Ezt el kell mondanom, mert annyira bosszant, igen, Ákos, a szomszédból. Ő a nagy művész, akit mindenki körülrajong, tapsolnak neki a színpadon, egyetlen este alatt megkeres annyit, mint az én egész havi nyugdíjam – otthon meg mint a nagyságos urak, egyszerűen kiszolgáltatja magát. Még az IKEA bútort is a felesége, Jázmin szerelte össze, ő meg csak nézi, vagy talán észre sem veszi. Képzeld Jázmin egyedül kihúzta a konyhaszekrényt a helyéről, krétafestékkel lefestette, aztán egyedül tolta vissza a helyére. Ákos meg hazaért, a kisujját végig húzta a szekrényen, aztán csak annyit mondott, ez még fog.
Figyelem őket, elmennek az óvodába a gyerekekkel, de ott is csak asszisztál: a kapuig elmegy, de bent már mindent a feleségére hagy, egyszerűen letojja az egészet, milyen egy apa az ilyen?
Nem tudom megállni, hogy most el ne mondjam. Eszembe jut, hányszor csináltam ezt végig annak idején. Télen, a legnagyobb hidegben, vastag nagykabátban, szakadó hóban vagy sárban vittem a kölyköket. Beértünk az óvodába, a fűtés az arcunkba csapott, én meg már szakadtam a víztől, miközben próbáltam lefejteni a gyerkőcökről a ruhát. Rohanni kellett a munkába, az óra ketyegett, a hátamon folyt az izzadság, a gyerekek meg persze ficánkoltak, mintha nem is értenék a sietséget. Micsoda munka volt! De vittem, csináltam, mert ez volt a dolgom.
Most mindenki megnézheti a nyugdíjamat, számolgatom a forintokat, és azt látom, hogy a mai világban a valódi, csöndes melóért, a mindennapi rohanásért és a láthatatlan felelősségért nem jár taps. Ákos éli a maga könnyed művészvilágát, miközben a valódi élet nehezét a felesége cipeli helyette. Elgondolkodom: vajon tudja egyáltalán ez az ember, mi az a valódi fáradtság? Mi az a felelősség, amit nem a rivaldafényben, hanem a szürke hétköznapok sarában kell megélni?
Nézem ezt a Zoltánt a szomszédban, és komolyan mondom, felfordul a gyomrom tőle. Ott sündörög a kertben, mintha ő lenne a minta-apa meg a megtestesült családi béke, közben meg egyszerűen csak egy gyáva alak, aki egy életen át menekült a valódi felelősség elől.
Az emberek persze csak annyit látnak, hogy milyen cuki, idős bácsi. De én tudom a hátteret. A felesége, Éva egy multicég igazgatója, egy igazi harcos, aki évtizedek óta megszakad a munkában. Ő küzd az anyagiakért, ő viszi a hátán az egész egzisztenciát, hogy mind a négy gyereküknek megteremtse a biztos jövőt. Zoltán meg? Szarik az egészre. Tudatosan olyan láthatatlan, felelősség nélküli munkát választott, amiből alig hozott haza valamit, csak azért, hogy elbújhasson. Neki kényelmesebb volt a napi rutin mögé menekülni. Míg az asszony az idegösszeomlás szélén menedzselt milliós büdzséket, Zoltán elvolt a mikrovilágában: élvezte, hogy babázhat a kölykökkel. És még most is ezt csinálja! Mind a négy nyámnyila, életképtelen gyerekének ő rendezi be a lakását, mert még felnőttként sem bírja elengedni őket.
A pofátlanság csimborasszója az volt, amikor a cég, ahol Éva dolgozott, milliárdos tartozást halmozott fel. Éva zokogva, összeomolva mesélte otthon a férjének, hogy mindennek vége, az életük munkája úszhat el. És mit csinált ez a zseni? Abszolút hidegen megvonta a vállát, és csak annyit bírt kinyögni: „Ne aggódj, édesem, majdcsak lesz valahogy.” Micsoda cinizmus! Persze, könnyű annak bíznia a „valahogyban”, aki soha egyetlen fillér kockázatot sem vállalt az életben, és mindig a felesége szoknyája mögött biztonságban ült.
