Lajost a sors valami félelmetes látnoki képességgel áldotta meg. Egyszerűen olyan éles elmével látta a jövőt, hogy az aktuális jelenben fellelhető apróságok csupán átmeneti, bosszantó adminisztrációs hibának tűntek. Amikor beszélt, abból a térből beszélt, ami a fejében már kockáról kockára felépült – a szorgalmas munkába vetett hite megalapozta, hogy céljait bulldogként, kitartóan végigvigye.
A huszonnégy éves Lajos a dohos, alagsori helyiségben állva egyáltalán nem érezte a falak szűkösségét; tudta, hogy ebből a pincéből az akaraterejével egy aranybánya fog nyílni. Vele szemben Péter ült egy ingatag széken.
– Nézd, Péter – mondta Lajos magabiztosan mosolyogva. – A Kozák Office Bt. Magyarország legstabilabb beszállítói láncát építi. Most, hogy egyedül már nem bírom a sok megrendelést, szükségem van egy megbízható munkatársra. Ha lelkiismeretesen dolgozol, cserébe stabil pénzügyi hátteret tudhatsz magad mögött.
Péter lenyűgözve írta alá a szerződést. Lajos zsebében eközben a telefon a bank felszólítását rezegte ki, a „stabil háttér” pedig valójában a kockára tett diákhitele volt. Lajos érezte, hogy a pénz már megvan, csak technikailag még nem érkezett meg a számlára. A szekér elindult, Lajos mellett már a munkatársa is beleadott apait-anyait, hogy a karrier elindulhasson: Péter a stabilitás tudatában dolgozott, és a vállalkozás az első év végére pontosan azt a profitot termelte ki, amit Lajos előre bejelentett.
Hat évvel később a cégközpontban már nyolcvan alkalmazott hallgatta a harmincéves Lajost. A vállalat ekkorra már országosan jelentős hírnévre tett szert, és az ország minden megyéjében jelen volt kiskereskedelmi boltokkal, valamint egy nagykereskedelmi lánccal. Lajos magabiztosan lépett a vetítővászon elé.
– Uraim, a hazai pozíciónk sziklaszilárd, de a háttérben már az EU-s piacon mozgunk. Komoly nemzetközi kapcsolataink vannak, a nyugati terjeszkedésünk teljesen sínen van.
Az értekezlet után Péter, aki már cégvezető-helyettesként dolgozott mellette, odalépett hozzá a folyosón: – Lajos, nem fogtad a lovak elé a szekeret? Még eléggé kockázatos ez a bejelentés. Ha mégsem jön be, a szavunknak a dolgozók előtt nem lesz majd hitele. – Minden a helyén van, Péter. Wolfiék alá fogják írni a szerződést – válaszolta Lajos teljesen természetesen.
A valóságban a német holding még a tárgyalási meghívót sem igazolta vissza, de Lajos megkérdőjelezhetetlen belső bizonyossága olyan energiát adott a menedzsmentnek, hogy a rákövetkező hónapokban a csapat egy emberként dolgozott, amíg a szerződésen ott nem virított a német cég képviselőjének, Wolfinak az aláírása. Három évvel később a Kozák Office valóban az európai piac elismert szereplőjévé vált. Lajos víziója óraműpontossággal működésbe lépett.
A tizedik évfordulós gálán, a csillárok fénye alatt Lajos a színpadról nézett végig a birodalmán.
– Tíz év munkája van mögöttünk – mondta a mikrofonba, miközben a 340 alkalmazott büszkén figyelte. – A Kozák Office ma a magyar irodaszerpiac legstabilabb igáslova, ami egy arab telivér rugalmasságával veszi az akadályokat. Nálunk mindenkinek biztosított a megélhetése, nálunk senkinek nem kell féltenie a jövőjét: mi egy összetartó, nagy család vagyunk.
A tapsvihar közben Lajos lassan hátrált ki a teremből egy csendesebb folyosó felé. Elővette a telefonját, és megnyitotta a legfrissebb céges adatokat. A terjeszkedés kényszere miatt felvett hatalmas hitelek törlesztői vörösen világítottak a képernyőn; a cég a valóságban egyetlen havi csúszásra volt a technikai összeomlástól.
Lajos belenézett a folyosó végén lévő tükörbe. Fogsora, mint egy demonstráló oroszláné, világított. Semmi pánik: tudta, hogy nem ez az első és nem is az utolsó eset, két kezével, akaraterejével eddig is minden problémát megoldott. Nem úgy tekintett a helyzetre, mint egy adósságspirálra, hanem mint egy összetett puzzle-re, ahol a győzelemhez már csak néhány utolsó elemet kell a helyére forgatnia. Megigazította a zakóját, és arcán azzal a mosollyal sétált vissza a vendégeihez, amivel tíz éve az alagsorban elindította a jövőt.
– Kozák úr, jöjjön, Wolfi úrral a holnapi brüsszeli konferencián is ráérnek még tárgyalni, most vegyük fel a tiszta nadrágot – mondta az ápoló, miközben rutinnal nyúlt a harmincnégy éves férfi ágyékához, hogy kicserélje az átázott intim betétet.
Lajos merev mosollyal a fal felé fordult, üveges tekintettel bámulta a kazincbarcikai pszichiátria omladozó vakolatát, és egy artikulálatlan, a németnek szánt hangsorral válaszolt, mintha épp a Kozák Office nemzetközi holdingjának legújabb EU-s terjeszkedési ütemtervét diktálná a titkárnőjének. Az elméje bezáródott abba a ragyogó, aranybányává váló térbe, amit egykor olyan makacsul épített fel, és a klinikai falak között már egyetlen emlék sem maradt arról a két évvel ezelőtti, Covid-világjárvány okozta fekete lyukról, ami napok alatt nyelte el a felhalmozott hitelekből és túlterjeszkedési kényszerből emelt várat.
A valóság régen elengedte Lajost, ő pedig elengedte a testét: miközben a szája szélén lassan lecsorduló nyálcseppet az ápoló egy gézdarabbal felitatta, ő a fejében már a tizedik évfordulós gála színpadán állt a csillárok fényében, és a tapsvihart hallgatta.