A stúdióban tapsoltak. Jáksó megvárta, amíg elhallgatnak, aztán a papírjai fölé hajolt.
– A Svéd Akadémia idén irodalmi Nobel-díjat adományozott Rádli Róbert magyar írónak, aki mellesleg faipari vállalkozó. A hírre a Magyar Írószövetség közleményt adott ki, amelyben üdvözölte a döntést, és reményét fejezte ki, hogy a díjazott a jövőben is megőrzi kapcsolatát az irodalommal. A Faipari Vállalkozók Országos Szövetsége egyelőre nem nyilatkozott.
– Hát ez az! – csapott az asztalra Fábry. – Végre egy ember, aki nemcsak papíron dolgozik! Értik? Papíron! Mert az írók ugye papírra írnak, az asztalos meg fából csinálja a papírt. Illetve nem ő csinálja, de értik, mire gondolok. Én egyszer egy egész könyvet írtam volna a fáról, csak közben elfogyott a fa, és lett belőle egy önálló estem. Hatalmas siker volt.
– Sándor, maga egyszer egy egész estét tartott arról, hogy miért nem lehetett belőle könyv – jegyezte meg Váncsa.
– István, maga mindig a részletekbe kapaszkodik! Az irodalom nem részletkérdés. Az irodalom nagy egész. Nobel-díj, Stockholm, svéd király, fogadás, pezsgő, szmoking. És akkor bejön egy ember munkásnadrágban, a körme alatt fűrészporral.
– Miért, a svéd király körme alatt mi van? – kérdezte Bajor Imre. – Svédasztal?
Nevettek.
– Komolyra fordítva a szót – mondta Jáksó –, a díj indoklása szerint Rádli Róbert prózája az emberi létezés apró, sokszor észrevétlen mozzanataiban tárja fel a világ egészét. Mit szólnak ehhez?
– Én ehhez annyit szólnék – felelte Hernádi Judit –, hogy ha valaki negyven éven át figyeli az embereket, annak előbb-utóbb feltűnik valami.
– Például, hogy az emberek negyven éven át figyelik, mikor kapnak fizetésemelést – mondta Bajor.
– Maga most viccel – szólt közbe Váncsa. – De a díj indoklásában van valami figyelemre méltó. Azt írják, Rádli műveiben a hétköznapi munka nem háttér, hanem maga a lét tapasztalata. Ez azért érdekes, mert a magyar irodalmi közéletben a hétköznapi munkát általában akkor tekintik irodalmi témának, ha a szerző már legalább húsz éve nem végzi.
– Én ismerek egy írót – mondta Fábry –, aki egyszer vett egy kalapácsot. Másnap már munkásmozgalmi regényt írt. Harmadnap visszavitte a kalapácsot, mert nem illett a dolgozószobájába.
Gálvölgyi János eddig némán ült. Most kihúzta magát, és ünnepélyes hangon megszólalt:
– Kérem szépen, én ezt az egész Nobel-díjat nem értem. Jön a svéd király, azt mondja: „Rádli úr, ön megváltoztatta az egyetemes emberiség gondolkodását.” Erre Rádli azt mondja: „Jó, de a hatos facsavar nem érkezett meg.” Mire a svéd király: „Hogyhogy nem érkezett meg?” „Hát úgy, felség, hogy a beszállító megint nem tartotta a határidőt.”
– És a király mit csinált? – kérdezte Bajor.
– Várt a facsavarra – felelte Gálvölgyi.
A társaság nevetett. Váncsa nem.
– Tudják, mi a különös? – kérdezte. – Hogy a díjat odaítélő bizottság valószínűleg többet tud Rádli írásairól, mint mi. Ők elolvasták a könyveit. Mi meg most már húsz perce arról beszélünk, hogy mit csinál a fával.
– Én azért a könyveit is elolvastam – mondta Fábry sértődötten.
– Mindet?
– A címeket.
– Akkor legalább a könyvtárosokkal egy szinten van.
Jáksó közbevágott:
– Egyébként Rádli azt nyilatkozta, hogy a díj átvétele után sem kívánja abbahagyni a munkát. A műhelyben hétfőn ugyanúgy kezdődik a munka, mint eddig.
– Ez már önmagában botrány – mondta Hajós András. – Értitek? Kap egy Nobel-díjat, és nem változtat az életén. Nincs új lakás Stockholmban, nincs tanácsadó, nincs életműinterjú-sorozat, nincs Nobel-díjas gondolatok című könyv, amelyben minden második oldalon szerepel a „csend” szó. Csak bemegy a műhelybe.
