy értse, a legjobb ötlet volt rám bízni ezt a feladatot. Mélyen a szemébe néztem, szuggeráltam: te vén bolond, a melleimre célozgatsz, hát akkor azokat bámuld, ne a szemeimet. – Nyugi, bennem eddig sem csalódtál.
Múlt havi zötyögősebb kommunikációnk után ismét nyeregben vagyok. Főnök úr tekintete pontosan odatapadt, ahova szántam: a selyemblúzom felső gombjára, ami „véletlenül” pont annyira volt nyitva, hogy megdolgoztassa Géza klimaxos fantáziáját, de még épp ne sértse a HR-szabályzatot. Láttam rajta, ahogy egy pillanatra kiesik a dörzsölt szerepéből, nyel egyet, majd gyorsan korrigál, mintha mi sem történt volna. Imádom ezt a pillanatot, élvezem. A férfiak könnyen irányíthatók, csak tudni kell, melyik gombot mikor kell megnyomni rajtuk.
– Julcsi. Zseni vagy, egy tündér – lelkendezett, aztán hirtelen nagyon elfoglaltnak tűnt a tollával. Elérte a kis szégyenérzet, amit pimasz módon kicsikartam tőle. – Akkor jövő héten Pécsen találkozunk, kíváncsi leszek.
– Felrobbantjuk a magyar borkereskedést. – Elvonultam.
A sarkam ritmikus kopogása a folyosón úgy szólt, mint egy metronóm. Kopp. Kopp. Kopp. Perfetto.
Amikor kiléptem a parkolóba, a júniusi forróság azonnal megcsapott. Bosszús vagyok, már harmadik hete nem megy nappal 30, éjjel 20 fok alá, ezt egyszerűen nem lehet kibírni. Beültem az Audimba, és ahogy a motor duruzsolni kezdett, a légkondi jéghideg levegője szinte azonnal kezdte oldani a hangulatomat. Nem vennék olyan autót, aminek a napellenzőjében nincsen sminktükör, micsoda sóherság is lenne ezt a kis apróságot kispórolni. Harminchat éves vagyok. Dekoratív? Igen. Nincsen szükségem rá, hogy úton-útfélen erről visszaigazolást kapjak, de azért jó, ha tudom nyugtázni. Tudom, mitől döglik a légy, és jól érzem magam a bőrömben.
A férfiak jöttek és mentek. A tárgyalóasztalnál, a bárok pultjánál, a gyors, szenvedélyes flörtökben éreztem, és érzem most is a hatalmamat. De amit a boldog házaséletről papolnak, attól kifordul a gyomrom. Kinek hiányoznak az unalmas hétköznapok meg a súrlódások? A másik ember a maga unalmas, szánalmas valójában, hogy „miért van megint nyitva a hűtő?” vagy „miért nem rám figyelsz?”... Én ebben a légkörben azonnal megfulladok. Nekem a szabadságra, a hatalomra, az életre van szükségem, nem aggódó meg lelkiző pótszülőkre.
Végighúztam az ujjamat a kormányon, miközben kigurultam a parkolóból. Tarján úr „tudományos hablatyot” akart. Egy könnyen felszívódó pezsgőbuborékot. Hát megkapja. És a legszebb az egészben, hogy már van is egy ötletem.
Szikráztam, már raktam is össze a pécsi prezentáció vázlatát. Látványos, letisztult diák, semmi unalmas szárazság, és ami a fő: nem a megszokott bio, tradíció meg kézművesség klisék.
„Gondolkoztak már azon, miért halt ki a neandervölgyi ember?” – így fogom kezdeni. Látom már magam előtt a pesti menedzserek arcát, ahogy megáll a kezükben a pohár. „Nagyobb volt az agytérfogatuk. Nagyobb volt az agyuk feldolgozó kapacitása. Gyakorlatilag okosabbak voltak nálunk, Homo sapiensnél. Egy neandervölgyi zseni volt hozzánk képest, ő volt az őskor Einsteinje. És mégis kihaltak. Miért? Mert nem tudtak közösséget építeni. Magányosak voltak a saját elefántcsonttornyukban. Mi, a Sapiens viszont túléltük. Mert mi képesek voltunk a társas kohézióra, a közös rítusokra. És mi is kell ehhez, hogy jól tudjunk közösségben élni? Egy oldószer, ami segít átlépni a gátlásainkon, hogy a tudattalan énünk hullámai összeköthessenek minket. Gondoljunk bele: a primitív, természetben élő emberek sok kántálása, ugrálós tánca is csak ezért van. Ők megtehették, hogy így éljék meg a társasági élményüket. Nálunk ez bután mutatna, ha mondjuk a metróaluljáróban kezdenék el rángatózni, ugrálni örömömben. Nemhogy nem tartanának velem, de valószínű, hogy elvitetnének a mentővel, mondván, ennek a tyúknak kiesett az egyik kereke. Valljuk be, erre az aktusra szükségünk van. Csináljuk hát olyan társaságban, ahol közös az akarat! Oldjuk fel a hangulatot egy jó pohár villányival, és magunkra fogunk találni – ez az evolúciós tervrajzunk része.”
