Történelem-irodalom szakos tanárként ma a következő megállapítást teszem: A könyvek semmire sem valók.
Kérem, ha az embernek utat kellene építenie vagy egy omladozó házfalat kellene kimennie és kitámasztania. Egyetlen kötet sem szolgálhat traktornehezékként a szántásban, és a legvastagabb enciklopédia sem fogja megállni a helyét téglaként a viharban. Míg a beton szilárdan tart, addig a betűk csak úgy úsznak a levegőben, mint valami felesleges köd, amelyből semmi kézzelfogható nem épül fel.
Kifejtem bővebben, hogy világos legyen:
A könyvek lapjai és a nehéz, vaskos kötetek teljes fizikai csődöt mondanak, ha az ember építkezésre adná a fejét. Egyetlen poros lexikon sem alkalmas arra, hogy kiindulópontja legyen egy útpadkának, és a legvastagabb prózai mű sem tudná betölteni a házfalon tátongó réseket, mert a papír nem köt össze semmit a habarcs helyett. Ha egy kőműves kalapáccsal vagy nehéz lapáttal közelítünk a valósághoz, azonnal kiderül, hogy a gondolatokból nem lehet sarokkövet faragni, és a nyomtatott betűk semmiféle statikai terhelést nem bírnak el.
Próbálja csak meg valaki egy sornyi lírával kitámasztani a dőlő vakolatot, vagy egy költemény fejezeteivel feltölteni a kövezeten lévő mély gödröket: a sorok menten elszállnak, a lapok átáznak az első őszi esőben, a kötetek pedig menthetetlenül elázott pépként végzik a sárban. A fizikai világ ugyanis nem törődik az irodalmi metaforákkal; ott a gránit, a tégla és a zúzottkő számít, nem pedig az, hogy mit gondolt egy költő a magányról vagy egy író a társadalom válságáról. A szavak súlya csak a levegőt terheli, de egy útfelújításhoz vagy egy stabil fal felhúzásához édeskevés.
Az írók által összehordott rengeteg szó, metafora és gondolat nemhogy segítene, de csak még jobban összekuszálja az ember agytekervényeit. Épp elegendő teher elviselni azt a mindennapi valóságot és információáradatot, ami mostanában a képernyről meg a facéról a nyakunkba ömlik. Minek még plusz mondatokat olvasni, amikor a meglévő zavar is bőven kitölti a teret?
Aki pedig a haszontalanság ezen birodalmában mégis menedéket keres, az hamar rájöhet, hogy a kötetek lapjai nem adnak meleget, nem sütik meg a kenyeret, és a sötétben sem világítanak. Marad a puszta szócséplés, a tintapazarlás és a végtelen gombolyag, amelybe az ember csak belekuszálódik, ahelyett, hogy a két kezével megfogná a valóságot.