Nem tudom megállni, hogy el ne panaszoljam, valahányszor meglátom őt a kerítésen túl. Azonnal eszembe jut a saját nyomorult sorsom. Én reggel felkelek, délelőtt próbára rohanok, délután szöveget magolok a sötét szobában, este meg – akármilyen szar napom volt, akárhogy szakad meg a szívem – fel kell lépnem a színpadra, és mosolyogva jópofiznom kell a bárgyú közönségnek, mert ebből élünk. Nincs megállás, nincs betegszabadság, mert rajtam áll vagy bukik a családom jelene és jövője.
Igen, én vállalom a sorsomat, cipelem a keresztemet, mert egy férfi nem futamodhat meg. És pont ezért bosszant végtelenül, amikor egy ilyen felelősség elől menekülő, ingyenélő embert látok boldogan mosolyogni a szomszédomban.
A társasház belső udvarát sűrűn ültetett tujasorok választották el a szomszédos telkektől. Július közepéhez képest a levegő hamar lehűlt, a tuják ilyenkor ontják kellemes gyantás illatfelhőiket a legélvezhetőbben, a grillparti ilyenkor vezeti le a legjobban a napi feszültségeket. A gázüzemű grillsütő mellé egy fém tűzkosarat is elhelyeztek az udvar közepén lévő betonozott részen. Zoltán érkezett elsőként, pontosan a megbeszélt időpontban, kezében egy tálca előre pácolt tarjával és egy üveg száraz fehérborral. Ákos tíz perccel később lépett ki a földszinti teraszajtón, nyakában hanyagul átvetett lenvászon sállal, mögötte Jázmin hozta a salátás tálakat és az evőeszközöket. Éva utolsóként csatlakozott a társasághoz; egyenesen a dolgozószobájából jött le, kezében még ott volt a telefonja, amit még hosszasan figyelt, majd kikapcsolta, táskájának mélyére süllyesztette.
Ákos rutinos mozdulatokkal töltötte a bort, miközben a színházi évad utolsó bemutatójának kulisszatitkaival szórakoztatta a jelenlévőket, amit a szomszédok, de még felesége is tiszteletteljes, halk nevetéssel fogadtak. Éva elismerően bólintott a művészi teljesítmény hallatán, majd röviden beszámolt a legutóbbi brüsszeli konferencia logisztikai kihívásairól, ügyelve arra, hogy a cég belső pénzügyi feszültségeit ne említse. Zoltán közben a sütő mellett állt, három percenként forgatta a húsokat, hogy azok átsülhessenek, de szenesen meg ne éghessenek, közben Jázminnal a krétafestékek száradási idejéről, valamint a legújabb OBI bútorakciókról beszélgetett. A grilleste jó ötletnek bizonyult, a húsok finomak lettek, a friss zöldségek pedig roppantak, a poharak rendszeresen újra töltődtek.
A harmadik üveg bor kibontása után a tűzkosárban lévő fahasábok már csak parázslottak, a beszélgetés ritmusa pedig lelassult, majd nehezebbé vált. Jázmin az ujjait tördelte aztán örömének adott hangot, hogy milyen felszabadító érzés volt számára egyedül, saját kezűleg felújítani a konyhát, mire Éva – a fáradtságtól és az alkoholtól kissé felerősödött hangon – megjegyezte, hogy az igazi autonómia nem a barkácsolásnál, hanem a teljes anyagi függetlenségnél és a strukturális felelősségvállalásnál kezdődik modern nőként. Jázmin arca megmerevedett, a poharát az asztalra csapta. A vita másodpercek alatt személyeskedő, fojtott hangú veszekedéssé fajult; Éva felállt a székéből, arca elvörösödött, erei nyakán kitágultak vádolta Jázmint, hogy egy lusta és kiszolgáltatott életmódot próbál ideológiává emelni, miközben Jázmin zokogva torkollta le, hogy az ő élete legalább nem egy rideg, adósságokkal teli üzleti játszma. A két nő között a feszültség fizikailag is tapinthatóvá vált, ekkor azonban Ákos határozottan Jázmin könyöke alá nyúlt és a lakás felé terelte a feleségét, míg Zoltán szótlanul, de ellentmondást nem tűrően lépett Éva mellé, a vállára tette a kezét, és a sötétedő udvaron állva, a földre nézve várta meg, amíg a szomszéd lakás ajtaja kattanva bezárult.
Éva, édesem, nem beszélhetsz így a szomszédokkal!