– És gyalul – tette hozzá Hernádi.
– Igen. És gyalul. Miközben mi itt ülünk, és azon gondolkodunk, hogyan kellene viselkednie egy Nobel-díjasnak. Ez egy pszichológiai csapda. Ha felveszi a szmokingot, akkor már nem hiteles asztalos. Ha munkásruhában megy, akkor nem elég emelkedett. Ha beszél, akkor hivalkodik. Ha hallgat, akkor nem tud nyilatkozni.
– Ha meg dolgozik, akkor biztos csak adóoptimalizál – mondta Bajor.
– Ez jó! – kiáltotta Fábry. – Ezt én is elmondhattam volna!
– Tudjuk, Sándor – mondta Váncsa. – Maga általában utólag mondja el, amit más már elmondott.
Jáksó megigazította a papírjait.
– A hírek szerint Rádli a Nobel-díj pénzjutalmából korszerűsíteni kívánja a műhelyét.
– Tessék! – csapott le Fábry. – Erről beszélek! Végre egy ember, aki tudja, mire kell költeni a pénzt. Nem jachtot vesz, nem villát a Riviérán, hanem gépet. Én is vettem volna egyszer egy gépet, de aztán rájöttem, hogy a közönségnek nincs szüksége rá.
– Talán tapsgépet akart venni? – kérdezte Hernádi.
– Esztergát.
– És mit esztergált volna?
– Hát, ez az, Judit! Az embernek nem kell mindent előre tudnia.
Hajós elmosolyodott.
– Egyébként a történetnek van egy másik oldala is. Rádli valószínűleg azért tud írni a munkáról, mert nem kell elképzelnie. Tudja, milyen, amikor reggel be kell menni, amikor nem sikerül valami, amikor elrontasz egy munkadarabot, és amikor másnap mégis újrakezded. Ez nem metafora. Ez az élete.
– András, ne vidd el filozófiába – mondta Jáksó. – Ez egy szórakoztató műsor.
– Tudom – felelte Hajós. – Éppen erről beszélek.
Egy pillanatra csend lett.
A rendező az üvegfal mögött a következő kamerára mutatott. A piros lámpa égett.
– Nekem az jut eszembe – szólalt meg Hernádi –, hogy amikor egy ember kap egy ilyen díjat, mindenki rögtön meg akarja magyarázni, miért kapta. Mintha a díj előtt nem lett volna semmi, utána pedig mindent érteni kellene. Pedig lehet, hogy az ember csak leírta, amit látott.
– És akkor mi van? – kérdezte Bajor.
– Az van, hogy mi most egy órája beszélünk róla, de egyikünk sem tudja, mit látott.
Fábry megmozdult a székén.
– Én azért szívesen beszélgetnék vele. Meghívnám egy estére. Elmesélném neki a pályámat, ő meg elmesélné a műhelyét. A végén rájönnénk, hogy tulajdonképpen ugyanazt csináljuk.
– Maga is gyalul? – kérdezte Jáksó.
– Én a közönség gondolatait.
A nevetés most hangosabb volt, mint az előbb.
Váncsa letette a kávéskanalat.
– Na, látják. Ezért nem tudunk mit kezdeni Rádlival. Mi mindent a saját foglalkozásunkra fordítunk le. A humorista a munkát is poénnak látja, a kritikus szövegnek, a műsorvezető témának, a színész jelenetnek. Az asztalos meg valószínűleg csak azt nézi, egyenes-e a deszka.
– És ha nem egyenes? – kérdezte Gálvölgyi.
– Akkor kigyalulja.
– És ha a világ nem egyenes?
Váncsa vállat vont.
– Akkor abból nehezebb lesz bútort csinálni.
Jáksó a kamerába nézett.
– Hölgyeim és uraim, a mai adásban megtudtuk, hogy egy asztalos is lehet Nobel-díjas, egy humorista is lehet asztalos, és egy svéd király is várhat a facsavarra. Jövő héten megvizsgáljuk, vajon a Magyar Tudományos Akadémia hajlandó-e tagjai közé választani egy embert, aki tényleg tudja, mennyi kettő meg kettő.
A stúdió nevetett. A rendező intett, a kamera fénye kialudt.
