Ötven vagyok, fiatalos. Közel harminc éve dolgozom a vendéglátásban, talán ha másfél évet a Spárnál voltam pénztáros, de szinte mindig ugyanazt csináltam, ez az életem. Éppen hat éve, sikerült a tervem, amikor ezt a presszót megtakarításaimból és édesanyám hagyatékából megvennem. Nem belvárosi előkelő hely, de az nem is nagyon hiányzik nekem, de itt az egyetemi kollégium, sok fura bohém fiatallal, és a jó öreg vendégeim, a melós emberek, akiket valójában szeretek. Miért is adtam neki a nevet, hogy Katica? Talán mert férfi vendégeknek kedves hívószó? Nem is ez a lényeg, az egyszerűség kedvéért neveztem el magamról. Kezdem magam jól érezni, még ha néha néha a részegekkel tele is a hócipőm, azért nagyon hiányozna, ha egyszer csak nem kellene jönnöm ide dolgozni. Butaság, bárki bármit gondol, nem az alkohol miatt vagyok itt! Jó, jó, szilveszter éjszaka nem hagyom ki a pezsgőt, meg családi ebédnél nagyon ritkán egy pohár édes fehérbort megiszok, de azt is csak azért, hogy ne lógjak ki a sorból. Valójában látom én, hová vezet, ha valaki nem ismeri a mértéket! Szent törvényem van, itt a kocsmámban még soha nem ittam, nem is fogok.
A csendes, nyári délutánokon a Katica bejáratánál a táblára felírtam legújabb találmányom, az amerikai hot-dog-ot hideg csapolt sörrel menüben. Az egyetemisták hazautaztak a vizsgaidőszak után, a kollégium épülete üresen kongott, itt az élet felvette a nyugdíjas tempót. "Armando és a divatvilág" brazil sorozatomra kapcsoltam a tv- t. Talán ebben a részben kiderül, hogy Lucia egy ribanc, és végre rájön az a bolond! Misi bácsi ült a megszokott helyén, a megszokott sopronijával a bejárathoz közeli asztalnál. A maga hetven évével ő már szinte hozzátartozott a leltárhoz; csendes, tisztelettudó ember volt, akit, bármikor találkoztunk megöleltem. Ültünk a hőségben, békében, amikor a csengő éles villanással jelezte, hogy egy vendég lépett a presszóba.
A férfi léptein már látszott, hogy nem az első frissítőjét fogyasztja a nap folyamán. Ahogy a pulthoz ért, a tekintete rajtam felejtődött – azzal a nyers, kicsit túl lelkes udvariassággal, ami a magányos, pityókás emberek sajátja. Mit szépítsek? a melleimet bámulta, pont.
– Jó napot kívánok, művésznő! – köszönt oda, kissé megnyújtva a szavakat, miközben végig mérte a pultot. – Három deci száraz vörösbort kérnék, villányit, ha lehet.
– Jó napot! Mindjárt hozom – mondtam, és már nyúltam is a palackért.
A férfi két kézzel a pult peremébe kapaszkodott, és láthatóan alig bírta magában tartani a mondandóját. Ahogy letettem elé a poharat, azonnal kibuggyant belőle:
– Nem is tudja, honnan jövök!
Mi közöm hozzá? hát csak bámultam, hátha kisül ebből valami történet!
– Egyenesen a pszichológusomtól. Fantasztikus volt, komolyan mondom, teljesen felgyújtottak bennem egy villanyt! Hallott már a tudatalatti énről, tudattalanról, arról, hogy az ember ha dönt, akkor azt nem is mindig a tudatossága teszi? Azt hiszem, ma ott jártam. Elképesztő, hogy milyen felszabadító érzés a... erről a belső világról. Zseniális!
Elmosolyodtam, ahogy a lelkesedését néztem, értettem ezeket a mély tipikus férfi lelkizős dumákat.
– Tudattalan én? – kérdeztem vissza, miközben a hangomból azért kihallatszott a józan távolságtartás. – Hát, ha magának ez segít... De tudja, én ezen mindig elcsodálkozom. Biztosan kell ehhez pszichológus?
