Rónai Egon vendége volt Fábry Sándor

– Jó estét kívánok, az Egyenes Beszédet látják. Vendégünk Fábry Sándor, aki – ha jól tudom – nemrég tért vissza egy országos turnéról. Sándor, szervusz.

– Szervusz, Egon, jó estét a kedves nézőknek. Bár hozzátenném mindjárt az elején, hogy ez nem egyszerűen egy „turné” volt, hanem egy kultúrtörténeti misszió, a magyar nemzeti emlékezet rekonstrukciója ötvenhat helyszínen, a művelődési házak huzatos színháztermeitől a szigetvári várudvarig, ahol egyébként a mikrofonállvány konkrétan be volt szorulva a Zrínyi-szobor lábujjai közé, de én a hátamon vittem az estét, ahogy szoktam...

– Erre még mindenképpen visszatérünk, Sándor, de engedd meg, hogy a nap legfrissebb és legváratlanabb hírével kezdjük – hajolt a papírjai fölé Rónai Egon, majd a tőle megszokott, mérsékelt, finoman emelt szemöldökkel a kamerába nézett. – A Svéd Akadémia ma délután bejelentette, hogy az idei irodalmi Nobel-díjat Rádli Róbert magyar írónak ítélték oda. Aki ráadásul – és ez a hazai közéletben most a legnagyobb meglepetést keltette – egy asztalos. Mi a véleményed erről?

Fábry mozdulatlanul ült a székben. A szemhéja lassan megereszkedett, mint egy rosszul beállított redőny, majd gyanakvóan, szinte sértetten Rónai Egonra meredt. A stúdió csendjét hirtelen egy mélyből jövő, nyöszörgő, panaszos sóhaj törte meg.

– Öööh... hhőőő... Egon... Te most velem szórakozol? – kérdezte halk, rekedtes, elhaló hangon.

– Dehogy szórakozom, Sándor, ez a hivatalos indoklás: „a létezés rögvalóságának és a fizikai munka méltóságának átütő erejű ábrázolásáért”...

– Ne, ne, ne, Egon, ne folytasd, kérlek ne, mert megáll az eszem! – csapott hirtelen mindkét tenyerével a térdére Fábry, majd elkeseredetten forgatni kezdte a fejét. – Kiről beszélünk?! Ki ez a Rádli?! Ki hallott róla egyáltalán?! Felmegyek a színpadra immáron negyven éve, Egon! Negyven éve járom ezt a kutyaszorítóban lévő, művelődési házakkal teli Kárpát-medencét, az orrom előtt rohad el a szocialista falburkolat, miközben én a magyar nyelv tiszta aranyát öntöm a népbe, és erre... erre előbukkan a semmiből egy ember egy gyaluval?!

– Sándor, nyugodj meg, kérlek... – próbálta csitítani Egon a tőle megszokott, kimért, pedagógiai hangon. – Rádli Róbert évtizedek óta ír, komoly, rétegzett prózafolyamot épített fel, rendkívül mély belső szerkezettel...

– Milyen belső szerkezet?! – méltatlankodott Fábry, és a székében előredőlve már konkrétan Egon szája elé mutogatott a mutatóujjával. – Hát én magam vagyok a belső szerkezet! Én tizenkét éven keresztül tartottam a lelket az országban a műsorommal! Én írtam meg a magyar dizájn enciklopédiáját! Hát hol van innen a Kossuth-díjam, Egon?! Hát kérdem én teljesen nyíltan: hol a Kossuth-díjam?! Állok a sorban harminc éve, a Művész úr megszólítást már a zöldségesnél is megkapom, erre Svédországból küldenek egy Nobel-díjat egy veszprémi vállalkozónak, aki meg a hatos facsavarok hiányából egzisztenciális drámát csinál?!

– De Sándor, a Nobel-díj nem a Magyar Írószövetség hatásköre, és nem is a Kossuth-díj Bizottságé...

– De hát én is értek a fához, Egon! – vágott közbe Fábry, most már teljes tüdőből, a saját mellkasát döngetve. – Hát én a Kádár-korszak stílusgyakorlatai című önálló estemen húsz percet beszélek a furnérlemezről! A közönség sír a nevetéstől! Hát ha tudtam volna, hogy ehhez csak egy nyers tölgyfagerendát kell lefényképezni meg leírni, hogy elment a villany a műhelyben, akkor én már '94-ben átvettem volna azt a svéd bádogot Stockholmban!

– Azért a szakma és a kritika szerint – próbált egyensúlyozni Rónai Egon, miközben a fülesére tapasztotta a kezét, jelezve, hogy a rendező már figyelmezteti – Rádli írásaiban pontosan az a lenyűgöző, hogy nem akar többnek látszani. Nincs benne öncélú szereplés, nincs hírnévhajhászás. Még most, a hír hallatára sem utazott el, hanem ment vissza a műhelybe dolgozni.

Fábry tehetetlenül széttárta a karját, a plafon felé nézett, és egy utolsó, fanyar, nyöszörgő kacajban tört ki.

– Hát persze! Hát persze, hogy ment vissza! Mert megteheti! Mert őt nem várja a színházteremben ötszáz ember, aki miattam vett jegyet! Nekem fel kell lépnem, Egon! Nekem vinni kell a szót, mert ha én elhallgatok, a magyar kultúra kártyavárként omlik össze! De tudod mit? Felhívom ezt a Rádlit. Bár biztos nem veszi fel, mert épp a negyedcsapot illeszti... De elmondom neki: Róbert, szép volt, jó volt, de ha legközelebb a svédek felhívnak, mondd nekik, hogy van itt Pesten egy ember, aki ezt az egészet sokkal hangosabban és sokkal többször elmesélte már!

– Sándor, köszönöm, hogy itt voltál. A reklám után visszatérünk... – mondta Rónai Egon, miközben a kamera lassan távolodott a stúdiótól, ahol Fábry még mindig halkan morogva igazgatta a zakója hajtókáját.

Rádli Róbert