A legelő a mérnöki zsenialitás diadala volt. Egy tökéletesen sterilizált, zöldre dizájnolt oázis. Hajnalonta, amikor a szenzorok optimális páratartalmat észleltek, a földből halk szisszenéssel emelkedtek ki a krómozott öntözőfejek, hogy tudományosan kikísérletezett tápoldat-felhőbe borítsák a génmódosított, rostmentes, könnyen emészthető pázsitot. A fehér nyáj imádta ezt a szolgáltatást. Nem volt szükségük fogakra, rágóizmokra, de legfőképpen agyra sem: a fű szinte magától csúszott le a torkukon. Boldogok voltak, hiszen ők voltak az isten bárányai.
A fekete bárány azonban súlyos rendszerhibának bizonyult. Nem volt hajlandó részt venni az „ingyen ebéd” kollektív rituáléjában. Naponta kisétált az elhanyagolt, köves erdőszélre, amelyet a gazda „gazdaságtalan parlagnak” minősített. Ott szívós paréjt rágott, kesernyés csalánt, és mélyre nyúló, fás szárú pitypanggyökereket ásott ki a kövek közül. Sovány is maradt, gyapja durva volt, de szervezete szívós maradt.
– Miért degradálod magad arra a szintre? – kérdezte tőle a nyáj szóvivője, egy különösen fényes gyapjas kos, miközben a prémium minőségű, porlasztott fűpürét nyelte. – Nézz ránk! Nálunk a fű puha, tiszta és alanyi jogon jár. Te meg ott mocskolod be a pofádat a sárban, mint valami prehisztorikus vadállat. Haladj már a korral!
– Ennek a földnek még van emlékezete – felelte a fekete bárány a rágástól feszülő állkapoccsal. – A ti pázsitotokat egyetlen gombnyomással ki lehet kapcsolni. Ha a csövekből elmegy a nyomás, ti mivé váltok?
A nyáj hangos bégetéssel kinevette. A szoftveresített kényelem örök, a technológia pedig megkérdőjelezhetetlen volt.
Aztán a gazda váratlanul csődöt jelentett, és a hitelezők még aznap éjjel leszerelték a szivattyúkat, elvitték a rézcsöveket, a szelepeket pedig lehegesztették. Az ingyenes szolgáltatás végleg megszűnt.
Hámi nap múlva a smaragd wellness-legelőből csak egy sárga, repedezett, sós porral borított sivatag maradt. A fehér nyáj ott állt a kopár föld közepén, tágra nyílt, értetlen szemekkel. Nem értették, miért nem indul el a megszokott reggeli program. Éhségüket gyorsan felülírta a státuszszorongás: hogyan tarthatnák fenn a prémium nyáj imázsát, ha a környezetük nem nyújt hozzá megfelelő díszletet?
A fekete bárány odasétált a nyájhoz az erdőszélről, ahol a mélygyökerű, elpusztíthatatlan pionír növények a szárazság ellenére is zöldelltek.
– Ott, a kövek között van még ehető bogáncs és száraz paréj – mondta semleges hangon. – Nem ízlik majd elsőre, de megmaradtok. Meg kell tanulnotok újra rágni.
A nyáj elitje felháborodottan horkant fel.
– Hogy mi paréjt együnk? – méltatlankodott a szóvivő, miközben a lábai már remegtek az éhségtől. – Mi, a tanúsítottan prémium, selyemgyapjas elit? Hogy leereszkedjünk a gazevők szintjére? Inkább a méltóságteljes éhhalál, mint hogy feladjuk a standardjainkat és behódoljunk a rendezetlen természetnek! A Rendszer nem hagyhat el minket. A Rendszer vissza fog térni.
A nyáj egy emberként bólogatott. Megszavazták, hogy a gazevés sérti a nyáj hírnevét és méltóságát. Körbeállták a rozsdás, száraz fúvókákat, emelt fővel, büszkén bámulva az eget, és várták az automatikus újraindítást.
Két hét múlva a legelő megtelt tökéletes, hófehér gyapjúkupacokkal. Mozdulatlanul feküdtek a porban, elnyerve a végső, abszolút nyugalmat. Sikerült megőrizniük az identitásukat: tisztán és éhesen haltak meg, hűen önmagukhoz.
A fekete bárány végignézett a fehéren világító tetemeken. Megfordult, és visszament rágni.