Itt majd tartok egy tökéletesen időzített, drámai szünetet, és beleszürcsölök a poharamba.
„Olvassanak utána! Kihalt a gyenyiszovai és a modern jégkorszaki ember is, hiába voltak okosabbak. Mit tudunk mi tenni, mi most a lehetőségünk, hogy megerősítsük, szorosabbá tegyük a kapcsolatainkat? Ami ráadásul legális is? Mi a helyes válasz? Itt van előttünk a palackokban. Ez a kötőanyag, ez a biológiai szoftver, ami felülírja a neandervölgyi gátlásokat. Megnyitja a tudatnak azokat a rejtett zugait, amik a közösségi élményt kiteljesítik. Profánul fogalmazva: ha valaki túl okos, jobban teszi, ha elüt egy-két felesleges agysejtet, hogy végre be tudjon illeszkedni a környezetébe. Hogy ne maradjon egyedül az elefántcsonttornyában.”
Zseniális. Egyszerűen zseniális vagyok. Ha ez nem jön be, akkor fejbe vágom a süketeket egy bordói palackkal.
Hazafelé menet megálltam a kisboltnál. Nem az öreg fasztól vittem haza bort – otthonra valami személyesebb kellett, valami, amihez nem tapad a marketing és a munka szaga. Egy nehéz, testes villányi vöröset választottam.
Ahogy otthon beléptem a csendes lakásomba, lerúgtam a magassarkút. Végre egyedül. Nem várt senki, nem is hiányzott. Kitöltöttem a vért egy öblös pohárba, és mélyen beleszagoltam. Az illat fanyar volt, sűrű és ígéretes, egyértelműen hordóérlelt. Nem az a francia tömeggyártott, agyon-chipsezett lötty, hanem valódi öreg tölgyfahordóból származó, nemes nedű.
– Egészségedre, Julcsi – kiáltottam a sötétedő nappalinak, és megemeltem a poharat a tükörképem felé. – Te túl okos vagy a józansághoz. Csak megvéded magad a neandervölgyi sorstól.
Az első korty mindig legyen kevesebb: járja át az ízlelőbimbókat, hangold rá magad. Ez a rítus része. Nem szabad elkapkodni, mert a jó bor és annak élvezete megkívánja a ritmust. Figyeld meg: a második-harmadik kortyban az első fanyarsága már eltűnik, helyette a karamelles, lágyabb ízek dominálnak, a feszültség pedig tovaszáll.
A sötétben minden egyszerűbb volt. Amikor öt éve a mozi puha, vörös plüssében ültünk, és az arcára rásütött a vetítőgép halvány fénye, Julcsi nem a Tarjáni Borkereskedés kíméletlen ragadozója volt, hanem csak egy lány, aki önfeledten nevetett egy sekélyes skandináv vígjátékon, és belenyúlt a pattogatott kukoricámba. Abban a két órában többet éltem, mint egész addigi életemben, hatalmas szemeit, fodrait, arcának gödrét, nyakát csak bámultam. Ábrándoztam, nyakán a haját hátra simítom, megcsókolom, megfogom combját, átkarolom derekát. Nem így történt, valami idióta kis beszélgetésbe kezdtem, nevetgéltünk, komolyan beszélgettünk, majd mint a villámcsapás, megcsókolt.
A moziban felgyújtották a lámpákat.
A lakásában ülök, a lábamat a dohányzóasztal élének támasztom, és a kezemben lévő söröskorsót forgatom. Julcsi a konyhában, hallom a jégkockák csilingelését – ő már a harmadik pohárnál tart, és mint általában vörösbort iszik, villányit, szekszárdit, neki ez a kedvence én még az első söröm sem ittam ki, nemigen kívánom ma. Ma nincs is kedvem inni, valami fojtogat.
Csak mosolyog egyet, aztán megköttetett a milliós üzlet. Érzem, nincsenek rendjén a dolgok. Házakat tervezek, hiába teszem oda a lelkemet, hiába precíz minden milliméter a rajzaimon, a fizetésem a fasorban sincs az övéhez képest. Frusztrál? Persze, hogy frusztrál. Nem azért, mert irigy lennék, hanem mert látom, tönkreteszi magát.
– Dani, ne légy már ilyen kishitű, igyunk együtt egy vodka martinit, jég nélkül, ne kevertet, hanem rázzunk ki magunk! – hallom a konyhából, szellemes, motyogom magamban.
Rázva, nem keverve. Túl sok James Bondot nézett? Miért, hogyan lettünk magányosak egymás mellett?
– Tudod, mi a bajod? – néz rám, és a szemei hirtelen üvegessé, idegenné válnak. – Hogy túl sokat gondolkozol. Egy unalmas, kiszámítható mérnök vagy. Mindent be akarsz dobozolni. Házat akarsz, meg családot, mi? Az esküvőt terveztük, de minek, megöl minket a dögunalom. Te nem érzed ezt a semmi nem vezet sehová érzést?