– Hogyne kellene! Ő szakember! Feltárja a múltat, a blokkokat, olyant mondott direkt rólam ami előttem volt mindig, mélységesen igaz, csak eddig nem tudtam róla, többet tudott rólam, mint saját magam – magyarázta a férfi a megmagyarázhatatlant, és nagyot kortyolt a borból.
– Nézze, én csak azt mondom – töröltem meg a pultot a ruhámmal –, hogy ha az embernek van egy rendes családja, vagy néhány igaz barátja, akiket fel lehet hívni, az többet ér. Leülnek a konyhaasztal mellé, és mindent logikusan, tisztán megbeszélnek. Nincs abban semmi hókuszpókusz. Az őszinte szó ingyen van, mégis többet ér, mint a méregdrága kanapék.
A férfi egy pillanatra elgondolkodott, mintha a bor és a józanságom egyszerre hatott volna rá, aztán kissé bizonytalanul elmosolyodott:
– Lehet benne valami, Katalin... de azért a lélek, az mégiscsak bonyolultabb.
Misi bácsira néztem a sarki asztalnál. Ő a pohara mögül bólintott, ő az én szövetségesem, érti rögtön, mit mondok, neki nem kell ezt magyarázni. Elvettem a pénzt a pultról. A Katica presszóban a dolgok a helyükre kerültek.
Este kilencre a hőség végre megereszkedett, a tévében lefutott a stáblista, Armando még mindig egy vak bolond volt, én meg lehúztam a Katica redőnyét. Kattant a lakat, a kulcscsomót zsebrevágtam. Misi bácsi ott állt mellettem a járdán, átkaroltam, ez köztünk egy amolyan szent rituálé, ami nyilván nem a sexualitásról szól, hanem két ember barátságáról, közelségéről.
– Akkor mehetünk, Kati? – kérdezte, mire én bólintottam.
Otthon, a kisház udvarán már várt a két harci eb. Mert az ember azt hinné, egy ilyen presszós nőhöz valami öleb való, de nekem attól kifordul a gyomrom. Két fajtatiszta pitbull terrier, igazi nehézfiúk – vagyis csak voltak. Az egyik, a fiatalabb még tartja a frontot, de Geszti, a tizenhárom éves matuzsálemem már alig él.
Az állatorvos múlt hónapban megdöbbentett: „Katalin, a kutya veséje feladta, a hátsó lábai teljesen elhaltak. Túl vagyunk minden racionális határon. El kell altatni, ez sokkal humánusabb, minthogy még itt kínlódjon szegény pára.”
Meg a nagy büdös fenét! Ránéztem a doktorra a szemüvegem felett, és csak annyit mondtam: „Doktor úr, amíg ez a kutya eszik, és ha meglát, még megmozdul, addig itt nem altatunk el senkit. Az élet az élet, nem lehet leírni, mint egy lejárt szavatosságú Sopronit.” Az orvos csak csóválta a fejét, nem tudott mit kezdeni a kitartásommal.
Misi bácsival megfogtuk a pórázokat. A séta nálunk valóban lelki zarándoklat. Gesztit szegényt félúton az ölünkbe vettük, mert valóban szüksége is volt rá. Detti, a szuka fegyelmezetten lépkedett mellettem.
– Nehezen megy már neki, Kati – jegyezte meg Misi bácsi halk, füstös hangján, miközben a lámpa fényében figyelte a roskatag ebet.
– Nehezen, Misi bácsi. De megy, ha nem, akkor viszem – válaszoltam, és megigazítottam a szemüvegemet az orrnyergemen. – Nem hagyom cserben. Kiszolgált engem, most én szolgálom ki őt. Nincs ebben semmi extra, ez a kötelesség.
Misi bácsi, mint legtöbbször elkísért a kapuig, puszi, ott elköszöntünk egy rövid intéssel, én meg visszatereltem a két pitbullt az udvarra. Az ember teszi a dolgát, megvédi azt, ami az övé, és nem adja fel a legnehezebb pillanatban sem. Biztosan én lennék Hamingway női hőse az öreg halász mellett.
