Van önökben némi tériszony, amikor kinyitnak egy könyvet? Mellesleg én is félek a magasságoktól, különösen, ha a gondolatok olyan magasan szállnak, hogy már a fülünk is cseng tőlük. De hát ez nem tartozik ide. Vagy talán mégis?
Mert kérem szépen, az irodalom olyan, mint a közlekedés. Csak nem az úton haladunk, hanem a saját bensőnk útvesztőiben, ami sokkal kényelmetlenebb, mert nincs benne lengéscsillapító.
Az ember, ha megvesz egy gépkocsit – mármint azt a büdös, füstölő dobozt, amit modern autónak csúfolnak, és amiben a váltó mindig akkor akad el, amikor az ember leginkább szeretne elmenekülni a hitelezők elől –, szóval az ember tesz bele egy GPS-t.
Igen. A jó irodalom pontosan olyan, mint ez a modern navigációs berendezés. Ott ül a kesztyűtartó tetején, villog, beszél, és néha, kedvesen, de határozottan bevisz minket a sűrű erdőbe, ahol a fák ágai összecsapnak a fejünk felett, és az ember kénytelen elgondolkodni azon, hogy vajon mi a fenét keres itt a szakadó esőben, a vaddisznók társaságában. De közben mégiscsak vezet. Kiszámolja a koordinátáinkat, szembesít a valósággal, útvonalat újratervez, ha elrontottuk az életünket, és végül – nos, végül nagy nehezen, de eljuttat valahova. Nem feltétlenül oda, ahová indultunk, hanem oda, ahová érdemes volt megérkezni. Megrázó, olykor idegesítő, de legalább tudjuk, hogy úton vagyunk.
Ezzel szemben – és itt kérem a tiszteletes közönséget, hogy kösse be a biztonsági övet – ott van a rossz irodalom.
A rossz irodalom nem GPS. A rossz irodalom az a bizonyos bólogató kutya, aki a Trabantok és a Zsigulik hátsó kalaptartóján csücsült a hetvenes években, és plüssből volt a lelkem.
Ismerik ugye? A fekete-fehér műszőr jószág, amelynek egy rosszul illesztett drót tartotta a nyakát. Akárhogy zötyögött a kocsi, akárhogy mentünk bele a legnagyobb árokba, akárhogy szakadt le a futómű, az a nyomorult műkutya csak bólogatott. Bólintott, ha jobbra kanyarodtunk a szakadék felé. Bólintott, ha balra. Bólintott, amikor fékeztünk, és akkor is, amikor frontálisan belerohantunk egy platós teherautóba.
A rossz irodalom pontosan ilyen. Megsimogatja a lelkünket ott, ahol a legjobban fáj, és teljes mértékben egyetért velünk abban, hogy a világ legokosabb, leghelyesebb, legcsodálatosabb teremtményei vagyunk. Nem kérdez, nem provokál, nem rángat ki a konformizmusunk langyos vizéből. Csak bólogat a hátsó ablakban. Helyesel. Azt mondja: „Igen, uram, igaza van, a szomszéd a hülye, ön pedig egy félreismert zseni.”
Pontosan, ahogy írtam, az én autómat is bárki megnézheti, nem csak hátra a kalaptartóra, de a szélvédő alá is raktam egyet-egyet.