Lehúzod a blúzom zipzárját Danikám?
– Elmész te a büdös picsába!
Röpke hérom év elég volt, hogy a magyar borkereskedelem neandervölgyiként pusztuljon ki mellőlünk, és mi maradjunk az egyetlen életképes faj a piacon. Letaroltuk őket. Nem kicsit, nem finoman – módszeresen, elegánsan, ahogy a tank megy át a kerítésen.
A pécsi prezentáció után a „Sapiens-elmélet” úgy terjedt el a szakmában, mint a pestis, csak éppen mindenki imádta. Hirtelen sikk lett nálunk vásárolni. Mondjuk meg őszintén, ki az aki ne akarná alátámasztani tudományos érvekkel tevékenységét? Mi emberek vagyunk egyedül képesek isten teremtményi között, akik látjuk értjük, mit miért és hogyan teszünk.
Dől a pénz. Tarján úr, – a debil öreg – a múlt héten magához hívatott. Nem volt duma, sem szokásos jópofizás. Csak letett egy kulcsot az asztalra. Autókulcs volt egy szigony jellel.
A szürke A6-os kuka, esetelg megkapja egy kapaszodni vágyó suhanc, helyette egy sötétkék Maserati. Egy állat, egy vadállat. Beindítom Füreden, a kikötőben megremeg a levegő. Imádom. Ahogy odalépek neki a 71-es úton, megértem miért is tartja mindenki a legbrutálisabb egyben legfinobbnak ezt a lenyőgöző koncertet, amit ez a fenevad ordít, üvölt, suttog egyben.
Minden pontosan úgy halad, ahogy akarom. mámorító, ahogyan ez a szigonyos őrült, úgy diktálom én is a tempót, pezsgek forrok lángolok.
Harminckilenc évesen elértem mindent, amit ebben a szakmában lehet. A konkurenciát néha tűsarkúmmal megtaposom, és ha csettintek, az ország legjobb borászai ugranak, legnagyobb vevői figyelnek.
A telefon kihangosítóján hirtelen felvillan egy név. Tarján Géza, vén kujon a főnök.
– Julcsi, drága – szólal meg a hangja a bőrkárpitozott térben. Kicsit már kásásan beszél, biztosan bent maradt a VIP teremben, magához vette a jövő heti mosolygót. – Csak gratulálni akartam még egyszer. A mai előadásod... az a gyenyiszovai rész az elején... tudod te is, zseniális volt. Istennőm vagy.
– Tudom, pesze hogy tudom – mosolygok a sötétben, és finoman ráfontolom az ujjamat a Maserati bőrözött kormányára. – Csak szállítom a biológiát. Pihenjen rá a holnapra, nagy napunk lesz.
– Úgy lesz, úgy lesz. Egészségedre! – mondja, és hallom, ahogy a háttérben koccan egy pohár.
Leteszem.
Hazaérek, Tihanyban lakom. A kis szar füredi lakás, mondjuk ki őszintén, jó volt, de meglehetősen középszerű. Ez egy panorámás, minimál stílusú, hatalmas panorámás penthouse. Egyszerűen tökéletes, az nem lehet normális, aki ennél többre vágyik.
Kinyitom a hűtőt, és kiveszek egy palack 2020-as villányi Kopárt. 7 decis, öblös poharamba töltöm. A sötétvörös folyadék lustán terül el az üvegen. Íme az én vérem.
Kimegyek a teraszra. Alattam a Balaton zöld, kék víztükre, a móló fényei messziről vibrálnak. Csend van. Mély, süket csend.
Beleszagolok a borba. A hordó és az aszalt szilva illata betölti az orromat. Megemelem a poharat a sötétség felé.
Amikor június végén a déli szél átfúj a csongrádi szőlőkön, a homok finom, sárgás porral vonja be a veranda korlátját. Ilyenkor, késő este, miután elcsendesedik a tanya, leülök a teraszra, és kinyitom a laptopom. Az egyetlen dolog, ami emlékeztet arra, hogy a világ odakint milyen őrületes tempóban rohan.
Julcsi levelei mindig váratlanul jönnek. Rendszerint éjfél után, mintha az éjszaka sötétjében, a nagy füredi vagy tihanyi pörgés után hirtelen rá szakadna a magány, és olyankor az apja felé nyúlna. Csak a képernyő hideg fénye világítja meg az arcomat, miközben olvasom a sorait. Látom bennük a kislányomat, aki még mindig az udvaron szaladgál, és látom a nőt is, aki dühösen, fogcsikorgatva próbálja bebizonyítani a világnak – és leginkább nekem –, hogy ér annyit, mint bárki más.
Feladó: julcsi.csongradi@tarjaniborfuzio.hu
Címzett: csongradijozsef@gmail.com
Dátum: 2029. július 14. 01:23
Tárgy: Tarjáni / Maserati / Pécs után...
Kedves Apa!
Remélem, minden rendben van a szőlőben, és a kadarka idén is hozza a termést az aszály ellenére.