Délelőtt tíz felé a Katica már a rendes, hétköznapi ritmusát, amindennapi bevételt hozta. Nem volt az a nagy rohanás, de a pult mögött nem maradt időm sem a tv-re, de még a virágok locsolása is elmaradt. Már délelőtt jöttek-mentek az emberek. Figyeltem a forgatagot, miközben a kezem rutinosan járt a csap karja és a kávégép között. Megérkezett a két melós is Krisztián, és Jakab a sarki építkezésről a szokásos délelőtti nagyfröccsükre, mögöttük két kollégista lány csacsogott a vizsgákról, miközben a hosszú kávéjukat várták, a sarokban meg két öreg vitatta meg a világ dolgait egy-egy nagyfröccs felett.
– Na és Kati, a fiadnál mi újság? – kérdezte Józsi, az egyik törzsvendég, miközben a visszajárót csúsztattam elé a tálcán. – Régen láttuk itt, pedig neki kellene azokat a nehéz rekeszeket lehordani a pincébe.
– Messze van már a rekeszektől, Józsi – töröltem meg a pult szélét, és a hangom elszántan csengett, bár a gyomrom egy pillanatra összeszorult. – Két hónapja kint van Németországban. Kapott egy olyan jó munkát Stuttgart mellett, amit nem lehetett kihagyni.
– Messze van az, te jó ég – sóhajtott a pult végén ülő Marika néni, akinek tisztánlátását a témában a negyedik kisfröccse megalapozta. – És egyedül hagytad elmenni? Nem szakadt meg a szíved?
Egyenesen Marika néni szemébe néztem.
– El, Marika néni. Az anyai szeretet nem arról szól, hogy magamhoz láncolom a gyereket a sparhelt mellé. Milán az én mindenem, de felnőtt, a saját útját kell járnia.
A pult mögött, a poharak törölgetése közben a gondolataim akaratlanul is visszaszaladtak a múltba. Az emberek itt a környéken csak a határozott, kemény presszós nőt látják, de kevesen tudják, mekkora utat kellett megtennem ezért a békéért. Huszonnégy éves voltam, amikor négy hónapnyi házasság után rájöttem, hogy a férjem mellett semmi keresnivalóm nincs. Egyik napról a másikra léptem ki, ottmaradtam a pici gyerekkel, egyetlen fillér nélkül. Egyedül neveltem fel Milánt, segítség nélkül, miközben a vendéglátásban nyúztam magam napi tizenkét órákban, hogy mindene meglegyen. És Milán megérdemelte: jó gyerek volt, szófogadó, tisztelettudó, soha egyetlen percre nem okozott csalódást.
Az apja? menjen a fenébe! Tartásdíjat is csak akkor adott, amikor azt két évre kértem, letudta az egészet, szarik bele, ahogyan az egy igazi tróger lezüllött faszkapaphoz illik.
– Azért biztosan fáj, hogy egyedül maradtál – jegyezte meg az egyik öreg, aki hallotta a beszélgetést. – Az ember csak akkor kezdi érezni mit jelent a magány, ha idősödik.
– Dehogy – elmosolyodtam.
Tény, ami tény: a kisház udvara csendesebb lett, mióta Milán elment, és esténként, amikor a kutyákkal leülök a verandára, rám szakad a magány. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik, néha összerezzenek, amikor valaki hasonló, mély hangú férfit meghallok, hirtelen azt gondolom, az én Milánom. De Katalin vagyok, nem valami siránkozó fehérnép. Mindent egyedül teremtettem elő, a presszót is a saját két kezemmel. Nem fogok összerogyni azért, mert a sors új lapot osztott.
Elővettem a tiszta poharakat, a csap alá tartottam őket, és a Katica presszóban újra diktáltam az élet ritmusát. Minden halad a saját útján, rendjén, az én dolgom meg, hogy tartom a frontot.
A konyhában vasárnapi illat terjengett, a rántott hús és a valódi tyúkhúsleves gőze belepte az ablaküveget. Milán három hónap után először volt itthon, szabadságon. Ott ült a megterített étkezőasztalnál, pont úgy, mint régen, fegyelmezetten és hatalmas lelkesedéssel mesélt. Figyeltem az arcát, miközben a levest mertem a tányérjába. Ámulatba ejt ez a fiatalos amíció, ami árad gyermekemből, szinte libabőrös lesz a testem, beleborzongok, hiszen ez magam vagyok, csak éppen húsz- harminc évvel fiatalabban!
