Minden a számításokon múlik. Az embernek saját életének szerkezetét jól meg kell terveznie, és ha már ezt elvégezte, annak megfelelően végre is kell hajtani, ha a belső logika tökéletes, a külvilág zaja nem írhat felül semmit. Ma, 2026. június 30-án, az ötvennyolcadik születésnapomon sincs ez másként. A redőnyöket már régen lehúztam, a szűrt, szürkés fény pontosan kijelöli a tárgyak helyét a szobában. Csend van, amit megszoktam, szeretek. Tiszta, mozdulatlan csend, amit az ember évtizedek munkájával épít ki maga köré.
A győri főiskolán, KTMF- en a rajzasztal felett átvirrasztott éjszakán értettem meg ezt először. A Pannónia motorblokk továbbfejlesztése nem egyszerű diplomamunka volt számomra, hanem alkotóerőm kiteljesedése. A fém rideg, megalkuvást nem ismerő logikáját kapcsoltam össze a mérnöki képzeletem szabadságával. Az eredeti motor égéstere gázáramlási szempontok szerint sok részletben elnagyolt volt, kidolgozatlan, a dugattyú erősen domború kivitele miatt nem csoda, hogy a motor füstölt, hatásfoka elmaradt a korszerűbb nyugati motorokéhoz képest, ugyanis a benzingőz és a levegő a kialakuló konkáv égéstérben inkább csak kergette egymást, semmint keveredett. Ezzel szemben a dugattyú tetejébe én egy kamarát készítettem, ami segíti a gázok örvénylését, ami ami a keverék sokkal jobb, homogénebb minőségében mutatkozott meg. Ugyanazon blokkból 7 lóerővel nagyobb teljesítményt sikerült előkaparnom, nem beszélve a tisztább, füstmentesebb, motorjárásról, a kisebb fogyasztásról.
Motorblokkom biztosan érdekes koncepció volt, mert szakmai tanáraim, sőt a Rábától is többször jöttek, tanulmányozni a konstrukciót, invitáltak a főiskolán maradjak szakmai oktatónak, a gépgyárban pedig jó kezdőfizetést, kedvező lakást ajánlottak. Mielőtt e két jó lehetőség között választhattam volna, életembe olyan külső tényező szólt bele, amire senki nem számíthat. Apám korai infarktusa, a buszkormány mögött elszenvedett halála egyetlen pillanat alatt átírta történetemet. Egyedüli gyerekként nem hagyhattam magára anyámat. Mindig felháborodok, ha neveletlen felnőtt embereket látok, akik önző módon inkább messze költöznek az idősödő szülőktől, csakhogy ápolni ne kelljen őket. Sokan pedig még abba sem gondolnak bele, milyen áldozatot kellett meghozni édes anyjának, apjának, bosszant is a fiatalok empátia hiánya. A tisztelet minimuma pedig az, hogy főként ebben a nehéz időszakban támogassuk egyedül maradt szülőnket.
Hazajöttem Kövesfalvára, és alkalmazkodtam az új egyenlethez. Először megpróbálkoztam az Amway-rendszerrel is, hiszen a hálózatépítés belső logikája és tiszta struktúrája rendkívül logikusan felépített vállalkozásnak tűnt számomra. Gyorsan átláttam, hogy ebbe a remek, piramis szerűen felépített csapatba beszerveződni mennyire jövedelmező és kényelmes munkát biztosítana, ám a környezetemben élő sok buta ember egyszerűen képtelen volt felfogni a matematika és a hálózat működési elvét. Mivel az ő szellemi korlátaik miatt nem tudtam elegendő pontot gyűjteni ahhoz, hogy a rendszerben magasabb, jövedelmezőbb platina fokozatba léphessek, nem pazaroltam tovább az energiámat, azonnal kiléptem. Ki is elégedne meg az ezüst fokozattal? Az pont olyan bolond lenne, akinek otthon a garázsában az új Golf GTI áll, közben harmincéves Wartburggal jár bevásárolni.