Írok, mert nem tudom magamban tartani örömömet: Szinte minden jelentős feladatot már rám bíznak a cégnél, kollégáimmal jól érezzük magunkat, már Erzsikével is kijövök. Igazad volt, hozzá türelem kell, és nem direkt motiváció. Még az is lehet, barátnők leszünk, a múltkor férjével kapcsolatos személyes dolgait is megosztotta velem. A „Sapiens-elméletem” – és utána a többi átformálta a bor, és a konyakpiacot – egyesek a szakmában egyenesen zseniálisnak nevezik. Felterjesztettek a marketingesek Coca alapítvány a díjazottjai köré, neuromarketing különdíjára, valamit megérezhettem, hogy a felszínesebb reklámok már kevesebbnek bizonyulnak, alapvetően a vásárlóknak a tudatalatti énjükkel kell kommunikálni. Október elején hirdetnek majd végeredményt, várom. Géza (a Főnök) egészen a rendszerváltás óra van a a szakmában, de ilyet még ő sem tudott produkálni, hiába is voltak akkor kedvezőbb feltételek egy vállalkozás bővítéséhez, három év alatt megdupláztuk a forgalmunkat, és ami a fő a nyereségünket is.
Képzeld: a szürke Audi kulcsát tegnap elkérte tőlem a garázsfőnök, valami kötelező átvizsgálásra hivatkozott, nem is vettem észre a turpisságot. Tarján úr meg szó nélkül délután letette elém egy Maserati Ghibli kulcsát. Hirtelen nem eszméltem, aztán meg majdnem feldöntöttem, örömömben a nyakába ugrottam. Sötétkék, ikerturbós, 430 lóerős vadállat. Amikor beindítom, olyan hangja van, mint egy dühös oroszlánnak. Ha odalépek neki a 71-esen, az emberek megfordulnak utána.
Komolyan mondom, Apa, néha még én is alig hiszem el. Harminckilenc évesen elértem, amit csak lehet ebben a szakmában, boldog vagyok.
Remélem, te is velem örülsz, ha van egy kis időd két kapálás között, írj!
Puszi:
Julcsi
Feladó: csongradijozsef@gmail.com
Címzett: julcsi.csongradi@tarjaniborfuzio.hu
Dátum: 2029. július 15. 21:40
Tárgy: Re: Tarjáni / Maserati / Pécs után...
Kedves Julikám!
Köszönöm a leveledet. Örömmel olvasom, hogy egészséges vagy, és hogy a munkád meghozza a gyümölcsét. A kadarka jól bírja a meleget, mélyre nyúlnak a gyökerei, tudják a dolgukat. Hála istennek ez nekem már nem tétmérkőzés, vagy sajnos, de ezen nem elmélkedek.
Gratulálok az üzleti sikereidhez. Mindig tudtam, hogy éles az eszed és megvan benned az az akarat, ami a nagyszüleidben is megvolt, amikor ezt a tanyát felépítették a semmiből. Tudom, nem mondtam el mindig, tudom, volt rá éplda hogy inkább csak kritizáltalak, de egyben biztos lehetsz, anyáddal együtt én is csak szurkolunk neked, örülünk boldogulásodnak. Ne neheztelj, ha édesanyád gyakrabban hív, tudom dolgozol, de ő, látom sokszor, kezeit tördeli, ha nem tudja mi történt veled. A magyar borpiacnak szüksége van a megújulásra, látom én is, de azt is, hogy én ebből a keringésből már kimaradtam.
Az új autóhoz sok sikert kívánok. Biztosan szép gép lehet, bár én ilyen nevű autóról nem halottam. Vigyázz kérlek magadra, sokat utazol, de a napi rutin is hozhat olyant, amire nem számítasz.
Tudod, Julikám, ahogy itt ülök a sötétedő teraszon, és nézem a csongrádi móló fényeit a Tiszán, arra gondolok, hogy a dolgok értéke ritkán mérhető abban, amit magunk alá gyűrünk. Az igazán fontos dolgok bennünket belül építenek.
Mi van Jocival? Utóbi időkben nemigen említetted a leveleidben.
Ölellek,
Apád
Feladó: julcsi.csongradi@tarjaniborfuzio.hu
Címzett: csongradijozsef@gmail.com
Dátum: 2029. augusztus 28. 23:45
Tárgy: Tihanyi penthouse és egyéb dolgok
Apa,
Jocit elzavartam, rajtakaptam, hogy régi barátnőjével levelezget, ezt meg nem tűrhetem. Vége. És kérlek, ne kérdezz többet róla. Ő egy amolyan anyuka kedvence típus volt, aki folyton azzal méregetett, hogy az én levesem insta, bezzeg anyukája tyúkhúslevese, azt meg végleg elfelejtheti, hogy munka után szombatomat porszívózásra szánom, ha kell bejárónőt fizetek, de ne ilyen semmiségekkel traktáljon. Most jut eszembe, Sopronba a koncertjére nem is velem jött, hanem anyuci fis furgonjával. nme ezt várom egy 45 éves férfitól.