– Elképesztő az a német precizitás, anyu – mondta, és a szeme szinte szikrázott. – A logisztikai központban minden másodpercre ki van számolva. Három részlegért felelek, hatalmas a pörgés, de imádom. Mi itt nagyon lemaradtunk, hiába Audi, de itt a sok idióta kifogással nem tudtam mit kezdeni, Jóska azért késik, mert a feleségét körmöshöz viszi, Dani azért, mert fáj a feje, a harmadik, meg mert füvet kellett nyírnia. Nem is gondolnád, kint meg pont úgy történik minden, ahogyan a termin szól. Nem fájs enki feje, aztán nyolc óra munka után meg letehet mindent az ember, lazíthat, van pénz is, aztán meg este a buli!
Hallgattam a szavait, ahogy a stuttgarti sikereiről, a karrierről, meg a kinti boldogságáról lelkendezett, és ahogy a tányérokat pakoltam elé, éreztem, hogy a gyomromban egyre szorosabbra húzódik egy görcs. Az elszántságom mögé lassan beosont valami idegen, maró érzés. Ingerülten csaptam le a merőkanalat a lábas mellé.
– Jó, fiam, zseniális, német precizitás, menedzseri pozíció – vágtam közbe, és a hangom csattant a konyha csendjében. – De arra gondoltál már, hogy mi van itthon? Hogy én itt szakadok meg egyedül? Neked könnyű lehet, megértem, támogatlak, felépíted a kis életedet, miközben nekem fogalmam sincs, mi történik veled, hiszen idegen orszában vagy. A facebookot meg sem merem nézni, tiszta ideg vagyok, ha nem telefonálsz.
Milán megállt, a lelkesedés ráfagyott kissé az arcára.
– Anyu, felnőttem, vigyázok magamra... – kezdte halkan, de nem hagytam, hogy belém fojtsa a szót. Most először tört fel belőlem az a sok minden, amit az elmúlt hetekben a pult mögött elnyomtam magamban.
– Persze, vigyázol! De itthon a házra ki vigyáz? – kérdeztem. – A fejemre szakadt az egész udvar, mióta elmentél. A sufninál a múlt héten megindult a tető, a szél le fogja vinni a felét. A hidrofor is úgy zúg a pincében, hogy minden percben attól félek, leég, és itt maradok víz nélkül. Még a presszóban is megjegyezték, hogy nem nekem kellene a sörösrekeszeket cipelnem, egyszer majd lebukfencezem azon a nyanvadt kis lépcsőn a pincébe, ott fogok megdögleni. Elfáradtam, ennyi, akkor te meg azzal jösz, hogy milyen nagy a paradicsom ottkint.
Milán lassan letette a kanalat. A tekintete elkomorodott, a válla belezuhant a testébe. A szemébe néztem, és láttam, ahogy a szavaim ránehezedtek. Hirtelen szembesült a rideg valósággal: a sikerei ára az, hogy az anyját teljesen magára hagyta a mindennapok nehézségeivel. Ott ült a stuttgarti menedzser, aki már nem is a fiam, aki nem tudja milyen igazán cipelni a keresztet
Elfordultam, a mosogatóhoz léptem. A vasárnapi ebédet csenben elfogyasztottuk.
Misi bácsi temetésén az őszi szél már hidegen rángatta a temető széli nyárfák leveleit. Öt év telt el a vasárnapi ebéd óta. Öt év, ami alatt a Katica presszóban Krisztián és Jakab megitták a maguk többszáz liter nagyfröccsét, a kollégisták jöttek, mentek én meg minden áldott reggel felhúztam a vörös redőnyt. Misi bácsi hetvenöt volt, eddig kutya baja, most meg hirtelen szélütés végzett vele. Mondjuk nem remélhetett volna szebbet, láttam én már éveket szenvedő reménykedő, összeroppanó rákbetegeket, többet, mint eleget. Misi bácsi legalább tudta mikor kell kiszállni.
Álltam a sírnál, fekete kabátom zsebébe süllyesztettem a kezem. Kriszta barátnőm állt mellettem, a zsebkendőjét gyűrögette, a szeme vöröslött a sírástól.
– Felfoghatatlan, Kati – suttogta Kriszta, miközben a rögök puffanását hallgattuk a koporsón. – Misi bácsi is elment... És te ezt hogyan is bírod ki? Milyen könyörtelen ami veled sorra történik? Először a fiad, Milán, kint Németországban... az a szörnyűség... és most elment az öreg is. Csodállak, nem roppantál még össze?