Pénz gondjaink viszont éleslátásunknak köszönhetően megoldódott. Nagyszüleimnek hála sok kárpótlási jegyből kis aranybányát sikerült összehoznunk. Az 1992-es kárpótlás idején anyámmal precíz taktikát dolgoztunk ki. Mérnöki pontossággal licitáltunk azokra az apró, stratégiai földdarabokra, amelyek a nagybirtokosok hatalmas, egybefüggő tábláinak közepébe vagy útjába ékelődtek. Zárványok voltak ezek. Blokkolták a rendszert. A nagybirtokosok dühöngtek, kerülgették a parcelláinkat, majd tehetetlenül megvették őket tőlünk a piaci ár tízszereséért, húszszorosáért. Ez nem szerencse volt, hanem tiszta lelemény. Megteremtette a függetlenséget, kettőnk bőséges, csendes biztonságát. Mint sokan, mi viszont nem estünk a mértéktelen fogyasztás hibájába. A mi kis falusi boltunkban csak az olcsóbb baromfipárizsit vettem, mindig csak annyit amennyit kellett, tehát nem szórtuk el a bevételt.
Az alkotni vágyás pedig nem égett ki belőlem, hát gyűjteni kezdtem gépeket, nyugati és keleti mérnöki kultúra darabjait.
Elsőként az Unimog érkezett. Negyven-ötven évesen is működött, igazi elnyűhetetlen szerkezet a maga nemében. Amikor beálltam vele az udvarra, még mindene kiválóan működött, de miután a kert végében hátramenetet kellett volna kapcsolnom váratlanul a a váltó rudazata megszorult. Úgy döntöttem, majd ott hejben megjavítom – az előremenet megvolt, a többi csak finomhangolás kérdése, ami várhat. Aztán jöttek a Moszkvicsok, az Izs kisteherautók. Azt hiszem ez a márka azért lett kedvencem, mert családunk első autója is ez volt. Idővel az autók a kertben egészen a kapuig értek. Nem romhalmaz ez, hanem egy potenciális flotta. Műalkotások, amelyeknek az értéke a piacon napról napra emelkedik. Csak a megfelelő pillanatra várnak.
Egyetlen dolog hiányzik. Egyetlen fix pont esett ki a rendszerből, még 1995 tavaszán. Az a Moszkvics hidraulikus kuplung munkahenger, amit háromezer forintért eladtam Gergőnek falubelinek az egyik donorról. Egy apró, de létfontosságú alkatrész.
A házat, amiben anyámmal laktunk szüleim ugyanolyan műszaki figyelemmel építhették, mint ahogyan én etkintek a világra. 1955 óta még tatarozni a mai napig nem kellett, igaz a festés ott- ott már szürke a falakon, a villanykapcsolók körül sok a kéznyom, de ez kis kopottsága, ami nem bontotta meg az anyag természetes rétegződését teszi meghitté, otthonossá. A régi bútorok, szőnyegek, a korhű állapot – mind a mindennapok stabil, megnyugtató állandóságát igazolják.
Hogy- hogynem, talán a paraszti vérnek – ami ereimben csörgedez – követelésére lótartásba kezdtem. Tisztán a nemes szeretet nevében tartottam őket az istállóban, nem a hasznukat lestem. Az angol telivéremet, Kincsest épp egy kiállításról szállítottam haza barátom öreg lószállítójával, éppen már a szomszéd faluban, a Kisgörbői kanyarban szerencsétlen állat átszakította az utánfutó padlóját menet közben – a lábát ledarálta az aszfalt. Az első nóniuszomat a telivérről nevezetem el, vagy két évig neveltem is, de egy vasárnap délelőtt elszomorodtam, mikor megláttam: az istállóban felgyülemlett trágyadomb tetejéről lépett mellé, belezuhant a szerszámok közé, és elvérzett. A második nóniusz... egy hihetetlenül gyönyörű, fajtatiszta de vad állat volt. Meg akartam szelídíteni, felülírni a természetét. Zab és széna helyett tiszta, rostos náddal etettem, hogy megtörjem a vadságát. Ezt a technikát még amerikában élő unokatestvéremtől hallottam, akik eredményesen alkalmazták a vad musztángok befogása után. Két évet volt nálam, kicsit lesoványodott, öt és fél évesen elpusztult. Biztosan valami vírus okozhatta korai halálát. Harmincéves koromra rájöttem, hogy az élő struktúrák a végzetükkel sok olyan fájdalmat okozhatnak, mint az autók, a technika. A vas megbízhatóbb.
Így éltünk ketten anyámmal és a mindennapi teendőinkkel. Edit néni, édesanyám apám halála óta csak keveset lépett ki az utcára, én viszont e tekintetben kiegészítettem. Minden áldott reggel elindultam a boltba. Ugyanazt sárga kosarat a boltban megkerestem, aztán bele: felvágott, nyolc-tíz zsemle, natúr joghurt.