Képzeld, új lakásom van, most költöztem be az új tihanyi panorámás penthouse-omba. Minimál stílus, tiszta üveg az egész, rálátni az egész belső tóra, a ház a Kikerics utcában van, itt mindegyik ház vadi új, modern. Ha még emlékszel, három éve, amikor itt voltál, pont erre sétáltunk el, miután a tavat megnéztük. Akkor még nyoma sem volt építkezésnek, csak pár düledező kis viskó volt itt.
Kicsit sajnálkozva olvastam soraid, szerintem te még nem vagy öreg ahhoz, hogy visszavonulj, szerintem, ha nem borászkodnál, akkor bele is őrülnél az unalomba. Maserati vadmacskám megszelídítettem, nyugi, nem nyomom ész nélkül a pedált, amúgy igazán csak akkor megy, ha babrálok a tempomat karon, igaz, akkor üvölt egyet, akár az oroszlán.
Julcsi
Feladó: csongradijozsef@gmail.com
Címzett: julcsi.csongradi@tarjaniborfuzio.hu
Dátum: 2029. augusztus 30. 05:12
Tárgy: Re: Tihanyi penthouse és egyéb dolgok
Kedves kislányom, Julika!
Korán keltem, még a napfelkelte előtt. Ilyenkor a legszebb a Tisza, még párállik a víz, és a madarak éppen csak ébredeznek.
Sajnálom, a Józsi ügyre gondolok. Megértelek, és ha tényleg ilyen nyámnyila alak volt, akkor lehet, jobb is ez így. Azért azt tudnod kell, hogy édesanyáddal mi itthon szinte minden este beszélünk rólad, a végén meg néha egy nagyot sóhajtunk, várjuk nagyon, hogy végre megállapodj egy kapcsolatban.
A tihanyi penthouse-od biztosan csodálatos. De ne haragudj egy öregemberre, ha ő már csak a huszonnégy éves öreg Mazdánál marad, fogalmam sincs, milyen lehet egy ilyen új autó.
Most éppen sietek, hajnalban jönnek a gázbojlerünket javítani, Kapás Feri, a fiatal kis lurkó, az utca végéről csak műszak előtt ér rá. Biztosan tudod, kiről írok, a középiskolai szünetben őt is vállaltad, pelenkáztad nem egyszer.
Bármikor hazajöhetsz, a szobád készen áll. Mi meg a régi, kopott mackód is vár nagyon.
Szeretettel,
Apád
Feladó: julcsi.csongradi@tarjaniborfuzio.hu
Címzett: csongradijozsef@gmail.com
Dátum: 2029. október 12. 02:11
Tárgy: ...
Apa.
Sajnálom nem akarom elrontani örömötöket, de a szabadságom eltoltam, nem hagyhatom ki a chillei beszerző körutat, számítanak rám itt is, ott is.
Elszomorodtam e- maileden, igen, egyedül vagyok a penthouse-ban, néha fáj is. olykor nyomasztó a csend.
Nem tudom mikor tudok ismét hazamenni, hiányoztok, de sajna mostanában sok a munka.
Julcsi
Sokáig néztem ezt az utolsó levelet. Nem válaszoltam rá azonnal. Nem is igazán tudtam mit lehetne írni.
Julikám azt hiszi, hogy csak a pörgésből, mega bevételekből áll az élet, pedig szerintem csak menekül. Menekül az elől a kislány elől, aki odabent még mindig egy érintésre szomjazik, miközben a külvilágnak a kíméletlen ragadozót játssza. A Maserati üvöltése nem a győzelem dala, hanem egy nagyon hangos segélykiáltás, amit azért kapcsol be, hogy ne kelljen meghallania a saját szívverését abban a nagy, tihanyi üvegpalotában.
Becsuktam a laptopot. Kimentem a verandára.
A szél elült, a Tisza felől hűvös, nyirkos levegő áramlott. Megérintettem a zsebemben a kulcsokat. Az én régi, kopott, ezeréves terepjáróm kulcsát. Nem ordított, nem remegett tőle a levegő, de mindig elvitt oda, ahova kellett: a kis hodályhoz, a szőlőhöz.
Aggódom a lányomért. Rettenetesen aggódom. Jégkorszaki kihalásról ír tudományosan, szomorú, de éppen magáról.
Budapest, a Korona Szálló nagyterme. Június közepe, a kinti aszfaltból dől a meleg, bent viszont a klímaberendezések hűvös, halk zümmögéssel tartják életben az embert. A Tarjáni Borkereskedés ma este hivatalosan is elfoglalta a trónt: nemcsak a hazai borpiacot uraljuk, de mi lettünk Magyarország vezető prémium alkoholimportőre is.
Ma este a legújabb büszkeségeinket, a francia champagne-okat és a burgundi nagyágyúkat mutattuk be.