A pultnál egy fiatal technikus összeszedte a poharakat. A papírok közül kiesett egy lap. Felvette, és elolvasta a tetejét: Rádli Róbert – Nobel-díj, hivatalos ünnepi beszéd.
– Ezt ki írta? – kérdezte.
Senki nem válaszolt.
A technikus összehajtotta a lapot, és a többi papír közé tette.
Másnap Rádli 11 óra 40 perckor ért be műhelybe. Az egyik alkalmazott odalépett hozzá.
– Főnök, gratulálok a Nobel-díjhoz.
– Köszönöm.
– És most mi lesz?
Rádli felakasztotta a kabátját, bekapcsolta a gépet, aztán a munkadarab fölé hajolt.
– Káposztás cvekedli Józsikám, miután a negyedcsapot illesztetted.
Tizenegy hét telt el az első Heti Hetes-szereplésem óta, amikor szilveszter előtt ismét felhívtak. Ezúttal díszvendégnek szántak.
Nem mondom, hogy lelkesedtem az ötletért. Végül mégis rábeszéltek, úgyhogy beültem a Jumperbe, és elindultam Veszprémből Budapestre. A parkolással most is meggyűlt a bajom. Mire találtam egy helyet, már úgy éreztem, hogy a műsor érdemi része nélkülem is elkezdődhetett volna.
A portán nem ismertek fel. Elmagyaráztam, ki vagyok, miért jöttem, és kit keresek. A szerkesztő, Balogh Bettina azonban nem volt sehol.
Végül valaki felkísért a sminkszobába. Ott egy fiatal hölgy szemügyre vette a norvég mintás gyapjúpulóveremet.
– Ezt nem gondolja komolyan?
– Mármint mit?
– Ezt a pulóvert. A képernyőn ezek a színek nem működnek.
Mondtam neki, hogy a pulóver a képernyő nélkül is egészen jól működik. Évek óta hordom, és eddig nem érkezett rá panasz. A hölgy azonban nem tágított. Azt mondta, a televízió más világ, itt minden részletnek jelentősége van.
Ezt nem vitattam. Csak azt nem értettem, hogy akkor engem miért hívtak meg.
A nagy sürgés-forgásban a dadogásom is előjött. Nem új keletű dolog, de ha siettetnek, kérdezgetnek, közben meg valaki a pulóveremet igazgatja, akkor a szavak sem mindig akarnak rendesen a helyükre kerülni. Ettől a stáb egyre idegesebb lett. Láttam rajtuk, hogy a műsorba nem ezt a változatomat rendelték.
A rendező végül félrevont.
– Róbert, néhány dolgot szeretnék előre tisztázni. Fábry szavába ne vágjon bele. Váncsával legyen óvatos, ő egészen más ritmusban dolgozik. A többiekkel lehet poénpárbajozni, de azért figyeljen a jelzésekre. Ha a közönség nevet, hagyjon időt. Ha nem nevet, akkor se erőltesse. Majd mi segítünk.
Bólintottam.
A rendező láthatóan megkönnyebbült, és folytatta:
– A felvételen mi ezt így szoktuk csinálni, a belépőt meg úgy szoktuk vágni, a tapsot pedig amúgy vezényeljük. Van egy kialakult rendünk, ezt kellene követni.
Ekkor valami elszakadt bennem.
– Így szoktátok, úgy szoktátok, akkor most jól megszoptátok.
A rendező nem szólt semmit. Talán azt hitte, ez is egy poén, amelynek még nincs vége. Én viszont fogtam magam, és elindultam kifelé.
Nem jött utánam senki.
A Lajos utcában találtam egy Gösser sörözőt. Bementem, leültem, és kértem egy csapolt sört. Jólesett a hely sötét, barátságos csendje. Odabent nem igazították meg a pulóveremet, nem jelezték, mikor kell megszólalnom, és a nevetést sem vezényelte senki.
Megittam a sörömet, aztán felhívtam Attilát.
– Szervusz, Attila. Tudnál nekem szállást adni ma éjszakára?
– Persze. Mi történt?
– Semmi különös. Csak kissé megszédített a médiában tapasztalt felkapottságom. Így, kissé megrészegülten nem akarok hazavezetni Veszprémbe.
Megbeszéltük, hogy hol találkozunk. Aztán rendeltem még egyet, és kényelmesen hátradőltem.
A vendégszereplésem aránylag jól sikerült. Legalábbis én nem szerepeltem benne.
Rádli Róbert