Az évek múltak – 2010, majd 2020 –, összefutottam Gergővel, azzal az emberrel, akinek eladtam a munkahengert, mindig emlékeztettem rá. Vissza kell szerezni a munkahengert, az talán az lehetett apám autójában. Meg kell lennie. Egyszer nekiállok, és újraindítom sorban az összes autót.
Azt kezdem gondolni, hogy az élet nem más, mint tragédiák sora: 2025 februárjának közepén anyám betegeskedett, ágyban volt nap, mint nap. Szobájában elétettem az ételt, alig- alig fogyott, pedig a sárgaborsó főzeléket nagyon szerette. Reggelente továbbra is megvásároltam a nyolc-tíz zsemlét, a natúr joghurtokat, letettem belőle az asztalára. Így éltünk együtt, betegeskedő anyám és én, mígnem március 11-én a külvilág, a rendőrség brutálisan ránk nem törte az ajtót. A házunkat ellepték a rendőrök, a mentősök, bizonyosan tévedtek, mert olyasmit állítottak, ami nem létezhetett, azt mondták, édesanyám már körülbelül három hete halott. Hiába bizonygattam, hogy eszik ő csak keveset, és azt is, hogy ő szokatlanul keveset beszél, nem igazán értették, mit akarok mondani.
Dühöm tiszta volt, szent, mikor megtudtam, hogy édesanyámat felboncolták, teste egy tapolcai temetkezési vállalkozásnál van. megértettem, hogy megölték, egészen bizonyosan a temetkezési vállalkozó emberi lehettek, vagy új munka kellett nekik vagy csak passzióból, de azt tudom, hogy itthonról ők vitték el, csak ők állhatnak a dolog mögött, gyalog mentem be Tapolcára rájuk rontottam. Követeltem igazságom, de hiába, sőt rendőrt hívtak, engem vittek el, fél évre kényszergyógykezelésre zártak.
Egy hónapja értesültem, hogy büntetőeljárást kezdeményeztek ellenem. Ellenem büntetőeljárás? Ugyan, ez hogyan lehetséges, semmi hibát nem vétettem, pontosan úgy láttam el édesanyámat, pont mint előtte mindig. A saját sarukat akarják rám kenni! Felháborító! Készülök a bíróságra kitálalok mindent, a végén úgyis minden kiderül!
Tegnap bevásároltam. A kosaramban ott volt a zsemle, a natúr joghurt, a baromfi felvágott és a paprika. A testem talán fáradtabb, de belül, a fejemben teljesen tiszta minden. Amikor megláttam Gergőt a boltban szóba hoztam a kuplung munkahengert. Beszéltem neki a Moszkvicsok megnövekedett piaci értékéről – hiszen a kertben álló kincsek az idővel csak nemesednek. Aztán otthagytam, és hazajöttem.
Ma, az ötvennyolcadik születésnapomon itt ülök a szobában. A bezárt redőnyök a jó öreg szórt szürke fénnyel szórakoznak az asztalon. A tortámra magam karcoltam az évszámot, és ebben az évben másodszor egyedül látok hozzá.
A magyar pszicho, avagy csok, csicskáztatás és balatoni panoráma a gödi panel ötödik emeletén egy sötét, fojtogató pszichológiai horror, ahol a Dunakanyar nyúlós ködje mögött az emberi elme legmélyebb, rothadó pincéi tárulnak fel. Sigmund Freud boncolókése könyörtelenül váj bele a húsba és a lélekbe, miközben Alfred Hitchcock a sötét sarokból diktálja a téboly hideg ritmusát, amelyben a nyári zokni és a téli sapka nem csupán ruhadarabok, hanem a húsba vágó, fojtogató anyai terror béklyói. Amikor Krampusz Mária a Mészáros Kft. csilliárdnyi, véráztatta aranytallérját egy nehéz jutazsákban vonszolja át a szoba recsegő, nyirkos padlóján, és Szomorú János a gödi panel tetejére egy lázas tévutakkal teli, kísérteties penthouse-t vizionál, a levegő végleg megfagy. Ám a valódi, csontig hatoló terror nem a villanó konyhakés pengéjén érkezik, hanem Norbert fagyos, embertelen és mozdíthatatlan józanságában, aki az öreg sárga Balcancar targonca lánccsörömpölése közepette egyetlen tompa, rituális mozdulattal vágja el a szorongásipar köteleit, olyan feneketlen, néma csendet szabadítva a világra, amely végül a teljes emberi civilizációt élve temeti maga alá.