Az alkalomhoz illően öltözködtem. Egy testhezálló, smaragdzöld selyemruhát viseltem – pont olyat, ami elegáns, de minden lépésnél jelzi a kontúrokat, méregdrága volt, de látom a szemem sarkában, hogy megérte. Perverz módon figyelem, ki, hogyan leplezi érdeklődését. Emlékszem, még középiskolás koromban, ugyanígy megnbámultak, csak akkor szinte kifutottam miatta a világból, elpirultam, izzadtam. Ó de balga voltam! Hagyjuk Julcsi! most az enyém a színpad. Előadásom után tucatnyi pohár emelkedett a magasba. Fürödtem az elismerésben. Lüktetett bennem az adrenalin, a hatalom és a francia pezsgő buborékai. A Sapiens a csúcson van, a világ pedig engedelmesen fekszik a tűsarkaim alatt.
Aztán megjelent.
Harmincas évei közepén járhatott, sötét, hanyagul elegáns öltönyben, aminek a felső gombjai pont annyira voltak nyitva, hogy látni lehessen a napbarnított kulcscsontját. Sármos volt, az a fajta magabiztos, nemzetközi figura, aki pontosan tudja, milyen hatással van a nőkre. Fredónak hívták. Valamilyen külföldi befektetőcsoport képviselőjeként mutatták be, de a harmadik pohár Taittinger után már egyáltalán nem érdekelt ki fia borja. Csak az a pimasz, féloldalas mosolya, meg ahogy a pohara szélét simogatta, miközben engem bámulva hallgatta az evolúciós elméletemet.
– Maga veszélyes, Julcsi – súgta a fülembe a halk zsongásban, miközben a kezünk „véletlenül” összeért az asztal felett. – Túl sokat tud az emberek gyengeségeiről.
– Én csak kiszolgálom őket, Fredo – mosolyogtam rá vissza, és mélyen a szemébe néztem.
A borkóstoló hivatalos része lassan elmosódott. Emlékszem a hangos nevetésekre, a folyamatosan újratöltött poharakra, a nehéz vörösborok és a könnyű habzóborok váltakozására. A feszültség, ami hetek óta gyűlt bennem a tihanyi penthouse csendjében, most végre talált egy szelepet. Fredo közelsége, az alkohol melege, a siker mámora mind egyetlen gomolygó, forró köddé állt össze a fejemben.
A következő tiszta képem már az, hogy a Korona Szálló egyik emeleti lakosztályának ajtajában vagyunk. Fredo nevetve próbálja beilleszteni a mágneskártyát a zárba, én meg a falnak támaszkodom, miközben a cipőmet rúgom le.
Aztán a sötétség és a zuhanás.
Azt hiszem vadul szeretkeztünk, igaz, semmi sem maradt meg. Csak töredékek: a selyemruha reccsenése, a drága parfümillat, Fredo kapkodó lélegzete. Nem volt benne gyengédség, de nem is azt kerestem.
Aztán a mély, nehéz, kómás alvás.
Éjszaka, talán három vagy négy óra körül, fojtogató szomjúságra és kibírhatatlan ingerre ébredtem, pisilnem kellett. A szoba vaksötét volt, a nehéz sötétítő függönyök egyetlen fénysugarat sem engedtek be az ablakon. Felültem, a fejem úgy hasogatott, mintha egy vasgolyó gurulna benne.
Megpróbáltam felállni. A lábaim bizonytalanul inogtak a puha, vastag szőnyegen. Elindultam a fal mellett, tapogatózva, keresve a fürdőszoba ajtaját. De a lakosztály túl nagy volt, a terek idegenek. Minden fal, amit megérintettem, hideg volt és zárt. Nem találtam a kilincset, nem találtam a kapcsolót. A nyomás a hasamban szinte elviselhetetlenné vált. Az alkohol tompította az agyamat, a pánik pedig átvette a jól nevelt kislánytól a vezető szerepet.
„Mindegy” – gondoltam. „Egyszerűen mindegy.”
Végre találtam egy sarkot, a legtávolabbit a franciaágytól, ahol Fredo egyenletesen szuszogott. Leguggoltam a sötétben, és megadtam magam a természet erejének. A megkönnyebbülés meleg hullámként söpört végig rajtam, miközben a sötétítő függöny aljánál guggoltam a selyemruhámban. Aztán valahogy visszatámolyogtam az ágyba, és újra azonnal elnyelt a fekete semmi.
Reggel, mint akit fejbevágtak, mély álmomból ébredtem.
Fredo már nem volt az ágyban, a fürdőszobából a zuhanyzó csobogása hallatszott. Azonnal belém hasított a felismerés. Felültem, a torkom száraz volt, mint a sivatag, a számban a tegnapi italok cseppet sem kívánatos íze.
Két kézzel húztam félre a takarót, és az ágy széléről a szoba távolabbi sarka felé néztem. Oda, ahol a nehéz, sötétkék brokátfüggöny omlott alá a padlóra.
Odamentem. Leguggoltam, és alaposan szemügyre vettem a szállodai szőnyeget. A bézs színű, sűrű szövésű gyapjú teljesen száraz volt. Megtapintottam az ujjaimmal – semmi nedvesség. Szagoltam egyet a levegőbe – semmi szag, csak tisztítószert és a szoba illatosítóját éreztem.