Egyenes tekinetttel néztem, és fura mód most jobban sajnáltam Krisztát, mint magamat.
– Mit kellene csinálnom, Kriszta? Siránkozzak? – kérdeztem, érthetően, kristálytisztán. – Milán már régen eltávolodott tőlem. Stuttgart megváltoztatta, rideg, zakkan számítógép lett belőle. Pont úgy, mint az apjából. A karrier, a pörgés, meg a magány.... Nem bírta a terhet, ennyi, nem mindenki tudja tartással viselni az életet, efelett nincs mit sírni. Az élet megy tovább, a számlákat be kell fizetni, a presszót ki kell nyitni. Ez ad életet, minden nap van mit csinálnom, hidd el, rendjén van minden.
Kriszta csak bámult rám. Lassan bólintott, szerintem megértette: a halál elkerülhetetlen, Misi bácsi halála a világ legtermészetesebb dolga, és biztosan nehezen emészthető, de fiam öngyilkossága sem e véletlen műve, az stuttgarti fertőző mocsok miatt borítékolható volt. Azt már most belevésem a végrendeletbe, hogy aki az én temetésemen síni mer, azt zárják ki a közönségből!
A kisház verandáján itt van az indiánnyár. A szőlőlugas levelei között már sárgás foltokat hagyott a meleg, a betonlépcsőből áradt a napközben magába szívott forróság. A sarokban, egy régi pokrócon feküdt Detti. Az öreg pitbull szuka nagy, nehézkes testéből már rég elszállt a harci láz, a szemei homályosan tükrözték vissza a lemenő nap fényét. Lábai tehetetlenül hevertek alatta, tekintete mereven azon az asszonyon nyugodott, aki a lépcső szélén ült.
Katalin megigazította a szemüvegét. Az ujjai reflexszerűen sört csapoltak, a rutin, amivel a pultnál a spicces vendégeit oktatta mindenegyes mondatában visszaköszönt.
– A hab a lényeg, Detti, jegyezd meg – mondta a kutyának, miközben a semmibe bámult. – Két ujjnyi kell, se több, se kevesebb. Ha Krisztiánék jönnek a sarki építkezésről, nekik már készítheted is a korsót, mert a melós ember nem szeret várni. De a csap kart nem rángatjuk. Finoman kell, logikusan. Mert ha elkapkodod, csak a habja lesz nagy, a sör meg elvész alatta. Az idétlen lelkizős pasik meg úgysem fognak megváltozni, hiába is prédikálnál nekik, mosolyogj, menjenek csak pszichológushoz! Ott a helyük a szellemi fogyatékosoknak.
Detti tompán fújtatott egyet, a farka vége mozdulatlan maradt a betonon. Katalin megfordította a kezét, mintha egy láthatatlan ruhával törölgetné a térdét.
– A tragédiák... tudod, az emberek azt hiszik, hogy azokon sírni kell. Kriszta is hogy nyavajgott az anyja temetésén. De én megmondtam neki. A gyengeség nem fizeti ki a számlákat. Milán is elment, Stuttgart, a nagy menedzseri pörgés, aztán amikor a német termin lefutott, letette a keresztet. Meg az apja is. A férfiak útja ilyen, kőkemények, aztán, amikor tenni kellene valamit elmennek. De a sziklák, a sziklák azok bizony nem sírnak. Feldolgozni nem a kanapén kell a hókuszpókuszokkal. Reggel felhúzod a vörös redőnyt, beállsz a pult mögé, és csinálod. Tartod a frontot. Nincs ebben semmi extra, ez maga az élet.
A veranda mélyéről, az árnyékból ekkor halk, csoszogó léptek zaja hallatszott. Egy idős férfi lépett ki a konyhaajtón. Misi bácsi volt az. Egy vastag, kockás pokrócot vitt a kezében.
Óvatosan Katalin mögé lépett, aki rendíthetetlenül folytatta a sörösrekeszek és a pult mögötti emberek világának magyarázatát a beteg állatnak. Misi bácsi nem szólt semmit, félt elmondani Katannak, hogy a presszót két éve bezárták.