A túlbonyolított, barokkos irodalom olyan, mint a vaskos, agyondíszített kard, amelynek a markolatát félkilós drágakövek terhelik, a pengéje viszont a sok cifrázástól menthetetlenül kicsorbul. Az író, aki fél a mezítelen igazságtól, ezerféle jelzővel, csipkés körmondattal és felesleges melléknévvel torlaszolja el az olvasó útját, abban a tévhitben élve, hogy a szómenés egyenlő a mélységgel. Ám a gigantikus sallanghegyek alatt elvész a lényeg: a túlzott súly megöli a gondolat tiszta lendületét, és a szöveg nem vág, hanem cafrangol, legfeljebb csak elnyomja a befogadót a saját nehézkességével. A barokk fecsegés a lélek felesleges hájrétege, amely a díszítések mámora mögött éppen a legfőbb erényt, a mondat tartását fojtja meg.
Ezzel szemben a letisztult, etikus minimál stílus az éles kés könyörtelen és kegyetlen pontossága. Ott nincsenek felesleges pántlikák, nincs álságos pátosz meg szószátyár ködösítés; csak a faerezetre ráfeszülő, tökéletesen megfenett acél. Az ilyen írás nem magyaráz, hanem vág: egyetlen pontos, mély metszettel tárja fel a valóság csontját, teret hagyva a csendnek és a levegőnek. Mert a valódi irodalmi erő nem abban rejlik, hogy mennyi szót tudunk felhalmozni a papírra, hanem abban, hogy a felesleges sallangok lefaragása után mennyi húst fejtettünk le a lábszárcsontról.