Felálltam, és a tükörbe néztem. Az arcom nyúzott volt, a sminkem elkenődve az egyik szemem alatt.
Valóban bepisiltem a szobába? Vagy csak a túl sok champagne, a nehéz burgundi és a tompa bűntudat játszott velem a sötétben?
A fürdőszoba ajtaja kinyílt, és Fredo lépett ki rajta, egy szál törölközővel a derekán, vizes hajjal, tökéletesen és frissen. Rám mosolygott.
– Jó reggelt, istennőm – mondta, és odalépett, hogy megcsókolja a vállamat.
– Jó reggelt – feleltem halk, rekedt hangon, miközben a szemem sarkából még egyszer, utoljára rápillantottam a tiszta, makulátlan szőnyegre a sarokban.
Istennőm? Micsoda duma! lehet még a keresztnevemet sem jegyezte meg ez a bunkó! Jó tudom a csajok már rég összeboronáltak ezzel a latin macsóval, legalább ennyi hasznom lesz az egészből.
Itt voltam a csúcson. Fredo átkarolt, a Tarjáni cég az ország ura volt, én meg ott álltam egy ötcsillagos lakosztályban.
A másnapos, fanyar pesti levegő úgy nehezedett a Korona Szálló márvánnyal borított, hűvös aulájára, mint egy dohos borospince nyirkossága. A reggeli napfény kíméletlenül tört át a hatalmas üvegportálokon, megvilágítva a levegőben szálló porszemeket és a távozó vendégek arcán a fáradtság ráncait.
Julcsi ott állt a recepciós pult mellett. A smaragdzöld selyemruha elhasználódott a tegnapi párzási rituáléban – visszavedlett a megszokott, éles szabású, sötétszürke üzleti kosztümbe, tartása mögött a testét uraló tompa, lüktető bizonytalanság feszült. A torka még mindig száraz volt, a szőnyeg képe makacsul égett a retinája mögött. Fredóval már a liftnél útnak indították egymást hűvös, professzionális félmosollyal; a játék aznap reggelre ízetlen, kelletlen mócsinggá változott.
Ekkor odalépett Julcsi elé egy férfi.
Nem véletlen járt arra. Határozott, mégis halk léptei elárulták, hogy pontosan tudja a célját. Hordozott magában valami nehezen megfogható, rideg, észak-európai eleganciát: tökéletesen szabott antracit öltöny, ezüstösen csillogó, rövidre nyírt haj, és olyan jéghideg, fegyelmezett tekintet, amely nemcsak átvilágította az embert, de azonnal a hozzá tartozó nemzetközi piaci árát is meghatározza partnerének.
– Csongrádi kisasszony – szólította meg, és a hangja mély, zengő angolsággal töltötte be a köztük lévő teret. – Jacob Wintermann vagyok. A Philip Louise-tól.
Julcsi egy pillanatra megtorpant. A név és a cég említésére az agyában lévő köd azonnal oszlani kezdett, átadta a helyét a szakmai reflexeknek.
A Philip Louise. Nem létezett olyan ember a nemzetközi borvilágban, akinek ne lenne rögtön libabőrös a gúnyája. A legenda, amit minden pincemester és kereskedő kívülről fújt: az 1960-as években indultak Chile eldugott völgyeiből és más dél-amerikai dűlőkről, egy rendkívül agresszív, zseniális holland tulajdonossal az élen. Nem finomkodtak. Ott vették meg a földeket, ahol a legolcsóbb volt a munkaerő, és ott értékesítettek, ahol a legnagyobb volt a profit, Kanada, USA, aztán Európa, mára pedig a Távol Kelet-nek is őka királyai. A Philip Louise a világ legnagyobb borkereskedelmi konzorciuma lett, amely kontinenseken átívelő logisztikai láncaival úgy nyelte el a versenytársakat, mint a cápa védtelen áldozatait.
– Wintermann úr – felelte Julcsi, miközben az arcára erőltetett egy tárgyalóképes maszkot. – Nem tudtam, hogy Budapesten tartózkodik.
– Maga miatt vagyok itt – mondta a férfi, és egy halk, szinte alig észrevehető kézmozdulattal a terem csendesebb sarkában lévő bőr fotelek felé invitálta. – Régóta figyeljük a tevékenységét, Julcsi. Nemcsak a számokat, amiket a Tarjáni-csoportnak produkál, hanem a módszereit is. A mély tudatalatti befolyásolásának a zsenije maga. Az ön tehetsége vitathatatlan olyan kincs, amelyre a globális piacnak most hatalmas szüksége van.
Julcsi hiúsága, mint egy éhes ragadozó, a hús első hatalmas véres, cafogó falatát már megkapta, és mindig ez, az első falat adja a legelemibb mély katartikus élményt. A tegnap éjszakai guggolás, a sarok bizonytalan rémképe egy pillanatra háttérbe szorult. Látják. Tudják.
– A Philip Louise európai képviselete terjeszkedik – folytatta Wintermann, miközben leültek, és a pincér szótlanul helyezett eléjük két pohár jéghideg ásványvizet. – Olyan embert keresünk az európai divízió élére, akiben megvan az az intellektuális fölény és dinamizmus, ami magában. Nem akarom rabolni az idejét, ezért ide, az asztalra teszem a tényeket.
A férfi elővett egy vékony, elegáns bőrmappát, de nem nyitotta ki. Csak rátette a finom ujjait, mintha egy hangszer billentyűit érintené. A mappát az asztalra tette, rátette jobb kezét, többször, kisujjától befelé haladva zongorázott a mappán. – Kérem olvassa át figyelmesen, gondolja át, ajánlatunkat csak egyetlen egyszer tesszük meg – mondta, majd a mappát ünnepélyesen Julcsi felé nyújtotta.
– London. Egy hat szobás, kétszintes lakás a Chelsea rakparton, közvetlen kilátással a Temzére. Természetesen a cég tulajdonában, de az ön kizárólagos használatában. A jelenlegi magyarországi fizetésének és prémiumának pontosan a tízszerese, alapbérként. Emellett korlátlan hitelkeret reprezentációs célokra, részesedés az európai értékesítés növekményéből, és egy olyan nemzetközi státusz, amellyel a világ bármelyik borvidékén ajtókat nyithat meg. Nem kereskedő lenne, Julcsi. A birodalom arca lenne Európában.
Wintermann elhallgatott. A csend tapinthatóvá vált, nehéz és fojtogató volt.
Julcsi a pohár víz után nyúlt. A jégkockák halk csilingelése a pohár falán hirtelen visszhangozni kezdett a fejében.
Tízszeres fizetés. London. A Temze. A csúcsok csúcsa. Az abszolút győzelem. Ha ezt aláírja, többé senki, de senki a világon nem kérdőjelezheti meg a létezését.
Wintermann ült előtte, merev és tökéletes arccal, várta a választ.
„Volt egyszer, hol nem volt, egy tanyasi világ, ahol a rendet nem a bölcsesség, hanem a pillanatnyi sörköd irányította. Ott élt két vadmalac, Gerzson és Gedeon, akiket nem az erdő mélye, hanem egy jóléti ketrec kényelme fogadott be, s ahol a tiszta forrásvíz helyett sörrel locsolták a jövőjüket. Ez a mese nem az erdő csodáiról szól, hanem arról, hogyan zabálja fel a hálátlan, sörbe fojtott agresszió a józanság maradékát is. Gerzson, a követelőző élősködő és Gedeon, a szebb jövőre vágyó, de megnyomorított testvér tragédiája az a tükör, amelybe János bácsi – a falu ombudsmanja – belenézve végül csak a kése éles csillogását láthatja. Ez a történet a kíméletlen könyörület meséje: arról, hogy mi történik, ha a gondoskodás nem az életet, hanem a pusztulást táplálja, s a végén, amikor már minden tisztaság elveszett, az egyetlen humánus cselekedet nem több, mint egyetlen, fájdalmas vágás a csendben.”
Hány rétege van egy emberi életnek, mire a falu végén, a vén diófa alatt összecsukható sörpaddá szelídül a legendája? Rádli Róbert új novellája nem csupán egy alföldi tájba ágyazott karaktertanulmány, hanem kíméletlen pontosságú leltár arról, hogyan építjük fel a saját magunk által is elhitt tévedéseket, és hogyan lesz a bűntudatból kikezdhetetlennek hitt szobor.
A történet főhőse, Jóska bácsi a falu szemében a megmásíthatatlan rend, a nehéz sorsú, tiszteletre méltó földműves megtestesítője, akinek minden szava aranyat ér az ifjú titánok számára. Ám a felszín alatt – a kólásüvegek és a frissen csapolt sörök mögött – egy pesti üvegpalotából induló, svájci bankszámlákkal, uniós kiskapukkal és patyolattiszta hamisítványokkal kikövezett múlt árnyai kísértenek. A birodalom, amelyet a két kezével építettnek hitt, nem a föld alázatos szeretetéből, hanem egy idegi alapon elbukott, gyomorvérzésekkel és titkolt vodkázással teli rohanásból táplálkozik.
A novella igazi mesterfogása mégsem ez a kettősség, hanem a katarzis utáni üresség: az a pillanat, amikor a fenségesnek hitt életmű a falu kollektív emlékezetében végleg mítosszá merevedik. Az utókor – Ambrus és Teri hangján – már nem a roncsolt májú, magányos túlélőt látja Jóska bácsiban, hanem a szent példaképet, akinek a hazugságai is igazsággá nemesültek.
Rádli Róbert írása nem simogatja az olvasót. Konfrontál, miközben felelősségre vonja mindazokat a szerepeket, amelyeket a túlélés érdekében magunkra öltünk. Kötelező olvasmány mindazoknak, akik érteni akarják a vidéki valóság mögött feszülő pszichológiai drámákat – és azt, hogy az idő múlása végül mindannyiunkból leforrázott, keserű vagy éppen nemes nedűt formál.